2018. május 1., kedd

97. FEJEZET
Ahol összekovácsolódunk
/Washington, Kirándulás II./



Csókolom ^^
Annyira nem sok késéssel - magamhoz képest nem sokkal, lol - meghoztam a 97. fejezet, ami azt jelenti, hogy már csak 3 fejezet választ el minket a a történet végétől. Még mindig hitetlenül írom ezt le. Nade.
Ebben a fejezetben főleg Abbyről és Armin kapcsolatáról lesz szó, de az Sweet pár régi és új tagjáról is. Ez a fejezet főleg érzelemorientált,  de következő fejezetekben bőven lesz történés, főleg Abby életével kapcsolatban. Azért remélem, hogy attól még hogy a fejezet cselekmény szempontjából nyugis tetszeni fog nektek. :)
A következő fejezetet még májusban tervezem hozni, addig is jó olvasást ehhez és kitartást! Hagyjatok magatok után kommentet!
További szép reggelt/napot/estét, ki mikor olvassa 
Dorina :)




 A kirándulás szervezésekor bele se gondoltam a közös múltamba Washingtonnal. 
A szállásra érve rögtön megrohamoztuk a saját szobánkat. Armin most is lakberendezett kicsit. Nevetve figyeltem, ahogy a barátom, hogy a két külön ágyat franciaággyá alakítsa szinte átrendezte az egész helyet. 
-Inkább segíthetnél-morgott. Válaszadásra azonban nem volt lehetőségem, mert kopogtak. Mr. P állt az ajtóban. Ugyanúgy, mint a többi kísérőnk ő is elgyötörten nézett ki, de volt valami más is a tekintetében. 
-Jól van?-kérdezte tőlem mindenfajta bájcsevej nélkül. Értetlenül meredtem rá, majd a válla fölött a tekintetem az ablakra siklott. A szállásunk nagyszerű kilátással rendelkezett, akár az ágyamban fekve is láttam a Washington-emlékművet és a National Mall parkot. Ahogy az óriási oszlopot néztem esett le, hogy mi is történt ebben a városban. Hogy itt éltem életem legboldogtalanabb napjait, mennyire undorodtam még a városnak a gondolatától is. Mekkora mumus volt ez az hely. 
De most eszembe sem jutott félni, sem rosszkedvűnek lenni. Szinte nevetségesnek tűnt, hogy újra azzá tegyen ez a hely, ami régen voltam.
-Persze-mosolyogtam a férfira. A tanár nem nézett rám, megrázta a fejét és sarkon fordult. 
Neki sem lehetett könnyű itt lenni. Itt köpték a legtöbben szemen, itt van az az iskola, ahol minden álma volt tanítani, majd miután felvállalta magát kirúgták. Bele se gondoltam ebbe. Bűntudat fogott el, és rögtön P után mentem.
-Hé!-ragadtam meg a karjánál fogva.-Minden oké?
Mr. P habozott. Látszott rajta, hogy őt még igen megviselte, hogy újra a városban kell lennie. Nem is nézett rám, és úgy tűnt, mintha teljesen máshol lenne fejben.
-Jonathan-az irodalomtanárom felém kapta a fejét, ahogy a nevén szólítottam. Szerettem volna valami bízhatót mondani neki, meghálálva az ő múltbéli monológjait de egy szó se jött az ajkamra. Gondolkodás nélkül kitártam a karom, és magamhoz húztam a férfit egy ölelésre. 
Nem vagyok az az ember, mint például Alexy, aki nagyon jól kifejezi az érzelmeit és bátran a keblére ölel bárkit. És erre az ölelésre is P-vel éveket kellett várni. Nagy szerepet játszott a férfi mind a művészetemben, mint a gyógyulásomban, mint abban, hogy ma milyen ember vagyok. Már rég ki akaródzott jönni ez az ölelés, bár igaz magam is meglepődtem rajta először. A tanár még inkább, kellett neki pár másodperc, míg viszonozta a gesztust. 
Nem szóltunk egymáshoz, még miután elváltunk akkor sem. Láttam a tekintetében a hálát, de nem segíthettem neki abban, ami előtte állt. Ő is tudta, egyedül kellett megküzdenie a démonaival. 
De ezután azt is tudta, ha csak arra lenne szüksége, hogy erőt merítsen valakiből, én itt vagyok.

...


