2018. április 3., kedd

96. FEJEZET
Félelmek
/Florida, Kirándulás I./





Sziasztok!
Itt lennék az első kirándulós fejezettel, amivel megkezdődik a Sweet Amoris 11.b osztályának utolsó kalandja a 2014/15-ös tanévben. Nem mondok újat, ha azt mondom majdnem mindenki szívesen járna ebbe az osztályba, de én különösen. Lehet azért, mert az elmúlt pár évben szinte oda is jártam, de én különösen megkedveltem a bagázst, így az utolsó fejezetekben mindenképp szerettem volna őket jobban belevonni. Ez főleg a következő fejezetre lesz jellemző, ami a kapcsolatokról fog szólni az osztályon belül és kívül. Olyan április végén, május elején lesz olvasható a blogon. 
De a 96. fejezetről annyit, hogy mint a cím is mutatja szó lesz benne a félelmekről - mint legyőzésről, mint kialakulásról -, de mivel Floridában játszódik vízpart és nyárérzet az egész fejezetnek chill hangulata van, amolyan nyaras ha ez így értelmes :D Vagyis nekem mindenképp. 
Jó olvasást a fejezethez, és hagyjatok magatok után egy kommentet, mert csak így tudok fejlődni!
További szép napot/reggelt/estét, ki mikor olvassa 
Dorina :)


Egyedül ébredtem fel Abby ágyában. Nyöszörögve próbáltam felkelteni Abby figyelmét, azonban ő a szobában sem volt. Zoknival tanácstalanul néztük egymást, ám mielőtt komolyan aggódni kezdtem volna lentről a barátnőm hangja szűrődött fel - Frankkel beszélgethet, hittem én -, és jó illatok csapták meg az orrom. Úgy gondoltam, hagyok nekik időt együtt nyugodtan és reménykedve, hogy én is kapok a lent készülő kajából.  Elfeküdtem az ágyon és nadrágzsebemből előhalászott PSP-vel játszottam. Elég korán volt még, a buszunk olyan tíz fele indul el a Sweet a elől városközpontba, hogy átszálljunk egy vonatra, ami elvisz valameddig. Írtam Alexynek, hogy hozzák már el az én bőröndömet is majd, mert már nem terveztem hazaugrani. A testvérem persze nem hagyhatta ki, hogy szívja a vérem és élcelődjön. Nevetve hárítottam a perverz megjegyzéseit, majd ahogy meghallottam a barátnőm közeledő lépteit elbúcsúztam tőle.
Abby amint meglátott hátravetett fejjel elnevette magát, és majdnem kiesett a tálca a kezéből. Hirtelen ötlettől vezérelve oldalasan elfeküdtem az ágyon, az egyik karommal a fejemet támasztottam, a másikkal elrendeztem a takarót és hívogatóan intettem felé. Pont úgy nézhettem ki, mint egy Playboy címlap olcsó kínai változata, de teljesen megérte hülyét csinálni magamból, mert a barátnőm arcán a mosoly gödröcskéssé mélyült és a tekintetében is nevetést láttam. 
Abbyvel több szokásunk is kialakult, az egyik a közös reggelizések voltak. A lány istenien főzött, és ha nálunk aludtunk akkor nem csak én, de a családom is kihasználta ezt. Abby általában csak kávét ivott - hál' istennek sikerült leszoktatni a napi akár hat bögréről, már csak hármat, ha nagyon szar napja van négyet iszik meg -, és néha még sikerül rávennem, hogy legalább két falatot egyen reggel. 
-Még szerencse, hogy nincs rajtam bugyi-húzta az agyam a barátnőm célozva a fogadtatásra, miközben a kezembe adta a még gőzölgő palacsintával megrakott tálcát. A megjegyzéstől majdnem elejtettem azt. 
-Vigyázz asszony!-néztem rá szigorúan ahogy megragadtam az evőeszközöket. A lány csak nevetett. 
Abby a gondolataiba mélyedve kortyolta a reggeli ébresztő italát. Az egyik itthagyott pólómat viselte - és mint kiderült csak azt -, a haja kócosan meredezett ezerfelé, és a tegnapi sminkjének a maradványi is ott voltak még az arcán. Még így is szép volt. 
-Frankkel beszéltél?-kezdeményeztem beszélgetést. A lánynak kellett pár perc, míg visszatér a földre az elmélkedéséből, már megszoktam, így türelmesen vártam. 
-Nem, Kennedyvel. Nem hívtam fel tegnap, arra keltem, hogy hív ma és totál ideges volt. Kellett egy kis idő, amíg le tudtam nyugtatni, hogy nincs gáz-Abby arcán önkénytelenül mosoly jelent meg, ahogy a fogadott testvéréről beszélt. A hangjában is érződött a szeretet, amit iránta érez, és örültem, hogy van valaki családszerű a lánynak, ha már neki nem adatott meg egy normális családi légkör.
Kíváncsi voltam a tegnap történtekre, de nem akartam rákérdezni. A legrosszabb forgatókönyvek játszódtak le a fejemben: hogy Abby elmegy innen, egy otthonba kerül, ahol nem lehet őt látogatni, soha nem látom őt viszont. Ő majd belesüllyed a depresszióba és a magányba, öngyilkos lesz, és én már csak a temetésén fogom  újra látni. Zuhog az eső, a háttérben valami gagyi szomorú zene szól, miközben térdre rogyok, a kezeimet az ég felé emelve kiáltom, hogy neee!
Abby valószínűleg leolvasta ezeket az arcomról, mert halovány félmosoly jelent meg az arcán, majd puszit nyomott a nyakamra, hogy megnyugtasson. Mellém húzódott, és nyaggatás nélkül falatozni kellett. Nem nyugodtam meg teljes mértékben - jobban mondva inkább még idegesebb lettem -, de nem szóltam semmit, átkaroltam a derekát és hagytam, hogy teljes csend telepedjen ránk.

...


Igaz időben felkeltünk, de természetesen mindent az utolsó pillanatra hagytunk, így totál késésben voltunk. Már mindketten teljes harci díszben álltunk, mikor Abbynek eszébe jutott, hogy ő be se pakolt. 

-Istenem asszony!-akadtam ki, mikor ezt a barátnőm az ajtóban állva közölte. A lány a lépcsőn felrohanva csak félvállról reagált rám.
-Két perc!
Morogva ledobtam magamról a cipőmet és követtem. Látványos hisztire készültem, de amint felértem Abby már kész volt, hátán egy nagy gitártokkal és kezében egy nagyobb hátizsákkal már kifelé indult. Csodálkozva néztem rá.
-Miféle varázsló vagy te?
-Mindig van nálam összeállítva egy csomag, ha úgy alakulnának a dolgok-vonta meg a vállát, mintha egy olyan egyszerű dolgot mondott volna, hogy ma hétfő van. Nekem azonban a földbe gyökerezett a lábam, és összevont szemöldökkel bámultam rá.
-Majdnem egy évvel ezelőtt raktam oda-nyugtatott a lány. Közel hajolt hozzám, és egy puszit nyomott az arcomra.-Eszemben sincs elmenni.
Abby megfogta a kezem és gyengéden húzni kezdett. Én igaz még mindig kicsit lesokkolva, de hagytam magam. Hiába próbáltam elhessegetni az elképzelést, hogy egyszerűen csak elhúz - hisz most mondta, hogy ez  nem fog megtörténni -, mégis szöget ütött a fejembe a gondolat. Félelemmel töltött el, hogy esetleg elmenne. Olyan szintű rettegéssel, amit még sosem tapasztaltam.
És ez még jobban megijesztett.

~Abby szemszöge~


A suli előtt már mindenki ott volt. Feszültség áradt az egész társaságból. Ahogy észrevették, hogy közeledünk Arminnal egy emberként felénk fordultak. Minden szempár rám szegeződött, és melegség áradt szét a tagjaimban, ahogy leesett, hogy mind értem aggódnak, hogy mi történt tegnap és hogy velük maradok-e jövőre is. 

-Miért álltok ott olyan búval baszottan emberek?-próbáltam humorizálni, de senki nem reagált a poénomra. A tekintetem összefonódott Rosáéval: a lány sárga szeméből kétségesés áradt, és rengeteg szeretet. A szememet elfutotta a könny, ahogy a barátnőmmel farkasszemet néztem, de nem tudtam visszatartani a mosolyt sem az arcomról: csak hálás lehetek azért, hogy olyan emberek vesznek körül mint Rosa, Armin, Alexy, Viola és mindenki más, aki szorított értem.
-Nem szabadultok meg tőlem egykönnyen idióták!-rikkantottam nevetve. Rosa és Alexy sikítva rohantak megölelni, mit sem törődve a hátamon lévő csellótokkal. Az osztály további része Dajan nagy ölelés felszólítására hallgatva szintén megrohamozott, és egy hatalmas embergombóc közepébe kerültem. Éreztem, ahogy Rosalya könnyei áztatják a pólóm, és hiába nyugtatgattam a lányt ő csak sírt, de boldogan mosolygott. Szédültem a hatalmas boldogságbombától, amit az osztálytól kaptam. Lejátszódtak bennem a múlt rémképei, és úgy éreztem, mintha azok nem is az én életemben történtek volna meg. Most valahogy minden olyan tökéletes volt.
Boldog voltam.

...


Nagy nehezen felpakoltuk a buszra a csomagokat - hiába mondtam az embereknek, hogy megállunk majd mosni, az majdnem mindenki hatalmas bőrönddel érkezett -, Dajan, Vicktor és Armin addig az ablakban bámészkodó osztályokkal incselkedtek. Faraize többször is rájuk szólt, végül egy legyintéssel (és egy titkos mosollyal) rájuk hagyta a dolgot. 

-Neked mi a franc van a táskádban?-néztem a barátom megpakolt kézipoggyászára, amit csak a szentlélek tartott egyben. 
-Alexy műve-fújtatott Armin dühösen.-Nem vagyok ott, erre belepakolta a cuccát...
Elnevettem magam és az ikerpár bűnös felére néztem. A kék hajú fiú csak huncutul vigyorgott és megrántotta a vállát.
Én csak a csellótokomat pakoltam be, a hátizsákomat magamnál tartottam. Castiel hozott gitárt, már előre elterveztük az esti jammeléseket. Nem akartam elhozni a csellómat, mivel az nem éppen örömzenéléshez alkalmas hangszer, de Castiel, Lysander és Vickor rábeszéltek. 
-Minden megvan?-kérdezte Faraize, miközben a határidőnaplójába írt listát végigfutva kipipálta a tételeket. Mi lelkesen bólintottunk. Faraize mosolyogva becsapta a naplót, mi pedig egy csatakiáltással a busz felé nyomultunk. 
-Ésszel!-kiáltott ránk az énektanárnő, Mrs Oher, aki az osztályfőnökünk és Mr. P mellett a kísérőtanárunk volt. A tömeget annyira nem hatotta meg a tanárnő, Dajan a mellét verdesve hatolt be a buszba, mint egy ősember, aki új földet hódít meg magának.
-Agyhalottak-motyogta mellettem Mr. P. 
Én és az irodalomtanár a végére maradtunk. A férfi a bepakolásnál sűrűn tekintett rám, de e nélkül is éreztem, hogy mondani akar valamit.
Mikor az osztály felszállt a buszra, és az osztályfőnök létszámlálást tartott Mr. P elkapta a kezem, mielőtt felszállhattam volna. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de az irodalomtanár rohadtul komolyan nézett rám. Nem mondott semmit, csupán a fejével a busz háta felé biccentett. 
Gombóc keletkezett a torkomban, ahogy megláttam az ott parkoló rendőrautót, és a mellette álló két személyt. A nagyi amint felvettem vele a szemkontaktust felém indult. Én is ösztönösen megindultam felé. Általában nem szoktam beleavatni az embereket a magánéletembe, de most leszarva, hogy egy egész busznyi ember pillantást éreztem a hátamon magamhoz öleltem a nagymamám. Talán még őt is megleptem ezzel, mert kellett egy kis idő még reagált. Hihetetlenül hálás voltam neki, és szerettem volna, ha tudja, hogy nem kell többet bizonyítania és jóvá tennie semmit sem.
A nagyi eltávolodott tőlem, és a kezébe vette az arcom. Úgy térképezte fel minden vonásomat, mintha idegen lennék. Ahogy végighúzta az ujját az arcomon végigfutó hegen az arca fájdalmasan összetorzult. Meghatott az aggódás és az anyai szeretet a tekintetében. Elhúztam a kezét onnan.
-Nem történt semmi-a hangom rekedt volt a készülődő sírástól. De egyáltalán nem voltam szomorú - egyszerre mosolyogtam és folytak a könnyek az arcomon. A nagyit rázta a zokogás, de viszonozta a mosolyomat. 
Frankre nézve eltört nálam a mécses: a tekintetében lévő apai gyengédségtől teljesen összetörtem és megállíthatatlanul záporozott a könny a szememből. Magához húzott és én elbújtam a hatalmas mellkasában. A vállamra hajtotta a fejét. Sírt. 
Hagyott mindkettőnknek időt, hogy lenyugodjunk, majd eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Ígérd meg, hogy visszajössz-mondta komolyan. Tudtam, hogy az lenne a helyes, ha azt mondanám, hogy nem, és hagynám, hogy élje a saját életét. De ahogy a könnyes, mélybarna szemébe néztem, amelyben apámat, nagyapámat láttam nem tudtam kinyögni egyetlenegy szót sem. Csak bólintottam, mire Frank újból magához húzott. 
-Itt várok rád, oké?-mondta búcsúzóul. Ismételten csak a fejemmel tudtam jelezni, hogy megértettem, amit mondott, mert a sírástól nemhogy beszélni, de még látni is alig láttam. Mr. P feltámogatott a buszra, ahol az első szabad ülésen összecsuklottam és kiadtam magamból mindent, jót és rosszat egyaránt.

...


A vonatra felszállva elapadtak a könnyeim, sőt, kicsattantam a boldogságtól. Magamat is meglepve nem volt bűntudatom, hogy Franket Chicagoban tartom. Ő boldog volt velem, és én is nagyon megszerettem őt, el se tudtam volna képzelni úgy az elkövetkezendő időket, hogy nem látom minden nap. A többiek nem csináltak nagy ügyet szerencsére a kirohanásomból. Megveregették a hátam kifelé menet, jelezve, hogy támogatnak, de nem avatkoztak bele amiért nagyon hálás voltam.

A vonatunk Indiánáig ment, onnan át kellett szállnunk egy olyanra, amihez csatoltak hálókocsikat is, mert több mint fél napot fogunk utazni. Igaz ez elég költséges, de úgy voltunk vele, ha már az igazgatónő állja... És amúgy is, a szállásokat ingyen megúsztuk a jóvoltomból, így nem volt bűntudatom. 
A tanárok szabad kezet adtak nekünk a szobabeosztásokban, így a vonatoknál is. Megbíztak bennünk. Ösztönösen, hogy amúgy is én szerveztem majdnem az egészet a beosztásokat is magamhoz vettem. Voltak igaz szabályok (nincsenek átszökések a másik szobákba, és titkos dugások sem, mert ha valaki bekapja a legyet azért Faraizét veszik elő), de tényleg ránk volt bízva. 
A vonaton egyes és kétszemélyes kabinok voltak. Faraize az elején, Mrs Oher a középtájon, Mr P pedig a kocsi végében utazott, ezt kikötötték. Gyorsan lefirkantottam egy beosztástervet és körbejártam leokéztatni. Párokat alakítottam ki, magammal  és Arminnal kezdve írtam még Violát és Jadet, Castielt és Lysandert, Ambert és Irist, Carlát és Melodyt, Charlotte-t és Lit, Kimet és Peggyt, Kentint és Nathanielt, Rosát és Alexyt és Vicktort és Dajant. Az utóbbi két fiúval beszéltem utoljára. Vicktor lelkesen rábólintott, Dajan azonban fura volt. De nem mondott semmit, így megindultam leadni a beosztást az ofőnek. 
Dajan félúton kapott el. Megragadta a karom, és jelentőségteljesen pillantott rám, majd a fejével a mosdók felé intett. A kocsi túl zsúfolt volt ahhoz, hogy bizalmasan beszélgetni tudjunk ezért követtem. Szerencsére a wc-nek csúfolt lyuknyi helyiség szabad volt. Dajan ránk zárta az ajtót majd habozott. Volt egy tippem, hogy miért akarhatott velem beszélni, és mivel kezdett túl hosszúra nyúlni a csend meg is osztottam vele.
-Kimmel szeretnél egy szobában lenni.
Dajan riadtan megragadta a vállam és csendre intett. 
-Ne ilyen hangosan! Honnan a francból tudod?!
Vállat vontam és suttogva folytattam, ahogy kérte.
-Van szemem. 
A kosaras srác elgyötörten sóhajtott. 
-Egy ideje alakulgat a dolog-vakarta meg a fejét idegesen.-De senkinek nem mondtuk. Egyikünk se tudja pontosan mi ez közöttünk.
Próbáltam elrejteni a mosolyomat és elővettem a listát, hogy átírjam. 
-De vannak szabályok-néztem rá szigorúan a papír fölött.-Nincs szex míg kirándulunk.
-MI?!-ugrott pár oktávot Dajan hangja.-Viccelsz.
-Nem viccelek-húztam fel az egyik szemöldököm ellentmondás nem tűrően. A srác kínjában elröhögte magát.
-Ne már Abby-mivel látta, hogy nem hatott meg komolyan folytatta.-Oké, igazából közöttünk csak szex van. 
-Mióta?
-Passz. Talán akkortól, mikor ti összejöttetek-vont vállat.
-És addig nem beszéltétek meg?-kerekedett el a szemem.
-Nem. Az ágyban minden jó. Mi van, ha a beszéddel csak elbasznánk? 
-Egyszer úgy is meg kell beszélnetek-leengedtem magam mellé a papírt és zsebre vágtam a tollamat.-De bocs, nem tudok segíteni ebben.
-Ne már Abby...
-Nincs átszökdösés sem, mert akkor miattatok fog szopni az egész osztály. Világos?-néztem vissza rá az ajtóból. A srác megadóan bólintott, elcsüggedés és harag világított a tekintetében. Mit sem törődve ezzel otthagytam. Szigorúnak kellett lennem egyrészt a többiek miatt, másrészt kellett nekik egy lökés, hogy megbeszéljék a dolgaikat. Tőlem aztán nézhetnek rám zabosan. Később hálásak lesznek nekem.
Jesszus, kezdek úgy viselkedni mint Rosa és Alexy.

...

Eltelt majdnem másfél nap, mire átléptük a floridai szállásunk küszöbét. Mindenkin meglátszott a hosszú út okozta fáradság, ezért miután elfoglaltuk a szobákat kaptunk két óra pihenőidőt, hogy összeszedjük magunkat, utána lemegyünk a partra. A beosztás maradt, Dajan és Kim max annyit beszéltek meg, hogy utálnak engem, mert ahogy rám néztek villámokat szórt a pillantásuk. 
-Amúgy mi van Kimmel és Dajannal?-érdeklődött Armin, és közben összetolta a két egyszemélyes ágyat a szobánkban.-Fasírtban vagytok?
Fáradtan elnyúltunk az immár franciaágyon miközben elmeséltem a Dajannal folytatott beszélgetést. A barátom eléggé berágott a numeratilalomra, mondván nálunk nincs veszély az iránt, hogy teherbe essek - amíg gyógyszereket szedek, addig steril vagyok -, akkor mi miért nem szexelünk. Én mondtam, hogy ne, ha már a többieknek sem szabad, akkor elég nagy kitolás lenne velük szemben, hogy mi csináljuk.
-A fene a jó szívedbe-dörmögött Armin, de elfogadta a döntésem. 

~Armin szemszöge~

A két órás szabadidődben elővettem a PSP-m, Abby pedig mellkasomba fészkelte magát és elnyomta az álom. Nem volt szívem felébreszteni még akkor sem, mikor Viola szólt, hogy indulunk a partra. A barátnőm megint pörgött, és teljesen lefáradt, jól jött volna neki a pihenés. Másrészt retteg a víztől, így amúgy is csak ott ült volna a parton. De ahogy felálltam felpattant a szeme, és hatalmas lelkesedéssel megragadta a kezem és csatlakoztunk a többiekhez. Nem szóltam egy szót sem, hogy mit fog ő csinálni ott, nem akartam elrontani a jókedvét. Kicsit féltem, hogy majd kiszorítva érzi magát, de nem zavartatta magát. Amíg a többiek eszetlenül a víz felé rohantak ő leült egy nyugágyon egy könyvvel. Imádtam a vizet, és legszívesebben gondolkodás nélkül a többiek után vetettem volna magam, de nem akartam Abbyt magára hagyni. A lány azonban elhessegetett.
-Menj már, megleszek-angyalian mosolygott rám. Gyors csókot nyomtam a szájára, majd nekifutásból a Vicktor nyakába ugrottam.

...

Egészen vacsoráig lent maradhattunk a parton. Nem kellett sok idő, amíg elkészültünk, mert olyan meleg volt még estefelé is, hogy amint kijöttünk a vízből rögtön megszáradtunk. Abby Mr. P-vel elmélyülve tanácskozott, Faraize és Mrs Oher elvonulva beszélgetett. A szállás alig öt percre volt víztől, ráadásul nagyon király hely volt. Abby ismerte a tulajt, így külön odafigyeltek mindenre, a szobáinktól megkezdve a kajákig. 
-Én ideköltözöm-jelentette ki Vicktor, ahogy leült közénk a dugig megrakott tálcájával. Az osztály teli szájjal, helyeslően bólintott. A tulaj csak nevetett rajtunk. 
Elképesztő ember volt a tulaj. Nyaktól lefelé le volt bénulva, tolószékben ült, de úgy tűnt, mintha észre se venné. Folyamatosan poénkodott, élcelődött velünk és minden szavából áradt a magabiztosság. Bátran kért segítséget, ha például beragadt a homokba a szék, akkor odaszólt nekünk, hogy emeljük ki.
Vacsora közben mesélt nekünk az életéről. A balesetéről, az időszakról, amíg összeszedte magát. Abbyvel csoportterápián találkoztak, amikor még mindketten elég kilátástalanul álltak a saját életük előtt. Abby mellette ülve helyeselt. Mivel a férfi nem tudott enni a lány segítőkészen felajánlotta, hogy eteti, mert az ápoló éppen kimenőn volt.
Egyáltalán nem sajnáltatta magát miközben beszélt. Sőt, még poénkodott is azzal, hogy legalább most nők etetik, és neki egy kisujját se kell mozdítania. Csodáltam az ürgét, és nem csak én voltam az egyetlen. Áhítatos csendben hallgattuk a monológját, csak a nevetés, amit kicsalt belőlünk törte meg ezt a csendet néha.
A pillantásom a barátnőmre siklott. Gödröcskés mosollyal az arcán vágta a húst apró darabokra a régi barátjának. Életvidámnak és gondatlannak tűnt, ahogy ült ott a hozzá képest sokat mutató rövidnadrágjában és pólójában, a haja kócos kontyban ült a feje tetején, a kiszabadult hajszálak pedig keretet adtak az arcának. Csilingelő hangon nevetett és reagált az élcekre. Önkéntelenül is eszembe jutott a majdnem két nappal ezelőtti beszélgetésünk a lelépésről, és a Frankkel való búcsúja. Fogalmam sem volt, mi történhetett kettejük között, de az agyam összekötötte a két pontot és azonnal kombinálni kezdett.
Abby észrevette, hogy bámulom, és egyenesen a szemembe nézve sugárzóan rám mosolygott. Visszamosolyogtam rá, de csak az járt a fejemben, hogy mikor lépsz le?

~Abby szemszöge~

Este az osztály miután megtudta Jaredtől, hogy a szállodában élményrész is van azonnal megrohamozta azt, szegény tanárok pedig nem tehettek mást, csak követték őket. Én az étkezőben maradtam Jareddel. Egy év nem annyira nem idő, de mégis mindkettőnk élete gyökeresen megváltozott ez idő alatt. Volt miről beszélgetnünk. Igaz egyikünk élete se alakult úgy, ahogy terveztük, de mindig tudtunk nevetni a dolgokon. Ezért lettünk barátok, a fojtogató csoportterápiás légkör annyira szánalmas volt, hogy folyamatosan vissza kellett tartanom a nevetést. Egyik alkalommal felnéztem és összeakadt a tekintetem Jareddel, aki szintén egy nevetőrohammal küszködött és akkor mind a kettőnkből kirobbant.
-Még a derékig érő medencékbe se?-érdeklődött a férfi a víziszonyomról. Megráztam a fejem.
-Ami több víz, mint egy kádnyi az nem.
A víziszonyom még általános iskolában alakult ki. Lógtam az úszásórákról, mert nem akartam a többi lánnyal öltözni. Nem akartam hogy lássák a kiálló csontjaimat, a hozzájuk képest fejletlen, fiús, megnyúlt testemet, és a Brazília alakú barna bőr foltot a fenekemen. A tanár évekig nem tudott a létezésemről, de egyszer valahogy lebuktam és bekerültem úszásórára. Már felsősök  voltunk, mindenki kente-vágta a témát, de én csak álltam a medence szélén és bámultam a vizet. Akkor még fogalmam sem volt a szorongás vagy a pánik fogalmáról - éreztem őket nap mint nap, de nem tudtam mi az, így csak gondoltam, hogy elronthattam a gyomrom vagy csak szédülök, de nem kötöttem össze a pontokat. Az úszóedző rám rivallt, hogy én aztán nem bújok ki még egyszer az úszás alól és ráállított az ugródeszkára. Na ott azonnal megcsapott a pánik, és olyan hirtelen lett rohamom, hogy el is ájultam. Arra eszméltem, hogy a csurom vizes vagyok és az edző felém hajol és folyamatosan pofozgat és szólongat. Amikor észrevette, hogy felébredtem megkönnyebbülve talpra rántott.
-Miért nem mondta, hogy fél a víztől? Buta, buta kislány...
Onnantól nem kellett úszásórákra járnom, és az iskolapszichológushoz se hívtak be, teljesen leszarták az ügyet. De én éreztem, hogy ez valami sokkal mélyebb volt, mint valami egyszerű félelem. A lelkem legsötétebb mélyéről jött, és egy másodperc alatt képes volt teljesen felemészteni. Azután az elmúlt években majdnem minden nap lejátszódtak bennem az ájulás előtti másodpercek és rettegtem. Legfőképp saját magamtól, de egyszerűbb volt a vízre kivetíteni. És olyan jól sikerült hárítanom, hogy még a víztől is elkezdtem félni. Azóta a közelébe se mentem, úszni se tudok, és most se érzem magamban az erőt, hogy meg tudnám csinálni. 
Vannak olyan félelmek, amikkel muszáj együtt élni.
Mire kibeszéltük magunkat Jareddel már nagyon későre járt, az emberek is visszaszállingóztak az élményből a saját szobájukba. 
-Armin?-kérdeztem Alexyt, aki a sereghajtók voltak Rosával. A kék hajú srác megvonta a vállát.
-Passz. Biztos a szobátokban játszik.
Jó éjszakát kívántunk egymásnak. A tanárok arcáról tisztán leolvasható volt a megkönnyebbülés, amikor végre mindenki a szobájába vonult. Nem tudtam nem nevetni, ahogy Mr. P meggyötört arcára néztem.
De Armin még mindig nem került elő. Volt egy olyan érzésem, hogy nincs fent. Amikor Armin víz közelébe került olyan más embernek tűnt, boldogabbnak. Biztosra vettem, hogy valahol egy medencénél fogom megtalálni.
-Nincs olyan medence itt a hotelben, amiben direkt úszni lehet?-fordultam Jared felé. A férfi habozás nélkül válaszolt.
-Egy kinti medence. Ahogy itt kimész jobbra a legszélső. 
Megköszöntem neki a tájékoztatást és Armin keresésére indultam. Tényleg nem volt nehéz megtalálni, igaz az orromig sem láttam a sötétben, így manőverezni kellett, hogy bele ne essek egy medencébe. 
A legszélső medence se volt kivilágítva. Leültem a szélére és bámultam a sötét vizet, ahonnan csak néhányszor  bukkant fel a fiú feje. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy én mennyire rettegek a víz gondolatától is, Arminnak pedig otthonérzetet ad. Bár mindig is tudtam, hogy nem vagyunk egyformák, de néha meg tud lepni, mennyire különbözünk.
-Mióta vagy itt?-eszméltem fel a barátom hangjára. Ragyogó mosoly ült az arcán, tizedmásodpercek alatt átszelte a távolságot közöttünk rengeteg vizet fröcskölve ezzel a lábamra és a seggemre. De Armin észre se vette annyira fel volt dobva, és engem sem érdekelt.
-Pár perce max-vontam vállat. Armin lehúzta a cipőt a lábamról és belelógatta a vízbe. Felszisszentem a hidegtől, de a fiú csak nevetett rajtam.
Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Armin az utóbbi pár napban mintha máshol járna valamikor, el van varázsolódva. Nem kérdeztem rá, gondoltam majd ő megosztja velem, ha úgy van. És azt is feltételeztem, hogy az apukájával lehet kapcsolatos, mert az azóta eltelt egy-másfél hétben szóba se került Patrick. Alexytől megtudtam, hogy nincs gáz, ezért mertem nem faggatni.
A lábam térdig belelógott a vízbe, Armin pedig kisebb köröket rajzolt a bőrömre. Mosolyogva figyeltem a fiút. A tekintetem egy töredék másodpercre villant a víz irányába, de ez is elég volt ahhoz, hogy a pánik megfagyassza körülöttem a levegőt. A lábamat azonnal kirántottam a vízből, azonban Armin megragadta a lábfejemet. Érezte rajtam, hogy valami nincs rendben, felvette velem a szemkontaktust. A tekintete nyugalmat árasztott, ami miatt már nem akartam görcsösen kiszabadítani a marka közül a lábam. 
-Meg szeretném osztani ezt veled-suttogta, és fokozatosan eresztette vissza a lábfejemet vízbe.-Nem hagyom, hogy bajod essen. Itt vagyok.
A szívem ezerrel vert, és kapkodtam a levegőt. Az egész testemben lüktetett a pánik, a fejem mégis tiszta maradt. Fogalmam sem volt honnan jött az az erő, amivel megmozdítottam a kezem, megmarkoltam a medence szélét és ellöktem magam a szélétől. Egyszerre volt felszabadító mégis rettegéssel teli, ahogy belecsapódtam a vízbe. Armin megfogott, hogy a fejem ne bukjon alá. Amint megéreztem a fiút kezemmel-lábammal rátekeredtem. A felforrósodott bőrömet teljesen lehűtötte a hideg víz, fel se fogtam, hogy mi történt. Száguldott bennem az adrenalin, egyszerre akartam félelmemben összegömbölyödni, és sikítozni a felszabadultságtól. De csak nevetni tudtam, mit egy eszelős. Armin is velem nevetett, szorosan magához ölelt, miközben én a vállára hajtottam a fejem és nevettem. Éreztem a meleg leheletét a nyakamon, és a fülemben a nevetését.
Armin fokozatosan távolodott tőlem, megtanított, hogy hogy lebegjek a vizen - merthogy nem ért le a lábam. Nem éreztem börtönnek a vizet, a nedvességtől elnehezedett felsőmmel és nadrágommal sem foglalkoztam. És bár nem féltem, de iszonyú béna voltam. Szegény Armin kezét olyan erősen markoltam, hogy biztos meg fog látszani a nyoma, és ahányszor kicsit megbillentem vagy hirtelen mozdulatot tettem felsikkantottam, mint egy kisbaba. A barátomat egyáltalán nem zavarta, hogy egy nagyra nőtt csecsemő a barátnője, sőt, szinte boldognak tűnt. 
Csak akkor fogott el megint kicsit a pánik, mikor eljutottam arra a pontra, hogy bele kellett tennem a fejemet a vízbe. Haboztam, a barátom ezt meglátva megragadta a kezem és szembe fordult velem.
-Együtt, oké? Háromra-bólintottam és vettem egy nagy levegőt és befogtam az orrom. Armin  kinevette a hörcsögfejemet, de rám hagyta. Halkan és határozottan számolt, és igaz éreztem a félelmet még a fülcimpámban is gondolkodás nélkül merültem. Minden félelmem ellenére tudtam és minden porcikámban éreztem, hogy biztonságban vagyok ha itt van mellettem a fiú. 
A szemem nyitva tartottam, és Armin is ezt tette. Büszkén rám mosolygott, viszonoztam a mosolyt. Ahogy szemeztünk a fejem tetejétől a lábujjamig kitöltött a fiú iránt érzett szerelemem, mintha valamit befecskendeztek volna a bőröm alá. Úgy éreztem az a mosoly örökre az arcomra fagyott, és feljönni se nagyon akartam a boldogságbuborékomból. 
A fiú még pár alapra próbált tanítgatni, és ahogy csak tudtam igyekeztem elsajátítani amiket mutatott. Természetesen nem sikerült rögtön ráéreznem, de legalább remekül szórakoztam. Nem szomorított el, ha elbasztam dolgokat, sőt, azon kívül, hogy nyeltem valamennyi vizet és fájt a hasam a nevetéstől egyéb bajom nem lett. Eufóriában lebegtem, hogy le tudtam küzdeni a víztől való félelmemet, és ezt csak Arminnak köszönhettem.
Végül Armin kirángatott a medencéből, mondván tényleg nagyon késő van, és ráadásul meg is fogok fázni. Ahogy kimásztam rám tekerte a törülközőt, sietve átnavigált minket a medencetengeren, és a szobánkig meg sem álltunk. 
Hiába volt már majdnem reggel nem tudtam elaludni. Teljesen feltöltött ez az élmény, és legszívesebben ezerrel pörögtem volna.
-Armin?-böktem meg a mellkasát, miután lefeküdtünk aludni.
-Hm?
-Ugye megtanítasz olyan menőn úszni?
-Persze.
Magunkra terítette a takarót. Ő velem ellentétben rohadtul fáradt volt, nem akartam gonosz lenni, hogy nem hagyom aludni, de nem tudtam leállni.
-Armin!
-Mondd...
-Ugye ha lemegyünk a partra azért fogod először a kezem?
A barátom csukott szemmel elmosolyodott és puszit nyomott a halántékomra.
-Amikor csak szeretnéd.
Armin bevackolta magát a nyakhajlatomba és egész testével nekem simult. Én is magamhoz húztam őt, de egyszerűen nem bírtam elaludni.
-Armin...
-Mi van már?-sóhajtott elgyötörtem a barátom.
-Szeretlek.
A fiú megenyhülve megcirógatta a vállam.
-Én is szeretlek, de ha még egyszer hozzám szólsz, már nem foglak.
-Oké. Jó éjt!
-Hallgass már!
Kuncogva lehunytam a szemem és mosollyal az arcomon aludtam el.

...

A két-három óra alvás ellenére rögtön felpattant a szemem, amikor bekopogott hozzánk Mrs. Oher, hogy figyelmeztessen a reggelire. Armin mélyen durmolt, nem volt szívem felkelteni. A reggeli után úgy is szabad programunk lesz, akkor majd megreggelizik, és egy órával tud legalább tovább aludni.
A kezembe akadó első dolgot magamra kaptam - egy farmershortot és egy hosszú ujjút. Rosa folyamatosan szívta a vérem a semmit nem mutató zsák felsőim miatt, de én csak nevettem rajta, az egyszerűbb volt. Undorodtam a testem felső részétől: a kiálló bordáimtól, a lapos, fiús mellkasomtól és a sebhelyektől. Hiába volt itt olyan meleg, hogy legszívesebben meztelenül rohangáltam volna az utcán nem tudtam megszabadulni a gátlásaimtól.
A hajamat nem szárítottam meg lefekvés előtt, így teljesen kezelhetetlen volt. Nem is vesződtem vele, összefogtam és rohantam is le az étkezőbe. 
Elég sokan már lent ültek, és a lelkes köszöntésemre csak kómás pillantásokat kaptam válaszul. Nevetve ledobtam magam Rosa és Alexy közé, akik rögtön faggatni kezdtek.
-Armint hol hagytad?
-Még alszik. Teljesen kifárasztottam-a két jómadár rögtön összenézett, mire én csak vigyorogva a szememet forgattam.-Hülye perverzek!
Miután Violáék és Kentin is csatlakozott hozzánk elmeséltem a tegnap esti történéseket. Úgy lelkesedtem, mint egy általános iskolás gyerek a karácsonyi ajándékbontáskor, de egyáltalán nem éreztem e miatt zavarban magam, sőt a barátaim osztoztak az érzésben. Viola és Jade büszkén megveregették a hátam, Kentin örült, hogy már engem is belelökhet a medencébe (itt rásóztam egyet a karjára, de tovább nevetett), Rosa és Alexy pedig megint összenéztek, és egyszerre kimondták a világ egyik legkegyetlenebb kínzási módszerét. 
-Vásárolunk!

...

Minden tiltakozásom ellenére a végül egy ruhaboltban kötöttünk ki. Eszembe se volt felvenni fürdőruhát a roncs testem miatt, de Rosáék ragaszkodtak hozzá, hogy vegyünk valamit, legalább egy egyberészest. Profi módjára szelték át a ruhaboltot pontosan tudva, hogy nekem milyen fazon állna jól, mimet kell kiemelni, mit kell eltakarni. Én csak bambán álltam és néztem a két sorok között manőverező fejet. Kettőt pislogtam és egy hatalmas ruhakupaccal a kezemben álltam, és ők a próbafülkék felé löktek. A próbafülkében lévő hatalmas tükör és neonvilágítás még jobban rátett kezdeti szorongásomra. Még fehérebbnek és csontvázszerűnek tűntem, ahogy a tükörbe néztem. 
-Na?-szólt be Alexy csilingelő hangon pár perc eltelte után. Nem is érzékeltem az idő múlását, csak bámultam az egytől egyig gyönyörű együtteseket, de hozzájuk se nyúltam. Görcsben állt a gyomrom, és erősen össze kellett szorítanom a szám, hogy visszatartsam a sírást. Nem volt olyan drámai a helyzet, de már észrevétlenül hergeltem magam még rosszabba. Talán csak azért viseltem ezt olyan rosszul, mert reggel annyira kicsattantam a boldogságtól és most hirtelen zuhantam bele ebbe az egészbe. 
Összerogytam a próbafülkében elhelyezett kisszéken és kirobbant belőlem a sírás. A számra tapasztottam a kezem, hogy tompítsam a feltörő fájdalmat. Nem akartam, hogy a barátaim meghallják, pláne, hogy aggódjanak. De miután többször megszólításra nem válaszoltam Alexy benyitott, leguggolt elém és vigasztalón magához szorított. Azt gondolhatták, hogy a ruhák zaklattak fel, ment Rosa amennyit csak tudott felmarkolt és próbálta amilyen gyorsan csak lehet eltüntetni.
-N-nem az a b-baj-dadogtam.-Azok sz-szépek, é-én...-be se tudtam fejezni a mondatot, mert újból rám jött egy rohamszerű sírásáradat. Rosa elzavarta a kétségbeesett eladót, aki ahogy észrevette, hogy sírok mindenképp a közelembe akart férkőzni. Be volt tojva, hogy nehogy bepereljem vagy valami. Próbáltam jelezni neki, hogy eszem ágában sincs, de alig láttam a könnyeimtől. Kellett egy jó húsz perc, még átment rajtam ez a hirtelen jött letargia és ki tudtam nyögni pár értelmes szót. Rosa és Alexy nem nyaggattak, türelmesen fogták a kezem és vártak. Hálás voltam a sok szeretetért, amit tőlük kaptam, és nagyon bántam, amiért nem osztottam meg előbb velük a testemmel kapcsolatos problémáimat. Tudtak persze a sebhelyekről, de nem tudták, hogy majdnem mindenhol van egy kisebb-nagyobb, hogy a hátam szinte vállalhatatlan. Nem éreztem magam zavarban vagy frusztráltan, mikor megkérték, hogy mutassa meg őket. Sosem öltöztem egynél több ember előtt (aki vagy Armin vagy Viola volt), még a suliban sem voltam hajlandó még az öltözők közelébe se menni, de úgy éreztem a két barátom előtt már nem szégyenlem magam. Ők úgy szeretnek, ahogy vagyok, és egyáltalán nem fognak kigúnyolni vagy undorodva elfutni egy nagyobb heg láttán.
Ahogy levettem a felsőm Rosa és Alexy arcára csodálkozás és sajnálat különleges keveréke ült. Rosa arcán könnyek csordultak le, és most én töröltem le az ő könnyeit.
-Nem történt semmi-néztem rá komolyan, és ismételtem meg azt, amit a nagyinak mondtam. A barátnőm bólintott, de láttam, hogy fáj neki rám nézni. Nem azért, mert annyira taszítónak talált volna. Talán belegondolt a sok heg keletkezésébe, nem tudom. De éreztem, hogy a sajnáló tekintetéből szeretet árad, ami feltöltött engem is. 
Alexy, mint férfi erős maradt, mind a kettőnket összeszedett és tartotta bennünk a lelket. A szabadidőnk további részében körbejártuk a közeli boltokat tökéletes fürdőruhát keresve. Elég nehezen találtunk, bár a boltok mentségére legyen mondva eléggé feladtuk nekik a leckét. Végül egy szörfös voltban találtunk egy fekete fehér csíkos hosszú ujjú rövidebb úszó felsőt és egy magasított derekú fekete - meglepő -, alsót hozzá. Csak egy vékony csík látszott ki a bőrömből a két ruhadarab között. A hátamnál egész sűrűn voltak azon a részen sebhelyek, így aggasztott. Rosa azonban legyintett.
-Mindenki lássa, mekkora harcos vagy-nézett szemembe. Az ő és az Alexy tekintetében is büszkeséget és szeretet láttam, ami elzavarta a sötét felhőket a fejem felől. Mosolyogva rábólintottam a ruhadarabokra. A barátaimra is ráragadt a lelkesedésem, és ezen felbuzdulva beszereztünk még pár nyári ruhadarabot mindenkinek. Alexy vett magának egy rövidnadrágot és pár pólót, és természeten Arminnak is vett valamit. Rosa egy csodálatos nyári ruhát talált magának, és Violának is sikerült valamit a kosárba tenni. Én se úsztam meg, a fehér hajú lány ragaszkodott hozzá, hogy nekem is találjon valami nőieset. Végül beadtam a derekam egy rövidebb, menthafagyi színű fodrosabb ruhára. 
Vagy ezer szatyorral a kezünkben tértünk vissza a szállásra. Armin csak a szemét forgatta, miszerint javíthatatlanok vagyunk. 
Az biztos.

...

A floridai napjaink további részét a parton töltöttük. Strand röplabdáztunk, sütögettünk, esténként tábortüzet raktunk és énekeltünk, de napközben főleg egymást kergettük a vízben. 
Kezdetben nagyon bátortalan voltam, de nem csak Armin, hanem mindenki az osztályból próbált tanítgatni, és különösen odafigyeltek rám. Jól esett ez a fajta gondoskodás, de el is kélt, mert a bénaságom nem szűnt meg. Igyekeztem én, csak nagyon ügyetlen voltam, sose ment elsőre semmi - sőt, még talán ötvenedjére sem. De nem adtam fel, el se keseredtem. Max nevettünk egy jót egy-egy esésemen, megrázom magam és már próbálom is újra. 
Szerencsére az úszásos balfaszkadásomat tudtam kompenzálni a röpi tudásommal. Nem játszottam egyszer sem vesztes csapatban, legalább mosogatnom nem kellett, így több időm maradt leápolni a kisebb sebeket, amiket esések közben szereztem.
A tanárok teljesen lefáradtak, hogy folyamatosan árgus szemmel kellett minket őrizni, nehogy a nagy hülyéskedésekbe mentőt kelljen hívni. Csak ők örültek, amikor három nap leteltével el kellett hagynunk Floridát és továbbindulni Washingtonba. Dajan és Vicktor az indulás pillanatában is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy itt maradjunk a kirándulás további részében.
-Ülő sztrájkolunk-jelentette ki a kosaras srác, mire Castiel értelmetlenül meredt rájuk.
-De hisz álltok.
-Ez csak egy kifejezés hülye!-oktatta ki a dobos.-Olyan mint az éhségsztrájk. Akkor se éheznek, simán esznek... Nem?
Nevetésben tört ki az osztály. Mr. P már hozzá se tudott fűzni a dologhoz semmit, csupán felparancsolta őket a vonatra. 
De hiába rejtegette, én azért láttam a mosolyt az arcán.

2 megjegyzés:

  1. Jaaaaaaj, hogy en sose idoben veszem eszre ><
    Mind1
    Annyi hozzafuzni valom lenne :
    Hova a nenikem terde kalacsaba akarsz te ennel jobban irni????
    Hat ennel mar nem lehet!!!
    Szerintem (egyeni velemeny) eleg sokan irigyelnek azert, hogy igy tudsz irni.
    Gyonyoruen osszeszedett, adgondolt, megfontolt (majdnem ugyanaz, na mind1 XD),szepen meg van fogalmazva, az egesznek van ertelme (es ezt most nem csak a levegobe mondom, mert van olyan aki a szomszed Iluskaneni szemolcsenek a ferjenek a kutyajanak a szorszalat elkuldi kukutyinba zabot hegyezni), rengeteg erzelem van benne es az egesz nagyon atjon.
    Nekem (mint az eddigiek) nagyon bejott.
    Megvettem (#Cooky :'D )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a szavaidat, nagyon jól esik, hogy így gondolod :) Miközben olvastam a kommented sírva nevettem, köszönöm ezt is :D Sajnos a 97. fejezet májusra tolódik, de remélem az is fog tetszeni :)

      Törlés