2018. február 13., kedd

94. FEJEZET 
Vizsgák és egy újabb esély


Sziasztok!
Itt is lenne az év első Vörös része, jej :D Már a késést megszoktuk, szóval arról nem is mondanék semmit... bocsi xd
Igazából ahogy ezt a fejezetet írtam esett le, hogy már csak 6 rész és vége. Elképesztő, hogy évek hogy tudnak észrevétlenül elillanni, és szinte azt érzem túl hamar véget ért. Pedig négy év egy fanficblognál nem kevés... Fontosabb közölnivalóm most nincs, szóval kivételesen nem fogom itt rabolni az időtöket a szófosásommal :D Ha bármi kérdésetek van, akkor alul a kommentszekcióban vagy az oldalt lévő chatablakban feltehetitek. Hagyjatok véleményt, akár csak pipázással is!
Jó olvasást, és kitartást mindenhez
Dorina :)



~Armin szemszöge~

Késő este értünk New Yorkba, így csak a reggelinél találkoztunk a családdal. Tök déjá vu érzésem volt, ahogy asztalhoz ültem: az egész szituáció olyan volt, mint húsvétkor. Nem aludtam semmit este, így kedvetlenül köszöntem a rokonoknak. Brooklyn bágyadtan viszonozta az üdvözlést, anya és Alexy majd' kicsattantak az életkedvtől. Tina nem reagált a köszönésemre, Alexyt fixírozta. Én is az öcsémre kaptam a tekintetem. 
Alexy nem volt mindig ilyen mosolygós. A coming out-ja előtt teljesen magába forduló, szorongó alkat volt. Aki ma látja őt, el sem hiszi, pedig igaz. Az apám tette azzá, és hogy nem elment, Alexy kivirágzott. Most, hogy visszajött, taszítsunk a porba, újra? Nem tudnám megtenni ezt a testvéremmel.
-Jó reggelt!-viharzott be Helen nénikém a karján Colin babával. A nénikém szokásosan ezerrel pörgött és mosolygott, Colin pedig a fogatlan szájával mindenkire ránevetett. 
Ha a családommal vagyok mindig instant jókedvem lesz. Mindenki vidám és mosolygós 0-24-ben, bármilyen rossz dolog történik mindig meg tudják őrizni a humorukat és a boldogságukat. Ritkán van alkalmunk összegyűlni, így általában akkor próbálok ott lenni, de most nem megy. A gondolataim apám körül keringtek. Utáltam magam érte, de érdekelt. Érdekelt, mi volt vele az elmúlt években, hogy jól volt-e. Hogy jól van-e. Tina szavai nem hagytak nyugodni. Anya és Alexy vakon megbízott mindenkiben, Tina volt a józan ész a családban. Titkon mindig is reméltem, hogyha valaha felbukkan az apánk, akkor Tina, mint a család egyetlen racionális személye elküldi őt a búsba. De így, hogy Tina a hátunk mögött szövetkezve anyával kibékült vele én maradtam, akinek meg kell védenem a testvéremet. Ezt kell tennem, ez a helyes. Védenem az öcsémet. 
De egy áruló vagyok, mert szeretem apámat.
-Armin!
Derek hangjára eszméltem fel. Az egész családom szemöldök ráncolva bámult rám. Valószínűleg egy ideje nem reagálhattam semmire.
-Mondd!-Elgyötörten végigsimítottam az arcomon. Ott helyben el tudtam volna aludni.
-Abby hol van?-Észre se vettem, mikor Derek leült az asztalhoz. Az unokatestvérem már mezben volt, látszott rajta, hogy szétveti az izgalom.
-Összevesztünk-mondtam keserűen. Derek arcára szomorúság ült ki.
-De ugye eljön a meccsemre?-A fiú olyan kivert kiskutya tekintettel meredt rám, hogy nem volt szívem elmondani neki az igazságot, miszerint bocs, haver, de az én hibámból azt se tudom, hol a barátnőm, nemhogy elhívtam volna a meccsedre. Így csak vállat vonva ennyit mondtam:
-Persze, öreg.
Idióta.
Alexy végig engem kutatott a szemével. Nem említettem neki, hogy Abbyvel összekaptunk, a testvérem meg vérbeli pletykás lévén addig nem tudott megnyugodni, amíg nem tud meg minden egyes részletet. 
Igaz a délelőtt sikerült elkerülnöm, de mikor a meccsre indultunk Alexy mesterkedésének hála nem maradt már más, aki velem utazzon csak ő. Be se indítottam az autót, de már letámadott a kérdéseivel.
-Szóval mi van veled meg a Vörössel?
Fáradtan kifújtam a levegőt. Próbáltam a lehető legnyugodtabban beszélni, ami elég nagy kihívás volt, mert tegnap este óta más vágyam nem volt, mint idegesen üvöltözni.
-Mondtam már. Összevesztünk.
-Mosolyszünet van?
-Nem tudom.
-Hogyhogy nem tudod?!
-Mert nem tudom és kész!-emeletem meg a hangom, és amint megálltunk a pirosnál idegesen Alexy felé fordultam.-Foglalkozz már a magad életével. Baszki.
-Ugye nem szakítottatok?-Alexy szemében lévő riadalom lenyugtatott. Vettem egy mély lélegzetet.
-Nem. Nem engedném meg, hogy emiatt szakítsunk.
-Miért, mi történt? Esküszöm, már megijesztesz.
-Én csak... egy marha voltam. Ideges voltam, nagyon rossz dolgokat vágtam a fejéhez, majd elküldtem, pedig csak jót akart.
-Nem beszéltetek azóta?
-Nem. Hívtam, de nem vette fel.
A testvérem megértően bólintott, majd csendben folytattuk az utunkat. Kicsit lazult a tartásom is, hogy véget ért Alexy kínvallatása. De ismerhettem volna annyira a tesóm, hogy tudjam, még el se kezdte.
-És miért voltál ideges?
-Ne már, Alexy!
-Mint a te testvéred és az Abby barátja kétszeres jogom van hozzá, hogy tudjam-mondta ellentmondást nem tűrve, mire csak a szememet tudtam forgatni.
Mindenképp beszélni akartam neki apánkról. De fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele, vagy egyáltalán helyes-e. Nem a legjobb alkalom, hogy felhozzam. Még közúti balesetet okozunk.
-Armin, úgyis kihúzom belőled...-dalolta testvérem vidáman. Ieges lettem, és gondolkozás nélkül azonnal kijött belőlem az igazság.
-Apánk miatt. Tegnap találkoztam vele.
Néma csönd lett. Nem vettem le a szemem az útról. Félelem járta át a tagjaimat, nem mertem a testvéremre nézni. Rögtön a világ legszemetebb emberének éreztem magam, hogy így rázúdítottam ezt.
-Alexy...
-Tudtam róla.
Meglepetésemben a fékbe tapostam. Mind a ketten előrelendültünk az ülésben, Alexyt egy hajszál választotta el attól, hogy lefejelje a műszerfalat. A körülöttünk lévő kocsik eszeveszetten dudáltak, de akkor leszartam.
Értetlenül meredtem a tesómra.
-Mi van?!
-Hallottam, ahogy Tina és Anya róla beszél. Ők nem tudják, hogy tudom.
Kutakodva vizslattam a testvérem arcát. Nem láttam rajta semmi olyasmit, amire számítottam. Inkább mintha engem féltett volna.
-Nem zaklatott fel?
-Először igen, persze. De amint beszéltem vele...
-Beszéltél vele?!
-Tinától elcsórtam a számát és fölhívtam. Egy kicsit elcsevegtünk a telefonban. Tegnapra beszéltünk meg találkozót, de elfelejtettem, hogy már New Yorkban leszek, és nem valószínűleg későn látta az SMS-em, azért futottatok össze. Sajnálom, Armin.
Elképesztett Alexy reakciója. És felidegesített, ahogy rám nézett. Mintha én lennék az, aki miatt aggódni kéne.
-Most dühös vagy?-tette fel a kérdést óvatosan Alexy. Mélyeket lélegeztem és próbáltam lenyugtatni magam. 
-Én csak nem értem. Miért csak engem hat meg ez az egész?!
Alexy úgy nézett rám, mint a buta gyerekekre szokás.
-Mert a te hősöd volt. Te istenítetted. Téged tört össze a legjobban.
-De téged elhordott mindennek...
-Az egy várható reakció volt tőle. Olyan környezetben élt világéletében, ahol még csak beszélni sem lehetett erről. De elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy megijedt és elment. És már teljesen elfogadja, hogy meleg vagyok.
Alexynek végig igaza volt. Mindvégig másokra kentem az okokat, de csak én voltam az. Nekem törte össze a szívem évekkel ezelőtt. Engem lökött bele a saját magányomba, amit videojátékokkal próbáltam kitölteni.
Apám sosem Alexytől félt visszatérte előtt. Hanem tőlem.

...

A felismerés ólomsúllyal nehezedett rám, görnyedt háttal, kedvetlenül ültem a családom mellett a pálya szélén a meccs alatt. Rátett egy lapáttal Derek csalódott arca is, hogy nincs itt Abby.
A családom észrevette a világfájdalmam, de inkább békén hagytak. Alexy támogatóan mellém ült, jelezve, hogy itt van ha szeretnék beszélni róla. Értékeltem a gesztust, de inkább egyedül akartam lenni.
Vagy Abbyvel akartam lenni.
Nem dobódtam fel a meccstől sem. Nem szeretem eleve a sportokat, de Derekék csapata borzasztóan játszott, a másik csapat már az első félidő vége előtt behozhatatlan előnyt szerzett.
-Jaj, szegény Derek!-sóhajtott fel anya szomorúan. Helen néni csüggedten rázta a fejét, és valamit motyogott az orra alatt.
-Valami történik emberek-Brooklynnak igaza volt. A Derek csapata a pálya szélére vonult, de nem az edzőjük a pálya másik szélén volt, és látszólag majd' megpukkadt haragjában. 
Leesett az állam, mikor megláttam Abbyt a kis hokipalánták sűrűjében. Komolyan magyarázott nekik, a srácok pedig látszólag tök fellelkesültek. Végül összetették a kezüket és egy csatakiáltás után a fiúk visszamentek a pályára, és tele voltak élettel. A barátnőm boldogan mosolygott rájuk, ám a csapat edzője nem örült túlzottan, hogy Abby jobban ért a saját játékosaihoz, mint ő. Kiabálni kezdett a lánnyal, mire önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem. Felpattantam a padról és egyenesen feléjük indultam. Elöntötte a szar az agyam, mikor a közelükbe értem és megláttam a fickó vörös, zsíros fejét már remegett mindenem az idegtől. Abby biztosan megérezhette, hogy ott vagyok, mert megfordult, otthagyta a még mindig bosszús pasit és rám mosolygott, azzal a bármit megteszek, ha így mosolyogsz rám mosollyal. Már nem akartam minden áron bemosni pasinak, és mikor  a nyakam köré fonta a karjait teljesen ellazultam. Viszonoztam az ölelést.
-Sajnálom Armin. Nem szabadott volna beleavatkoznom az egészbe-suttogta a fülembe. A halántékához nyomtam a homlokom és megráztam a fejem.
-Én sajnálom. Te csak jót akartál, és ezért csak szeretni tudlak.
A lány apró csókot nyomott a nyakamra, majd a mellkasomba kuckózta magát, ahogy szokta. Elmosolyodtam az ismerős jó érzésre. 
El akartam mondani Abbynek, ami bennem tombol, de a hely tele volt emberekkel, így úgy döntöttem várok, míg kettesben nem leszünk.
Bár ha ez a családomon múlik, sokáig kell várnom.

...