A napok unalmasan teltek. Főleg múzeumok és washingtoni látnivalók felkeresésével töltöttük az időnk. Az osztály legalább jól kialudta magát, álmosak nem voltunk de borzasztóan unatkoztunk. Most nagyon jól jártam, hogy Armin barátnője vagyok, mert a srácnál mindig volt valami játék, amivel elüthettük az időt. 
Többször is láttam ismerős arcokat az utcán. Tudtam, hogy bámulnak, szinte minden porcikámban éreztem. De nem szorongtam. Sőt, ha valakit rajtakaptam, hogy szuggerál rámosolyogtam. Rá se ismertem magamra. Mintha egy teljesen más ember nézett volna vissza rám a tükörből, de mégis valahogy ugyanaz. Önmagam egy feljavított változata. Minden rossz bennem volt - a sebhelyek, a bordeline, -, de valahogy mindezekkel együtt láttam jobbnak magam. Teljesen összezavarodtam a legjobb értelemben. Armin is észrevette rajtam, hogy magabiztosabb vagyok, és meg is jegyezte hogy rettentően jól áll nekem. 
De nem csak én változtam. Az osztály az utazás alatt még jobban egymásra hangolódott. Jobban megértettük egymást, és képesek voltunk eredményesebb csapatmunkára is. És persze nem csak csapatszinten kerültünk közelebb egymáshoz... 
Kim és Dajan a Washingtonban már kéz a kézben szálltak le a vonatról. Mindentudó mosollyal adtam át nekik a közös szobájuk kulcsát, és igaz nem mondtam, hogy én bizony megmondtam, hogy egyszer még hálásak lesznek nekem, de a tekintetemből biztos kiolvasták mert elnevették magukat. 
Peggyt, Kim szobatársát átraktam Melodyhoz és Carlához, és Vicktor sem tűnt szomorúnak hogy Dajannal már nem egy szobában nyomulnak. Összekerült Lysanderrel és Castiellel, és nem csak férfivigaszt talált magának. A dobos srác egyre többet legyeskedett Amber körül, aki úgy látszott, értékeli ezt. 
A lányt mintha kicserélték volna az év elejéhez képest. Igaz még mindig megvolt a beszédstílusa, de eltűnt belőle a gonosz él. Ugyanannyira szerette a külsejét, de már nem cukkolt másokat. Nem hordta fenn az orrát, sőt, voltak egészen segítőkész pillanatai, de megmaradt olyan hercegnősnek. Jól állt neki a szerep, és örültem, nem hazudtolta meg magát. Nathanielen is látszott, hogy örül, hogy a húga valamivel jobb ember lett, és rajta tartott a szemét Vicktoron, amit nagyon viccesnek találtam.
A harmadik napon reggelinél Alexyvel nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Ahová csak néztünk szövődő románcot láttunk. Összeesküvés elméleteket kezdtünk gyártani, hogy biztos a kajában, a vízben lehet valami. Az állam áll biztosan e mögött, vagy az ufók.
-Bolondok vagytok-csóválta a fejét Rosa rosszallóan. Mi rá se hederítettünk és tovább elmélkedtünk még több ostobaságon. 
Már mind az asztalnál ültünk, csak Kentin nem. Nathaniel, aki a szobatársa volt azt mondta, hogy előtte lejött már, így értetlenül álltunk a fiú hiánya előtt. 
Végül a fiú nem egyedül került elő. A reggeli vége felé Iris társaságában a lány szobájának irányából láttuk meg. Közel álltak egymáshoz, halkan beszélgettek valamiről. Iris feje full vörös volt, de mindkettejükön arcán elvarázsolt mosoly ült. Természetesen ahogy Kentin leült az asztalunkhoz rögtön szívni kezdtük a vérét. 
-Szálljatok már le rólam!-nevetett és hozzám és Alexyhez vágott egy-egy száraz zsömlét. De a kék hajú fiú tovább énekelte a Love is in the air-t, és mikor én végre abba tudtam hagyni a nevetést csatlakoztam hozzá.
A banda a reggeli további részében sem szállt le Kentinről. Komolyan faggatták Irisről, én külső szemlélődő voltam. Hirtelen egy párhuzamos dimenzióba csöppentem, ahol én nem létezem. Vagy mintha az érkezésem előtt szemléltem volna a dolgokat. Mindenki tök természetesnek és vidámnak tűnt. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt sem vagyok, és nekik fel sem tűnik. Hogy akár meg is szűnhetnék, az se tűnne fel senkinek. Egy üvegfal mögül szemléltem az eseményeket. A többiek nevetése tompán, mégis fájdalmasan csengett a fejemben. Egyre mélyebben süllyedtem a megmagyarázhatatlan szomorúságban, ahogy a tekintetem az egyik boldog mosolyról a másikra siklott. Igyekeztem kényszercselekvésekkel lefoglalni magam. A kávém keverésére irányítottam minden figyelmem. Dúdoltam. Egy ritmust vertem a lábammal. A felszínen kellett maradnom, és ennek érdekében mindent megpróbáltam. De amibe annyira görcsösen kapaszkodtam csak még mélyebbre löktek. A ritmus helyett remegni kezdett a lábam, a dúdolás a fejemben átkokat szóró hanggá vált. A kiskanál hatalmas robajjal koppant a csésze falának, minden egyes koppanáskor megremegett az arcom és képek villantak be a barátaimról. Arról, hogy nevetnek, viccelődnek de én nem vagyok ott. Lehet hogy boldogabbak lennének, ha én nem lennék?
Lüktetett a koponyám, mintha kalapáccsal vernék. Eldobtam ami a kezem ügyében volt és a fejemre szorítottam a kezem. A többiek aggódva néztek rám, hallottam, ahogy azt kérdezik jól vagyok-e, de szinte csak suttogásként. A fejem visszhangzott a rá mért ütésektől, nem is tudom válaszoltam-e egyáltalán. Elviselhetetlen fájdalom nyílalt a fejembe, a sötét hangjaim rám tekeredtek. 
A barátom a hátamra simította a kezét, az érintése hatására elkezdtek kitisztulni a dolgok és lassan beszivárgott belém a külvilág. A fejemben lévő káosz elhallgatott, helyette csak a zihálásomat hallottam és a szívem lüktetését éreztem. A meleg kávé ráfolyt a nadrágomra és a pólóm aljára, teljesen eláztatva azokat, az egész terem aggódó pillantását éreztem minden egyes porcikámban. 
Szégyelltem magam. Égett az arcom, és hiába húzott ki Armin a megaláztatás érzéstől nem tudott megszabadítani. Reszkető kézzel vettem magamhoz az asztalunkon lévő összes szalvétát és próbáltam felitatni a kiömlött kávét. A barátaim azonnal a segítségemre siettek, és igaz nagyon aranyosak voltak, de megalázva éreztem magam, ahogy úgy ügyködtek körülöttem, mint egy kisgyerek körül. Armin ezt észre is vette, láttam a tekintetén, hogy rögtön a segítségemre akar sietni, azonban én előbb felpattantam és visszasiettem a szobámba mondván, hogy átveszem a leöntött ruhám. 
Éppen a pólómat vettem át, mikor kopogtak. Nem vágytam senki társaságára, de tudtam, hogy Armin utánam fog jönni. Meglepve néztem Mr P-re, aki még jobban meglepődött a hiányos öltözékemen de nem fordította el a fejét. Ahogy meglátta a felsőtestemen lévő hegeket az arcára szomorúság ült ki, és az egész testtartása megrogyott. Furcsamód nem akartam rögtön eltakarni magam, hagytam neki egy kis időt, hogy feldolgozza a látványt, vagy nem is tudom. Nem éreztem Mr P-t annyira idegennek, helyénvalónak találtam, hogy meglátta. Azonban a tanár miután felvettem a pólóm zavartan lehorgasztotta a fejét és nem nézett rám. 
-Jól van?-kérdezte félhangosan, bizonytalanul markolva a kilincset. Az ő zavara kis erőt öntött belém, most nekem kellett az erősebbnek lennem.
-Nem fogok hazudni, most nem vagyok jól-Mr P amint kimondtam ezeket a szavakat felvette a szemkontaktust. Nem éreztem magam erősnek, de ahogy így ki tudtam mondani, felvállalni, hogy éppen sebezhető vagyok eltüntette a szégyenérzetemet. Néha muszáj kimondani, ha valami szar, nem lehet álarc mögé bújni. Évekig csináltam, és már belefáradtam.
Az irodalomtanár összeszorított szájjal szomorúan bólintott.
-Az osztálynak indulnia kell, de ha szeretne maga itt maradhat.
Hálásan biccentettem a tanár felé, aki szintén ugyanolyan letört ábrázattal távozott, mint amikor a sebhelyeimre nézett. Legszívesebben utánakiabáltam volna, hogy nem kell engem ilyen látványosan gyászolnia. Ahhoz, hogy értékelni tudjam azt a sok jót, ami ebben az évben történt kellenek az ilyen mélyrepülések is. És igaz nem estek a legjobban, de az éremnek két oldala van. Kellenek a nyáron is nagyobb zivatarok, hogy később még szebben süssön a nap.

...

A délelőtt további részében egyedül maradtam a szálláson. Továbbra is bennem maradt a reggel történtek rossz szájíze, de nem volt borús az elmém. A hirtelen jött szabadidőmet alkotással próbáltam elütni. A szavak most túlságosan sokak lettek volna, így kisebb etűdöket komponáltam szórakozásból csellóra. Teljesen belemerültem, észre se vettem, hogy az osztály megjött az utolsó múzeumtúrából, csak arra figyeltem fel, hogy Armin zombi módjára beesett a szobánkba. 
-Biztos nem volt ilyen rossz!-nevettem. Így, hogy a barátom megérkezett rá akartam figyelni, ezért nem folytattam volna tovább a komponálást, a csellót is visszahelyeztem a tokjába. Armin válaszként fájdalmában felnyögött.
-Ez volt az eddigi legrosszabb, szerencsés vagy, hogy lemaradtál-mondta, és valószínűleg megbánta a mondat második felét, mert aggódva vizslatott.-Minden oké veled?
-Persze-mosolyogtam rá. Armin a tenyerét az arcomra simította, én pedig belesimultam. Nem akartam, hogy aggódjon, láttam a tekintetén, hogy már van amin rágja magát. Arról még mindig nem beszélt, de én türelmesen vártam, hisz ő is ugyan ezt teszi mindig.

...

Délután a a tanárok lazítóprogramként kivittek minket a parkba futkározni. Szegények már nem tudtak velünk nagyon mit kezdni. De szerencsére vannak olyan emberek az osztályban mint Dajan, Armin és Vicktor, akik bármikor fel tudják dobni a helyzetet, és csaptak egy rögtönzött bújócskapartit. Rettentessen élveztem, és nem csak én voltam vele így. Még Melody és Nathaniel, akik az elején szemöldökfelvonva néztek ránk, hogy hogy lehetünk ilyen hülyék is a végére röhögve rohantak a tömeggel a park közepén található szökőkútba, hogy ott vízicsatázzunk. Bőrig ázva, az oldalunkat fájlalva a sok nevetéstől battyogtunk vissza a szállásra. Mire rendbe szedtük magunkat a vacsoraidő véget ért a szálláson, ezért úgy határoztunk sütögetünk. A tulaj átengedte nekünk a konyhát, így amíg a fiúk megrakták kint a tüzet - természetesen minden tanár ott állt őrt, szorosan a bolond hármas mellett -, addig a lányok előkészítették a kajákat. 
Carla és Iris zöldségeket vágtak fel, Rosa és Viola a húsokért voltak felelősek, Amber pillecukrokat keresgélt reménytelen, Peggy pedig próbált egy elfogadható köretet összedobni abból amit talált. Én igaz neki segítettem volna, de teljesen elkalandozott a figyelmem. Mr. Faraizét figyeltem. Az osztályfőnökünk próbálta fegyelmezni a fiúkat, és mint mindig meg se hallotta őt senki. De nem tűnt emiatt szomorúnak, lemondóan legyintett de a szája sarkában mosoly bujkált. 
-Te is észrevetted?-bökte meg a vállam az újságírólány huncutul. 
-Mit?-meredtem rá értetlenül. Ő csak megforgatta a szemét, amolyan ennyi-hülyét-nem-hiszem-el módon és Mrs Oherre mutatott.
Az énektanárnő és az osztályfőnökünk rettentően közel álltak egymáshoz. A tanárnő fülig pirulva bámulta Faraizét, a férfi pedig kedves mosollyal megcirógatta a kezét.
-Tényleg van valami a levegőben-motyogtam hitetlenül, de Peggy csak nevetett rajtam.

...

A húsokat és a felvágott zöldségeket nyársra tűztük, a szánalmasan kis tűz mellé fektettük őket. Faraize reménytelenül fogta a fejét meglátva a fiúk művét, de rajtuk kívül mindenkit inkább szórakoztatott a látvány. Körülültük a kis lángot és nevetve hallagattuk, ahogy Dajan drámaian ecsetelte a hatalmas küzdésüket az elemekkel míg megszületett a kis tűz. Folytak a könnyeim a nevetéstől, a fiúk pedig büszkén kihúzták magukat. 
-Hol van Lysander?-súgtam oda Castielnek. Végigtekintve a fiúkon az említett srácot sehol sem láttam. A vörös tekintete az épületre rebbent. 
-Fent van, azt mondta fáradt. 
Lysander mióta Washingtonba érkeztük még magához képest is visszahúzódó és csendes volt. Ha nem kötelező közös programot szerveztünk kibújt alóla. Nem akartam zaklatni, mindenkinek vannak néha olyan időszakai, amikor csak arra van szüksége, hogy békén hagyják. De ahogy most a fiú ablakát néztem rossz érzés mart belém. Gondolkodás nélkül felálltam és megrohamoztam a felemás szemű fiú szobáját.
A kopogásra Lysander halkan felelt. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit, ahogy meglátott igaz nem csattant ki az örömtől. Az ágyán ült, az ölében a jegyzetfüzetével. Az egész testtartásából áradt a szomorúság. És talán tényleg egyedül szeretett volna lenni, de esélye se volt rá többé.
Ledobtam magam az ágyára, és a zsebemből egy félig megolvadt zacskónyi Skittlest rántottam ki.
-Én készen állok, ha te is-mondtam tréfálkozva. Lysander hálásan elmosolyodott és magához vette a cukorkát.
-Nem szeretnélek a problémáimmal terhelni-motyogta. 
-Ez hülyeség-nevettem fel. De a fiú kerülte a tekintetem. Komolyan folytattam.-Hé! Mondd.
-Ma reggel...
-Figyelj Lys-egyenesedtem ki. Megvártam amíg felvette a szemkontaktust.-Velem ilyenek megtörténnek, beteg vagyok. Ahhoz, hogy az időm nagy részében jól lehessek néha becsúsznak ilyenek. De ettől nem vagyok kevesebb, mostmár tudom. És ugyanúgy szeretném, hogy kezeljetek. És barátok vagyunk, bármiben segítek. Nem szeretném, hogy úgy érzenéd, hogy a te problémáid nem méltóak arra, hogy kimondva legyenek.
A fiú megértően bólintott, és bűntudat suhant át az arcán. Finoman megböktem jelezve, hogy semmi nem történt.
Csendben elmajszoltuk a cukorkát. Láttam a fiún, hogy máshol jár, összeszedi az erejét. Hagytam neki időt, olyan lassan ettem ahogy tudtam. Ezt észrevéve hálásan rám mosolygott, majd egy nagy sóhaj után belekezdett.
-Apám... már elég öreg. Igaz elég talpraesett és a korához képest nagyon jól tartja magát, de mostanában sokat betegeskedik. Anya pár napja hívott. Apát ismételten ledöntötte a lábáról valami. És azt mondják nem komoly, de én rettegek. Még nem állok készen rá, hogy elmenjen.
Megragadtam Lysander kezét, ő pedig belém kapaszkodott. Az apámmal való kapcsolatom jutott eszembe, amit végig beárnyékolt a félelem. 
-Ne szorongj emiatt Lysander-a mellkasomat összeszorította az a sok emlék, amik eszembe jutottak az apámról.-Élj meg vele minden egyes pillanatot, de ne legyen félelem a szívedben, mert utána csak erre fogsz emlékezni. És hiába próbálod majd felidézni azt, hogy mennyire boldog voltál abban a pillanatban, hogy ő milyen volt, csak a félelem ízét érzed majd a szádban.
A felemás szemű fiú bólintott és magához ölelt. Hagytam, hogy feltöltődjön belőlem érzelmileg, próbáltam neki erőt adni és átadni azt a tapasztalatot, amit az elmúlt években szereztem.
-Gyere, menjünk le a többiekhez-veregettem meg a hátát biztató félmosollyal.-Jót fog tenni.
A fiú beleegyezően bólintott. Igaz ez a rövid beszélgetés nem tett csodákat, de reméltem, hogy legalább azt éreztettem vele, hogy bármikor számíthat rám. 

...

Mr P-vel kibővülve mentünk vissza a többiekhez. Kíváncsian a férfire tekintettem, akinek a szeméből eltűntek a sötét árnyak. A férfi csak rám mosolygott, jelezve, hogy semmi aggódni valóm nincs, de nem mondott semmit.

A kis tűz már nagyon a végét járta, a kaják pedig közel nem voltak ehető állapotban. Castiel próbált életet lehelni a tűzbe, de elég sikertelenül, mert folyamatosan káromkodásokat motyogott az orra alatt. Lysander csatlakozott a legjobb barátjához, ahogy megérkeztünk az osztályhoz. Az első üres helyre, Rosa mellé ledobtam magam és próbáltam becsatlakozni a beszélgetésbe. 
-Úszóedző. Azt mondta, hogy a városba akar költözni. Valószínűleg eladja majd az ottani uszodáját, itt pedig nyit egy újat-mesélte Alexy. Elkerekedett a szemem. Armin semmit nem mesélt arról, hogy az apjának ilyen komoly tervei vannak. Természetesen örültem, hogy minden rendben van közöttük, sőt, a legjobban alakulnak a dolgaik, mégis fájt, hogy nem osztotta meg velem. De nem mertem szemrehányóan nézni a barátomra, mert én sokkal komolyabb dogokat nem mondok el neki. Kerültem a tekintetét.
-Tanár úr meg merre kószált?-szólt oda Kentin játékosan Mr. P-nek. A férfi szája  felhőtlen mosolyra húzódott.
-Régi tanítványaimmal beszéltem. Bocsánatot kértek tőlem-mondta P elégedetten. Az én arcomra is boldog mosoly ült ki. Örültem, hogy P megkapta a neki járó bocsánatkérést a sok szarság után, amit el kellett viselnie, és főleg annak örvendtem, hogy nem láttam már rajta azt a keserűséget, amit az itt tartózkodásunk alatt folyamatosan.
-Bocsánatot?-húzta össze értetlenül a szemöldökét Kim.-Miért?
Mr. P nyíltan elmesélte a coming out történetét az osztálynak. Jó volt hallani, hogy szégyenkezés nélkül beszél a másságáról, sőt, szinte büszkén. Nem tudtam letörölni a boldog mosolyt az arcomról, ahogy hallgattam.
-Az a tetoválás...?-mutatott rá Armin Mr. P alkarján lévő rózsaszín háromszögre.
-A második világháború idején a melegeket ezzel jelölték a koncentrációs táborokban-magyarázta az irodalomtanár. Az osztály áhítatos csöndben bámulta a férfit, megadva neki a tisztetletet, hogy el merte nekünk mondani a történetét. Ahogy elkaptam P tekintetét aprót bólintottam - tökéletesen csinálta.

...

A tűzet végül sikerült annyira újraéleszteni, hogy legalább félig meg tudjuk sütni a vacsoránkat, de sajna már körülülni és énekelni nem tudtuk. Végül Faraize kimenőt adott nekünk estére, hogy belevessük magunkat a washingtoni éjszakába. Ez mindenkit meglepett, és igaz leadta a szokásos fejtágítós szöveget - nem fogadunk el italt idegentől, ha már egyszer letetted a poharat utána ne igyál belőle, ilyesmik -, de mégis megbízott bennünk, hogy nem csinálunk faszságot. Az osztály azonnal megindult kihasználva a helyzetet, mielőtt Faraize meggondolta volna magát. Én a szálláson maradtam és elővettem a kopott, kitépett lapokkal teli füzetemet. Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy muszáj volt egy részétől megszabadulnom.

~Armin szemszöge~


Nem igazán emlékszem arra, hogy hogyan jutottam oda, ahol most voltam. 
Borzasztóan haragudtam Abbyre. Floridában legyőzte értem a víztől való félelmét, de abban a pár napban, amíg Washingtonban voltunk mintha tartotta volna a távolságot. Úgy éreztem egy áthatolhatatlan falat vont megint kettőnk közé, és ezt csak fokozta a korábbi aggályaim azzal kapcsolatban, hogy el akar húzni innen. 
Akkor telt be végleg a pohár, amikor már a közösségtől is elszigetelte magát. Először reggel, majd este, amikor a Banda egy kocsmába indult akkor se volt hajlandó velünk jönni. Rám se nézett.
A többiek látták rajtam, hogy valami szar van, de nem akartam nekik elmondani. Ezt Abbyvel nekünk kettőnknek kellett megoldanunk. Így hogy ne kelljen válaszolnom a kíváncsiskodó kérdésekre elég csúnyán leittam magam, olyan hajnalféle, mikor a többiek úgy döntöttek ideje visszamenni a szálláshelyre nem bírtam a saját lábamon követni őket. Castiel és Vicktor ragadott meg két oldalról és támogattak egészen a közös szobánkig Abbyvel. 
A lány még ébren volt. Az én egyik pólómban és bugyiban nyitott ajtót. A póló alatt kirajzolódott a melle vonala, és engem még jobban elfogott a harag, ahogy láttam, hogy a két srác mellettem jól megbámulja a hosszú lábait. Morogva ellöktem magam tőlük és ledobtam magam az ágyra. Abby még beszélt valamit a fiúkkal, de nem igazán értettem, zúgott a fejem. 
A szobában szétszórva összetépett vagy gombóccá gyűrt kottapapírok hevertek, a cselló pedig ismételten az ágy közelében feküdt. Abby soha nem mutatta meg nekem, miket írt, ha beléptem a szobába rögtön elpakolt mindent. Undorodva húztam el a számat, utáltam, hogy Abby a zenét is falként tudta használni ellenem.
A lány becsapta az ajtót és mellém ült az ágyon. A fejét oldalra biccentve szuggerált, a szemében értetlenség és szomorúság vegyült. Ez csak még jobban szította az indulatom tüzét. Neki semmi joga így néznie rám!
Nem mondtam semmit, Abby felállt és vizet meg gyógyszert hozott. 
-Nem kell-fordultam el tőle mint egy sértődött kisgyerek. A lány azonban nem tágított mellőlem, muszáj voltam felülni és elfogadni amit kínált.
-Holnap nagyon szarul leszel-csóválta a fejét, miközben lenyeltem a pirulákat. 
-Mit érdekel az téged-motyogtam keserűen. A lány leguggolt elém, és összevont szemöldökkel meredt rám. 
-Miért ne érdekelne?
Nem bírtam ránézni a lányra. Elfeküdtem az ágyon, és elfordultam tőle.
-Mindegy, hagyd a fenébe. 
Abby egy ideig szótlanul meredt rám, éreztem a hátamon a tekintetét. 
-Miért zársz ki ennyire keményen hirtelen?-kérdezte halkan, a hangjában annyi fájdalommal, ami rendes balegyenest mért a mellkasomra. Megsajnáltam, de a haragom nagyobb volt.
-Én miért zárlak ki? Én?!-kiáltottam rá ingerülten.-Elegem van abból, hogy amikor csak rád nézek folyamatosan falakat látok. Elfáradtam a folyamatos bontogatásban Abby.
A barátnőm összetörten nézett rám, de bólintott. Ő is tudta, hogy igazam van. Talán ez fájt neki a legjobban.
Elkapta rólam a tekintetét és leguggolt, hogy eltakarítsa a kupit. Remegett a keze és többször is reszketés suhant végig az arcán. Fájt így látnom őt, a haragom el is illant. Helyette bennem is csak keserűség maradt, olyan, ami ha túl sokáig van az emberben lyukat váj belé. 
Abby szótlanul az ágy mellé térdelt, követlenül a fejemhez. A kezében egy eléggé megviselt állapotban lévő papírt szorongatott. 
-Ez az első, amit rólad írtam-súgta, miközben rám se nézve kisimította amennyire csak tudta a megsárgult lapot és a kezembe nyomta. 
Teljesen lesokkolt. Ügyetlenül meredtem a szavakra, és hirtelen fel sem fogtam mi történik.
-Mikor írtad?
A lány nem válaszolt, csupán az ujjával leheletnyit megérintette bal kézfejemen lévő öt kis sérülést, amit ő hagyott rajtam még hónapokkal ezelőtt. 
Magam előtt láttam a riadt tekintetét, hogy arra kérlel, hogy menjek el. De én akkor már képtelen voltam elhagyni őt. Még most is beleremegtem, ahogy visszaidéztem, ahogy letekerte a nyakamról a sálat és bekötötte vele a sebeket. Abba a rengeteg szeretetbe a kék íriszében. 
Újra és újra átolvastam a szavakat, és a haragom, a szomorúság, ami eddig megbénította a tagjaimat eltűntek. Az egyik kezemmel Abby álla alá nyúltam, és megvártam míg a szemembe néz.
-Abby én képes vagyok bármikor pokolra szállni érted. De azt nem tudom kezelni, hogy eltaszítasz. Az ijeszt meg, amikor elbújsz előlem. Bármikor hajlandó vagyok szenvedni veled, amíg hagyod, hogy szeresselek-a lány összeszorított ajakkal bólogatott, az arcán könnyek folytak le. Magamhoz szorítottam őt, az arca nedves volt a sírástól. Hagytam hogy a mellkasomba fúrja magát. Én a nyakához vezettem a kezem, próbáltam nyugtatóan simogatni. A kezem beleakadt a tőlem kapott nyaklánc zsinórjába, és egy hatalmas idióta vigyorra húzódott a szám. Dagadt a májam, hogy mindig rajta volt, és mindenki tudtára adta, hogy ő az enyém, én pedig az övé vagyok. A füléhez hajoltam és belesuttogtam azt, amit azon a délutánon mondtam neki a házuk ajtaja előtt, amivel még nem is sejtettem, de egy életre megpecsételődött a sorsom.
-Beférkőztél a bőröm alá, átitattad a véremet, és birtokba vetted a szívemet.

...

Az éjszaka elég cikisen folytatódott. Amint elszakadtam Abbytől segíteni akartam neki takarítani, de a hirtelen mozdulattól a gyomrom felkavarodott és rögtön kiadtam magamból a piát amit aznap megittam a padlóra. Kellemetlenül éreztem magam, de a barátnőm csak nevetett és feltakarította helyettem, mert én még a látványától is újból rosszul lettem. 
Vettem egy hideg zuhanyt, hogy még jobban kijózanodjak, mialatt a barátnőm a padlót sikálta. Vagy ezerszer bocsánatot kértem tőle, hogy neki kell csinálnia, de ő csak mosolyogva csóválta a fejét, miszerint semmiség.
-Te is mindig eltakarítod utánam a szart-vont vállat. Ki akartam javítani, hogy a kettő nem ugyanaz, és ő nem hagy maga után szart, de nem hagyta.
Abby a kezembe nyomta a jegyzetfüzetét, így azt olvasgattam. Azt mondta nem zavarja, ha mindent elolvasom, de csak a magamra vonatkozó részeket futottam át. Könnyű volt őket megtalálni, mert a Dal rólad után a szövegek több mint a fele rólam szólt, ami miatt nem kis büszkeséget éreztem. 
Abby sosem volt az a magamutogató ember. Persze tudtam, hogy szeret, de ő nem szívesen fogta meg még a kezemet sem több ember előtt, és nehezére esett kommunikálnia felém az érzéseit. Nem haragudtam ezért, sőt, egész aranyosnak találtam. De elmondhatatlanul jól esett olvasni arról amit érez. Büszke mosoly ült ki az arcomra, hogy ezt a sokféle dolgot mind én hozom ki Abbyből.
-Min somolyogsz annyira?-vigyorgott rám Abby. Mielőtt bármit is mondtam volna megragadtam a derekát és az ölembe húztam. A kezem felkúszott a meztelen combján egészen a bugyija vonaláig. Nem bírtam visszatartani a pimasz mosolyt.
-Éppen azt olvasom, amit az első szeretkezésünk után írtál-Abby egész teste lángba borult, elnevettem magam a zavara láttán. A lány erre dühösen a mellkasomba bokszolt. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, a lány szabályosan tüzelt, a bőre forró volt és vörös, még a füle is elpirult.
-Hé!-Abby  nem volt hajlandó rám nézni, megragadtam az arcát és magam felé fordítottam, hogy végre tudjak beszélni vele. Szerettem volna, ha látja a tekintetemen, hogy én ugyan ezt érzem mint ő, és egyáltalán nem kínos, sőt.
-Ha még egyszer valakinek ilyen szerelésben nyitsz ajtót nem állok jót magamért-motyogtam, és Abbyből kiszakadt a felszabadult nevetés. A lány még akkor is kacagott, mikor a kezem a pólója alá siklott.
Végül semmit nem aludtunk az éjszaka további részében, de egyáltalán nem bántam. 
És Abby sem.

...

Annak ellenére, hogy alig egy órára hunytuk le a szemünket a barátnőm rögtön kipattant az ágyból, és kinevette a szenvedésem.
-Aki este legény az nappal is legyen az-húzott ki az ágyból. Ahogy megmozdultam a fejembe rögtön belenyilallt a másnapos fejfájás.
-Azt hittem tetszett a legénységem-cukkoltam vissza. A lány csak megforgatta a szemét, szóra se méltatva az ugratásomat. Tréfából a fürdőszobába menet rávertem a fenekére, mire aprót sikkantott. Hitetlenkedve csóválta a fejét felém, én csak rákacsintottam.

...

A másnaposságtól alig bírtam vonszolni magam, de mégsem mi voltunk az utolsók. Kentin megint Irissel lopta az időt valahol, a testvérem pedig Mr. P-vel beszélgetett. 
Nem gondoltam volna, hogy a fickó meleg. Mármint semmi rosszindulat, de túlságosan férfias volt ahhoz, hogy akár az eszembe jusson a gondolat, hogy ő másik kapura játszik. Tiszteltem a bátorságát, amiért elmondta nekünk, és főleg Alexy nézett fel rá. 
A testvérem tegnap óta sokmindenről beszélgetett az irodalomtanárral. A férfi mesélt neki a férjéről és az örökbefogadott gyermekükről. Alexy nagyon lelkesnek tűnt. Igaz a testvérem teljesen elfogadta a másságát, de tudtam, hogy a jövővel kapcsolatban vannak félelemei. Tud ő majd olyan családot alapítani melegként is, amilyenre vágyott? Lesz-e gyereke, élettársa? Hálás voltam P-nek, amiért elűzte Alexy feje felől a sötét felhőket a történetével.
A reggeli alatt Rosa és a testvérem folyamatosan minket bámultak Abbyvel. Ezt a barátnőm is észrevette, kérdőn nézett rám, hogy tudom-e mizu, de én csak megrántottam a vállam.
-Nem tudjátok milyen nap van ma?-csattant fel Rosa az zavarodotságunkat látva.
-Szerda?-vonta fel a szemöldökét Abby, miközben belekortyolt a kávéjába. Alexy pont olyan reményvesztett tekintettel nézett ránk mint Faraize, mikor kérdez valamit tőlem töri órán.
-Június 3!-ismételten csak értetlen pillantások voltak a válasz.-Kiknek van két hónapos fordulója? Naaa?
Abbyvel csodálkozva néztünk össze. Először el se akartam hinni, de visszaszámolva tényleg két hónapnál jártunk.
-Hihetetlen, hogy már két hónap eltelt-adott hangot Abby a saját gondolataimnak is. Egyetértően bólintottam.
Észrevétlenül annyi dolgon mentünk keresztül együtt. Letudtuk az elsők nagy részét. Az első ölelés. Az első randi. Az első csók. Az első együtt alvás. Az első veszekedés. Már az elsőkből majdnem kifogytunk.
Azalatt a két hónap alatt amíg hivatalosan is együtt jártunk Abbyvel talán még jobban belehabarodtam. Addig csomó olyan szokását nem tapasztaltam, amiket ma imádok. 
Szeretem, hogy amikor mosolyog először a jobb szája sarka mozdul meg. 
Szeretem, hogy mikor zavarba jön még a fülcimpája is vörös. 
Szeretem, hogy amikor ideges olyan mocskosan beszél mint egy kocsis - ami kicsit fel is izgat.
Abby mosolyogva nézett rám, látszólag ő is elveszett a gondolataiban. A nyakában ott lógott a tőlem kapott nyaklánca. Hiába voltak nehéz pillanatok egyetlen percét sem bántam meg a kapcsolatunknak. Ha akkor tudtam volna, hogy mi lesz azután, hogy megkérem, hogy legyen a barátnőm, akkor is gondolkodás nélkül feltettem volna neki a kérdést, biztos vagyok benne.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése