2018. március 17., szombat

95. FEJEZET
Minősítés és randi




Hy emberek! ^^
A szokásos egy hónap után, de meghoztam a fejezetet. Hogy kárpótoljalak titeket, ez kicsit hosszabb lett, mint ami szokott lenni. És jól osszátok be, mert a következő fejezet várhatóan ismét egy hónap múlva lesz - sorry. 
De hírekkel is szolgálhatok: úgy tűnik, nyáron végleg lezárul Abbyék története. Csak nyáron lesz időm nekiülni a befejező rész írásának - meg amúgy is nehéz rávennem magam lelkileg. Az időhiány és sajna önmagam ellenségeként sajnos nem tudok leülni írni, ezért is jönnek havonta a fejezetek. 
Lassan, de biztosan tehát tényleg lezárul Abbyék története. Őszintén szólva egyik szemem nevet, másik sír. Már évek óta húzom szegény történetét, megérdemel végre egy lezárást, másrészt annyira a szívemhez nőtt a Sweet Amoris és Abby, hogy nagyon nehezen megy az elválás. Remélem nektek is adott valamit Abby története, mert nekem rengeteget hozzátett az életemhez, és hozzám is.
Jó olvasást a fejezethez, és kérlek hagyjatok magatok után egy kommentet vagy a chatablakban vagy lent, hogy tudjak fejlődni, és egy író csak visszajelzések alapján tud fejlődni! És őszintén szólva igaz már ígyis-úgyis lezárnám ezt a történetet, de jó lenne látni, hogy valaki azért még néha idetéved. :)
Szép reggelt/napot/estét, ki mikor olvassa
Dorina :)