-Biztos, hogy nem vacsorázol velünk?-Kérdezte a Nagyi letörten Abbyt. Az egész White família magába roskadt a hírre, hogy Abbynek haza kell mennie. Mi maradunk még az érettségi szünetben is, de Abbynek pont akkor lesznek vizsgái. Idegesített, hogy nem lehetek vele akkor, sőt, el is határoztam, hogy visszamegyek Chicagoba, de Abby lebeszélt róla, miszerint legyek inkább a családommal.
-Sajnos tényleg vissza kell mennem-válaszolt Abby vagy ezredjére, de már alig bírta visszatartani a nevetést.
Én türelmesen várakoztam az ajtóban, míg a családom kibúcsúzkodta magát. Igaz nem engedte meg a barátnőm, hogy vele menjek, de annyit kiharcoltam, hogy legalább az állomásig elvihessem.
Nem tudtam levenni a szemem a lányról. Mindenkire rámosolygott, nevetett. Nem igazán fogtam még fel, hogy csak úgy felbukkant, és még beszélni sem volt időnk. Amint kibontakoztunk az ölelésből rögtön letámadta őt az egész rokonság, még megcsókolni sem volt időm a barátnőmet. 
Tudom, hogy tudja, hogy éppen nem vagytok túl fényesen. El szót se kellett szólnom. Talán már akkor tudta, mikor nem volt itt, és ezért bukkant fel. Szerettem volna azt hinni.
-Még valamit szeretnék elintézni-mondta Abby, ahogy beültünk a kocsiba. Kíváncsian meredtem rá, de nem adott választ. A táskájában kutakodott, csak akkor nézett fel, mikor kihúztam a kulcsot az autóból és felé nyújtottam.
-Nem ismerem New Yorkot.
Abby megrökönyödve nézett rám. Többször is mesélte nekem, mennyire szeret vezetni, és az autók mindig a nagyapjára emlékeztetik. De ahogy diagnosztizálták a betegségét bevonták az engedélyét, és lehet soha többé nem ülhet volánhoz. Nem mondta sosem, de tudom, hogy ez nagyon szarul érinti. Amikor velem volt gyakorolni mindig hozzáértően beszélt a vezetésről, és úgy látszott élvezi is.
Abby nem mondott semmit, hol a kulcsra, hol rám nézett kétségbeesetten.
-Nem mondom el senkinek-mondtam poénosan, és a kezébe nyomtam a slusszkulcsot. Abby komoly maradt, nem nézett rám, hanem a tenyerébe ejtett tárgyat bámulta.
-Hé!-Az álla alá helyeztem a kezem, és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen.
-Ennyire bízol bennem?-kérdezte Abby, és mintha félelem csendült volna a hangjában.
-Feltétel nélkül-mondtam neki komolyan. Szerettem volna, ha tudja, hogy amit tegnap mondtam neki arról, hogy elveszítette a bizalmamat bullshit volt. 
Abby mély levegőt vett, majd bólintott. 

...

-Tudod, ez elég szexi.
-Mi?-nevetett fel Abby.
-Te a volánnál-oldalra biccentettem a fejem, összehúztam a szemem, és úgy tettem, mintha most először néznék végig rajta, mióta ott ül. Mintha az utóbbi fél órában nem azt csináltam volna.-Ha még sokáig megyünk, nem garantálom, hogy a helyemen maradok.
Abby felnevetett, de nem nézett rám. Szigorúan csak az útra koncentrált, és egyik kezét sem vette le a kormányról. Nagyon jól vezetett, olyan szintű profizmussal, mint akiből csak úgy árad ez a képesség, természetesen, semmit nem kellett tanulnia hozzá. Ez nem kicsit indított be.
A főútról végül lefordultunk egy semmibe vezető útra. Nem volt kivilágítva egyáltalán. Abbyn nem látszott pánik, rutinosan vezetett továbbra is, így nem aggódtam. 
Az út hirtelen kivilágosodott, és tök olyan volt mintha egy horrorfilmbe csöppentünk volna. Előttünk egy temető tűnt fel, fekete kovácsoltvas kerítéssel és egyforma hátborzongató sírokkal. Hazudnék ha azt mondanám, hogy először nem fagyott belém a szar a félelemtől, de amint tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen Abby családi látogatóban van egy temetőben inkább elszomorodtam.
Abby leparkolt a kapu mellé. Miután leállította a kocsit nem szállt ki, fej lehajtva ült és a kezét bámulta. Habozott. Nem szóltam semmit, hagytam, hogy összeszedje magát.
-Tegnap volt apám szülinapja-suttogta rekedten. Nem nézett rám, kifelé bámult, egyenesen a sírtengerre.-Egyedül szerettem volna eljönni ide, de.... Szeretnélek neki bemutatni, Armin. Már ha nincs ellenedre.
Megtörten nézett rám. A szemében lévő keserűségbe bele lehetett volna fulladni, beharapta az alsó ajkát. Nem tudtam semmi értelmeset vagy bátorítót kinyögni, így csak bólintottam.
Abby előttem haladt, a kezemet fogva navigált. Az orromig se láttam, bár nem is bántam. Eleve tök para temetőben járkálni éjszaka, biztos jobban beszartam volna, ha még látom is, hol járok.
Abby végül egy kicsit elszeparáltabb sírnál állt meg. Több mécses égett az apja nyughelyénél, a szülinapja alkalmából több ember is járt itt. Mindannyian kis cetliket, képeket hagytak itt a mécsesek alatt. Csodálattal néztem, hogy valakit, még öt évvel a halála után sem felejtenek el, sőt, még kijönnek és felköszöntik a szülinapján.
Abby leült az apja sírja mellé, és egyesével végignézegette az otthagyott üzeneteket. Némán én is mellé helyezkedtem, hogy támaszt nyújtsak. Abby a vállamra hajtotta a fejét.
Abby és az apja nem hasonlítottak külsőre. Az apjának barna szeme, haja, magas volt és tagbaszakadt. Az egész testét tetoválások borították, kivéve az arcát. Bár abból is alig látszott valami, mert nagy sötétbarna szakáll keretezte az arcát. Első blikkre megrettentem a látványtól, úgy nézett ki, mint egy medve. De megláttam benne az Abbyben lévő dolgokat is: a mosolyuk és a nevetésük ugyanolyan volt, az édesapja mosolyából is áradt a szeretet, vidámság és valamiféle békesség. 
Miután az utolsó papírfecni is a helyére visszakerült Abby elvette a fejét a vállamról és kiegyenesedve az apja sírköve felé fordult. Végighúzta a kezét a hideg kövön. A mozdulat olyan szeretetteljes volt, hogy összeszorult belé a szívem.
-Apa, bemutatom neked Armint. A barátomat, akit szeretek, és miatta nem hullottam még darabjaimra-Abby arcán könnyek folytak le, de nem bánatból. Az arcán apró mosoly játszott, és a szemében sem volt keserűség, ahogy rám nézett.
Sose hittem a szellemekben, vagy hogy egy hallott szerettünk hallhat minket. De éreztem, hogy most mondanom kell valamit. Abbyért.
-Én...-a barátnőm könnytől csillogó arcára néztem. Gyönyörű volt, nemcsak kívül, hanem belül is. Meg se érdemeltem őt, olyan szép és jó ember volt, fogalmam sincs mit tettem azért, hogy őt megkaptam.-Köszönöm Abbyt. Hogy felnevelte. Hogy most az enyém lehet.
A barátnőm mosolya kiszélesedett, megjelentek az arcán azok az imádni való gödröcskék. Nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg őket.

...

Az állomásra vezető úton szintén Abby vezetett. Elmeséltem neki a tegnap reggel óta történteket. A lány némán hallgatott, és amikor csak tudott, támogatóan pillantott rám.
-Tudod, hogy én azt tanácsolom, hogy beszélj vele-mondta Abby, miközben befordult az állomás parkolójába.-Ne érts félre, de az, hogy elment nemcsak rossz dolgokat eredményezettet. Ha nem ment volna el lehet soha merülsz bele a virtuális világokba, és soha nem derült volna ki, hogy mennyire otthon vagy a számítógépek világában.
Elgondolkoztatott a lány utolsó mondata. Annyi rossz dolog történt már vele, hogy muszáj volt találnia valami kapaszkodót, ami a felszínen tartja akkor is, mikor jön egy nagyobb szarhullám. De nem hittem el, hogy mindenben lehet találni valami jót. 
Abby mintha kitalálta volna a gondolatom, egyenesen a szemembe nézett.
-Tudod mi a jó abban, hogy New York minden iskolája elutasított, mert nem vagyok beszámítható?-Nemet intettem a fejemmel. Abby közben betolatott egy parkolóhelyre.-Hogy Chicagoban kellett próbálkoznom, és végül a Sweetbe kerültem. Hogy megismertelek téged.
Elmosolyodtam a válaszra. Amint a Vörös leállította a motort letámadtam. A tarkójánál fogva húztam közelebb magamhoz. Abby elmosolyodott, és egy könnyed mozdulattal az ölembe férkőzött. Azt hittem, hogy miután lefeküdtem Abbyvel már nem lesz elég a  kocsi ülésén való szende csókolózás, de a lány mindig meg tud lepni. Hevesen támadtam le az ajkait, ő azonban lassú, megfontolt mozdulatokkal válaszolt. A keze a pólóm alá siklott, de nem nyomult tovább. A mellkasomat simogatta, nem terjeszkedett a nadrágom közelébe. Egyszerre volt ártatlan és szenvedélyes, egyszerre áradt szét bennem a nyugalom és dobolt a fülemben a vér. Elöntött a boldogság, és úgy vigyorogtam még a csók közben is, mint egy vadbarom.
Ijesztő, milyen hatással van rám ez a lány.

...

Végül Abbynek majdnem felesleges volt visszamennie. Az érettségik miatt a tanárok áttetették suliidőbe a vizsgákat, a három nap alatt két tantárgyat ha le tudott szegény. De addig is pörgött ezerrel, ahogy szokott: készült a vizsgákra, szervezte a kirándulásunkat. Jövőhéten indulunk Floridába majd Washingtonba és végül New Yorkban zárunk. Az út első felére megvoltak a programok, de a New Yok-i pár napra Abby teljesen ráfeszült.
-Úgyse fogsz olyat találni, ami mindenkinek tetszik-Abbyvel késő este facetimeoltunk, amikor mindenki aludt, mert ha a családom megneszeli, hogy a barátnőmmel beszélek rögtön megrohamoznak, és még köszönni sincs esélyem a lánynak.
Abby elhúzta a száját és elgondolkodva meredt maga elé. A haja kócos kontyban ült a feje tetején, és pizsamaként az egyik otthagyott pólómat viselte. Kicsit kárpótolt a látvány, amiért nem volt itt. Zokni az ölében feküdt, elégedetten csóválta a farkát, Abby folyamatosan vakarta a füle tövét. Szerencsés dög. 
-Ha nem is tökéleteset, de valami különlegest szeretnék-Az előtte lévő füzetet nézte és a száját harapdálta gondolkodás közben.
-Ezt ne csináld.
-Mit?-értetlenül összehúzta a szemöldökét.
-A szájharapdálást. Totál beindít-Abby szája is szeme is elkerekedett meglepettségében, majd vigyorogva leszegte a fejét. A füle is olyan vörös volt, mint a haja. Jó érzéssel töltött el, hogy zavarba hoztam - legalább tudtam, hogy én is olyan hatással vagyok rá, mint ő rám.
Hirtelen Abby telefonja csörögni kezdett. Sután felvontam a szemöldököm.
-Ki hív téged ilyenkor?
Abby pajkosan elmosolyodott.
-Semmi okod féltékenykedni, de most leteszlek.
-Semmi okom, de más miatt leteszel?-Abby felnevetett.
-Majd bemutatom neked, egy nagyon jó barátom. Segít összerakni a New York-i terveket-valószínűleg kiült az arcomra a rosszallás, mert Abby csak nevetett.
-Aha...
-Szeretlek Armin-nézett komolyan a kamerába a barátnőm.
-Persze...-Abby ismételten kinevetett, majd letette a telefont.

...

Mivel suli utolsó két hetére lelép az osztály a hét hátralévő három napjában zártak le mindenkit. Így már nem tanultunk semmit, de akiknek kellett azok vért izzadtak a javítófeleléseken. Abby egész nap vizsgáról vizsgára rohangált, egy pillanatra sem láttam. 
Magyarórán Mr. P senkit sem feleltetett, de felhívta a figyelmünket, hogy a kirándulás alkalmával elmegyünk egy versfelolvasó estre, és ott elő kell adnunk majd egy költeményünket.
-Természetesen nem kötelező, de lerontom egy egész jeggyel az év végit. Itt főleg azokhoz szólok, akik kettesre állnak-egyenesen rám nézett. Bólintottam, hogy felfogtam. De esélytelennek tartottam, hogy írjak egy verset, pláne felolvassam.
Az óra vége felé Abby robogott be a terembe az osztályfőnökkel a nyomában. Elhadarták a fontosabb tudnivalókat a jövőhéttel kapcsolatban, szegény ofő megint nem tudta befejezni a mondandóját, mert kicsengettek. 
-Hé!-Abby elkapta a karom, és a fülemhez hajolt.-Nem akarsz velem a kertben ebédelni?
-Csak nem lekoppintott este a csávód?-gúnyolódtam, és reméltem úgy is jött ki a számon, mert majdnem felnyögtem attól a jó érzéstől, amit a lány szája okozott a fülemnél.
A barátnőm nevetve csóválta a fejét. Megfogta a kezem és egészen a kertészig húzott. Abby nem az a fajta ember volt, aki világgá kürtölte volna a boldogságát, nem szeretett sok ember előtt csókolózni, sőt még a kezemet se fogta meg a folyosón, így most jól esett, hogy ő kezdeményezett. Látszólag nem érdekelte, hogy ki bámul meg minket. A srácok, akik már tematikus nap óta meresztgették rá a szemüket most féltékeny pillantásokat küldtek felém. Legszívesebb az arcukba röhögtem volna. Ő az enyém lúzerek!
Leültünk az üvegház tövébe. Abby félig nekem támaszkodva előhalászott két szendvicset a táskájából. Az egyiket nekem adta.
-Hogy sikerültek a vizsgák?-kérdeztem, miután egy nagyot haraptam a szendvicsbe. Abby megmosolyogta a hörcsögfejemet.
-Egész jól. Bár matekból nagyon nem tudtam semmit, csak a tanárok jóindulatán múlott-mosolygott. Igaz, hogy az egyik teher lehullott a válláról, de még hátravolt a minősítése.
-Biztosan az is sikerülni fog...
-Nem félek tőle... vagyis de, rettegek, de nem magától a folyamattól. Hanem az emberektől. Eljönnek a nagyfejek, akik nem is egy embert látnak, teljesen leszarják, nekem hogy fog alakulni az életem, bármilyen apró hibáért egy csettintésre mindent elvehetnek tőlem. Én nem akarok innen elmenni-a barátnőm összeszorított szájjal meredt maga elé. Megszorítottam a kezét.
-Nem fogom hagyni, hogy bármi rossz történjen-a lehető legkomolyabban néztem rá, ő mégis úgy mosolygott, mint azokra a kisgyerekekre, akik azt mondják szuperhősök akarnak lenni.
Én Abby szuperhőse akarok lenni.
Sokáig csendben ültünk. A lány a vállamra hajtotta a fejét, én pedig a fejére az enyémet. Kivételesen nem járt senki errefelé, így kiélveztük a magányt.

...

Végül úgy döntöttem nem zárkózom el apámtól. Felhívtam és bocsánatot kértem tőle a reakciómért. Mindenki boldog volt, Alexy már le is szervezett csütörtök estére egy közös vacsorát. Nem akartam ünneprontó lenni, így nem szóltam, de nem kis ellenkezés volt bennem. Túl gyors volt nekem a tempó, nem akartam elmenni a vacsorára. Próbáltam kibújni alóla, kértem Abbyt, hogy mentsen ki, de nemet mondott.
-Bármikor felállhatsz, de legalább egy esélyt adj neki!
Így kötöttem ki csütörtök este a családi asztalunknál. Minden ugyanolyan volt, mint eddig: Alexy vitte a szót anyával karöltve, mi Tinával gyakran összemosolyogtunk, miszerint esélyünk sincs megszólalni. Tényleg még a lopott pillantások is ugyanolyanok voltam, csak egy taggal bűvöltünk. Apa arcán egész este mosoly játszott, semmiről nem akart lemaradni, úgy szívott magába minden részletet, mint egy szivacs.
A desszertnél összeakadt a tekintetünk. Megforgattam a szemem Alexy irányába, aki most már ki tudja miről fosta a szót. Apám elnevette magát és tekintete tele volt hálával.
Új esélyt adni nemcsak annak lehet jó, akinek ezt a kegyet megadod. Te sokkal többet nyersz vele. Boldogsággal töltött el az este. Alexy, én és Tina a konyhából lestük, amint Anya és Apa búcsúzkodtak. Összemosolyogtunk.
Talán a filmekbe illő családegyesítések nemcsak a filmekben vannak.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése