2018. július 14., szombat

100. FEJEZET
Halál




Hello mindenkinek!
Sok minden történt azóta, hogy kitettem a 99. fejezetet. 
Egyrészt kitört már teljesen a nyári szünet számomra is, ezzel sajna nem csak örömet hozva. Engedjétek meg, hogy egy kicsit személyesebbre vegyem ezt a bevezetőt, így az utolsó rész alkalmából.
Hisztek a sorsban? Én annyira nem, de az elmúlt pár hétben egy tök sorszerű dolog történ velem, amit el szeretnék mesélni.
Korábban írtam Abbyről elolvasni fent, a Backstage pontnál lehet, és ott azt mondtam Abbyt direkt úgy alkottam meg, hogy minden legyen, ami belőlem hiányzik, és minden, amire vágyom. Azonban az utolsó fejezetek írásakor szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem (teljesen) igaz.
Abby ugyanazokkal a belső démonokkal küszködik, mint én. Mindig ilyen alkat voltam, és észre se vettem, hogy ezt Abbybe is beletápláltam. Azonban ahogy őt megalkottam felért egy terápiával: az ő szemén keresztül éltem ki a mélyebb pontjaimat éveken keresztül, mondhatni rávetítettem az én ilyesfajta problémáimat, kompleszusaimat.
Miután erre rájöttem, az utolsó rész közepén elfogott a félelem. Mi lesz velem Abby nélkül? - Ismétlődött a kérdés a fejemben, mint egy beakadt lemez. Sötétséget és ürességet éreztem magamban, és még ezerféle mást is, amiket nem tudok szavakkal kifejezni.
Ez a mélypont talán egy hete tarthatott, mikor egy este a telefonomat nyomkodtam a nagy életkedvtelenségemben, majd hirtelen a Messenger rejtekeiben olvasatlan, 2014 és 15-ből származó leveleket találtam. 
Hihetetlenül aranyos és szívet melengető levelek voltak az akkori blogolvasóktól - és kiderült, hogy van, aki még mindig követ azóta is -, engem pedig kihúzott a letargiából. Három-négy éves késéssel visszaírtam - sorry itt is, hogy ennyit kellett várakoznotok xd -, de a válaszok minden félelmemet elmulasztottak és elkergették a sötét felhőket a fejem felől. Lányok, ha ezt olvassátok: ezer hála. És ezer hála a Messengernek, hogy így el tud tüntetni egy üzenetet, hogy az ember négy évvel később találja meg. Pont, amikor szüksége van rá.
Amíg én húztam ezt a fejezetet 150 000 kattintás gyűlt a blogra, amiért nem tudok elég hálás lenni. Egy hét múlva pedig blogszülinap lesz - a negyedik -, így akkor, 21-én várható a blog epilógusa.
Nem is tudom mit mondhatnék még. Hihetetlennek tűnik a vég, egyszerre érzem úgy, hogy legszívesebben magamhoz ölelném ezt a történetet és soha el nem engedném, másrészt épp itt az ideje az elválásnak négy év után.
Jó olvasást nektek a 100. fejezethez, és majd még az epilógussal jelentkezem. Mindenkinek további szép reggelt/napot/estét, ki mikor olvassa
Dorina :)



Csend. Halálos csend.
Nem válaszolt nekem. Én se szóltam többet. Egymás szemébe bámultunk. Úgy éreztem, hogy az a másfél év, mikor nem láttuk egymást meg se történt. Ugyanúgy nézett ki, mint minden emlékképemben, egy perce azt hittem csak képzelem őt. 
De nem csak a képzeletem játéka volt.
Nem jött közelebb hozzám, egyikünk se mozdult. A Steve-vel folytatott beszélgetésünk ismétlődött a fejemben, miszerint anyám meg akar ölni. De nem volt bennem félelem. Csak ezernyi kérdés kavargott a fejemben, a szám mozdult, de nem jött rajta hang.
Végül ő szólalt meg
-Velem kell jönnöd.


~Armin szemszöge~


Az elmúlt fél órát egy útszéléi ároknál töltöttük. Nathaniel és Kentin hánytatták a két jómadarat, Alexy meg én pedig őrködtünk. Próbáltunk nem megsértődni Castielre, mikor elküldött minket a két sráccal, hogy mi haszontalanok vagyunk, legalább csináljunk valamit, amíg ő, Lysander és Jade a lányokkal maradtak. Nem értettem, hogy mi abban a logika, hogy három srác marad a sok lánnyal, mi meg négyen kellünk két srácra. De mikor Vicktor rám támaszkodott mindent megértettem. Dajan és Vicktor elég nagydarab állatok, és hozzászámítva azt, hogy a piától mozdulni se tudtak tényleg kellettünk ennyien hozzájuk.
Mikor Dajan és Vicktor legalább talpra tudott állni, megindultunk a szállás felé. Én és Nathaniel vittük Vicktort, Alexy és Kentin pedig Dajant. Igaz a testvérem nem volt egy nagy segítség erőkifejtés tekintetében, de legalább tudta merre kell mennünk.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, amíg odaértünk. Még sötét volt. Csönd honolt a szálláshelyen, így amilyen némán csak tudtunk odaosontunk a bejárathoz, és nindzsákat megszégyenítően terveztünk a szobánkba lopózni. Az elképzelés több helyen is megdőlt. Egyrészt mindannyian kicsit be voltunk csípve, az ajtó se akarta az igazat, mire Dajan félrelökött minket, és nekiment. Még időnk se volt leállítani, az ajtó kinyílt - kiderült befelé nyílik -, mi pedig szembetaláltuk magunkat az egész osztállyal, a tanárokkal és nem mellesleg New York-i rendőrséggel.


~Abby szemszöge~


-Anya hová megyünk?-kérdeztem a futástól kifulladva, de ismételten nem kaptam választ.
Anyám esélyt se adott, hogy válasszak, hogy vele akarok-e menni vagy sem, azonnal karon ragadott és futni kezdett velem a sötét, New York-i sikátorokon keresztül. Igaz nem állt szándékomban követni őt, tekintve, hogy a többiek halálra aggódhatják magukat a bárnál, mégsem húztam ki a kezem az övéből. Egyetlenegy emlékképet sem tudtam felidézni, amin ilyen szorosan fogta volna a kezem, mintha attól félne, hogy eltűnhetek. 
Egészen a vonat pályaudvarig futottunk. Ott anya egy kihalt várakozóteremben megállt, körülnézett, hogy van-e rajtunk kívül valaki - természetesen nem volt -, majd végre leállt. Összegörnyedve kapkodott levegő után, de a kezemet még mindig nem engedte el. Kezdte rám hozni a frászt.
-Minden rendben lesz-mintha a gondolataimban olvasott volna megragadta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. Nyugtatni próbált, de ő sokkal rosszabbul nézett ki. A tekintete tele volt az elmúlt évek fájdalmával.
-Minden rendben van-suttogtam, és rásimítottam a két csuklójára. Anya szemét könny futotta el.
-El kell mennünk...
-Én nem menekülök anya-szakítottam félbe erélyesen, de ugyanolyan nyugodt hangon.-Nincs mitől félnem.
Anya nem mondott semmit, de láttam rajta hogy a szavaim felzaklatták. Sosem láttam őt ilyen sebzettnek. Félelem ült a tekintetében.
-Mitől félsz?-megszorítottam a még mindig az arcomra simuló tenyerét, jelezve, hogy itt vagyok, és biztonságban van. De a rettegés a szeme kékjében hatalmas viharként tombolt.
Csattanás hallatszott. Időm se volt ismételten semmire, anya a földre lökött, elém állt és fegyvert húzott elő, amit a hang irányába fordított. Rá akartam szólni, hogy tegye el, de ahogy megláttam a felénk közeledő alakot belém rekedt a szó.


~Armin szemszöge~


Dajan azonnal kijózanodott meglátva az egyenruhásokat. Felpattant és védekezően felemelte a kezét.
-Nem vagyok részeg, egy cseppet sem ittam ma-hadarta összeakadó nyelvvel és folyamatosan hátrált, míg neki nem ment Nathanielnek, aki taszított egyet rajta.
-Nyugodj már le az isten szerelmére!
A srácok rögtön vitázni kezdtek, Faraize próbálta őket csitítani, de reménytelennek bizonyult, mert már Vicktor is beszállt. Az ő logikáját amúgy se lehet érteni, de így, hogy seggrészeg volt még annyira se lehetett felfogni, hogy miről beszél.
-Mármint érted ember, a macskák nem agresszívak, csak a biotej, az egész egy összeesküvés...
-Te mi a faszról beszélsz haver?-vakarta meg a fejét értetlenül Kentin. Én nem folytam bele. Nem is figyeltem rájuk.
Franket bámultam, ő pedig engem. Az egész alakjából áradt a szokásos harag, mint általában, de most kifejezetten, ami megbénította a tagjaimat.
-Nem tartott veletek Abigail?-a hidegség, amivel beszélt megfagyasztotta a szobai légkört. Tudtam, hogy mindenki engem bámul, de csak a testemre felkúszó aggodalmat éreztem, ami percről percre növekedett.
-Utoljára a bárban találkoztunk, mikor leléptünk-sietett a segítségemre Alexy. Frank sértett állat tekintete a testvéremre villant, pár percig rajtamaradt, végig mustrálta a testét, majd csalódottan elfordult. Káromkodásfélét motyoghatott, idegesen a hajába túrt. Sosem láttam még ilyen állapotban a férfit, ami csak még jobban növelte bennem az aggodalmat.
-Mi történt?-bukott ki belőlem a kérdés. Frank másodpercek alatt összeszedte magát, az arcán nem volt többé érzelem. Jegesen meredt előre, miközben egy másik rendőr félrevonta őt.
-Nem tudjuk hol lehet-válaszolt a kérdésemre Abby nagymamája. Észre se vettem, hogy itt van, olyan kicsi Frank mellett. 
Mindig mikor ránézek elfog a sajnálat. Olyan védetlennek és törékenynek tűnik, de persze ez csak a látszat. Abby mesélte, hogy miket kellett kiállni az asszonynak, és hogy mennyire csodálja az erejét. 
Az erős nők családi vonás lehet a Smith famíliában.
-Az apja is ilyen volt-vont vállat Abby nagymamája, és végighordozta rajtunk a megnyugtató nagymamatekintetét.-Eltűnt, gondolkodott. Abby tiszta apja, fogadni merek, hogy csak olyan művészdolog, és mindjárt előkerül. 
-Ő NEM A FIAD!-rivallt rá Frank. Az egész osztály rémülten hátrahőkölt, az asszony arca megrándult a fájdalomtól de nem reagált rá. Frank borzasztóan kivolt, össze-vissza csapongott az érzelmei között. Lüktetett a halántékán lévő ér a dühtől, majd másodpercekkel később a szomorúság lelohasztotta a haragját. Most is ez történt, a mérge elpárolgott, és megtörten tette hozzá.-Ő nem Will.
Abby nagymamájára néztem. Az idős nő nem nézett a fiára, merengve elfordította a tekintetét. Valószínűleg a másik fiára gondolt.
A rendőrök átnézték a szobánkat. A közös szobánkból eltűnt a hátizsákja, fogalmam sem volt, hogy hogyan, mert együtt hagytuk el a szobát, akkor nem volt nála, a slamen pedig nem jöhetett el érte. A rendőrfőnök jegyzékbe vette a vallomásainkat, majd távozni készült. Az emberi rosszallóan méregettek minket, természetesen észrevették, hogy mindnyájunkban van egy kis pia. Próbáltunk annyira összeszedetten beszélni ahogy csak tudtunk, tisztában voltunk vele, hogy Faraize megjárhatja, ha kiderül, hogy az osztálykiránduláson volt, aki eléggé lenézett a pohár fenekére.
-Ha visszajönne, vagy megtud valamit, azonnal hívjon-kötötte az osztályfőnök lelékre Frank. Abby nagybátyát látszólag nem zavarta, hogy be vagyunk csiccsentve. Talán hozzászokott már a részeg tinikhez, nem tudom, de nem nézett le minket. Faraizén se látszott, hogy megbánta volna, hogy szabad kezet adott nekünk, inkább csak aggódóan tekingetett ránk. Pont úgy nézett ki, mint egy apuka, aki először viszi le a gyerekét egy játszótérre, és még a legapróbb szellőtől is félti.
Sose kérdeztük, hogy van-e családja.
-Biztos vagyok benne, hogy visszajön-próbált megnyugtatni minket Abby nagymamája. Egyedül ő nem tűnt zaklatottnak a helyiségben, amit őszintén nem értettem.-Abby érett, felnőtt nő, és...-Nem tudta befejezni, mert Frank cinikus kacagása belé fojtotta a szót. 
-Rohadtul nem ismered őt anya-rázta a fejét Frank. A tekintetében lévő érzelemkavalkádról Abby jutott eszembe. Neki is mindig egymással rohadtul ellentétes gondolatok kavarogtak a szeme kékjében.-Ő csak egy gyerek. Egy rohadtul problémás, beteg gyerek. 
Fagyos, halálos csönd ülte meg a szobát. Frank és az anyja némán szemeztek, mindenki más a háttérbe húzódott, tisztelve azt, hogy csak kettejükre tartozik a beszélgetés, és kicsit szégyellve, hogy végighallgatták. 
Abby nagymamája ismételten nem volt hajlandó reagálni a fia kifakadására. Látszott a tekintetében a sértettség, de talán nem akarta még jobban felhúzni Franket. Azonban a férfit éppen a hallgatás akasztotta ki még jobban. Szóra nyitotta a száját, de akkor puffanás hallatszott a lépcső felől - pontosabban a lépcső melletti szobák egyikéből.
-A mi szobánk-suttogtam, mire megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tásaságból.
-Megmondtam, hogy visszajön-húzta ki magát büszkén Abby nagymamája. Frank gúnyosan megrázta a fejét.
-A felnőttek nem az ablakon át másznak be a házba-mondta hangosan, hogy Abby is biztosan meghallja.
De mikor szobánk ajtaja kicsapódott nem Abby állt a küszöbén.


~Abby szemszöge~


Markus láttára anya megnyugodva leengedte a fegyverét. Az arcán kisimultak a félelem ráncai, a tekintetében lévő vihar elcsendesült. Az én higgadtságom azonban  teljesen felszívódott. A testvérem és a pisztoly látványa az utolsó csepp volt a pohárban.
Markust fel se ismertem volna az utcán. Lefogyott, az arca beesett volt. A haja megnőtt, és erős borosta keretezte az arcát. Látszólag elhagyta magát, és amint belenéztem a szemébe a szívemet keserűség szorította össze. A tekintetében egy idegen, megtört, szorongó férfit láttam, nem az én kicsit pökhendi, ám melegszívű bátyámat.
-Mi a fene folyik itt?-suttogtam elhűlve, még mindig a földön ülve és a szememet meresztve a csomagomat hozó Markus felé. Anya és a testvérem békésen pillogtak egymásra, azonban mikor rám néztek lehervadt az arcukról a vigyor.
Úgy éreztem ketté tudnék szakadni. Az egyik felem repesett, hogy a csonka, elbaszott családunk együtt van, a másik azonban dühös volt és zavarodott. Próbáltam a józan eszemre hagyatkozni: anyám mindig hideg volt velem, a bátyám lelépett a pénzemmel. El kéne mennem. De mélyen valami bennem örömtáncot lejtett, hogy itt vannak.
Markus a kezét nyújtotta felém, én azonban mit sem törődve a segítséggel talpra szökkentem.
-MI A KURVA ÉLET TÖRTÉNIK?!-Fakadtam ki. Anya ijedten a szája elé húzta a kezét. A bátyám is csendre intett, mire csak idegesebb lettem.-Miért vagytok itt? Miért kell elmennünk? Hová? 
-Kicsim...-anya aggódva tekintett rám, Markus pedig szinte automatikusan mozdult felém, hogy megvigasztaljon. Gúnyos kacajjal hátráltam.
-Hol voltatok mikor kellettetek volna?-a hangomat fojtogatta a sírás és a düh. Értetlenül álltam az egész előtt. Egyikük se felelt, fej lehajtva álltak, mint azok a kisgyerekek akik büntetésben vannak. Ismételten csak ironikus, hamis nevetésre futotta tőlem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Elsétáltam mellettük, a hátamra vettem  a hátizsákom, amint Markus cipelt ide és nekik hátat fordítva a szállásunk felé indultam.
-Steve meg akar ölni-megtorpantam. Steve is pontosan ugyanezt mondta nekem róla.
-Miért hinnék neked?-anya és én sokáig farkasszemet néztünk. A nő arcán az évek alatt nem sok érzelmet láttam. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy mindenki jégirálynőnek lássa. Azonban most annyi kétséget, félelmet és egyéb más villanást véltem felfedezni a szeme megszólalásig hozzám hasonló kékjében, hogy beleszédültem.
-Nem tudom.
Nem mozdultam. A hátizsákom pántját markoltam és a családomat bámultam. Mind a ketten féltéssel néztek rám.
Ennyire sose voltunk idegenek.
Ennyire sose voltunk közel egymáshoz.
-Steve ugyanezt mondta nekem rólatok-suttogtam vádlón. Anya és Markus azonnal elfehéredtek.
-Úgy másfél hónapja találkoztunk-válaszoltam meg a fel nem tett kérdést.-Két héttel azután, hogy leléptél-a bátyám ahogy észlelte, hogy róla beszélek rám kapta a tekintetét.
-Sose lépnék le. Steve megfenyegetett, hogy tűnjek el a pénzeddel, vagy bántani fog téged-határozottan ejtette foglyul a tekintetemet. Hinni akartam neki. A szeme barnája, ami a Smith család férfitagjait jellemezte szeretettel és pánikkal volt tele. Melegség öntött el a gondolatra, hogy a félelmét esetleg az én elvesztésem váltja ki belőle, és hiába próbáltam a józanság talaján maradni egyszerűen nem tudtam nem elvonatkoztatni. 
Lehet, hogy most is a szemembe hazudnak mindketten. Lehet, hogy elvágják a torkom amint adandó alkalmuk lesz rá. 
De ők a családom. 
Aprót bólintottam, jelezve, hogy hiszek neki és letettem a táskám a földre. Remegett az egész testem a ma este ért impulzusoktól, de nem hagytam, hogy látszódjon rajtam akár egy szikrája is. Higgadtnak kellett maradnom, legalább nekem.
Anyára néztem. Mióta a bár elől elhurcolt folyamatosan azon kaptam, hogy bámul. Megszoktam a kritikus tekintetét, de ez más volt. Úgy mustrálta a testem minden egyes porcikáját, mintha idegen lennék.
-Felnőtt nő vagy-suttogta szinte csak maga elé anyám, válasszerűségként, mikor észrevette, hogy rajtakaptam őt.-Azt hittem segítek azzal, ha ellöklek magamtól. Hogy végre a saját életed élet majd. De annyira fáj, hogy nem láttam, ahogy így kivirágoztál.
Anyával mindig az a tipikus se veled, se nélküled viszonyunk volt. Ő ellökött magától, én pedig annál jobban tapadtam rá. Az utóbbi években az életem központja volt a kapcsolatunk, csak akkor gondoltam újra magamra, mikor elváltak útjaink. 
Markust és anyát fürkésztem. Mind a ketten elhagytak, és mindig magamat hibáztattam érte. És igaz, hogy én voltam a kiváltó oka. A bátyám féltette a tesi épségem, anya pedig azt akarta, hogy végre éljek.
Teljes szívemből hiszek a szeretetben. Mindig szerettem őket, de nem hittem volna, hogy az elválásban nagyobb szeretet lehet, mint egy ölelésben.
Végigpörgött előttem a múlt. A sok agresszív szeretet gyerekkoromból, amikor anya kemény és hideg volt velem, mert azt akarta, hogy tökéletes legyek. Túlságosan féltett a világtól. 
Majd ahogy én mint egy majom belé csimpaszkodtam éveken keresztül apám halála utáni boldogtalanságomban. Ő pedig eltaszított, nehogy bekebelezzen engem is az ő sötétsége. 
Sose tudtuk, hogyan szeressük egymást úgy, hogy ne sebesítsük meg a másikat. Ezért csak bántottuk egymást.
-Minden oké lesz-szorítottam meg anyám kezét, és megvártam, míg felveszi velem a szemkontaktust.-Frank titeket is megvéd majd.
Láttam a szemében, hogy hisz nekem, ami feltöltött reménnyel és örömmel. Őszintén hittem, hogy kitörölhetjük a múltbéli hibáinkat. Most jobban fogjuk csinálni. 
Ott lebegett közöttünk minden ki nem mondott szó, melegen és puhán, mint egy takaró. 
De semmilyen takaró nem tudja teljesen elrejteni az embert. Mindig akad egy kis rés, amin befújhat a jéghideg valóság. 


~Armin szemszöge~


Nem tudtam levenni a szemem a férfiról. Még soha életemben nem láttam, még egy fotón sem, de amint megpillantottam rögtön tudtam ki ő.
Abby mostohaapja olyan lazasággal lépett be a szobába, mintha nem lennének csontjai. Bár olyan magas volt és vékony, hogy ez a lehetőség megfordult a fejemben. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Nem tűnt erősnek, nem tudtam elképzelni, hogy tudna valakit fizikailag bántalmazni a madárcsontozatú testével. 
Frank amint meglátta ráugrott, a férfi azonban nem mutatott ellenállást, akkor se nyekkent, mikor Frank erőszakosabban ért hozzá. 
-HOL VAN?!-Ordított a rendőr a gyönge férfival. Frankból mindig áradt az erő és a harag, de sose láttam így kikelni magából. Az édesanyja nyugtató szavaira nem reagált, csak a férfit nézte, aki nem válaszolt. Frank megragadta az ingénél fogva, úgy emelte fel, mintha nem lenne súlya. Elkerekedett szemekkel bámultam a jelenetet. Biztos voltam benne, ha a rendőr nekicsapja vagy leejti a földre az szörnyet hal.
-Frank nyugodjon le-állt mögé Mr. P, és a megérintette a vállát. 
Abby nagybátyja meg-megremegett a haragtól, de letette a erőtlen férfit. Szinte el is felejtettem, ki is ő. Már majdnem megsajnáltam, mikor azonban összecsuklott a padlón, velőtrázó kacagás rázta meg a testét. Végre felszegte a fejét, és láthattam az arcát is.
A mosolya csak rosszat sejtetett, de a vérvörös tekintete elárulta, hogy csak aljas szándékai lehetnek. Semmi félelmetes nem volt a puhány alakjában, de a szemében benne volt a Pokol.
A többi rendőr azonnal megragadta a férfit, és a lépcsőkorlátnak bilincselte, de még akkor sem hagyta abba a nevetést. Hátborzongató látványt nyújtott.
-Ó, Franklin, te mindig a rossz lányokkal kezdesz-csóválta a fejét gúnyos sajnálkozással a férfi. A rendőr nem gerjedt haragra, csupán fáradtan megdörzsölte a homlokát.
-Hol van Abby?-ismételte meg a kérdést, már higgadtabban. Úgy látszott kezdi visszanyerni a hidegvérét. Azonban a férfi mindent megtett, hogy Frank elveszítse a fejét.
-Ő is elhagyott. Te komolyan elhitted neki, amikor azt mondta, hogy visszamegy hozzád? Olyan kis naiv vagy Franklin-a vigyora kedvesnek tűnt, de a hangjából csöpögött az utálat, az ártó szándék. Felfordult a gyomrom.
Frank lerogyott a lépcsőre, a két tenyerébe temette az arcát. Az összetört alakját nézve elképzelhetetlennek tűnt a pár perccel ezelőtti haragja. Fogalmam sem volt, mi történhetett a múltjában, de úgy látszott a férfi fájó pontra tapintott.
Amint ő ezt érzékelte, a vörös szemeiben rosszindulatú fény csillogott és még jobban nevetett. A tekintetét körbehordozta a szobában. Nyájasan mosolygott ránk, szinte kedvesen, amitől kiszakadt belőlem egy epés kacaj, mire felém kapta a fejét. Felismerés villant a tekintetében.
-Abby barátja vagy, igaz?-nem is kellett, hogy válaszoljak. Elég volt, hogy úgy érezze figyelek rá, máris támadásba lendült.-Na és jó kislány? Ha kell tanács, én tudok adni. Elmondhatom, hogy hogyan szereti...
Elöntötte a szar az agyam. Ha nincs mögöttem Nathaniel és Kentin, hogy lefogjanak, valószínűleg a szart is kivertem volna a fickóból.
-Engedjetek el-sziszegtem a fiúk felé, de ők csak jobban szorítottak. A férfi újból utálatosan röhögött, ami csak olaj volt a bennem tomboló tűzre.
-Ez a célja. Be akar mászni a fejedbe, manipulálni akar. Ne törődj vele-nézett a szemembe Kentin komolyan. Igaza volt. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam, de a képek, amik megjelentek a szemem előtt erről a fickóról, ahogy rámászik Abbyre nem segítettek abban, hogy lenyugodjak. Inkább magam elé képzeltem, hogy addig ütöm a rohadt pofáját, amíg le nem hervad az a kibaszott vigyora.
-Hagyja békén a családomat végre!-fakadt ki hirtelen Abby nagymamája. A vérvörös tekintet azonnal odaszökött az idős nő irányába és új álnok tervek égtek benne.
-Családi szokás nálatok a hazugság, drága Agatha? Meddig akarsz még hazudni a fiadnak?-Frank kinevette a férfit, azonban az arcára kiült a csodálkozás, mikor Abby nagymamája nem válaszolt. Az idős nő félve tekintett a rendőrre, akin már látszott, hogy kezd a kiadás határára sodródni.
-Miről beszél?-mikor a nő nem válaszolt Abby nagybátyja ismételten tombolt a haragtól.-MIRŐL BESZÉL EZ A FASZ ANYA?!
-Gyerünk, Agatha. Beszélj a fiadnak a pénzről-hiába a férfi volt megbilincselve, mégis minket tett teljesen kiszolgáltatottá. Igaz nem találtam ijesztőnek a termete miatt, de maga volt az ördög ez a fickó.-Gyerünk!-noszogatta a nőt 'kedveskedve'.-Mesélj a fiadnak az Abby eltűnt pénzéről. Meséld el, hogy te tetted vissza azt a több ezer dollárt a számlára. 
-Hogy mit csináltál?-Frank felpattant a lépcsőről, és idegesen lüketett szinte minden ér a testén.-Pénzt adtál neki?!
-Markus elvitte a számlájáról, mikor elment-a rendőr hitetlenkedve rázta a fejét.-Nem hagyhattam, hogy megint rajta különálló okok miatt tönkremenjen az élete...
-Kurvára örülök, hogy kiderült, hogy mindnyájan orromnál fogva vezettek hónapok óta!-nevetett fel Frank keserűen.
-Mindannyitokat átvert. Most pedig azt csinálja, amihez a legjobban ért: lelép. Már ki tudja hol jár-nevetett a férfi, szinte belerázkódott az egész teste az őrült kacajába, a bilincse folyamatosan odacsapódott a korlátnak.
Minden szétesett, ahogy ezt a férfi akarta. Frank utálkozva nézett az édesanyjára, és én se tudtam mit gondoljak. Feltétel nélkül megbíztam Abbyben, és az múltkori ilyen esetből tanulva hiába akadtam ki rá, nem vesztettem el a hitem benne. Tudtam, hogy vissza fog jönni. És mindenre magyarázatot fog adni.
Hisz együtt terveztük a jövőnket. Szeret engem, és én is őt.
És néha ez is elég.

...

A rendőrök villámgyorsan hagyták el a szálláshelyet. Vagy három rendőr fogta Abby mostohaapját, aki úgy mosolygott még mindig, mint egy cukorkát kapott gyerek. Hajszálak választottak el attól, hogy nekirontsak újra, nem bírtam elviselni a gúnyt a szemében, miközben engem bámult. De szerencsére volt elég lélekjelenlétem, hogy el tudtam engedni - meg amúgy is, Kentinék még mindig lefogtak.
Abby nagymamája azonban velünk maradt, és mivel senki nem tudott aludni az idegességtől összegyűltünk az étkezőben és hallgattuk, ahogy az idős hölgy történeteket mesélt, majd Mr. P, Faraize és Mrs. Oher is csatlakozott hozzá. Mindent bevetettek, hogy eltereljék a figyelmünket a hiányzó osztálytársunkról.
De mielőtt lehúzta volna az ólomsúlyú álom a szemhéjam is csak rá tudtam gondolni.


~Abby szemszöge~

Már nem is kellett látnom őt ahhoz hogy tudjam itt van. 
Anya és Markus azonnal megfeszült. Próbáltam nyugodtan tűnni, de a testem még mindig remegett. 
-Mit akarsz Steve?-fordultam a felénk sétáló férfi felé. Az csak vigyorgott, érezte a belőlünk áradó félelmet.
-Milyen szép kis családegyesítés!-sóhajtott negédes mosollyal körbehordozva a tekintetét rajtunk. Anya erősebben szorította a kezemet, a másik kezével pedig a nadrágja korcát kutatta a pisztolya után. Pánik lobbant fel bennem - fogalmam sem volt, hogyan állíthatnám meg a közelgő katasztrófát.
-Húzz el innen. Már nem félünk tőled-néztem a vörös szempárba összekaparva a határozottságom utolsó megmaradt szikráit. De persze tudta, hogy hazudok.
A kezében voltunk. Talán ez volt a terve végig: újra összehoz minket, majd mikor azt hisszük, minden rendben lehet, akkor viszi be a végső ütést, amitől mindannyian padlóra kerülünk. 
Steve vigyora a füléig ért, ahogy látta rajtam, hogy végre leesett nekem, hogy az egész neki csak egy játék. Tudta, hogy olyan törékenyek vagyunk, hogy elég kisujját mozdítania, és összeomlunk, mint egy kártyavár.
Legszívesebben térdre esve könyörögtem volna neki, hogy hagyja meg ezt nekünk még egy kicsit. Olyan új volt és csodálatos. Talán csak vak remény táplálta képzelgések. De lehet akár egy új élet. 
Egy jobb élet.
Steve azonban figyelmen kívül hagyta az esdeklő tekintetem. A vörös szempár mint valami fegyver a bátyámat vette célba.
-Üdvözöllek újra az Államokban, fiam!-oldalra biccentette a fejét. A mozdulat szinte ártatlannak, gyermetegnek tűnt, ami még inkább felkavarta a gyomrom.
Markuson eluralkodott a pánik. A tekintetét idegenné tette, a testét pedig erőtlenné. A szája reszketett, és hiába volt résnyire nyitva nem jött ki hang belőle. Hiába szólongattam, valahol nagyon mélyen volt magában.
A testvérem térdre esett és magzatpózba tekeredett a földön. Elöntött a jeges félelem, azonnal felé vetődtem kiszakadva anyám szorításából. Fogalmam sem volt, hogy mi válthatott ki belőle ilyen mély rettegést. Mindig azt hittem Markus nem volt ott az elmúlt öt évben. Azt hiszem tévedtem.
A bátyám az ölembe temette a fejét, a kezeivel ott kapaszkodott belém ahol ért. Rázta a testét a zokogás. A haját simogattam és csitítgattam, de nem hallott engem.
Steve olyan elégedetten vigyorgott minket nézve, hogy az undortól könnyek lepték el a szemem. A harag azonban, ami iránta fellobbant bennem, amiért Markust ilyen állapotba tudta hozni felszárította a könnyeket.
-Elég-Steve szemében a dühöm láttán pajkos fény villant. Jól szórakozott rajtunk, esélyünk se volt rá, hogy békén hagyjon minket.
Fémes kattanás jelezte, hogy végleg elvesztettünk mindent. Rá se bírtam nézni anyára.
Félelmetes, hogy hogy tud minden tizedmásodpercek alatt tönkremenni.
Steve kicsattanó örömmel nézett anyára és a kezében lévő fegyverre. Az arca eltorzult a boldogságtól, a horrorfilmbeli gyerekekre emlékeztetett.
-Oh, Beverly, belőled meg mikor lett anya?-Anya reszketegen sóhajtott fel, hatalmas indulatot rejtett a hangja. Meg szerettem volna nyugtatni, de nem tudtam ránézni. Olyan biztosan száguldottunk a vég felé, mint egy csak gázt taposó, bekötött szemű fickó.
-Mert a múltban nem voltál az-provokálta tovább Steve anyát, nevető hangon.-Hagytad, hogy a lányodat megverjék és megbasszák minden nap... Milyen anya az ilyen?
Fájdalmasan hunytam be a szemem. Sosem meséltem el senkinek  Arminon kívül a megerőszakolást. Egyszerűen nem maradt erőm, hogy bevalljam, hogy nem csupán a testemet és a mentális egészségemet tette tönkre Steve, de még be is mocskolt.
És tudtam, ha Kennedy vagy Frank megtudná, megölné őt.
-Mondd, hogy nem igaz-suttogta anya. A hangjában nem volt élet.-Kérlek...
Markus abbahagyta a sírást, igaz a teste még reszketett. A haját simogattam, haboztam. Egy szakadék szélén egyensúlyoztunk, de közelebbinek tűnt a sötétség, mint a biztonságos talaj.
-Nem éri meg-néztem anya szemébe komolyan. Tudtam, hogy ő is tud arról a cérnaszálról, ami tart mind a hármunkat a leeséstől. De ahogy ezek a szavak elhagyták a szám lerázta magáról.
-Te megérsz.
Az évek alatt megtanultam, hogy ezerféle hang létezik. A zenén keresztül egészen a fájdalmon és a kéjen át. 
Ám azt nem tudtam, hogy a zuhanás lehet olyan halk, mint egy pisztolyból kilőtt golyó fütyülése.


~Armin szemszöge~


Reggelre minden tagom elzsibbadt az asztalon való alvástól. Lassan ébredezett az étkező, szinte hallani lehetett a kényelmetlen alvás okozta csontropogásokat és fájdalmas nyögéseket. 
Nem aludtam sokat, azt a kevés időt, mikor sikerült elaludnom is szinte éberen töltöttem. Összeragadtak a szemeim az álmosságtól, de esély se volt arra, hogy pihenni tudjak. A barátnőm jutott eszembe. Körbehordoztam a tekintetem a szobán de nem látszott, hogy valaki bármi újat is tudott volna. 
Az érintésre a vállamon összerezzentem. Abby nagymamája mosolygott rám, a szemeiben szomorúsággal. Egy csésze kávét tett elém, és igaz, hogy nem kávézom, de meghatott a gesztus. Hálásan rámosolyogtam és belekortyoltam az italba. Borzasztó volt, nem volt benne semmi. Soha nem fogom megérteni hogy tudja így inni Abby.
A reggelinél minden barátom tekintetét a testemen éreztem. Egy falat se ment le a torkomon. Láttam rajtuk, hogy aggódnak. Meg akartam nyugtatni őket, hogy jól vagyok, de akkor egy rendőr jelent meg az ajtóban. Az feszült, kissé pocakos zsaru körbehordozta a tekintetét a helységen. Abby nagymamája idegesen pattant fel a helyéről. Az összeszedett maszkja meg-meg repedezett, és igaz csupán másodpercek erejéig, de félelem suhant át az arcán. 
-Frank őrnagy parancsára velem kell jönnie.
-Mi hír van Abbyről?-kérdezte Faraize.
-Nem kaptam semmilyen utasítást azt érintően, hogy tájékoztatnom kéne bárkit is-darálta robothangon a kövér pacák, mire felment bennem a pumpa. Már majdnem ráeresztettem a pasira minden felgyűlt haragom, mikor Abby nagymamája a szemembe nézett.
-Jöjjön velem.
-De...-ellenkezett a pocakos férfi, de Abby nagymamája rögtön beléfojtotta a szót.
-Jaj, hallgasson már el!-legyintett a zsarura az idős nő, és megvárta, míg elindulok. Útközben belémkarolt - egész testében reszketett. Szó nélkül megszorítottam a kezét. Megtisztelve éreztem magam, hogy előttem ki meri mutatni a gyengeségét.


~Abby szemszöge~

Az idő nem létezik. Fogalmam sincs mióta ülök ebben a teremben, nincs itt óta. Csupán találgatni tudok a fenekem zsibbadtságából és az előttem ülő férfi kávéjának mennyiségéből. 
Már órák óra kérdezgethet. Robotszerűen kérdez, én robotszerűen válaszolok. A terem tele van, nyilvános a vallomástételem. Több száz tekintetet érzek a kórházi ruhámba fúródni, legszívesebben a hajamat tépném. Úgy érzem mindent elmondtam, de valahogy semmit. A szavak gondolkozás nélkül kicsússzanak a számon, de valami mindig bennem marad. Rátelepedik a mellkasomra, lerakódik a tüdőmben és nem kapok levegőt.
El akarok menni innen.
-Létesített önnel a mostohaapja szexuális kapcsolatot akarata ellenére?-az eleve fagyos levegő szinte jégtömbökké fagy körülöttem. Most az egyszer, mióta leültem ide nem válaszolok azonnal.
Nem nézek senkire. Az előttem lévő asztal famintáját bámulom. A szemem sarkából látom, hogy a férfinél vannak a laboreredményeim. Én magam csak egyet olvastam el.
Hallom, ahogy valaki előrehajol a székében. A recsegésből ítélve Kennedy lehet az, neki nem tudnak olyan széket adni, ami hang nélkül tűrné a hatalmas fiút. Szorosan összezárom a lábam az asztal alatt. 
Hüvelyi és rectalis erőszak nyomai. Repedések a hüvely felső részén, ánusz környéki sérülések, végbélnyílást ért nagyobb trauma jelei...
-Nem.
-Erőszakról írnak-utal a kórlapokra, de nem olvas fel belőlük, amiért hálás vagyok. Keserű nevetés rázta meg a testem, elszakítom a tekintetem az asztaltól. Hallom a fülemben a saját sikolyom, de bennem marad.
Az ajtóban Frank áll egy másik rendőrrel. A férfi megfejthetetlen tekintettel mered rám.
-Keményen szeretem. Szeretem a fáj-az eddig együtt érző hullámok, amik felém áramoltak megváltoznak. Érzem a ki nem mondott ribancot és kurvát a fejem felett lebegni, a féltésből és a szeretetből meghökkenés, undor esetleg iszony lett.
Összeszedem minden erőmet hogy felvegyem Frankkel a szemkontaktust, de az ő a szorosan összefont lábamat bámulja.
-Miért?-az előttem ülő férfi robothangjában értetlenség. Egyenesen a szemébe nézve válaszolok.
-Mert már csak a fájdalmat érzem.


~Armin szemszöge~


A magánkórház hatalmas épületrendszerében időbe telt, mire megtaláltuk Abby nagybátyját. A férfi összegörnyedve ült egy műanyag folyosói széken, haloványnak és megtörtnek tűnt. Sajnáltam őt, szinte fel se ismertem az erős, férfias kiállása nélkül. 
Az idős nő, amint meglátta a fiát kiszakadt a karjaim közül. Frank meg se próbált már tettetni, tekintete üres volt és kétségbeesett. 
-Mi történt?-támadta le az anyja a rendőrfőnököt. Ő keserűen nevetve rázta a fejét.
-Bárcsak tudnám. Minden annyira elbaszott-elgyötörten a tenyerébe temette az arcát.-Tegnap megszökött az a fasz Steve. Kijátszotta az egyik őrt, megszabadította magát a bilincsből, és egyszerűen elsétált. Szerencsére az egyik zöldfülű épp kint gyújtott rá, így tudtuk merre ment, követtük. Egy ponton elvesztettük ugyan, de végül sikerült megtalálnunk, és mint az sejtettem, nem volt egyedül. Ott volt Markus, Beverly és Abby, aki eszméletlenül feküdt-hitetlenkedés hallatszott a hangján, mint aki maga se érti, hogy történhetett mindez. 
Elhagytak a szavak. A gyomrom felkavarodott, és epe kezdte marni a torkom, ahogy magam előtt láttam a barátnőm magatehetetlen, mozdulatlan testét. 
Ez csak egy rossz álom.
-Meglőtte?-suttogta sokkolva Abby nagymamája. Frank megrázta a fejét.
-Szívinfarktust kapott, majd leállt a szíve. Próbálták újraéleszteni, de a szíve már túl gyenge ahhoz, hogy életben tartsa. Most gépekre van kötve.
Abby nagymamája megsemmisülten rogyott le a fia melletti üres székre. Mint már annyiszor, most is csend ült ránk. Egy teljesen újféle csend, amiben nincs más, csak néma sikítás.


~Abby szemszöge~


Minden elbaszódott.
A fegyver hatalmasat dördült, Steve mint egy liszteszsák, a saját vérében terült el a földön, anyám a pisztoly visszaható erejétől a földre esett.
Úton vannak értünk. Biztosra veszem, hogy valahol az állomáson meghallották a lövéseket. Pár percünk van a rendőrök érkezéséig.
Markus kirobbant az ölelésemből, szinte ráugrott Stevere. Utánakiabáltam, de nincs itt. Időm sem volt reagálni, a testvérem az eszméletét vesztett férfi fölé hajolva, puszta kézzel tépte ki a golyót a testéből.
-Sose tudják meg, hogy mi voltunk. Húzzunk el!-a keze vérben úszott. Anya elkerekedett szemekkel bámult rá, de én megértem a tekintetében ülő tébolyt. 
Amíg a bátyám anyámat rángatta Stevehez léptem. A golyó egy nagyobb erénél találhatta el, mert ahogy Markus eltávolította a golyót spriccelt a vér a sebből, ilyen tempóval akár pár perc alatt is elvérezhetne.
Nem éreztem elégtételt, ahogy őt néztem. Sem félelmet, igaz még mindig remegett az egész testem. Gondolkodás nélkül letéptem a ruhám aljából egy hosszabb darabot és a férfi mellé, a még meleg vérébe térdepelve próbáltam hozzáférni a sebhez.
Anya és Markus amint észrevették, hogy mit csinálok némán bámultak rám. Láttam a tekintetükben hogy tudják, hogy vége. 
-Menjetek.
-De...
-Húzzatok el!-csattantam anyára, belefojtva minden szót. A halványzöld anyag azonnal vörös lett, amint a seb közelébe ért. A kezem még jobban reszketni kezdett, megnehezítve ezzel, hogy egy normális nyomókötést tudjak a sebre applikálni, hogy legalább addig kibírja, amíg meg nem érkeznek a mentők.-Én könnyen megúszom ezt. Fedezlek titeket. 
Szigorúan néztem anyám kék szemébe. Nem láttam megbánást, vagy sokkot a lövés miatt. A félelem, ami egész este szorongatta őt átalakult fájdalmas belenyugvássá.
Markus folyamatos harcot vívott magával. A pár perccel ezelőtti őrjöngését szorongás váltotta fel. Valószínűleg sokk taszította ilyen mélyre magába. Összeszorult a szívem, ahogy néztem, ahogy áll és úgy mered rám, mint egy kisgyerek, tehetetlenül. Anyának is kézen kellett őt fognia, terelgetnie, mert anélkül nem tudott semmit sem csinálni.
Anya felém rúgta a pisztolyt és egy utolsót biccentett felém, mielőtt nekem hátat fordítva elindultak volna. Fájdalom hasított belém a távolodó alakjukat nézve - már azelőtt vesztettünk, mielőtt igazán esélyünk lett volna elkezdeni.
A kötést csak azután mertem elengedni, hogy már nem szivárgott belőle vér. A mellkasom szorítani kezdett, és levert a hideg veríték, ahogy a fegyverért nyúltam. A ruhámban megtöröltem, hogy ne maradjon rajta anyám ujjlenyomatából. Az egész testem úszott a vérben, minden lelki erőmet össze kellett gyűjtenem, hogy tartani tudjam magam - bár a légzés nehezen ment.
Nem vettem észre a jeleket. Annyi minden történt ma, és teljesen máshol voltam, de  mégsem értem, miért nem vettem észre amit a testem üzen nekem a folyamatos remegéssel és fájdalommal. 
Felegyenesedve nyílalt bele a kín a mellkasomba, olyan erővel, hogy rögtön újra térdre estem. Sosem éreztem még ilyen erőset, azonnal pánikba estem. A fájdalom továbbcikázott a vállamba, a hátamba és az állkapcsomba, még a fogaimban is éreztem. A kezemet rászorítottam a szívem tájékára, a szemem felakadt. 
Szirénák hangja ütötte meg a fülem. Végső kétségbeesésemben ordítani kezdtem, hátha meghallanak, de minden erőm elhagyott.
Ezerszer elképzeltem ezt a pillanatot. Tudtam, hogy egyszer meg fog történni. De hogy így, azzal engem is meglepett az élet.
Az utolsó dolog, amit hallottam az anyám kétségbeesett sikítása  volt, majd minden mély csendbe burkolózott.


~Armin szemszöge~


Abby mindig is tudta, hogy egyszer ez bekövetkezik. Tudta, hogy a szíve egyszer véglegesen beadja a kulcsot. Talán azzal a célzattal, hogy megkönnyítse azoknak a dolgát, akik itt maradtak pontos leírást hagyott hátra szinte mindenről. 
Például meghagyta, hogy a kórtermébe nem mehettünk be, még a kis ablakot is letakartatta. Nem akarta, hogy az utolsó emlékünk róla az ezer csövön lógó teste legyen. Meghatározta, hogy nem tarthatják gépekkel életben. 
-Nem tudsz tovább küzdeni érte Frank. Ő nem így akarná-mondta egy ismeretlen férfi a rendőrnek. Abby nagybátyja nem nézett a ráncos kutyára hasonlító férfira. 
A lány kórterme előtt álltunk. A csukott ajtó és a letakart ablak előtt. Olyan volt, mint egy zárt koporsó.
Az ismeretlen férfi tovább beszélt, de értelmetlen háttérmorajjá tompult a fejemben. Legelőször megkönnyebbültem, hogy nem lőtték meg Abbyt, fel se fogtam, mit jelent egy szívleállás. Zárt ajtókat. Fekete mindenséget.

...

Elhagytam a Smith családot, és egész nap a kórházban keringtem, mint egy kísértet. A lány járt a fejemben, hogy ő is ezeket a folyosókat rótta. 
Talán ezen a széken ült. 
Talán erre a korlátra támaszkodott.
Nem hittem el, hogy Abby meg fog halni. Nem volt képes az agyam befogadni ezt a tényt, lehetetlen opciónak tűnt, hogy ez megtörténjen. Annyi minden történt, és még annyi minden vár rá. Amennyire ismertem Abbyt tudtam, hogy el nem szalasztaná ezeket a dolgokat.
Az agyam teljesen kikapcsolt, már azt se tudtam merre járok. Senki nem állított meg, és nem tudom, hogy azért, mert hülyék és hagyják, hogy egy full idegen fickó csak úgy császkáljon, vagy mert látták, hogy most nem igénylek társaságot és tiszteletben tartották ezt.
Épp csak annyira figyeltem, hogy ne essek el, így az egyik kórteremből kinyúló kezet se vettem észre, csak azt érzékeltem, hogy megragad és behúz a szobába. A hirtelen lendülettől szinte begurultam. A fejem rögtön kitisztult a becsapódó ajtó hangjára, de belém fagyott a szó.
-Markus?-a szám tátva maradt. Az emlékeimben élő öntelt, flegma Markus nem ez az ember volt, aki előttem állt a kórházi ruhájában, reszketve, félelemmel a szemében.
-Segítened kell-hangja nem volt magabiztos, szinte minden kiejtett hangban megbicsaklott. Teljesen összezavart.
-Miben?-feltápászkodtam a földről, de a fiú azonnal visszalökött.-Hé!
-Még meglátnak!
-Kik?-értetlenkedtem.
A fiú nem válaszolt. Idegesen az ajtó üvegéhez nyomta az arcát, mintha valaki bármelyik sarokból ráugorhatna. Először csak azt hittem, hogy sokkos állapotban van a történtek miatt - bármi is történt -, de már komolyan elkezdtem érte aggódni.
-Minden oké, haver?-Markus elvált az ajtótól és közvetlenül mellém telepedett, kínosan közel. Próbáltam egy leheletnyit elhúzódni, ő azonban megragadta a kezem és mélyen a szemembe bámult. A tekintetében lévő hatalmas zavarba beleszédültem.
-Meg kell keresned az anyámat-időm se volt lereagálni a kérést, Markus erősebben szorította a kezemet és még közelebb nyomult hozzám, és annyira lehalkította a hangját, hogy én is alig hallottam amit mond.-Nem hagyhatod, hogy lekapcsolják.
Próbáltam megnyugtatni a srácot, de meg se hallott. Tényleg valami komoly gondja lehetett, mert csak ismételgette önmagát, meg se hallva engem, a szemében percről percre növekvő tébollyal.
-Oké, Markus-egyeztem bele végül. A hideg futkosott a hátamon már a sráctól, és igaz, hogy sajnáltam, de mivel úgyse tudtam vele mit kezdeni, ezért inkább felvettem a nyúlcipőt.-Megkeresem az anyádat.
A srác rögtön kilökdösött az ajtón, ügyelve, hogy még véletlenül se lássa meg őt senki. Tanácstalanul meredtem az ajtóra, de végül nem tehettem mást, mint otthagytam.
Mi a franc történt tegnap?

...

Egy kedves nővér útbaigazításának hála hamar megtaláltam Abby anyjának szobáját. Megköszöntem a nőnek a segítséget, de miután otthagyott engem a szobaajtó előtt haboztam bemenni. 
Rengeteget hallottam a nőről. Tudom, hogy Abbyvel nagyon hasonlítanak, és tudom, hogy attól eltekintve, hogy nem nagyon jöttek ki soha, és rossz anya is volt Abby szereti őt. Ha szidták az asszonyt, ha jogosan is azonnal a védelmére kelt. Hiába okozott neki komplexusokat, mire felnőtt. Teljes szívéből szerette az édesanyját. Ez adott erőt ahhoz, hogy benyissak az ajtón. De amint megláttam a nőt lefagytam újra.
Vannak pillanatok, amikor tudod, hogy erre örökké emlékezni fogsz. Amikor talán az életed nem is változik meg, de mindenképp megborul, és talán sosem fog visszatérni teljesen az eredeti kerékvágásba. Mikor megláttam Abby édesanyját az egy pontosan ilyen pillanat volt.
Az ajtó hangjára Abby anyja felkapta a fejét és azonnal rám emelte a tekintetét. Mintha az évekkel későbbi Abbyvel néztem volna farkasszemet. Nem volt olyan magas, és nőiesebb alakja volt, de minden részlet, amit szerettem a barátnőmben megegyezett az anyjával. A szeme, a bőre színe, a haja, a szája... Teljesen lesokkolt az élmény, ügyetlenül markoltam a kilincset.
-É-én...
-Tudom ki vagy-a hangja is lágyabban csendült, mint a lányáé.-Tudom, hogy Abby barátja vagy. Hogy van Abby?
A hangjában lévő félelem észhez térített. Gyorsan becsuktam az ajtót, de nem mentem közelebb. Ő se mozdult meg, nem lépett közelebb hozzám, továbbra is az ablak mellett ácsorgott.
-Le fogják kapcsolni a gépekről-nem gondolkodtam azon, hogy esetleg hazudok neki. Az ő lánya, mindenképp tudnia kellett az igazságot. Valamiért úgy éreztem megbízhatok benne. 
A nő lerogyott a legközelebbi kórházi ágyra. Eddig észre se vettem, hogy mennyire kivan. A szeme környéke kialvatlanságról és sírásról árulkodott, az egész alakja sebezhetőnek tűnt. Fogalmam sincs miért nem tűnt fel, amint beléptem a szobába - talán annyira koncentráltam az Abbyvel való hasonlóságokra, hogy nem is figyeltem igazán az asszonyra.
-Tudod hol van?-bólintottam.-Oda kell vinned.
-Nem lehet bemenni hozzá. Ő kérte-Abby anyja egy gúnyos kacaj kíséretében megrázta a fejét.
-Cseppet sem érdekel-magabiztosan bámult a szemembe. Éreztem, hogy tervez valamit, de nem kérdeztem. De nem is ellenkeztem.
-Megteszek amit tudok.

...

Az esti vizitek után, miután a kórház valamennyire kiürült és vége lett a látogatási időnek indultunk meg Abby kórterme felé. Az asszony furcsán céltudatosan lépkedett, de a Markussal való találkozásom után inkább nem kérdezősködtem.
-Tiszta a levegő-kémleltem ki előre a kórterem előtti folyosón Franket vagy bárki mást keresve. A nő komoly arccal biccentett, majd nagy meglepetésemre magához húzott. 
-Kérlek vigyázz majd rá!-suttogta a fülembe, miközben szorosan ölelt magához.-Szeresd őt úgy, ahogy megérdemli!
-Úgy lesz-szorítottam vissza nyugtatólag. 
Hamar eltolt magától és határozottan az ajtóhoz lépett. Az nem volt bezárva, Abby anyja könnyedén becsusszant. Visszanézve rám egy fénytelen kis mosolyt villantott felém, majd eltűnt. 

...

Egy árva lélek se volt az osztályon, de én mégis úgy szobroztam Abby szobája előtt, mintha odaszögeztek volna. 
Rossz érzés költözött a mellkasomba. Abby anyja már nagyon régen bent volt, semmilyen hangot nem hallottam bentről. Eljátszottam a gondolattal, hogy bekukkantok, de elvetettem. A barátnőm azt akarta, hogy ne lássuk így, akkor ezt tiszteletben kell tartanom.
Már majdnem távoztam, mikor lépteket hallottam magam mögül. A pánik gomb azonnal bekapcsolt az agyamban, figyelmeztetőleg megkocogtattam Abby kórtermének ajtaját majd rögtön szembefordultam a váratlan látogatóval.
Kayden hatalmas alakja szinte árnyékba vonta az egész folyosót. Megviseltnek tűnt, valószínűleg nem régen szállhatott le a repülőről. A szemében szomorúság ült, de amint meglátott azonnal átcsapott haragba.
-Te!-Nagyot nyeltem. Úgy közeledett felém, mint egy hatalmas vadállat. Elbúcsúzhattam az életemtől.
-Milyen barát vagy te, bazd meg?! Hogy a faszba történhetett meg ez? Miért nem vigyáztál rá?!-akkora erővel taszított a falnak, hogy levegő a tüdőmben rekedt. De nem ez fájt a legjobban. 
Minden szava igaz volt. Tényleg nem szabadott volna egyedül hagynom egy olyan este után, ami ennyire érzelmileg megterhelő volt neki, hiába viselte jól. 
Kennedy a falnak préselve tartott. Az alapból barátságos vonásait eltorzította a harag. A szeme teljesen feketének látszott, folyamatosan az arcomba fújtatott.
-Megölted a testvéremet-lejjebb vette a hangját, amiben tombolt a méreg, de érezni lehetett rajta a bút is.-Ezért én is meg foglak ölni.
Tágra nyíltak a szemeim. Átéreztem a srác fájdalmát, hiszen nekem Abby a barátnőm, és megérettem a reakcióját is: ha bármi hasonló történne Alexyvel vagy Tinával én is tutira kinyírnám a srácot. De nem tagadhatom azt sem, hogy nem kicsit szartam össze magam a szavaira. 
Az éles sípszóra mind a ketten lefagytunk. Kennedy úgy dobott le, mint egy rongybabát és azonnal a Abby szobájához vetődött. Feltápászkodva a földről habozás nélkül utána eredtem, de a lábam a földbe gyökerezett a látványra.
Abby félig leesve feküdt az ágyon, a csövek kihúzódtak a testéből, azért jeleztek a gépek.
Az anyja pedig fölötte, vérbe fagyva élettelenül, legutoljára magához ölelve a lányát.


~Abby szemszöge~


Ahogy kinyitottam a szemem éreztem minden fájdalmat. A feszítő érzést a heg körül, hogy nehezen kapok levegőt, hogy a fejem még mindig súlyos volt az altatás után.
De még sosem éreztem magam ilyen súlytalannak. Felszabadultnak. Boldognak.
A kórtermen nem volt a folyosóra néző ablak, az ajtó és a rendes ablak is le volt lakatolva. A nővérhívó megnyomása után is jó pár percet kellett várnom, mire az orvosom belépett a szokásos köpenye fölött egy műtősruhához hasonlót viselve. 
-Örülök, hogy felébredt-mosolygott rám a férfi, ám a mosolyában szomorúság villant. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogy hogyan fogjon bele, én azonban közbevágtam.
-Tudom, hogy ő már bennem van-a férfi meglepve nézett rám, bár nem tudom, hogy az lepte-e meg, hogy tudom, vagy a megfogalmazás.
-Heterotóp szívátültetés hajtattunk végre magán-már vártam, hogy bonyolult orvosdumába fogjon, azonban ez nem történt meg. Zavartan megvakarta a tarkóját.-Az édesanyja kioltotta a saját életét, hogy a magát megmentse, így azt gondoltam, hogy... hogy nem választhatom szét magukat.
-Köszönöm-suttogtam megilletődve, a hálától kissé elérzékenyülve.-Tudja, úgy képzelem - tudom, hogy biológiailag lehetetlen - , de hogy az én szívem és az övé összefonódva dolgoznak. Mintha egymást ölelnék a nap minden percében.
A férfi apró mosollyal, kissé párás tekintettel válaszolt.
-Ez pontosan így van.

...

Egy teljesen steril kórteremben kellett lennem, mivel bármilyen fertőzés veszélyes lehet a nagy műtét utáni megfáradt szervezetemre. Senki nem léphetett be, az orvosoknak és a nővéreknek is be kellett öltözniük, hogy beléphessenek. 
-Ahogy magát ismerem, pár nap és átmehet az osztályra-kacsintott rám az orvos mire mosoly terült szét az arcomon.-Na de megyek, még tájékoztatnom kell a magáért aggódó fél várost, hogy minden oké-utoljára rám mosolygott, majd elhagyta a szobámat.
Amint magamra hagyott felkeltem az ágyból, és az infúziós állványt magam után húzva az ablak elé telepedtem.
Felismertem az osztálytársaim szüleit a kórház előtt várakozó embergyűrűben. Valószínűleg a gyerekieket várhatták, akik már ki tudja mióta itt dekkolhattak miattam. 
Az épületből nemsokára kiszivárgott a 11.b. Nem vigyorogtak, mint a kiránduláson - sokkal inkább úgy néztek ki, mint egy történelem tz előtt. 
-Hé!-Mr. P vett észre először. A többiek követték az irodalomtanár tekintetét, majd ahogy ők is kiszúrtak vadul integetni kezdtek. Elég idiótán néztek ki, hogy ugrálva kalimpálnak a kezükkel, de imádtam őket, amiért ennyire őrültek. Én is visszaintegettem, igaz csak az egyik kezemmel, a másikkal szorosan fogtam a infúziós állványt - még nem álltam olyan biztos lábakon.
A tekintetem önkéntelenül kutatta a fekete fejet a tömegben. A szemem szinte azonnal rátalált. Nem hallottam, de le tudtam olvasni a szájáról, mert csupán egyetlen egy szót mondott.
-Egy napja itt ültek-meglepetten fordultam hátra a nagybátyám hangjára. Az ajtóban állt, szigorúan a szobán kívül.-Nagyon szeretnek téged.
-Én is nagyon szeretem őket-mosolyogtam a férfira. Ő is elég megviseltnek tűnt. Az egész arca sápadt volt, a szeme alatt hatalmas sötét karikák ültek. Biztos nem aludt, de valami egészen más is volt a tekintetében.
A karjait összefonta a mellkasa előtt és tetőtől talpig végigmért. Nem nézett a szemembe, amit egészen ritkán csinált, így aggódni kezdtem érte.
-Sajnálom.
-Ugyan mit?-próbáltam bátorítóan mosolyogni rá, de a szeme barnája sötét maradt.
-Én azonnal a legrosszabbat feltételeztem rólad. Egyáltalán nem bíztam benned-a hangjában csak düh volt, de mind magára irányult. Nem haragudtam rá, inkább sajnáltam őt, amiért ennyire utálja magát ezért. 
-Azért még otthon lakom?-poénkodtam, mire a rendőrből végre kiszakadt egy halk kuncogásszerű.
-Olyan bolond vagy-ingatta a fejét hitetlenkedve.
Rámosolyogtam.
-Kérdezz.
-Honnan tudod, hogy kérdezni akarok?-mosolyodott el őszintén a férfi. Vállat vontam.
-Ismerlek-Frank egy pillanatra elfordította a tekintetét, tétovázott.
-Miért mentetted meg?-Stevere gondoltam. Tönkre tette az életemet, de mégsem volt bennem kérdés, hogy segítek-e neki. 
-Miért hagytam volna meghalni?-A nagybátyám tekintete ellágyult, miközben engem nézett.
-Túl jó ember vagy-megmosolyogtatott, hogy a férfi ugyanolyan béna az érzelmei kommunikálásban, mint én. De nem kellett mondania, éreztem a szavain.
-Én is szeretlek.

...

Anyám temetését két hét múlva tartottuk, mikor kiengedtek a zárt részlegről és Markus állapota stabilizálódott. 
A bátyámnál PTSD-t állapítottak meg. Orvosi segítségre szorul, hogy fel tudja dolgozni a traumát és legyőzze a betegséget. Olykor még zavart volt, lassú lépésekkel haladt a gyógyulásban. De én száz százalékosan támogatom, amiben csak tudom: örülök, hogy visszakaptam a bátyámat.
Anyát nem messze apától, egy fűzfa árnyékába temettük el. A temetésen ott voltak anyám barátai, családja rajtunk kívül nem volt. A Banda is eljött, hogy támogasson, sőt, még Tina is.
Tina felkereste Markust a kórházban és ott volt neki az elmúlt két hétben. Markust az elmúlt egy évben folyamatosan zsarolta Steve, ezért kért Markus Tinától pénzt, és inkább megjátszotta a seggfejet, hogy Tina szakítson vele, nehogy még jobban bántani tudja a lányt. Mindkettejükön látszik, hogy még mindig totál egymásba vannak zúgva - Alexyvel egymásba kulcsolt ujjakkal várjuk, hogy mikor jönnek össze újra. 
A szertartás csendes volt. A pap hosszú beszédet mondott az önfeláldozásról és az anyai szeretetről, és anya barátai sztorikat meséltek arról, amikor fiatal volt.
Anyám nem volt tökéletes. Ő is család nélkül nőtt fel, sosem tudta, hogyan szeressen másokat. De nem volt gonosz. Csak túlságosan félt mindentől, és minket is óvott mindentől. Leginkább saját magától.
Markus némán búcsúzott tőle, a földet a markából egy könnycsepp kísérte. Én nem sírtam. Nem éreztem szomorúságot vagy dühöt többé. Szeret engem. És én is őt, bárhol is van.
A koporsójára dobtam a földet, és csak némán ugyan, de végre elmondattam neki szemtől szemben, hogy mennyire szeretem.
Nemcsak apám lánya vagyok. 
Hanem anyámé is, és büszke vagyok rá.




2 megjegyzés:

  1. Azta... Hát ez... Azta!
    Az utóbbi időben nem írtam - ami miatt szégyellem is magam -, de most azt hiszem bepótolom. :)
    Ez a rész valami fantasztikus lett. Persze a többi is az, de asszem ez messze übereli azokat!
    Régen sírtam már olvasás közben - sőt, máskor se nagyon szoktam -, de most végig bőgtem az egész fejezetet!
    Esküszöm, sokkos állapotba kerültem, amikor ahhoz a részhez értem, ahol az van, hogy Abby szívrohamot kapott és csak a gépek tartják életben. Istenem, hogy akkor mekkora gombóc nőtt a torkomba..! És amikor az anyja feláldozta magát... El sem hiszem, hogy Abby megmenekült!
    Azt hiszem, hogy ez lett a kedvenc részem, bár még az epilógus nincs meg ugyebár, így ez nem 100%-ig biztos. Viszont azt bizton állíthatom, hogy ez a sztori a kedvencem! Soha nem olvastam még ilyen jó fanfiction-t, és nem hiszem, hogy fogok is.
    Remekül sikerült az utolsó rész! Nagyon tetszett az egész történet, és nagyon remélem, hogy nem hagyod abba az írást, ugyanis nagyon nagy tehetség rejtőzik benned! ❤❤❤

    U.i.: Bocsi, hogy nem írtam az előző részekhez! 🙏

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett a fejezet :) Őszintén bennem volt egy kis félsz miatta, nem éreztem olyan jónak, de megnyugtat az, hogy neked ennyire tetszett :D Rengeteg fanfiction kering még az éterben, biztos fogsz még találni ezerszer jobbat, de köszönöm a szavakat ^^ Abbyt pedig nem tudtam volna megölni ennyi közös év után... Még visszajön kísérteni xd Az írást nem hagyom abba, de blogot nem indítok a közeljövőben :)
      Dehogy haragszom :D Örülök, hogy most írtál :)

      Törlés