2017. október 14., szombat

90. FEJEZET

Origo




Hy everybody! ^^
Pontosan egy hónap telt el a következő rész óta, és ahogy ígértem. :) Kicsit hosszabb, mint a szokásos - és ez nem véletlen. Végre találkozhatunk egy régen emlegetett szereplővel, és a Cométe is változásokon megy keresztül - nem is beszélve Arminról és Abbyről ;)
A 91. fejezet is készülőben van, én már alig várom ^^  Olyan egy hónap múlva várható, sajna időhiány miatt nincs időm leülni írni :/
Jó olvasást a 90. fejezethez, és FIGYELMEZTETÉS! Trágár szavakat tartalmaz a fejezet szokott, de most különösképpen, lol.
Legyen szép reggeletek/napotok/estétek 
Dorina:)



~Abby szemszöge~

Kezdtek a dolgok helyreállni. Bár ez erős túlzás.
Már jobban voltam, a szervezetem hozzászokott a gyógyszerhez, tudtam enni és újra pörögtem. De a rémálmok megmaradtak. Későn aludtam el, de a kora hajnali órákban sikítva, verítékben úszva riadtam fel. A nagybátyám felkelt - vagy talán virrasztott -, hogy megnyugtasson, de nagyon sajnáltam, mert nem volt könnyű dolga velem. Minden este ugyanaz volt a forgatókönyv: felpattan a szemem és ordítok, önkívületben sikítozok, és nem lehet addig lenyugtatni, míg vissza nem tér az öntudatom. Ez az állapot napról-napra rosszabb, mindig hosszabb ideig tart, míg kitisztul a tudatom, de a mai nap egy különösen nagy mélypont volt. Arra eszméltem, hogy Frank fölöttem van és lefogja a kezem-lábam, és ijedten néz rám. Rögtön tudtam, hogy mit csináltam, és legszívesebben elsüllyedtem volna.
Régebben többször is megtörtént, hogy amíg nem voltam magamnál, bántottam magam. A körmömmel nekiestem a vékony bőrnek a karomon vagy a lábamon, vagy ütögettem magam. Elöntött a szégyen, ahogy a végignéztem a véresre kapart belső combomon. Egy percre teljesen elcsüggedtem, úgy éreztem megint ott vagyok, mint egy éve, de gyorsan megráztam magam. Ez hülyeség, hisz kurvára nem ott vagyok, már sokkal jobb minden, ez csak egy rossz nap. Hogy túléljem a nap hátralévő részét ezt mantráztam magamnak. Ez csak egy rossz nap.
Frank egész reggel figyelt, látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Nem volt a szavak embere, a pillantásából azonban kiolvastam a féltést, a kérést, hogy vigyázzak magamra. Bármilyen kemény férfiember is volt a nagybátyám, volt egy másik oldala is, amit csak keveseknek mutatott meg, és én hálás voltam neki azért, hogy nekem néha engedte, hogy meglássam.
A combomon nem volt olyan heg, ami különösen ronda vagy feltűnő lett volna, ezért nyugodtan hordtam rövidnadrágot. Így jobban elkeseredtem a mai akciómtól, hogy már nemcsak a hátamat, a mellkasomat, de már a lábamat is takarnom kell. Iszonyú meleg volt kint, emiatt keseregve húztam hosszúnadrágot, és még a szokásosnál is nehezebben vonszoltam el magam suliba. Az út közben megittam a szükséges kávémennyiséget, ez kicsit dobott a kedvemen. Beérve Rosa rögtön letámadott, és magával vonszolt a menzára. 
-Beszélnem kell veled, de előbb szereznünk kell ételt. Éhen halok. Megpakoltuk a tálcáinkat majd leültünk egy eldugott asztalhoz. Általában le se teszem a seggem, Rosa már mondja, ezért gyanakodva méregettem, amikor majdnem végeztünk a kajálással és még egy szót se szólt. Ő is ugyanolyan kutató tekintettel nézett rám, de kivárt. Ez csak rosszat jelenthetett.
-És hogy vagytok Arminnal?-tette fel a kérdést. Tudtam, hogy célozgat valamire, így óvatosan feleltem.
-Jól. Tudod, féltem tőle, hogy miután megkap már nem fogok kelleni neki-a fémdobozos kólámat piszkáltam. Tényleg féltem ettől, de fura volt kimondani, mert akkora hülyeségnek tűnik ez most. Hisz jobban nem is lehetnénk. 
-És mi a helyzet a szexszel?-bökte ki végre. Haboztam. 
Arminnal az együtt töltött időnk nagy részét smárolással töltöttük, tapi csak ruhán keresztül történt. Tudtam, hogy ő bármikor tovább tud lépni bármennyi szintet, de én megtorpantam. Félreértés ne essék, szeretem és kívánom is Armint, és bármit megadnék azért, hogy boldoggá tegyem. De bármikor eljutunk addig, hogy a pólóm lekerüljön rólam megszólal bennem a vészcsengő, és a sebhelyeim égni kezdenek. Nem szeretném, hogy lássa őket, olyan undorítóak és visszataszítóak. Félek, hogy amint meglátná őket elfutna és örökre eltűnne - ami persze hülyeség, de mégis csak erre tudok gondolni. 
-Mármint, ne már Abby! Armin egy éve csak érted epekedik, elég, hogy megjelenj és már merevedése van! Azért neki is vannak igényei, és ha tovább váratod, lehet kárt teszel benne, és soha többé nem áll fel neki.-Felvont szemöldökkel néztem Rosára.-Mit nézel így? Ez lehetséges! Az összegyűlt nyomástól vagy valami ilyesmi. Annyira nem figyeltem bioszon.
Idegesen felnevettem, és benyakaltam a maradék italomat. Volt annak egy másik oka is, miért váratom meg annyira szegény kockát, de képtelen voltam kimondani. Látta rajtam Rosa, és várta, hogy elmondjam, de nem tudtam kinyögni, azonnal kiszáradt a szám és görcsbe rándult a gyomrom. Hideg kúszott fel a gerincemen, és hirtelen magam előtt láttam a vörös szempárt.
-Minden oké?-A barátnőm aggódva nézett rám. Mosolyt erőltettem az arcomra és úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
Abban jó vagyok.


~Armin szemszöge~



Abbyvel egészen a nagyszünetig nem találkoztunk. Újra pattogott össze-vissza, DÖK-ből igazgatónőhöz majd még ki tudja hol császkált, egy idő után felhagytam a keresésével. Volt nagyobb problémám is.

Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mire akar tanítani Mr. P, ráadásul az kis állat egy szörnyeteg. Mikor felkelt és meglátott dührohamot kapott, és azóta is tombol. Pengeéles kis fogai és karmai vannak, és ahhoz képest, hogy milyen kicsi elképesztő az ereje, néha úgy nekiszalad a hordozó falának, hogy az métereket repül. Szerencsére nem valami okos, mert nem a rácsnak megy neki.
A Banda nagyon jól szórakozott a szar helyzetemen. A nagyszünetben az udvaron körbeálltuk a kis szörnyeget ketrecét, és próbáltam őket közös problémamegoldásra buzdítani, de csak nevettek rajtam.
-A te problémád-feküdt le a padra Kentin, és majd sorban mindenki követte. 
-Hé! Mi van azzal, hogy barátok vagyunk?-háborodtam fel.-Én is megtenném értettek. 
-Inkább kérdezz olyat, aki tudja a választ-mutatott Viola mögém. Abby közeledett felénk. Ahogy észrevette, hogy nézem rám mosolygott, és én elfelejtettem minden hülyeséget, ami idegesített. Egy arcra puszival üdvözölt, és volt valami zavaró benne. Éreztem, hogy történt valami, de nem akartam mindenki előtt faggatni.
-Mivel kezdjem? A jóval vagy a rosszal?-fordult Abby a társaság felé. Mindenki egy "Jaj ne már" után a jó mellett döntött. 
-Jövőhét hétfőn lesz az kirándulásos verseny.
-És mi a rossz?
-Hogy én nem játszhatok, az igazgatónő megkért, hogy segítsek neki a kvízben. 
Alexy és Rosa rögtön faggatni kezdték a barátnőmet a feladatokról, de ő hallgatott. Alexy és Kentin depresszióssá váltak az előrelátható vereségünktől. Viola és Jade pedig csendesen búsultak, ahogy szoktak.
Majd hirtelen csattanás hallatszott a hordozó irányából: a görény megint küzdött a szabadságáért. 
-Még mindig nem jöttél rá?-a barátnőm szeme nevetett, és habozás nélkül felvette a hordozót és veszélyesen közel hajolva megszemlélte a benne lakót. 
Megráztam a fejem. Abby letette hordozót a földre.
-Akkor elárulom, de ne mond el P-nek!-kinyitotta a hordozót. Mindannyian lefagyva néztük, ahogy benyúl és kiemeli a görényt, aki nem nagyon örült ennek, kapálózott, hogy meg tudja sebesíteni Abbyt. A lány ezzel mit sem törődve az állat felé nyúlt és simogatni kezdte. Leesett az állam, amikor a kis görény abbahagyta az ellenállását és Abby kezéhez dörgölőzött. 
Majd hirtelen olyan egyértelmű lett a válasz, hogy tök hülyének éreztem magam. 
-A szeretet.
-A szeretet minden. Gyere, fogd meg te is!
Teljesen megbíztam Abbyben, így ugyanazzal a technikával közelítettem az állat felé, mint ahogy a lány, és nem kellett sok, és már összehaverkodtunk. 
A szeretet minden - ahogy Abby ezt mondta látszott rajta, hogy hisz ebben. Sokat gondoltam arra, hogy mi lehetett az az emberfeletti erő, ami segített átvészelni azt a sok borzalmat amin ő átment, és úgy látszik a szeretet az, amiben még ma is hisz annak ellenére, hogy mik történtek vele. Ez elképesztő számomra, és csak szeretni tudom ezért.
-Mit bámulsz?-bökött oldalba a lány, amikor már percek óta bambultam. Csak megráztam a fejem.
-Mindig le tudsz nyűgözni.
Abby csak vigyorgott.

...

~Abby szemszöge~


Borzasztó bűntudatom volt, mert pénteken is lepattintottam Armint. Láttam rajta, hogy nagyon zavarja, de tiszteletben tartotta a visszautasítást, és többet nem próbálkozott. Tisztában volt vele, hogy van valami gikszer velem, de megbízott annyira bennem, hogy megvárta, míg én mondom el neki. Az ő feltétlen bizalma csak még jobban fájdította a szívem, mert én folyamatosan titkolóztam előtte. Mekkora egy fasz vagyok!

Szombaton lehangoltam ballagtam Castielék felé. Csak ezen tudtam kattogni, nem is figyeltem, mi van körülöttem, így azt se vettem észre, hogy éppen valami nagy szarba sétáltam bele, mikor beléptem Castiel házába. Vicktor rohant elém és csendre intett.
-Vörös kód!
-Mi a fasz?-suttogtam vissza. A dobos csak megrázta a fejét, miszerint most nincs ideje magyarázkodni, és az emelet felé húzott. Amilyen csöndben csak tudtunk a lépcső felé lopóztunk - a bejárati ajtóra azonban nem figyeltünk, és azt olyan nagy erővel csapta be a húzat, hogy az egész ház beleremegett.
-Baszki-szitkozódtunk egyszerre Vicktorral. 
-MEGÉRKEZETT A RIBANCOD CASTIEL?!-Női kiáltás hallatszott a konyhából. Nagyon ismerősnek tűnt, így megálltam, hiába tolt el Vicktor. 
-NEM TARTOZIK RÁD, HÚZZ EL!-Mordult fel Castiel. A hangjában már régen nem tapasztalt idegesség lapult, amitől kirázott a hideg.
Rögtön feltűnt mögötte egy fiatal csajjal. Mindkettőjük feje vörös volt a haragtól, dulakodtak egymással és közben még az én New York-i szókincsemet is megszégyenítve alázták egymást. Már épp közelebb akartam lépni, amikor a csaj kiverekedte magát Castiel szorításából és elém került. Amint meglátott hatalmasra kerekedett a szeme, és én rögtön felismertem.
-Ez lehetetlen...-motyogta és zavartalanul bámult.-Te... halott vagy...
Elnevettem magam.
-Poén, hogy létezik a feltámadás, mi?
Deborah csak tátogott mint egy hal, amin még inkább nevetnem kellett.
Deborah a művésznegyedben lakott, abba a kocsmába járt, ahová mi. Tipikus aranyásó volt, mindig ahhoz dörgölte magát, akihez éppen megérte. Amikor sikereket kezdtem el elérni lecsapott rám. Kifigyelte, hogy elhajtom az embereket, akik bepróbálkoznak nálam, ebből rögtön lekövetkeztette, hogy csak leszbikus lehetek, így nem volt rest és bepróbálkozott. Nem haragudtam meg, de határozottan visszautasítottam, és ő ezt nagyon mellre szívta. Olyan áldolgokat terjesztett el rólam, ami emberéleteket tehet tönkre, ahol csak ért belém rúgott. Nevettem a próbálkozásain, mert tökre olyan volt, mintha egy cuki kiscica próbálná bebizonyítani, hogy a tigris: az emberek csak nevetnek és elolvadnak a cukiságtól és felteszik a Youtube-ra.
De amit az öngyilkosságom után csinált az túllépett minden határt. Aznap, amikor megtudta a hírt rohant a lakásomra, mindent ami valaha is számított elvitte, pénzé tette, és lelépett. Néhol még a nevemmel is visszaélt, és csinálta a hülyeséget nekem álcázva magát. 
Először rettentően dühös voltam, de ma már csak szánalommal gondolok az ilyesmire vissza. Ha neki annyira szar az élete, hogy az enyémet kell élnie, akkor csak sajnálni tudom.
Deborah még mindig lesokkolva meredt rám. Castiel gyanakodva méregetett engem és a lányt.
-Az előző életemből ismerem Deboraht-magyaráztam a fiúnak. Castielben viaskodtak egymással az érzelmek, látszott a tekintetén, hogy nem tudja eldönteni, mit is tegyen.
-Megjátszottad a halálod, hogy leléphess?-kérdezte Deborah. Annyira meg volt lepődve, hogy el is felejtette, hogy milyen magas lóról szokott beszélni, ami tetszett.
-Nem egészen. Hosszú sztori, majd elmesélem. Amúgy nem fogom, de remélem nem hari.
-Oké, oké. Ez mi a fasz?-Deborah a fejéhez kapott, mintha migrénje lenne.-Mit keresel az én városomban, az én pasim házában te ribanc?-Úgy látszik eddig tartott a csoda, ugyanúgy beszélt, mint amikor ismertem.
-Ne merj így beszélni a barátaimmal!-csattant fel a vöröshajú gitáros.-Ez ne a te városod, és én sem vagyok a tied. Bánom, hogy valaha is közöm volt hozzád... Húzz el de kurva gyorsan, mielőtt olyat teszek, amit megbánnék.
Megfagyott a levegő a szobában. Tudtam, hogy Castiel sosem ütne meg egy nőt - bármilyen személyiségű is az illető -, de ilyen komolynak se hallottam még. Jólesett, hogy megvédett és barátjának nevezett, de megijedtem, attól, hogy valami hülyeséget csinál.
Deborah mindannyiunkra szúrós pillantást vetett, majd Castiel felé fordult és az arcába nevetett.
-Vissza fogsz sírni! Mindig azt teszed, de életképtelen senki! Térden állva fogsz könyörögni nekem, hogy visszajöjjek te pöcs! De ne is álmodj, hogy valaha láthatsz-az ajtóhoz lépett, és utoljára felkacagott.-Basszátok meg mindnyájan, faszszopók!
Az ajtó csapódott, Castiel pedig összerogyott. Sosem láttam még őt ilyennek, egyszerre tűnt szomorúnak, dühösnek és megkönnyebbültnek.
A nappaliba telepedtünk. Castiel még mindig megfejthetetlen érzelemkavalkáddal az arcán bámult maga elé. Fogalmam sem volt, mint mondhattam volna neki, nem ismertem a történetet. 
-Figyu, Cast, Debbie-ért nem éri meg rágnod magad, tudod milyen kurva-szólalt meg Vicktor vigasztalónak szánt hangon, azonban Castiel felnevetett.
-Semmi köze ennek ahhoz a ribanchoz-rázta meg a vörös fejét. Értetlenül pislogtunk rá, ő azonban habozott. Vívódott magában, de végül egy hatalmas sóhajtás keretében belefogott.
-Leszarom Deboraht. Már rég nem érdekel, kinek teszi szét a lábát, vagy hogyan rebegteti előttem a szempilláit. De mégis felbasz, ha látom, mert csak emlékeztet arra a sok emberre, akiket elmartam magamtól, mert segíteni akartak nekem, mikor abban a mélységben voltam, ahová Deborah taszított. 
Mély csend borult a szobára. Castiel történetének hallatán eszembe jutott a saját múltam, azok az események, amelyeken sosem fogom túltenni magam. Azok az emberek, akiket soha nem fogok látni többé. 
Áhítatos csendben ültünk, hagytuk, hogy átjárjon minket minden fájdalom, veszteség, a múltunknak azon részei, amit idáig eldugva tartottunk. Azonban nem engedtük, hogy felülkerekedjen rajtunk.
Most nem.
Vicktor a doboknál termett, Castiel gitárt ragadott, Lysander leült a zongora elé én pedig felkattintottam a csellóm tokját. Teljesen egy hullámhosszon voltunk a fiúkkal, percek alatt összeraktuk a dallamot. A cselló és a zongora keserű színezetet adott a dallamnak, a gitár és Vicktor dobjátéka tökéletesen kiegészítette és egyensúlyozta azt. 
Többször is eljátszottuk. Valahogy senkinek sem akaródzott megkezdeni a szöveget. A vonót tartó kezem megállt a húrok fölött, nem akartam újból elkezdeni, azonban Vicktor aprót biccentett felém, majd ahogy felcsendült a dallam első hangjai mesélni kezdte a történetét.


Az életemben
Valami mindig hiányzott
- hiába volt meg minden.
Bárcsak láttam volna, hogy ami kell
végig előttem volt.
Nem zacskókban.
Nem fecskendőkben.

Kirázott a hideg a dobos szavaira, de összeszorított szájjal játszottam tovább. Nem én következtem.

Az életemben
Végigkísért ez az érzés.
Megszoktam már, de még a mai napig fáj
kimondani, hogy a legnagyobb
mumus az életemben
magam vagyok.


Lysander teljesen más hangon énekelt mint eddig. Mindig lehetett hallani az érzelmeket a hangjában, most azonban az éveket alatt összegyűlt, tartogatott és rejtegetett dolog, ami a fiúban volt felszínre tört. Gyönyörű volt, mégis szívbemarkoló.


Az életemben
Mindig azokat bántottam, akiket a 
legjobban szerettem.
Mondani késő.
Tudom jól,
de sajnálom.

Castiel karcos hangon, szinte bömbölve énekelte az ő sorait. Remegni kezdett a kezem, ahogy rám került a sor. Több száz olyan emlék villant fel, amit elmondhattam volna, de a lelkem mélyén tudtam, hogy csak egy olyan, amit már tényleg ideje lenne seggbe rúgnom. 
Reszketegen mély levegőt vettem, és gondolkodás nélkül énekelni kezdtem.


Az életemben
Eddig nem volt életem.
Kéz a kézben jártam a Halállal.
Sötétségben. Szerethetetlen.
Kerestem a fényt, de nem láttam
saját magamtól, hogy végig
karnyújtásnyira volt.


Mind a négyünknek volt csontváz a szekrényben. Vicktor szégyellte a múltbéli kábítószer függőségét. Lysander utálta a maga kreálta magányt, az álmodozásaival néha teljesen elszigetelte magát, így úgy érezte, saját maga alatt vágja a fát, és azért magányos. Castielt bántotta, hogy annyi mindenkivel megromlott a kapcsolata az évek során, elsősorban a szüleivel. 
Én pedig sosem éltem igazán. Igaz mindig hangsúlyoztam, hogy carpe diem, de sosem tudtam kiállni a Halál árnyékából. Magamnak sem vallottam be soha, de sosem tudtam megfelejtkezni arról, hogy egyszer mindennek vége, és ez rányomta a bélyegét mindenre, amihez valaha hozzáértem. Ideje volt nem arra gondolnom, hogy meg fogok egyszer halni. Hanem csak élni, mit sem törődve vele, hogy mi fog történni holnap. Sosem féltem a haláltól, de mindig tudatában voltam, hogy egyszer lesz valami, és lehet éppen ma. Vagy holnap. Az ilyen nem élet.


Az életemben
Újrakezdeném.
Kitörölném a múltat, 
de mivel nem lehet
Hangosan, büszkén mesélem:
Ezt itt mind túléltem.
Itt vagyok. 
Ez egy új pont.
Kezdőpont.
Valaminek a kezdete.
Egy új történet első sora, 
A kezdőpont.


Új kezdet volt ez a dal a banda számára. A Comète három fiúból állt, akik popsztárok akartak lenni, mi nem lehettünk ők. Túlléptünk a Cométen, túlléptünk azon, hogy gyerekes álmokat ringatva a világhírnévről felszínes dalokat írjunk.
Az új nevünk Origo lett, mint latinul kezdőpont. Teljesen mások lettünk, más indokok vezettek minket a zenélésre, és többé eszünkbe se jutna, hogy nyálas, tinilányos, tucatdalokat írjunk a szerelemről, csakhogy felfigyeljenek ránk.
Ez egy új kezdet volt mindannyiunk számára. A négyünk közös origója. 
Egy új kezdőpont.


~Armin szemszöge~



Egyre nehezebb megfűzni Abbyt, hogy kettesben legyünk. Folyamatosan lemondja, vagy beszervezi a többieket is a programötleteimre, ami már nem kicsit zavar. Már kattogni kezdtem, hogy vajon mit érezhet kényelmetlennek. Folyamatosan abba a láthatatlan falba ütközök, amibe belebotlottam múltkor, mikor csókolóztunk és most, hogy tudok a létezéséről csak még inkább érzem, hogy mennyire el tudja cseszni a dolgokat. 
Hatalmas erőfeszítések árán is, de rávettem a barátnőmet, hogy szombaton ugorjon fel, és nézzünk meg egy filmet vagy valami. Nem mondtam, hogy nem lesz otthon a család, mert rögtön nemet mondott volna, így amikor betoppant és rákérdezett a nagy kihaltságra azt mondtam, ami először eszembe jutott, és hihető kamunak tűnt. Abby szerencsére nem firtatta. 
-Adsz valami kaját? Ma még nem ettem semmit-nevetve követtem a konyhába. 
Abby különösen szeszélyes volt. Kapkodott, hozta a szokásos pattogós formáját, amivel mindig mosolyt csal az arcomra, de közben a tekintetéből és az arcáról fáradság és szomorúságféle sugárzott. Nem tudtam rajta kiigazodni - alapjáraton se tudok, de más kérdés -, de nem kérdeztem rá. Jókedvűnek tűnt, miközben tett-vett a konyhában, és lelkesen mesélt a bandájukról. Nem szokott a művészcuccairól beszélni, így kihasználtam az alkalmat és ittam a szavait. Azt mondta, nyugodtan kérdezhetek bármiről, ami csak érdekel vele kapcsolatban, a múltjával kapcsolatban, de eddig nem mertem.
Úgy döntöttünk, hogy játszani fogunk, de Abby végig csalt. Nem akarta bevallani, de én láttam.
-Nem tudsz veszíteni!-nevetett rajtam, miközben a képernyőn a karaktere földbe döngölte az enyémet. 
-Csak szerencséd volt, de másban biztos legyőzlek!-jelentettem ki magabiztosan. Abby vigyorgott és elfogadta a kihívást.
Órák múlva se jártunk előrébb. Kezdtem teljesen kiakadni, hogy nem tudok nyerni. Amikor kivégeztünk minden xboxos játékot és semmiben sem tudtam fölényeskedni felforrt az agyvizem és elővettem mindent, amit csak a házban találtam amivel versenyezni tudunk és felhalmoztam a dohányzóasztalra.
-Armin, légyszíves-sóhajtott kimerülten Abby, de közben jól szórakozott rajtam: beharapta az ajkát visszafojtva a nevetését.-Hagyjuk abba, fáradt vagyok. 
-Szó sem lehet róla-vágtam rá, és levágtam magam mellé a kanapéra úgy, hogy esélye se legyen felpattanni és elmenni. Abby hátravetett fejjel felnevetett, majd a két keze közé fogta az arcom.
-Armin, nekem nem kell bizonyítanod. Én akkor is szeretlek, ha vesztes vagy-incselkedett velem. Elhúztam a szám, mire őt még jobban rázta a nevetés. Szájon csókolt és bevonult a szobámba rendbe tenni magát az hazaindulásra. Nem tudtam rávenni, hogy itt aludjon, bármennyire is volt késő. 
Készültem még egy végső támadásra, jól kiötöltem a tervet, amivel meggyőzhetem. Kopogás után benyitottam, és akkor feleslegessé vált a tervem: Abbyt elnyomta az álom pakolás közben, az íróasztalomra hajolva durmolt. Magamban diadalkiáltást hallattam, és somolyogva  lefektettem a barátnőmet az ágyamra. 
Egyáltalán nem voltam még álmos, így kiosontam a szobából és tovább játszottam a nappaliban. Nem tudtam nem mosolyogni: innen már gyerekjáték lesz itt marasztalni a barátnőmet holnapra is, végre ki tudnánk használni, hogy nincs láb alatt a család a hétvégén.
Tök jó, hogy mindenki kedveli Abbyt a családban, de ha ők ott vannak, esélyem sincs, hogy a barátnőmhöz férjek. Akár ha anya és Tina van itthon akkor is azonnal lecsapnak a lányra és csacsogni kezdenek, de a helyzet akkor teljesen reménytelenné válik, amikor Alexy is becsatlakozik. Akkor egyedül kell ülnöm és nézni, ahogy ők végigtrécselik az estét, majd Abby feláll és hazamegy, és utána én vagyok a hisztis, amikor azt mondom neki, hogy rám sem nézett egész este - ami az igazság!!
Nagyon elkalandoztam, nem figyeltem a képernyőn történtekre, így a karakter megmurdel és a felhangzik az az idegtépő GAME OVER hang. Bosszant az egész, legszívesebben földhöz vágnám a konzolt. Lehet igaza van Abbynek, nem tudok veszíteni.
A játék újraindult, egy másodpercre lehunytam a szemem, hogy koncentrálni tudjak. Ahogy elsötétül kicsit a világ Abby sikítását hallom. A fülemhez kaptam a kezem és kipattant a szemem, egy percre azt hittem, hogy beképzeltem, de még mindig hallottam. Beleremegett az egész testem, talán ez a legszörnyűbb hang, amit valaha hallottam. Ösztönösen mozdult meg a lábam a szobám irányába, de belül lefagytam. Nem tudtam mi történik, lelassult az idő, mintha egy örökkévalóság telt volna el, amíg megtettem a szobámig vezető utat. Abbyt szólongattam, reszketett a kezem és úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon.
Amíg meg nem láttam Abbyt mintha a fejem víz alatt lett volna, mintha fentről néztem volna az eseményeket, de amit megláttam a barátnőmet rögtön fejbe vert a helyzet. Az idő újra elindult, és én rögtön Abby mellett teremtem. 
A lány önkívületben sikítozott, a hajába markolt és tépte a fürtjeit. Nem volt magánál, rohama lehetett. Fogalmam sem volt mit tehetnék, megijedtem a látványtól, ahogy nem tudva magáról hánykolódott. Szólongattam, és próbáltam lefogni testemmel, nehogy ártson magának, de jobb ötletem nem volt. 
Hirtelen abbahagyta az ordítást és kikerekedett szemekkel nézett rám. Még mindig nem volt tudatánál. A szeméből sugárzott a félelem, csak bámult rám némán, mintha rettegne tőlem, amitől felkavarodott a gyomrom. Szorítottam a csuklóit a markommal, és az egész testemmel ránehezedtem, hogy lefogjam, de mivel abbahagyta a remegést és a tombolást eltávolodtam tőle és elengedtem a kezét, mire összerezzent, összehúzta magát.
-Kérlek, ne bánts, kérlek ne bánts!-hajtogatta pánikban. Összeszorult a szívem, meg akartam cirógatni a karját, de elhúzta előlem.
-Abby, ébredj fel..., é-én vagyok...-Kayden szavait ismételgettem magamban, miszerint ha nem esem kétségbe nem lesz baj. Legszívesebben elbújtam volna a sarokba és a hajamat tépve sikítoztam volna pánikomban, de Abbynek szüksége volt rám. Erőt kellett vennem a félelmemen.
A két kezembe fogtam a barátnőm arcát, nem törődve a szemében uralkodó félelemmel átöleltem teljes testemmel, próbáltam nyugodtságot sugározni felé.
-Abigail, itt vagyok. Armin vagyok. Nincs semmi baj. Már itt vagy velem. Nem bánthat senki-suttogtam nyugtatón a fülébe. Össze-összerezzent az érintésemre. Eltelt jó pár perc - szinte egy örökkévalóság -, mire visszatért az öntudata és viszonozta az ölelést.
-Nem bántottalak?-nézett rám kutakodón. Megráztam a fejem, tele voltam kérdésekkel. Valószínűleg az arcomra kiült az értetlenség, mert Abby végigsimított a homlokomon, mintha az aggodalomtól keletkezett ráncokat akarná elsimítani.
-Ígérem mindenre választ adok, de adj öt percet. Kimegyek a fürdőbe. 
Ahogy Abby mögött becsukódott a fürdőajtó hagytam, hogy szétessek. 
Rettentessen felkavartak az események, de Abbyt nem nagyon rázta meg, miután magához tért úgy viselkedett, mintha természetes lenne mindez. Nem fért a fejembe a dolog, és bármennyire próbáltam értelmes magyarázatot adni a dologra, nem tudtam. Meg se vártam, hogy Abby leüljön mellém, ahogy nyílt a fürdőajtó rögtön letámadtam.
-Előfordult már ez máskor is?
Abby nem válaszolt rögtön, ráérősen visszasétált hozzám és szorosan mellém ült. 
-Voltak már korábban is ilyen rémálmaim, utoljára egy éve. Másfél hete a gyógyszer miatt visszatértek.
-Mit látsz?-tettem fel a kérdést, amitől a legjobban féltem. Féltem attól, milyen borzalmas dolgokat hallhatok.
Abby megfogta a kezem és rám villantott egy félénk, de gyönyörű mosolyt nyugtásképpen. Még most is értem aggódott, pedig nem nekem vannak lidérces álmaim.
-Mindig mást. Valami rosszat a múltból, amire nem szívesen emlékezem vissza-vállat vont. Olyan egyszerűen kezelte a dolgokat, nem fért a fejembe. Biztos, hogy én sosem fogom elfelejteni ahogy rám nézett, a félelmet a tekintetében, és hogy azt mondta, hogy ne bántsam. 
Abby az arcom láttán elkomorult. Szóra nyitotta a száját, azonban én úgy pattantam fel az ágyról, mintha megégettek volna. Egyszerre akartam beszélni neki a gondolataimról, és magamba zárni mindent és soha nem háborgatni többé a dolgokat. Teljesen elvesztettem magam alól a talajt. 
Csak abban voltam biztos, hogy magam mellett szeretném tudni a lányt az estére, esélytelen volt, hogy most hazaengedjem. Azt mondtam, hogy a rohama után szeretném szemmel tartani, de valójában én nem bírtam elengedni. 
Magára hagytam, hogy fel tudja venni a pizsamaként adott pólómat, és a konyhába mentem egy bögre kakaóért. Anya mindig kakaót készített nekünk, ha zaklatottak voltunk, majd leült velünk és meghallgatott bármilyen bajunk volt. 
Bárcsak itt lenne most! Ő tudná mit kellene tennem, tanácsot tudna adni. Tudom, hogy most nem kellene kiakadnom, mert Abbynek egyáltalán nem hiányzik a pánikom, mégse tudom összeszedni magam. Folyamatosan a fülemben van a sikítása, előttem van a tekintete, ami összeszorítja a mellkasomat.
Akkora katyvasz volt a fejemben, hogy nem is hallottam Abby lépteit, csak arra lettem figyelmes, hogy hátulról nekem simul, szorosan átölel. Néma csöndben álltunk, éreztem az egyenletlen szívdobogását a testemen, és hallottam a szuszogását. Az idegesség nem tűnt el belőlem, de meg se próbáltam már visszafojtani. Kibontakoztam Abby öleléséből és szembefordultam vele. Ő felült a konyhapultra, így nem kellett a szemébe néznem, amiért kicsit hálás voltam.
Hatalmas volt rá a pólóm, leért majdnem a combja közepéig, de ahogy felpattant a pultra az anyag kicsit felhúzódott, így még több hófehér bőr villant ki a póló alól. Vonzott magához, bele akartam feledkezni a lányba. Úgy éreztem, minden problémámra lehetne ő a válasz, és minden gondom elszállna, ha hagyná, hogy az enyém legyen, és én az övé.
Abby is ezt érezhette, vagy olvashatott a gondolataimban, mert megragadta a kezem, és a combjára fektette. 
-Biztos?-néztem a szemébe. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire szégyenli a testét a lány, hogy mennyire nincs önbizalma a testével kapcsolatban. Már többször is mondtam neki, hogy szerintem mennyire szép is ő, de nem hallja meg. Többévnyi önutálatot nem lehet csak úgy elfelejteni, tudom, így türelmes vagyok. Annyiszor mondom neki, hogy gyönyörű - az igazságot -, amíg ő is úgy nem fogja gondolni.
Abby határozottan nézett a szemembe és bólintott. Én is biccentettem, inkább csak magamnak. 
Az ujjaim felfedező útra indultak a combja porcelán fehér bőrén. Ugyanazokon a hegeken siklottak az ujjam, mint azon az estén, amikor beleütköztem a határvonalba. Rózsaszín és ezüst kis vonalkák nem voltak rondák sőt. Gyönyörűnek találtam a sok sebhelyet, csak Abby kitartó jelleméről árulkodtak. 
Egészen fent, a belső combján durva, vörös sebhely húzódott. Azonnal felé nyúltam, azonban Abby elkapta a kezem. Tudtam, hogy most nem hagyhatom, hogy magába forduljon a lány, ezért odahajoltam és csókot nyomtam a vágásra. Abby lélegzete elakadt, de nem tudtam, hogy azért, mert annyira utálta az a heget, és még attól is rosszul lett, hogy megláttam, vagy attól, hogy olyan közel, szinte már az izgi részeknél csókoltam meg.
Hitetlenül nézett rám. A tarkójára csúsztattam a kezem, és olyan komolyan néztem a szemébe, hogy mindenképp elhiggye, amit mondani fogok.
-Szeretlek, Abby. Amikor a sövénylabirintusban voltunk elmondtam, hogy nem érdekel ki voltál. Téged akarlak teljes valódban. Elmondtam, hogy mindent akarok belőled. A jót, a rosszat és a csúfot. És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék. A sebhelyeid miatt csak még jobban szeretlek, mert annyira erős, és gyönyörű vagy-Abby szemében könnyek csillogtak. Magához húzta a fejem, az ajkaink megtalálták egymást. 
Először lágyan és lassan csókolóztunk, kóstolgattuk egymást, mintha örökre meg akarnák jegyezni, milyen volt a másik minden részlete. Beleszédültem, alig bírtam a lábamon állni, Abbybe kapaszkodtam. Nem egészen ide tartozik, de a jelek szerint az énekesek kiváló nyelvkontrollal rendelkeznek. Az isten megáldja őket ezért, többszörösen is. Mert Abby úgy csókolt, hogy teljesen elvesztettem a fejem, és folytatásra tudtam gondolni. Arra, hogy összesimul a meztelen testünk, a sóhajokra, nyögésekre.
Egy pillanatra felvillan, hogy el kéne húzódnom, abba kéne hagynom, de egyszerűen nem megy. Szükségem van a lányra, hogy összeszedjem magam a rohama utáni sokkból, és neki is szüksége van rám, hogy megbékéljen a testével. 
Abby átvetette a két lábát a derekamon, a testünk még szorosabban összesimult, ami végett vetett minden értelmes gondlatomnak - felkaptam és elindultam vele a szobám felé. 
Abby belemosolyogott a csókba, ahogy elindultam vele. Megszakította a csókot, és az ajka egyre lejjebb kúszott. Végigcsókolta az állam és a nyakam vonalát, a keze becsúszott a felsőm alá, és közvetlen az övem fölött végigsimított a bőrömön. Beleremegtem, és minden vér a nadrágom felé vándorolt. Sejtettem, hogy nem fogunk eljutni a szobámig, de akkor ez az állítás biztossá vált, amikor Abby a fogai közé vette a fülcimpámat és játékosan húzni kezdte. Hörgés szakadt ki belőlem, Abby felnevetett. A kanapé felé hátráltam amilyen gyorsan ahogy csak tudtam, de összeakadt a lábam, és hatalmasat estünk. 
A csattanás magamhoz térített, elfogott a bűntudat. Egyszerre kaptuk egymásra a tekintetünket. Mind a ketten ziháltunk, Abby feje olyan vörös volt mint a haja, elbűvölő volt és rohadt szexin nézett ki a kissé duzzadt ajkaival. Nem szóltunk egy ideig semmit csak kapkodtuk a levegőt, Abby szeme ködös volt a vágytól, a nadrágomban ami az előbb még csak alakult, most már bizonyosan ott volt és követelte a figyelmet. A helyzet teljesen abszurd volt, mégis annyira természetes, hogy egyszerre nevettünk fel. Abby csilingelő nevetése elfedtetett velem mindent, mintha egy takaróba burkolóznék, ami átölel és megvigasztal. Hosszú perceken keresztül csak fekszünk padlón és nevetünk, és kijön belőlünk minden feszültség. Abby mosolyogva a hajamba túrt és játszadozni kezdett a szemembe lógó tincsekkel. 
-Hazudtál a családodról, mi?
-Aha.
A lány ragyogó mosolyt villantott felém.
-Bolond vagy Armin White.
-Bolondulok érted-húztam az agyát, mire a szemét forgatva megint kacagni kezdett. 
-Tudod-mondta komolyan, még mindig a hajammal játszadozva.-Imádom benned, hogy nem vagy százas. Szeretlek azért, mert ilyen őrült vagy.
Nem bírok nem vigyorogni. A világ legostobább vigyora talán soha nem fog lejönni az arcomról. 
De nem is bánom.
Végül Abby beleegyezett, hogy együtt töltsük a holnapi napot is. Még mindig ostobán vigyorogva aludtam el, összebújva a lánnyal, akit a világon a legjobban szeretek - néha fel se fogom, milyen szerencsés vagyok.


4 megjegyzés:

  1. Na ga mar itt tartunk
    Bassza meg h csak ma neztem fel ide
    Igy most nem tudtam aludni ><
    Pedig az a draga alvas :'D
    Ahh de ez mindent megert <3
    Imadooom es ezt nem gyozom mondani
    (Mellesleg fangorcsot is kaptam szval minden oke XD)
    Neeeem fognak hulyenek gondolni a szomszedban :D
    De ennyi meg belefer XD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :D
      Az alvás bizony drága dolog, becsülni kell, ha van rá lehetőség :D

      Törlés
  2. Hát... Öhm... WAO! *-* Ez... Ez valami elképesztően jó lett! Istenem azok a dalszövegek! Nagyon bírom őket! ^^ Amikor Rosa megkérdezte, hogy a szexszel hogy állnak, annyira felröhögtem, hogy az orromon keresztül jött ki a narancslé... Ami megjegyzem, nem túl kellemes.. xD
    A vége valami fenomenális lett! Ilyenkor gondolok bele, hogy mi lett volna, ha Armin nem esik el?! 😏 Aztán ott vannak ezek a rohamok. Tudom, hogy kicsit, sőt, nagyon morbid dolog, de nekem azok a részek tetszenek a legjobban. Legfőképp azért, mert annyira jól és részletesen leírod, hogy az olvasó simán beleképzeli magát, és megfeledkezve a valóságról, belemerül ebbe az egészbe!
    Csodás rész, mint ahogy a többi is! Nagyon várom a következő részt! 😊❤💗

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett a fejezet, és külön köszönet, hogy részletekben is kifejtetted a véleményed, sokat segít :)
      Rosa már csak ilyen, mindig bele tud kérdezni :'D És úgy látom, nem csak a Kockánk perverz :'D
      Nagy megkönnyebbülés, hogy a rohamokról ez a véleményed, mert valahogy sose érzem jónak, de örülök, hogy te úgy gondolod, eltalálom őket :)
      A következő fejezettel pedig sietek, és amint tudom, hozom ^^

      Törlés