~Abby szemszöge~

Semmit nem aludtam a minősítésemet megelőző napon. Naivan megpróbáltam, pár órát feküdtem az ágyamban, forgolódtam, majd feladva kimásztam a paplan alól. Folyamatosan kattogott az agyam, nem tudtam irányítani az ambivalens érzelemkavalkádot ami bennem tombolt.
Egyrészt rettenetesen izgultam. Minden holmimat átnéztem, hogy biztos ne találhassanak benne kifogásolhatót, ötször válogattam ki, hogy mit fogok felvenni a kerekasztal beszélgetésre. Ismertem már azokat az embereket, a gyengeség legapróbb jelére képesek szemrebbenés nélkül visszaküldeni egy intézetbe. És... egyszerűen megszerettem az itteni életem. Mindenképp itt szerettem volna leérettségizni, a barátaim és a szerelemem mellett. Megszerettem a kertvárosi nyugodt légkört, a mostani zenémet. Sorsdöntő napnak néztem elébe.
Másrészt volt bennem egy olyan hang is, ami az előbbi érzéseimnek és gondolataimnak teljesen ellentmondtak. Ma ki fog derülni, hogy eltűnt a segélypénzem. Ma úgy is vége mindennek. Talán el se kéne mennem. Talán jobb lenne, ha a fejemre húznám a takarómat és meg se mozdulnék.
Végül elkergettem az utóbbi gondolatokat. Felálltam, elvonultam a fürdőbe, és a zuhanyzás 30 percében nem gondoltam semmire. A tükörbe nézve sújtott hatalmas erővel rám a valóság. Amikor a tükörbe néztem egy hulla nézett vissza rám. A szemem még hatalmasabbnak és egészen fehérnek tűnt a fénytelensége miatt. A szemem alatt a szokásos táskák már bőröndlerakó hellyé nőttek, az arcom még sápadtabb volt és még beesettebb. Vállalhatatlanul néztem ki. Ma pedig ezt nem engedhettem meg magamnak, még a a fáradtságot sem tekintetemben, így szinte pánikszerűen nyúltam a vészhelyzet fiókba, a lassan másfél éve nem látott sminktermékekhez.
Sosem szerettem sminkelni magam. Nem vagyok a makeup intézménye ellen, ha valakinek önbizalmat ad, akkor hajrá. De nekem sose működött. Nincs olyan vonás az arcomon, amit szívesen kiemelnék, csak elmaszkíroztam magam éveken át a több rétegnyi festékkel. Eltakartam a véraláfutásokat, a sebhelyeket, a karikákat a szemem alatt.
Most, ahogy egymás után viszem fel a rétegeket, hogy eltüntessem a borzalmas éjszaka és az idegességeim nyomait gombóc keletkezik a gyomromban. Legszívesebben nem néznék tükörbe, ahogy festem magam. Egyre kevesebbet látok magamból, eltűnök. Mintha magamat rugdosnám. Miután végeztem percekig farkasszemet néztem a tükörképemmel. Nem én voltam az a lány. Rutinszerűen csináltam meg a sminkem, észre se vettem, hogy a múltbeli önmagamat kreálom. Egy pillanatra azt éreztem, mintha visszacsöppentem volna a múltba, és ez a Chichagoban töltött csodás év meg se történt volna. Újra én vagyok saját magam legnagyobb ellensége.
Teljesen belehergeltem magam ebbe a képzetbe. Éreztem, hogy a pánik kezd felkúszni a testemen és szétáradni a tagjaimban. A szívem rohamtempóban kezdett el verni. A tükörképem arcára ördögi mosoly ült ki, a vonásai átrendeződtek, és már nem én voltam ott.
-Abby!
Frank hangjára felriadtam. Remegve elléptem a mosdókagylótól és a tükörtől, amiben már csak én látszottam.
-Felöltözöm és megyek!-kiáltottam vissza a nagybátyámnak. Kótyagosan öltöttem magamra az inget és fekete nadrágot. Tudtam, hogy ezt várják el tőlem, így ezt tettem. A gombóc a torkomban csak még nagyobb lett.
A nagybátyám a konyhapultnál ült, elgondolkodva kavargatta a kávéját. Gondterheltnek látszott. Bűntudatom lett, ahogy ránéztem.
-Jó reggelt!-erőltettem magamra egy kis vidámságot és higgadtságot. A férfi felém biccentett, és arrébb húzódott, hogy melléférjek. Egy bögre kávéval foglaltam el a mellette lévő bárszéket. Nem szólt semmit, így én is csendbe burkolóztam. Némaság ült ránk, de nem az a fojtogató fajta. Abban a csendben benne volt az elmúlt egy év, a rossz kezdéssel, veszekedésekkel és minden szeretettel együtt.
Hihetetlenül hálás voltam neki. Nemcsak azért, hogy magához vett, amikor nem volt hol laknom, de eltartott, kiállt értem az emberek elé, amikor nekem még nem volt erőm. Hogy összeszedett egy roham vagy egy rosszullét után. Elviselte a hülyeségeimet, és amikor megtudta, hogy pánikbeteg vagyok és bordelinos az volt az első kérdése, hogy hogyan segíthet rajtam.
-Tegnap jártam az őrsön, beszéltem a felettesemmel-Frank nem nézett rám, a hangja sem volt olyan magabiztos és férfias, mint mindig.-Lejárt a szerződésem itt. Visszahelyeznek New Yorkba.
A férfi félve pillantott felém, de magamat is meglepve nem akadtam ki. Úgy jöttünk ide, hogy ezt az évet itt végigtoljuk, és majd lesz valami. Nem terveztünk hosszútávra. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy Chicago jelenteni fog valamit.
Pláne nem azt, hogy mindent.
Nem szóltam semmit. Frank ezt rossz jelnek vette, zavartan habogni kezdett.
-Beszélek velük. Megkérem, hogy ide helyezzenek át. Egy évre még, vagy...
-Frank-szakítottam félbe. Egyenesen a férfi szemébe néztem, és úgy éreztem, mintha szerepet cseréltünk volna. Nekem kellett most erősnek és magabiztosnak lennem.-Menj vissza New Yorkba.
-De...
-Nem szeretném, hogy miattam mellékvágányra tedd a saját életed-jelentettem ki határozottan. A férfi igaz már a igazán a negyvenes éveiben járt, de még mindig nem volt sem barátnője, sem senkije. Már így is elvettem egy évet az életéből, nem rabolhatok el többet.
A rendőr elkapta rólam a tekintetét és keserűen felnevetett.
-Te is tudod, hogy nem volt életem előtted.
Sosem mesélt nekem magáról. Mindig is tudtam, hogy történt valami vele, ami miatt egész életében elzárkózott mindenkitől, főleg a nőktől. Apámtól egyszer megkérdeztem, de ő nem mondott semmit, csak a szívére helyezte a tenyerét.
Ott fáj neki.
Gondolkodás nélkül nyúltam a férfi kezéért. Ő némán, bizalommal hagyta, hogy megfogjam a kezét. Összekulcsoltam az ujjainkat és a mellkasára helyeztem. Ahogy Frank a szemembe nézett, olyan volt, mintha most először látnám. Mintha más valakit látnék, de mégis őt.
A férfi benyúlt az ingzsebébe és egy megviselt fényképet húzott elő. A kép több tíz éves lehetett. Egy velem egykorú srác és lány volt rajta. A lány gyönyörű volt, úgy nézett ki mint egy angyal. Hosszú, göndör szőke haja a napbarnított csípőjét verdeste, a zöld szeme és a mosolya is világított. A mellette álló fiúról is sugárzott az elégedettség és az életöröm. Kellett egy kis idő, amíg felismertem a tizennyolc éves fiúban Franket. Az akkor kiegyensúlyozottnak és szerelmesnek tűnő kamasz vonásaiban fájdalmas volt látni a negyvenes évei derekán járó, komor, éltbe megkeseredett férfit.
-Hogy hívták?-végigsimítottam a képen. A védőréteg teljesen lejött róla az évek elteltével, a lány haján úgy gyűrődött a papír, mint ahogy a göndör haja a vállára omlott.
-Meadow-Úgy ejtette ki a lány nevét, mintha valami ima lenne. Mosolygott, de a mosolyában csak szomorúság volt.-Az átlagos sztori. Az első nagy szerelem volt. Megesküdtünk, hogy örökre együtt maradunk. De ő beteg lett.
Sajnáltam Franket, de le is nyűgözött a sztorija. Több mint harminc év eltelt azóta, mégis szereti azt a lányt, és csak őt. Büszkének éreztem magam, hogy a családunkban ez örökletes: apám is mindig szerette anyámat, bármennyit bántották is egymást, bárkivel csalta meg, ha el is hagyta. Reméltem, hogy egyszer én is tudok majd valakit így szeretni.

...

Meglepődtem, mikor megláttam, hogy a suli kapujában fogadóbizottság várt rám. Ott volt majdnem az egész osztály, hogy sok sikert kívánjanak. Ma ugyanis elmaradtak az órák az én minősítésem miatt, így tök jól esett, hogy bejöttek tök feleslegesen miattam. Most kivételesen jól estek az ölelések és a biztató hátveregetések. Még Charlotte és Li is eljöttek, igaz csak némán támogattak.
Végül a Banda maradt. Alexytől megkaptam a szokásos bordatörő ölelést, Rosa a könnyeivel küzdve szorított magához.
-Ne merészelj itt hagyni minket!-fenyegetett meg játékosan. Nevettem.
-Eszembe sincs.
Végig éreztem, hogy Armin bámul. A többiek is megbámulták a full sminkes fejemet, de nem adtak neki hangot. Hazugnak éreztem magam, és főleg neki nem akartam hazudni. Már annyit kamuzok neki, hogy legszívesebben a föld alá süllyednék. Mégis Armin támogatóan átölelt. Kérdőn néztem rá, jogos lett volna, ha kiakad. Ő csak mosolyogva vállat vont vállat, mintha az egész nem számítana, a tekintetében sem láttam haragot vagy rosszallást. Belefúrtam magam a mellkasába, a szokásos helyemre és hagytam, hogy csak egy percre, de elfeledkezzek mindenről.
De az a perc hamar véget ért.

...

A suli teljesen kihalt volt. Frankkel ösztönösen szétváltunk, a férfi eltűnt valamelyik tanteremben. Nem háborgattam, átéreztem a fájdalmát, tudtam, hogy magányra van szüksége.
A gondolataim visszaterelődtek a reggeli fürdőszobás incidenshez. Csak anyám arcát láttam magam előtt, ahogy a tükörben a vonásaim átformálódtak az övéibe. Ez egyszerre töltött el rémülettel és valami megmagyarázhatatlan melegséggel.
Az idegesség és az ambivalens érzelmeim teljesen leterítettek a lábamról. Rögtön el kellett vonulnom, más vágyam se volt, mint egyedül lenni. A Sweet legelhagyatottabb helye felé vettem az irányt: a tetőre mentem.
A szél erősen fújt, május végéhez képest hideg volt. Összekulcsoltam a mellkasom előtt a kezem, és körülnéztem. Igaz ide tilos volt a járás, mégis látszott a helyen, hogy rendszeresen fordulnak meg itt emberek. Igaz nem tömegesen járnak ide. Ha valaki feljött, akkor egyedül szeretett volna lenni, és ezt a többiek tiszteletben tartották. Ellentétben a gimi majdnem minden részével ide nem smárolni szöktek fel.
A tetőről be lehetett látni az egész kertvárosi részt, sőt, egészen belváros körvonala is szabad szemmel érzékelhető volt. Igaz nem volt olyan szép a kilátás, mint egy városközponti felhőkarcoló tetejéről, de volt benne valami megnyugtató. Egyszerre tűnik olyan kevésnek, és mégis valahogy minden, ami számít.
A távoli hatalmas épületek körvonalát néztem. A szél a hajamat a képembe vágta, és elviselhetetlenül fütyült a fülemben, de mégis nyugalom áradt szét a tagjaimban. A gondolataimba mélyedtem. Észre se vettem, hogy áll mellettem valaki, csak akkor, amikor mozgolódni kezdett.
A terapeutám a zsebéből cigit vett elő, és a széllel dacolva meggyújtotta. Egészen közel állt hozzám, úgy éreztem, mintha egy szobrot néznék. A ráncos arcában történeteket láttam, a sok sötét árkok szinte egybefolyt a tekintetében lévő fáradsággal.
Nagyot szívott a cigijéből, majd érdeklődve felém fordult.
-Izgul?
Megvontam a vállam.
-Inkább csak idegesít az egész helyzet.
A férfi összevonta a szemöldökét.
-Hogy érti ezt?
Elgondolkodtam a válaszon. Figyeltem, ahogy a férfi a szájához emeli a bagót és a kis vörös sáv a végén egyre jobban küzdi fel magát.
-Úgy érzem magam... mint egy gyalog.
-Gyalog?
-Mint a sakkban. Tud sakkozni, nem?-a férfi elnevette magát és bólintott.
-Igen, de arra lennék kíváncsi, maga mire gondol pontosan.
Nagy levegőt vettem. Még szorosabban öleltem magam a kezemmel. Azt hittem magányra van szükségem, de most jól esett beszélgetni valakivel. Főleg egy olyan valakivel, akinek ez a munkája.
-A gyalogosok nem érnek semmit.
A férfi hosszan bámult, mielőtt megszólalt volna. Mintha az arcomról akarná leolvasni, ki is vagyok én, mi van bennem.
-Úgy érzi, hogy nincs befolyása a jövőjére?
-Nem... vagy de. Nem-fogalmam se volt, hogyan magyarázhatnám el, ami bennem zajlik.-Ezekre az ülésekre csak illendőségből ülhetek bele. Olyan, mint egy fikusz lennék a sarokban, elbeszélnek a fejem felett, pedig én is tudnék válaszolni a kérdéseikre.
-Fél?
Igen, természetesen féltem, de ahogy más szájából hallottam rám jött a sírhatnék. Összeszorítottam a fogam és nem válaszoltam. Újra a messzi várost néztem.
A férfi hagyott nekem egy kis teret. Nem szólt hozzám, kényelmesen elszívta a cigije maradékát, majd elnyomta. Leült egy csőféleségre. Nem néztem rá.
-Tudja mi történik a gyalogossal, miután felküzdi magát az ellenfél első sorába?
Keserűen felnevettem.
-Ja. Be lehet cserélni valami jobbra.
-Én inkább úgy mondanám, hogy átalakul-a férfire kaptam a tekintetem. Addig még soha nem látott szeretetet láttam a szemében, és határozottságot.
-Maga bármi lehet, Abby. Okos, művelt ember. Egy jó ember...-nem hallottam, mit mondott még a pszichiáter, mert kitört belőlem a zokogás. Olyan mélyről, hogy összecsuklottam a súlya alatt, és nem hallottam mást csak a saját keserűségemet. Egyszerűen kitört belőlem a sok hazugságnak a terhe, hogy szinte mindenkinek, akit szeretek szemrebbenés nélkül a szemébe hazudok. Legszívesebben ordítottam volna, hogy én nem vagyok jó ember, jövőm sincs, semmim sincs. De egy szót se tudtam szólni a sírástól, reszkettem egész testemben.
A férfi megvárta, míg lenyugszom. Kerültem a tekintetét, a zsebkendőt szó nélkül vettem ki a kezéből. Letöröltem vele az arcomat takaró festékréteget. Nem tudtam elmenekülni többé az elől, aki én vagyok.
A terapeuta leült mellém és megvárta, míg tudok normálisan lélegezni. Majd megszólalt határozottan.
-Maga titkol valamit.
Meg se lepte, hogy ennyire kiakadtam. Ő már hónapok óta tudja, hogy valami nem stimmel velem, hogy valamit rejtegetek. Megvárta, hogy én mondjam el, de most már túlságosan késő volt. Túlságosan kinőtte magát az egész, visszafordíthatatlan kárt tettem mindenben.
-Ma láttam anyámat-magamat is megleptem ezzel a hirtelen váltással, de a férfit még inkább. Meglepve nézett rám, de csak leintettem.-Nem pontosan őt. Csak a tükörben láttam ma reggel.
-És ez hogy érintette magát?
A parkolóba több autó érkezett. Fekete, sötétített üveges, rohadt drága kocsik. Megérkezett az ítélőbizottság. A látványukra kezdett elfogni újból a pánik. A terapeutám megérezhette, hogy kezd elveszíteni, mert szólongatni kezdett.
-Abby, figyeljen rám. Mit érzett, mikor meglátta az édesanyját?
A fejem zúgni kezdett. A lenti eseményeket figyeltem. Az igazgatónő köszöntötte az öltönyösöket és bevezette az iskolaépületbe őket. Hányingerem volt és szédültem, a pszichiáterem folyamatosan a nevemen szólongatott. Nem bírtam tovább, úgy éreztem, ki tudnék bújni a bőrömből és teli tüdőből ordítani.
Ehelyett csak annyi csúszott ki a számon:
-Anyám meg fog ölni.
A fejemben nyomás alábbhagyott, ahogy ezt kiadtam magamból. Újra csak a szél süvítését éreztem, nem lettem ideges, hogy elmondtam ezt valakinek, sőt. Inkább megkönnyebbültem.
A férfire néztem. A tekintete megfejthetetlen volt számomra. Nem szólt semmit.
Sokkal könnyebbnek éreztem magam. Felálltam és otthagytam a férfit. Ő meg se próbált visszatartani.

...

A női wc-ben lemostam a maradék sminkmaradványt is az arcomról. Már nem tűntem olyan zombinak mint reggel, egészen emberi és elfogadható arcom volt. Még jókedvem is lett. Nem tudnám megmagyarázni miért. Talán azért, mert megszabadultam a felelősségtől, már nem rajtam állt és bukott az egész, hanem a pszichiáteremen és Ellen.
A férfi talán most azt hiheti, hogy üldözései mániám is lett, talán idegösszeroppanássom van, vagy hasonló, így ha nem vagyok mentálisan oké, akkor nem hosszabbíthatják meg a támogatást.
Elle mint a kijelölt felelősöm pedig átnézi biztosan a dolgaimat mielőtt idejön, és akkor észreveszi a hiányzó pénzt.
Már az is megnyugtatott, hogy elbukhatok, mint a bizonytalan.
Az DÖK teremet rendezték be a beszélgetésre. A hosszú asztal most nem volt tele iratokkal, vicces feliratú bögrékkel a tagoktól. Egy semmilyen fehér abrosszal volt leterítve, mint egy halotti lepel. A gondolatra felállt a szőr a hátamon, de a műmosoly, ami az arcomra ragadt, amikor üdvözöltem a fejeseket meg se moccant. Még akkor sem, amikor végigtekintettem az összeverődött társaságon: ott volt vagy 7 fejes, Mr. Faraize, Frank, az orvosom, Elle, a terapeutám, az igazgatónő és a nagyi. Az öreglány jelenléte nem kicsit feszélyezett, így ahogy a társaság felével vele is kerültem a szemkontaktust.
Ahogy leültünk rögtön megkezdődött az ülés. Az orvosomat szólították fel először. Ő elmondta, hogy az eredményeim alig pár százalékot romlottak, és a szívem az egyetlen kritikus pont. Nem mondta el a teljes igazságot, szépített tudván, úgyse néznek bele az orvosi lapokba. Jól esett, hogy hazudott értem, de egyszerre egy rossz érzés is tanyát vert a gyomromban.
Ezután az igazgatónő és az osztályfőnököm beszélt. Az igazgatónő áradozott rólam, hogy milyen jól beleillek a Sweet arculatába, hogy mennyire jól kijövök a közösséggel, és ha kell összefogom őket. Hogy eddig csak hasznára váltam ennek a közösségnek, és nagyon szeretnék, hogy itt érettségizzek. Faraize szintén megerősítette a lelkes monológot, egy rossz szó el nem hagyta a száját. Hálás voltam nekik, hogy elhallgatták a tanulásundorom, a lustaságom, és hogy nem kis probléma volt velem. Egyfelől őszintének tűnt, amit mondtak, a hamis mosolyom alatt egy igazi félmosoly lapult.
A pszichiáterem, miután megszólították a szemembe nézett. Álltam a tekintetét. Semmit nem tudtam kiolvasni az életbe beleroskadt férfi szürke pillantásából, de ő sem engedte. Gyorsan elkapta a fejét, és beszélni kezdett. A felét se értettem annak, amit mond, a legkülönfélébb szakkifejezésekkel tarkította mondatait. Beszélt a pánikrohamaim ritkulásáról, a bordelinem enyhüléséről. Semmit nem szólt a mai tetős incidensről, a titokról, amit elhallgatok. Úgy állított be, mintha semmi baj nem lenne. Teljesen összezavart, főleg az utolsó mondatával.
-Úgy érzem, Abigailnek jót tett, hogy egy közösség része lett, teljesen kizártam annak lehetőségét, hogy közveszélyes lenne.
Az egész kamu volt. Folyamatosan bántottam az embereket magam körül a hazudozásom, a folyamatos titkolózás miatt. Ő ezt tudta, éreztem, hogy tudja. Miért lódított ekkorát értem?
Kiestem a szerepemből. Zavartan ültem és újból elkapott az idegesség. Már nem értettem semmit. Igaz az orvosom és az iskolai személyek is hazudtak értem, de csak épphogy szépítettek egy kicsit az igazságon az érdekemben, de nem egy akkora bullshitet toltak le, mint a terapeutám. Még saját magát is veszélybe sodorhatja ezzel a hülyeséggel.
Reménykedve néztem Ellere, aki hátha egyensúlyt hozz. Őt azonban még megismerni sem tudtam. Rettenetes nagy haraggal váltunk el hónapokkal ezelőtt, most pedig sugárzóan mosolygott rám, mintha a legjobb barinők lennénk. Egy szót se szólt a pénzről, azt mondta, mindig rendszeresen hívom, helyzet jelentek. Felkavarodott a gyomrom a sok blöfftől, koholmánytól. De nem tudtam semmit sem tenni, testen kívüli élményként éltem meg az egészet, mintha egy külső szemlélődő lettem volna. 
Frank hangjára eszméltem fel. A rendőr mindig határozottan, férfias kiállással beszélt. Most ahogy felszólították kellemetlenül mozgolódni kezdett a székében. Többször is megköszörülte a torkát, olyan volt, mint egy felelésre felszólított gyerek. Szomorú lettem ahogy figyeltem őt. Bevillantak a terapeutám szavai a gyalogokról, az életem irányításáról. 
-Külön folytatjuk-jelentettem ki. Minden szempár rám szegeződött, az arcokon meglepettséget láttam. A pszichiáterem pillantásában benne volt, hogy nem erre gondolt, mikor reggel beszélt velem. 
Meg kellett tennem. Frank annyi mindent jelentett ebben az évben, és el kellett engednem. Túlságosan megszeretettem ahhoz, hogy magam mellett tartsam.
-Ez még nincs eldöntve...-a rendőr próbált magabiztosan a fejesek felé fordulni. De látszott rajta, hogy teljesen összezavarodott és megtört a kijelentésemtől. Fájt így látnom őt, de ki kellett tartanom a kijelentésem mellett.
-De. Én már meghoztam ezt a döntést.
A nagybátyám már nem tetette, hogy erős. Hátrahanyatlott a széken és rám függesztette a szenvedéssel teli tekintetét. Nem néztem rá, de éreztem. Könnyek lepték el a szemem, de egy arcizmom sem mozdult. Komolyan és összeszedetten néztem a velem szemben ülő öltönyös emberekre. Ők várták a magyarázatot, keresték rajtam a hibát. 
-Akkor... khm... beszéljünk arról, mi lesz a jövőben-szakította meg csendet egy kopasz, REACH-es ürge. Úgy tűnt, mintha egy kicsit megrökönyödtek volna - nem számítottak rá, hogy az egykori megtört, gyenge lányból hogy lehettem az, aki előttük ül.
Ha tudnák, hogy az egész hazugság.
Az igazgatónő aranyos volt, rögtön magához vette a szót.
-Én ragaszkodom hozzá, hogy Abby nálunk érettségizzen. Tudunk biztosítani egy kollégiumi szobát-elmosolyodtam az ajánlaton, bár a mosolyban csak keserűség volt. Kedves volt a diritől, hogy felajánlotta ingyen a teljes ellátást, sőt, még az iskolabuszt se kellene fizetnem, ha úgy alakul, hogy egyedül maradok itt. De lehetetlennek tűnt, hogy idegen emberekkel összezárva éljek, ráadásul őket nem akartam kitenni az esetleges rémálmaimnak vagy rohamaimnak.
Az orvosom és a pszichiáterem lelkesedtek az ötletért. Utóbbit fogalmam sincs miért, talán nem vette volna észre, hogy gikszer van velem? Az lehetetlen.
Mindannyian felém fordultak, már csak nekem kellett volna rábólintanom. Határozottan megráztam a fejem. Az igazgatónőn látszott, hogy kicsit csalódott, de senki nem kommentálta a döntésem, csupán lejegyezték.
A gyerekügyesek különböző, a környéken megtalálható otthonokról kezdtek beszélni. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy egy otthonba kerüljek, szerencsére a terapeutám megvétózta az egészet még csírájában a személyiségzavaromra hivatkozva.
-Én szívesen laknék Abigaillel-szólalt fel a nagyi. Melegség kúszott a tagjaimba, ahogy figyeltem őt. Szegény elég törékeny alkat volt, és elég idős is. Nem mondanám gyengének, mert sok csapást kapott az élettől - a férje elfelejtette őt a betegségében, el kellett temetnie egy fiát is -, de ezeket tisztességesen kiállta, de már látszott rajta a fáradság. Lesokkolva fordult felé az asztaltársaság, ő azonban csak engem nézett. Bűntudatom lett, hogy annyi ideig eltaszítottam magamtól, pedig talán ő mindvégig szeretett.
-Semmiképpen-a nagyi bólintott, mint aki már számított erre. Talán azt gondolta, azért mondtam nemet, mert túl öreg már ő a gondozásomhoz, nem tud felkapni, ha esetleg összeesek, nem tudna lefogni sem, ha álmomban ártani akarnék magamnak.
Azonban én nem ezért mondtam nemet. Azért vétóztam meg, amiért Franket küldtem el magamtól: túlságosan szerettem ahhoz, hogy kitegyem őt a mindennapos hülyeségeimnek.
Patthelyzet alakult ki. Senki nem szólt semmit. Kínos csend ült a szobára, reménytelen, sötét csend. Éreztem Frank és a nagyi rám irányuló keserűségét, a terapeutám fürkésző tekintetét, az öltönyösök kutakodó pillantásait. Fogalmam sem volt honnan jött belőlem a lelki erő, hogy tartani tudtam az arcomat mereven, és nem engedtem átszivárogni a belső káoszt, ami dúlt bennem.
Végül szünetet rendeltek el. Az öltönyös pasikat a diri és Faraize a büfé felé terelték, Frank rögtön kiviharzott a teremből. 
-Megoldom!-pattant fel Elle, biztatóan mosolygott rám és a férfi után eredt.
Amint becsukódott mögötte az ajtó hagytam, hogy szétessek. Az asztalra könyökölve támasztottam a fejem, minden erőm elhagyott. Már csak nagyi maradt a teremben, ő nem mondott semmit. Csupán mellém ült, a kezemre tette a tenyerét és hagyta, hogy csendben feldogozzam az imént történteket. 
-Én semmit nem értek-nevettem fel kétségbeesetten és az öreglányra néztem.-Ennek nem így kellett volna történnie.
Esélyt se adtam a nagyinak, hogy reagáljon, rögtön felpattantam és fel-alá kezdtem járkálni a teremben. Próbáltam összerakni fejemben az elmúlt órákat. Hangosan gondolkodtam. Nem fogtam vissza magam, nagyi amúgy is tudott a pénzről, és nem érdekelt, ha hall a ma reggeli bekattanásomról. Vagy talán azért mondtam el, hogy elijesszem, magam sem tudom.
Teljesen belelovaltam magam az agyalásba, Agathának többször meg kellett szólítania, hogy figyeljek rá.
-Abby, a pénzt én pótoltam.
Először fel se fogtam, mit mond. Értetlenül meredtem rá, majd ahogy leesett annak a súlya, amit mondott teljesen elképedtem.
-Vedd vissza-motyogtam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Csak annyi kavargott az agyamban, hogy ez rengeteg pénz. Úgy éreztem, mintha ráültek volna a mellkasomra.
-Nem hagyom, hogy megint mások tönkretegyék az életed. És neked sem fogom hagyni-a nagyi szigorúan a szemembe nézett. A tekintetében láttam apámat, a nagyapámat, Franket. Öszeszorult a szívem, hogy valaki képes engem még így szeretni, ilyen anyai szerettel, én pedig a képébe hazudok. Legszívesebben elmondtam volna neki, hogy ne fáradjon, nemsokára meghalok, vagy hogy mennyire félek a haláltól most az egyszer életemben. E helyett csak ültem és néztem az elmúlt hosszú évek nyomait az arcán, a kezén, amivel megragadta az enyémet. Szerettem, és ettől sírni tudtam volna.
-Kimegyek Frankhez, jó?-lassan felállt hosszú percek után.-Most neki is szüksége van rám.
Bólintottam, a nagybátyám gondolatára elfutotta a könny a szemem.
-Utálom, hogy bántom őt.
-Az igaz szeretet néha fáj.
Nem tudtam semmit sem mondani, mert a nagyi úgy tűnt el, mint egy látomás. A szavai ismétlődtek a fejemben, és próbáltam erőt meríteni belőlük az elkövetkezendő órákra.

...

Még vagy két óráig ültünk bezárkózva a DÖK teremben. Az ülés ezen része már nem annyira szólt rólam, inkább statisztikai adatok röpködtek mindenhol. A lakhatási kérdésemet elnapoltuk nyárra, mikor lejár Frank megbízatása. Így legalább már nem kellett annyira odakoncentrálnom, teljesen elhatárolódtam fejben. Nem tudtam elhinni, hogy megúsztam. Az a sok pánik a pénz miatt egy perc alatt köddé vált, és ezt nem tudtam felfogni. Lehetetlennek tartottam, hogy az életemben lehessen egy ekkora mázlim. Általában inkább egy perc alatt tönkremegy az egész életem, nem megjavul.
Olyan délután három felé végeztünk. Kezet fogtam a fejesekkel, akik negédesen mosolyogtak rám, mintha a legjobb barátok lennénk, nem egy pillantás alatt tudnának teljesen tönkretenni. 
-Köszönök mindent-fordultam az igazgatónő és Faraize felé. Nagy meglepetésemre a nő egy hatalmas ölelésben részesített, ami vetekedett Alexy bordatörő szeretetnyilvánításaival. Faraize nem az érzelmek embere, de tőle is kaptam egy meleg kézfogást, és egy tőle ritkán látott sugárzó mosolyt. 
-Vigyázz magadra Lucy In The Sky!-Elle is jól megölelgetett, majd elviharzott, mondván, másik pártfogoltjához kell sietnie, akinek ma van pere. Biztosítottam róla, hogy semmi gáz, majd biztos lesz időnk beszélgetni, majd hagytam elmenni. A nagyi és Frank együtt távoztak. Az öreglány úgy döntött ma inkább abba a hotelbe viszi Franket, amiben ő szállt meg, hogy egymástól távol, hidegfejjel átgondoljuk a dolgokat. Nem szóltam semmit, úgyse változtatok a döntésemen. Próbáltam nem a rendőrre nézni, de nem bírtam ki. Amikor távoztak az épületből visszanézett és találkozott a tekintetünk. A szemében lévő magányba bele lehetett volna fulladni.
Csak én és a terapeutám maradtunk. Felajánlotta, hogy hazavisz a kocsiján. Igazából nem kérdés volt, tudtam, hogy vár rám még egy beszélgetés vele. A férfi nem is kerülgette a forrókását, amint kifordultunk a Sweet parkolójából beszélni kezdett.
-Van egy elméletem a ma reggeli beszélgetésünkről, de amíg nem vagyok biztos abban, hogy helytálló, addig nem szerettem volna hangoztatni-nem szóltam semmit, így a férfi folytatta.
-Az édesanyja egy nagyon ellentmondó személyiség a maga életében. Egyszerre szereti és gyűlöli, és tőle is egyszerre tapasztalt anyai ölelést és ridegséget. Azzal, hogy az édesanyját összekötötte a halállal, és ezzel együtt a két annyira eltérő érzéssel úgy érzem maga veszélyben érzi magát, és önmagától fél, mivel annyira hasonlít az anyjára. Fél, hogy valami hülyeséget csinál, aminek visszafordíthatatlan következményei lesznek-nem néztem a férfira, az útra szegeztem a tekintetem. Magamban mosolyogtam az elméleten. Örültem volna, ha csak annyi bajom van, hogy félek önmagamtól. Most mindentől féltem, amitől csak lehetett, amitől eddig nem, de önmagam nem tartozott közéjük.
Mivel nem válaszoltam, a férfi megkérdezte kerek perec, amit az előbb körülírt.
-Vannak magának mostanában szuicid hajlamai?
Megmosolyogtatott a kérdés. A fejemet az oldalablaknak döntve bámultam kifelé, és hirtelen emlékképek villantak fel, ahogy Kentinnel megyünk haza télen a suliból, és ilyenkor ment le a nap. Mindig megálltunk és végignéztük régen, előfordult most is, ha együtt mentünk haza, megállunk és kivárjuk, míg a nap eltűnik a látóhatáron.
-Tudja talán csak abban különbözöm a többi embertől, hogy mindig többet akartam mindenből. A naplementénél látványosabb színeket, miközben megy le, egyre lejjebb, majd végül eltűnik a szemünk elől. Olyan fényeket, amik bevilágítják az egész várost. Minden sötét lelket és sorsot elárasztanak fénnyel, hogy többé ne legyen reménytelenség és boldogtalanság-lecsuktam a szemem, ahogy átjártak a szavak.-Talán tényleg ez az egyetlen bűnöm.
A pszichiáterem az út további részében csendben ült mellettem, talán nem is tudta, hogy mit szóljon a kirohanásomhoz. Még akkor is békén hagyott, mikor megérkeztünk. Éreztem a tekintetét magamon, de nem zavart. Talán már annyira elfáradtam, hogy leszartam mindent. 
-Akkor két hét múlva?-kérdeztem, mikor kiszálltam. A férfi bólintott, zaklatottnak tűnt. Amint becsaptam a kocsiajtót elhajtott.

...


Beérve a lakásba tudtam, hogy fel kéne hívnom Kennedyt, hogy tájékoztassam a mai napról, és megnyugtassam, hogy minden oké volt, de egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy ledőltem a kanapéra és rögtön elbóbiskoltam. Úgy aludtam, mint akit fejbe vertek, és a szokástól eltérően jó mélyen. Így csoda számba ment, hogy Armin fel tudott ébreszteni. És nagyon utáltam is akkor.
-Hány óra van?-morogtam, és átfordultam a másik oldalamra. A barátom nevetett rajtam.
-Hat. Hogy ment a minősítés?-Armin felhúzott, hogy felüljek és a kezembe nyomott egy pohár vizet. Hálásan biccentettem felé, és ahogy leült mellém nekidőltem a mellkasának.
-Nem lehetne, hogy most nem beszélünk a mai napról? Minden oké, de akkor is fáradt vagyok, ha rá gondolok-a barátom megértően biccentett. 
Csöndben ültünk. Armin a kezét a combomra tette, mindenféle hátsó szándék nélkül, csupán azt jelezve, hogy itt van nekem. Nem éreztem magam kínosan a csend miatt, valahogy mellette a csönd is jó volt, a semmi is, amikor nem csináltunk semmit, csak élveztük egymás társaságát. A vállára hajtotta a fejem és lehunytam a szemem. Hagytam, hogy a rengeteg stressz helyét átvegye a nyugalom és a béke.
-Hé, el ne aludj!-bökte meg Armin játékosan az oldalam.-Ma este még terveim vannak veled.
Csak az egyik szememet voltam hajlandó kinyitni.
-Féljek?
Armin nevetett. Közel hajolt hozzám, belecsókolt a vállam gödrébe, majd mélyen a szemembe nézett. Nagyon komoly volt az ábrázata, kezdtem aggódni, hogy valami baj történt.
-Abigail Hilary Smith, eljönnél velem randizni?
Meglepetten pislogtam rá, majd összehúztam a szemöldököm.
-Mutatkoznál így velem? Öt perce keltem.
Armin szó nélkül végignézett rajtam. Úgy tekintett rám, mintha életében nem látott volna még szebbet a kócos, kómás fejű Abbynél. Nevetnem kellett a gondolatra, de legmélyen nagyon jól esett.
Belefúrtam magam Armin mellkasába, hogy elrejtsem az idióta vigyorom. 
-Egy rendes ruhám sincs-motyogtam. A barátom ördögien felkacagott és felpattant a kanapéról. 
-Tudtam, hogy ezt fogod mondani-az ajtó mellé ledobott hátizsákjában kutakodott.-Ezért megbíztam Rosát és Alexyt, hogy vegyenek neked valamit.
Átnyújtott nekem egy nagy piros masnival átkötött dobozt. Nem tudtam nem vigyorogni, jól kitervelték ezt az egészet. 
-Már nem mondhatsz nemet!-vigyorgott Armin. 
-Az biztos, hogy jól bebiztosítottad magad-megadóan elvettem tőle a dobozt és feltápászkodtam a kanapéról és puszit nyomtam a barátom arcára.-Akkor rögtön jövök.

...

Rosa és Alexy nem hazudtolta meg magát. Egy gyönyörű kék nyári ruha volt a dobozban, ami elég bevállalós volt. Volt egy kis nyak és hátkivágása is, ráadásul még rövid is volt. Amikor megláttam kaptam egy kisebb szívinfarktust, és lehetetlennek gondoltam, hogy felvegyem. De a dobozban volt még valami. Egy méregzöld csipkeegyüttes lapult a legalján, egy Arminnak címkével. Elnevettem magam, amint megláttam, és rögtön meggondoltam magam. 
Armintól ez rettenetesen aranyos gesztus volt. Hogy szervezett nekem egy randit, és minden egyes apró részletre figyelt, hogy az első randim tökéletes legyen. Még virágot is hozott nekem! Én ezért csak szeretni tudom, a legkevesebb, hogy felveszek neki egy szép ruhát.
Armin húsz perc elteltével türelmetlenül kopogtatott a fürdőszobaajtón. Nevetve fésültem ki a hajam, és próbáltam visszafojtani a kacajt, miközben kirúzsoztam a számat. Őszintén egészen elégedett voltam a végeredménnyel. A ruha meglepően jól állt rajtam, amikor a tükörbe néztem úgy éreztem nem is én vagyok az a csinos lány, aki visszanézett rám. Hosszú idők után boldogan mosolyogtam bele a tükörbe.
-Készen állsz?-kérdeztem izgatottan Armint. A fiú horkantott.
-Ennél készebb már nem is lehetnék.
Nevetve szélesre tártam az ajtót. Armin ahogy meglátott lusta, elégedett mosoly terült szét az arcán, és felém nyújtotta a kezét.
-Gyönyörű vagy!-suttogta, és csókot nyomott a halántékomra. 
-Azért te is kitettél magadért...-húztam az agyát. Armin, mialatt én öltöztem lecserélte a pulcsiját egy ingre. A fiú csak vigyorgott az élcelődésemre.
-Igyekeztem na.

...

Armin tényleg mindent pontosan megtervezett. Végigjártuk az első randis kliséket. Először elvitt moziba, ahol megpróbált taperolni, majd hangosan ócsárolni kezdte a filmet. Egy árva szót se értettem a filmből, annyira nevettem. Végül kizavartak minket a teremből.
Ezután egy olasz étterembe vitt. Minden csajozós dumát bepróbált, úgy viselkedett, mintha még nem találkoztunk volna és el akarna csábítani. Az oldalamat fogtam a kacagástól. A pincérek undokul néztek rám, azt hitték, kiröhögöm szegény Armin próbálkozásait. 
Hazafelé a magassarkúm teljesen feltörte a lábam, így Armin a hátán vitt. 
-Legalább van egy jó indokom, hogy fogdossam a feneked-incselkedett. Rásóztam egyet a vállára, de csak nevetett.
Félúton hazafelé Armin egyszer csak megállt, és elindult egy harmadik irányba Kérdőn néztem rá.
-Mutatni szeretnék neked valamit.
-Én megbízom benned-rádőltem a vállára, és teljesen átengedtem az irányítást a fiúnak. Ő a lazításomat észlelve futni kezdett, és nekem kapaszkodnom kellet. Sikítva-nevetve ragadtam meg az ingét.
-Lassíts, leesek te bolond!-de Armin meg se hallotta, amit mondtam, csak pimaszul vigyorgott és rohant velem a meleg, májusi éjszakában.
És ez tökéletesen rendben volt.

~Armin szemszöge~

Egészen a házunkhoz közeli tisztásig futottam Abbyvel a hátamon. Nem tudtam megállni, és mindketten hatalmasat estünk. De Abbyt ez úgy látszott nem zavarja, csak nevetett tovább és elfeküdt a harmatos fűben.
A barátnőm ma rohadtul szép volt. Nemcsak a ruhára értem. Egész este nevetett és mosolygott, és én azt kívántam, hogy bárcsak minden nap ilyen lenne, ilyen gyönyörű és vidám. Ha ehhez csak egy randi kell, akár mindennap elviszem randizni.
Abby felült és körülnézett leheletnyi tisztáson. Érdeklődve fordult felém.
-Miért vagyunk itt?
-Sokat jártunk ide a családdal, amikor ideköltöztünk-mondtam, és magam mellé húztam a lányt. Hanyatt feküdtem a fűben, a lány mellém.
-Hogyhogy már nem?
-Hát, nem tom. Valószínűleg azért, mert ide hoztam a csajokat smárolni-mondtam tetetett komolysággal. Abby még akkor is vihogott, mikor megcsókoltam. 
Sok mindent szerettem Abbyben, az egyik közülük, hogy ő nem csinált nagy ügyet a múltból. Ha egy másik lánynak mondtam volna ezt sértődve felpattant volna, de a lány csak nevetett.  És nem is azért hoztam ide, hogy újabb trófea legyen, egyszerűen meg szerettem volna mutatni neki ezt a helyet. 
Végül nem kellett sok, hogy a Rosa és a testvérem által nekem szánt ajándék lekerüljön Abbyről. Abby hófehér bőre világított a holdfényben, egyszerűen mindenhol szerettem volna megérinteni.
-El ne felejtsem megköszönni Alexynek és Rosának-motyogtam kábultan, miközben a tekintetem követte a kezem, ami éppen Abby csípőjén haladt lefelé. A lány szexin mosolygott, a tekintete sötét volt a vágytól. Egy hirtelen mozdulattal fölém kerekedett és abbahagytuk a beszédet.
Olyan volt Abbyvel szeretkezni, még elsőre is, mintha már sokadjára csinálnák. Nem volt semmi rejtegetés, óvatoskodás. Rutinosan csináltuk, mintha már tudnánk hogy kinek mi jó. Ő teljesen megnyílt és átadta magát nekem, ahogy én is. Úgy éreztem minden egyes porcikámmal szerelmeskedem vele, testestül-lelkestül. Ezért  sokkal komolyabb és felnőttebb élmény volt, mint bármi, amit eddig átéltem. Hozzá képest gyerekek játszadozásának tűntek a múltbéli afférok. Lehengerlő élmény volt vele, bár nem lepődtem meg. Abby mindent teljes erőbedobással és szenvedéllyel csinált, pont a szex lett volna kivétel?
Hál' Istennek nem!
És semmi nem volt ciki, imádtam ezt. Most is, mikor már fél órája kerestük a lány bugyiját a fűben - a nagy hévben elhajítottam, és ötletünk nem volt, hol lehet -, négykézláb, kúszva-mászva, azon is csak nevettünk. 
-Köszönöm az estét-mosolygott rám a barátnőm, ahogy elértük a házuk bejárati ajtaját.
-Nincs mit köszönnöd-vontam vállat. Abby odahajolt hozzám és megcsókolt, de nem húzódott el.
-Kérlek maradj velem ma éjjel-suttogta. Kérdés nélkül igent mondtam. Egyrészt tudom, hogy rendkívül fárasztó napja volt, és jól esett, hogy szüksége volt rám.
Másrészt meg,  hát hülye lettem volna nemet mondani!

2 megjegyzés:

  1. Szia Dorina^^
    Ez a fejezet is nagyon jó lett, akár csak a többi. Már az elejétől követtem a történeted és örülök, hogy idáig eljutottál, mint a történettel és mint író. Sokat fejlődtél az elejéhez képest, el kell ismerni és valamilyen szinten büszke is vagyok rád (mármint érted na😀)
    Szóval lényeg a lényeg: köszönök mindent amit adtál nekünk Abbyvel és amit esetleg még adni fogsz❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Zsófi!
      Nagyon örülök, hogy írtál, és köszönöm a szavaidat ❤ Hihetetlen, hogy már az elejétől olvasol, több mint 2-3 éve, jesszus :D ❤ Örülök, hogy úgy érzed, hozzád adott ez a történet, megérte minden befektetett óra ❤

      Törlés