2017. szeptember 15., péntek

89. FEJEZET

Egy hónap




Sziasztok!
Igen, megint késtem, de most egyszerre minden a nyakamba szakadt, így előre láthatólag is ilyen időközönként lesznek részek. Remélem nektek jól telik az ősz, kihasználtátok a nyár végét :)
A részről kicsit: szintén elég vegyes rész lett ez is. Egyrészt lassan, de biztosan megindul a visszaszámlálás a blog végéig, és ezt a fejezetcím is mutatja - Abby tizenegyedikes tanévéből egy hónap van hátra, így ki lehet következtetni, hogy amint Abby utolsó tizenegyedikes napja az a blog utolsó fejezte lesz. Kinek jó, kinek rossz hír, ezt döntse el mindenki. ^^ Én személy szerint örülök, hogy pontot fog kapni a vöröske története, de olyan fura lesz nélküle :D
Másrészt visszatekintünk kicsit a drága Lysanderünkre, mert már régen hallottunk róla, és több konfliktus is felvetődik a részben, ami a későbbiekben tárgyalva lesz.
Remélem jól telik nektek a szeptember első hetei :) Jó olvasást, és kitartást 
Dorina ^^




~Abby szemszöge~


Úgy döntöttünk Castielékkel, hogy a szombatot próbának szenteljük. Nem beszéltünk meg időpontot, így majdnem szívrohamot kaptam, amikor hétkor dörömböltek az ajtón. Félzombiként csoszogtam le Castielnek ajtót nyitni, aki amint meglátott elröhögte magát.
-Az első három kávém előtt vállalhatatlan vagyok-motyogtam, miközben a konyha felé vonszoltam magam. 
A vörös hajú srác ledobta magát a kanapéra, rögtön kényelembe helyezkedett. Mögötte bevonult Démon, a jelenlétére Zokni azonnal megjelent és lelkesen üdvözölte a barátját. Többször voltunk együtt kutyát sétáltatni Castiellel, kedvenceink remekül összehaverkodtak. 
A második bögre kávémnál kezdtem magamhoz térni. Borzalmas hetem volt. A gyógyszer szedésével teljesen felborult a rend az életemben. Korábban is szedtem gyógyszereket, voltak mellékhatások - szédülés, hányinger, fáradékonyság, esetleg ingerlékenység -, de most nem voltak semmi ilyesmi. A gyomrom egész nap görcsben volt, így enni és inni sem tudtam, folyamatosan ideges vagy levert voltam, nem tudtam koncentrálni sem teljesíteni. Teljesen összeomlottam, de ezek még nem a legrosszabbak voltak. Újra visszatértek a lidérces álmok. Életem legrosszabb eseményei folyamatosan ismétlődtek éjszakáról éjszakára, emiatt aludni sem mertem, elkezdtem virrasztani. De ez nem volt tartható, így rákényszerültem az alvásra, ami csak szenvedés volt.
De a mai nap más volt. Olyan hajnali három felé adtam fel a harcot és elnyomott az álom. Ezúttal nem láttam rémképeket. Álmomban embereket hallottam, ahogy kínukban ordítanak, üvöltenek és kiáltoznak. Még mindig visszhangoztak a fejemben az idegen neveket, vagy értelmetlen szavakat óbégató, szenvedő emberek. Sokkal rosszabb volt mások gyötrelmét hallgatni, mint a sajátjaimat újraélni. 
Biztos ismeri mindenki azt az állapotot, amikor annyira szar minden, hogy egyszerűen nem tudsz mást csinálni, mint lenyelni a keserűséget és tenni a mindennapi dolgokat, mert bármit is csinálnál - sírnál, ordítoznál, megütnél valamit -, nem használna semmit, és reménytelenségedben inkább csendben, magadban eszed magad. Ebben voltam én is. 
Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem volna Armin. Miatta nem estem darabjaimra, csak ő tartotta bennem a lelket egész héten. Végig fogta a kezem, ami többet ért mintha bármilyen nyugtató vagy bátorítót mondott volna. Amikor úgy tűnt minden elbaszott körülöttem bele tudtam kapaszkodni a szerelmébe, ami olyan erős volt, hogy nemcsak megvédett a sötéttől, hanem fényességet is adott. Úgy éreztem még jobban beleszerettem a fiúba, ha ez egyáltalán lehetséges. Hányszor lehet beleszeretni egy emberbe?
-Abby?
A nevemre eszméltem az álmodozásból. Castiel aggódva méregetett.
-Minden rendben?
Már a nyelvemen volt a hazugság, de valami nem engedte, hogy kinyögjem. Armin szavai jártak a fejemben, amiket akkor mondott nekem, amikor az első gyógyszeres napon mindenáron pörögni akartam, de egyszerűen összeestem, amikor megpróbáltam bemenni a DÖk-be: Nem kell mindig erősnek lenned. Nem szégyen az, hogy nem vagy mindig száz százalékos. Képzeld, én kilencvenkilenc, vagy akár egy százalékosan is szeretni foglak.
Leültem Castiel mellé a kanapéra és a harmadik bögre kávém felett meséltem neki a szívbetegségemről, majd az arra kapott gyógyszerről és a mellékhatásokról. Figyelmesen hallgatott és kérdezett, amit értékeltem. 
-De valószínűleg pár nap múlva jobb lesz, amint a szervezetem megszokja-vontam vállat, és lehajtottam a maradék nedűt.-Öt perc és indulhatunk.


Gitártokkal a hátamon, Castiellel, Démonnal és Zoknival indultunk el a próbára. A két ebet lehetetlen volt féken tartani, hogy így megtalálták egymást, szerencsére a járókelőket nem zargatták.

-Kérdezhetek valamit?-váltott hirtelen Castiel a csevegésünkből komoly hangnemre. Bólintottam.-Volt valaha valami közted és Lysander között?
Haboztam a válasszal. Lysanderrel azonnal kiszúrtuk egymást, ahogy megérkeztem. Nekem tetszett ő, úgy láttam, én is neki, így ismerkedni kezdtünk. Ahogy egyre többet beszéltünk egymással kiderült, hogy ő is ugyanolyan érzékeny művészlélek mint én, sokat flörtöltünk egymással és kialakult egy belsőségesebb viszony közöttünk. Vonzódtunk egymáshoz, de komoly érzelmeket sosem tápláltam iránta és ő sem irántam - vagyis ezt hittem. Mert miután közeledni kezdtünk Arminnal Lysanderrel barátivá vált a viszonyom, és úgy láttam, őt ez nem zavarta. Amikor összejöttünk a kockával akkor sem viselkedett furán, azt mondta, örül, hogy boldognak lát, és sok boldogságot kívánt. 
De ha őszinte akarok lenni nem figyeltem meg annyira a viselkedését, természetesnek tűnt, hogy a barátom. Igaz vele intimebb viszonyba kerültem, mint például Castiellel vagy Nathaniellel, akikkel az első hónapokban is volt rá példa, hogy egyszer-egyszer flörtöltünk, de nem gondoltam bele, hogy Lysander esetleg többet érez irántam, mint barátság.
-Gondolod, őt bántja valami velem kapcsolatban?-tettem fel óvatosan a kérdést Castiel irányába. 
-Nem tudom biztosan, hogy veled kapcsolatos-e, de mostanában levertnek tűnik. Amikor szóba kerülsz, olyankor befordul és nem lehet hozzá szólni többet. 
Bűntudat hasított belém. Hogyhogy nem vettem észre, hogy valami nem stimmel Lysanderrel? Milyen barát vagyok én?
Valószínűleg Castiel leolvasta az arcomról az önostorozást, mert a megnyugtatásomra sietett.
-Ne hibáztasd magad! Neked most így is kurva nehéz lehet, senki nem vonna felelősségre. Főleg nem Lysander-A földet bámultam, nem akaródzott befogadni Castiel szavait. 
-Hé!-Komolyan megszorította az alkaromat, és megvárta, amíg rá nézek.-Jó ember vagy Abby. Örülök, hogy a barátom vagy, és bármi baja van most Lysandernek, ő is örülhet, hogy ilyen jó barátja van. Ne rágd magad, nem a te feladatod mindenki boldogsága. Az Isten szerelmére, egyszer az életben koncentrálj végre magadra te nő!
Elnevettem magam és átöleltem a vörös hajú srácot. Nem szokásom csak úgy megölelni embereket, de most kikergettem minden hülye kis hangot a fejemből és jól megszorongattam Castielt. Az öleléssel mondtam el mennyire hálás vagyok a szavaiért és a barátságáért, amit szerencsére értett, mert igaz a srác se a csöpögős érzelemkifejezéseiről híres viszonozta az ölelést.  


Mire Castielékhez értünk már a dobos és az énekes is ott volt. Vicktor lelkesen szerelgette a dobfelszerelést. Mióta osztályt váltott, és velünk van sokkal boldogabbnak tűnik. Azonnal befogadtuk, és az elmúlt hetekben teljesen beilleszkedett közénk, mintha nemcsak pár hete lenne itt, hanem a kezdetektől. Talán Dajan örült a legjobban Vicktor érkezésének, végre nem egyedül volt a leghülyébb, amint a dobos belépett azonnal megtalálták a közös hangot és onnantól együtt hülyülnek. 

Vicktor vidáman rikkantva köszöntött minket, ahogy beléptünk, így az álmodozó Lysander is észlelte, hogy megérkeztünk. Rám kapta a tekintetét, majd ahogy észrevette, hogy figyelem lesütötte a szemét és a konyha irányába eltűnt. Castiel és Vickor is felfigyelt Lysander különös viselkedésére, néma csend borult a szobára. Összeszorult a szívem a felemás szemű fájdalmas arca láttán. 
-Beszélek vele-jelentettem ki határozottan. Ledobtam a gitárt a hátamról és megcéloztam a konyhát.
Belépve a helyiségbe Lysander háttal állt nekem, és valamivel matatott. A tartása kissé görnyedt volt, bú áradt az alakjából.
-Ráérsz?-szólítottam meg kertelés nélkül. Azonnal le akartam tudni ezt az ügyet, nem akartam a fiút ilyennek látni.
Lysander összerezzent a hangomra. Habozva felém fordult, az arca érzelemmentes maszkba volt meredve.
-Persze. Segíthetek valamiben?-Nem nézett a szemembe. Zavart ugyan, de úgy gondoltam, szó nélkül hagyom. Felültem a mellette lévő konyhapultra és hallgattam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, kieszelni, hogy tudnám felhozni a témát, hogy ne sértsem meg a fiút. Semmi ötletem nem volt ezzel kapcsolatban, de szerencsére nem kellett ezen sokat törnöm a fejem, mert Lysander tudta, hogy mi ügyben kerestem. 
-Gondolom Castiel elmondta, hogy mostanság nincs kedvem társalogni, és az okot is megosztotta veled...
-Lysander...-Semmit nem tudtam mondani, mert ahogy kiejtettem a nevét a szemembe nézett. A tekintete tele volt szomorúsággal, ami belém fojtotta a szót.
-Őszintén sajnálom, hogy kellemetlenül érzed magad miattam. 
-Ne hülyéskedj, ez nem a te...
-De, az én hibám-olyan erélyesen vágott a szavamba, hogy meglepetésemben majdnem leestem a konyhaszigetről.-Semmi nem történt közöttünk régebben, mert én mindig visszahátráltam más lányt felhozva, most pedig ahogy boldog lettél valaki mellett megsértve érzem magam teljesen alaptalanul. Inkább neked kéne dühösnek lenned rám, nem pedig fordítva.
Teljesen lesokkolt a fiú. Ezernyi kérdés kavargott az agyamban, és azt nyögtem ki, ami először a nyelvemre jött.
-Dühös vagy?
-Istenem, de még hogy! Utálom Armint, pedig semmi rosszat nem tett. Inkább magamra kéne haragosnak lennem-szégyenkezés csendült a hangjában. 
Mindig jó voltam abban, ha helyzetben kellett előadni magam és meg kellett oldani egy problémát, de az érzelmi ügyek mindig homályosak voltak számomra. Sose tudtam, mit mondhatnék, máshogy vagyok összerakva mint mások. 
Az vonzott Lysanderben, hogy azt hittem, olyan mint én. Világéletemben egyedül éreztem magam, így amikor észleltem, hogy valaki hasonló van a láthatáron rögtön lecsaptam rá. De most, hogy Castiel konyhájában szótlanul bámultunk egymás szemébe jöttem csak rá, hogy Lysander sem olyan, mint én. Az érzelmei és a gondolatai hajaznak az enyéimre, de teljesen más megközelítésben látja a dolgokat mint én. Ő sem fog engem megérteni, és én se őt. Már jóval előbb eldőlt, hogy közöttünk nem lesz semmi, mielőtt mi tudtuk volna. Igaz ő hasonlított rám a legjobban a mostani környezetemből, de jelentősen el is ütött tőlem. Nem olyan kiegészítjük egymást módon, egyszerűen nem passzoltunk össze. 
Ahogy Lysander tekintetét fürkésztem kiolvastam belőle, hogy ezt ő is tudja, és emiatt dühös. Ő is ugyanazt élte meg gyerekkorában mint én: a meg nem érettséget az érzelmei és a gondolatai miatt, a magányt még mai is. A fiú magányos volt, és próbált abba kapaszkodni, amit a legközelebbinek érzett - engem -, de láttam rajta, hogy rájött, hogy önámítás. Azért volt dühös, hogy én, akiről tudja, hogy hozzá hasonló vagyok talált társat, és ő egyedül hagyva érzi magát. Sértve érzi magát, hogy én is elhagytam, magára hagytam. 
Kirajzolódtak az indokok, minden összeállt. Lysander keserűen elfordította a fejét. Sajnáltam a fiút, és együtt is tudtam érezni vele. A magány az egyik legborzalmasabb dolog a világon. Ha megkérdeznék tőlem, mi az, amit nem élnék újra biztos nem a verést vagy a lelki terrort mondanám először. Talán a magány lenne az elsők között, senkinek sem kívánom a kirekesztettség érzését, amikor már nagy keserűségedben magadban keresed a hibát, és elhiszed magadról, hogy egy szar alak vagy, majd végül, hogy észre se vennék, ha kinyírnád magad és megteszed. 
Felálltam ültő helyemből és gondolkodás nélkül átöleltem Lysandert. Azt akartam, hogy tudja, hogy rám, mint barátjára mindig számíthat, nincs egyedül, mert annyian vannak akik szeretik, ne gondolja magát értéktelennek.
-Ne szégyenkezz a gyengeségeid miatt Lysander. Nem fog senki lenézni, ha bevallod, hogy vannak érzéseid.-A fiú még jobban magához vont. Hosszú percekig maradtunk így, de engem nem zavart. Tudtam, hogy kell ez a fiúnak, hogy érezze, hogy nincs egyedül. Hogy tisztázza magában az érzéseit, és miután eltávolodott tőlem tiszta fejjel és bátran nézzen szembe a világgal és önmagával. Ami nehezebb bármi másnál a világon.


Látszott Castieléken, amikor kimentünk, hogy már azt hitték, hogy vagy meghaltunk, vagy egymásnak estünk. Nem kérdeztek semmit, Lysander sem beszélt a konyhában történtekről ezért én sem. Úgy zenéltünk, mintha mi sem történt volna, ami kellett egy kicsit az énekesnek, hogy elfelejthesse pár órára a szívfájdalmát. Szívesen segítettünk neki ebben, mert tudtuk, hogy nem fut el a problémái elől, és nemsokára jobb lesz neki, mert megoldja. Valószínűleg érezte a gondolatainkat, mert a felemás szemű fiú a próba végéig majd' kibújt a bőréből, amitől pedig mi lettünk boldogak. Jó volt így látni a fiút, magam részéről alig vártam, hogy újra boldog legyen, és reméltem, hogy ehhez nem kell sok idő. Bár ahogy Lysander kitartását ismertem, nem kételkedtem, hogy nem kellesz.



...



Késő délutánig tartott a próba. Castiel újabb gitárleckéket adott nekem, így már magabiztosabban játszottam a hangszeren. Majd jammeltünk, mert a szövegírás megfeneklett egy ideje. Elhatároztunk, hogy összerakunk egy lemezre valót a saját számainkkal, de nehezebb feladat volt, mint hittük. Nehéz ráhangolódni egyszerre három emberre, közben pedig megtalálni azt a hangot, ami mind a négyőtöké, így úgy döntöttünk, nem erőltetjük a dolgot, jön az ihlet amikor jön. Nem hajt semmi, és csak a zenélés öröméért csináljuk, nem azért, hogy plusz egy stresszforrást teremtsük magunknak. 

Úgy volt, hogy Arminékhoz megyek, hogy megnézzünk a barátommal egy filmet, de Alexynek valahogy sikerült elrángatnia a plazába. Invitáltak engem is, de mostanság sokat vagyok Arminnal, és nem akartam kisajátítani.
-Nem akarok közéd és a testvéred közé állni. Kell olyan idő is, amit csak együtt töltötök-mondtam Arminnak a telefonba. A fiú nem válaszolt, de a testvére felnevetett - úgy látszik, ki voltam hangosítva.
-Drágám, aranyos vagy, hogy gondolsz rám, de azonnal toldd ide a segged! Ha nem jössz én rángatlak el!-Fenyegetett meg Alexy. Nem tudtam mit tenni, mosolyogva buszra szálltam Zoknival és a pláza felé indultam.
Sokan a buszon és a plázában is ferde szemmel néztek rám a kutyám miatt, de Zokni szolgálati eb volt, így magammal vihettem bárhová. Volt egy rövid időszak, amikor nem volt ki ügyeljen rám napközben, Franknek dolgoznia kellett, Kennedynek pedig suliba kellett járnia, így egyedül maradtam. Pont abban az időben percenként kaptam rohamokat, így megkaptam Zoknit. Ő le tudott nyugtatni az esetek nagy részében, vagy ha nem, segítséget tudott hívni, ha a helyzet nagyon elfajult. Óriási segítség a mai napig, hogy velem van, és rettentően hálás vagyok neki. Sosem voltam nagy állatbarát, de ma már el se tudnám képzelni az életem Zokni nélkül. 
A plázában több biztonsági őr megállított, de mindenhol ki tudtam magyarázni magam anélkül, hogy az orrukra kötöttem volna a pánikbetegséget. Nem szégyelltem már, szívesen beszéltem róla, ha valaki érdeklődött, de azért nem közöltem idegenekkel, ha nem volt muszáj. Egyszerűen azért, mert nem tartozott rájuk.
Az étkezőrészekhez érve Alexy már messziről integetett, majd' kiesett a székéből. Nevetve ingattam a fejem még akkor is, amikor leültem vele szemben.
-Borzasztó vagy!
-Én is szeretlek!-vigyorgott rám. Zokni odadörgölőzött a fiú lábához, ő pedig lelkesen dögönyözni kezdte a kutyát.-Ajánlom, hogy te is szeress meg, mert lehet a jövőben még rokonok leszünk!
-Jesszus, Alexy!-Meglepetésemben félrenyeltem, és éreztem, hogy az egész arcom égni kezd. Alexy csak nevetett a reakciómon. Igaz az is meglepetett, amit a kék hajú mondott, de leginkább a saját reakcióm sokkolt le. Legbelül nyugalom és melegség járt át a gondolatra, hogy egyszer Alexyékhez tartozzak. A családja hihetetlenül kedves és jó emberek, Armint is szeretem, így nem tűnt rossz ötletnek a felvetés.
Magamban ezerszer fejbe vágtam magam. Nem volna szabad ilyeneket gondolnom, azonnal ilyen erősen kötődnöm. Mindig ezzel a kötődés-mániámmal baszom el a dolgokat. Erre figyelnem kell. 
Hirtelen tenyerek simultak a szemem elé, és megcsapott egy nagyon ismerős illat. Majd ahogy az ismerős figura szorosan mögém simult már tudtam, hogy Armin az. Bugyuta mosoly terült szét az arcomon, a fiú ezt kihasználva nem éppen társaságbarátan megcsókolt. Általában nem szoktuk nyilvánosan nyalni-falni egymást, ennek egyszerű oka van: senkire sem tartozik, ami közöttünk van, csak rám és rá. De most az egyszer kivételt tettem és viszonoztam a nem éppen szégyenlős csókot. 
Armin vigyorogva ült le mellém, végig mélyen a szememben nézett. Egy szót se kellett szólnunk egymáshoz, beszélgetés nélkül is meg tudtuk értetni magunkat a másikkal. Armin kérdésére, hogy jól vagyok-e igennel feleltem, mert a gyógyszer hatásait nem is éreztem reggel óta. Lehet azért, mert Lysander ügye most jobban zavart, és csak arra tudtam gondolni. Armin is látta rajtam, hogy valamin rágom magam, de nem kérdezgetett. Tudta, hogy kell idő, amíg csak magamban hányom-vetem a dolgot, és utána osztom meg másokkal.
Majd feltűnt, hogy valami más a barátomon. Kérdőn néztem rá, mire elröhögte magát.
-Te vásároltál!
-Azt hittem soha nem fogod észrevenni-kuncogott. Új ruhákban volt, de mégis olyan Arminosan festett, hogy nem szúrt szemet nekem a változás. A fekete-fehér pulcsiját neki találták ki, annyira ő volt. A farmere és a cipője se a régi volt, a haját pedig egy csöves sapka takarta, rendezetlen és kusza sörénye azonban több helyen is szökött a sapkából. Ez megmosolyogtatott.
-Naaaa?-hajolt előre Alexy kíváncsian. Vállat vontam.
-Olyan Arminos vagy-Alexy csalódottan hátradőlt a székében (nem tudom mit várhatott), a testvére azonban huncutul nézett rám.
-Arminos?
-Tudod, az a srác akibe totál szerelmes vagyok-Armin szélesen elmosolyodott, és mit sem törődve Alexy dühödt felkiáltásával, miszerint ő is itt van újra megtalálta az ajkamat, és még a körülöttünk ülő evő embereket is leszarva szédületes csókot nyomott rá.


Végül gyors kaját vacsoráztunk, és mindenféléről beszélgettünk. A suliban újra kezd mocorgás lenni a pár hét pihenő után - előre félek mi vár ránk -, és az én tudatlanságommal ellentétben a fiúk képben voltak. 

-Minden év végén az igazgatónő versenyt rendez az osztályok között, és aki nyer annak fizetni az év végi külföldi kirándulását-tájékoztatott teli szájjal Alexy. A Sweetben nem volt szokás külföldre kirándulni menni, max végzős év végén, az utolsó alkalommal, így kicsit meglepődtem. 
-Milyen versenyt?-kérdeztem, miközben az óriás hamburgeremet méregettem és azon filóztam, hogy tudnám megenni ezt nőiesen.
-Két részből szokott állni. Egy sportversenyből meg egy tudásmegmérettetésből. Utóbbi mindig valamilyen téma köré épül. Minden évben mindig hajszálon múlik, hogy nyerjünk-magyarázta Armin, miközben csent a sült krumplimból. Szermerhányóan néztem rá és rácsaptam a kezére, de ő csak nevetett.
-Hogyhogy eddig soha nem nyertünk?
-Mindig egy pontokon múlt-vont vállat a barátom.
-De ebben az évben nyerni fogunk, mert hozzánk került egy nagy koponya-kortyolt bele a kólájába vigyorogva a kék hajú fiú. Értetlenül megráztam a fejem.
-Nem hiszem, hogy Vicktor olyan okos lenne... Mármint nem gonoszságból, csak nem egy zseni...
-Rád gondol idióta!-bokszolt bele a karomba nevetve a mellettem ülő iker. Fejcsóválva néztem rá.
-Én se vagyok okos.-A két srác egyszerre sóhajtott fel, olyan fáradtan, mintha egy kisgyerekkel beszélnének.-De tényleg. Nem a kisebbségi komplexusom beszél belőlem. Tényleg nem vagyok túl művelt, csak olyan dolgokat tudok, és csak olyanokhoz értek, amik érdekelnek. Amik hidegen hagynak, ott ne számítsatok rám.
-Szerintem az igazgatónő ebben az évben megmarad a művészet vonalnál-gondolkozott hangosan Alexy. Armin szúrósan nézett rám, de nem törődtem vele. Különösen ugrott arra, ha én véleményt nyilvánítottam magamról, vagy ahogy ő mondta "leszólom magam", hiába magyaráztam, hogy ez csak önkritika, ő csóválta a fejét. A lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van, de nemcsak őt hagytam figyelmen kívül, de a hangot is a fejemben.
-Talán-reagáltam Alexy gondolatmenetére. Eltöprengve kortyoltam bele az italomba. Ijesztő volt belegondolni, hogy mindjárt itt az év vége, alig egy hónap, és vége a tizenegyediknek. 
Fogalmam sincs, mi lesz az év vége után, de ki kell mondanom, hogy minden buktató ellenére ez volt az eddigi legszebb évem valaha. Többet nem is kívánhatnék, mindenem megvan most, de júniusban ez valamennyire megtörik. Én valószínűleg New Yorkba megyek nyáron, Armin és Alexy a rokonaiknál lesznek vidéken, Kentin edzőtáborba megy, Viola az édesapjával fog utazgatni, Jade pedig az öccsével lesz, Rosa szintén rokonokhoz utazik Franciaországba. Igaz örülök, hogy a hugommal és Kennedyvel lehetek majd nyáron, és meglátogathatom a régi barátaimat, de mégis hiányozni fognak az idióták, főleg az én idiótám. 
-Mi az?-bökött meg Armin a lábamat az asztal alatt. Valószínűleg sokat bambulhattam, mert a barátom minden sült krumplimat elcsórta addig. 
-Csak... Mindjárt vége az évnek-motyogtam, és a hamburgerpogácsát böködtem.-Olyan... fura.
-Hát nem klassz?!-rikkantottak fel egyszerre az ikrek. Ritkán szoktak tipikus ikerdolgokat csinálni, például egyszerre beszélni, így kicsit visszahőköltem a dupla lelkesedéstől.
Zavartan hallgattam a két White izgatott tervezgetését. Lehet tényleg csak én vagyok olyan ufó, hogy lehangol a tanév vége.
-Titeket nem aggaszt, hogy mindannyian távol leszünk?-szakítottam félbe őket. Armin felé fordultam.-Nem nyomaszt, hogy nem fogunk találkozni a nyáron?
Armin lesajnálón nézett rám, majd ahogy észlelte a szánalmat a tekintetében gyorsan megpróbálta elrejteni, mert tudta, mennyire utálom.
-Ne beszélj hülyeségeket, persze, hogy együtt töltjük a nyarat...
-Hogy tervezted, amikor én New Yorkban leszek, te pedig több ezer kilométerre tőlem?-csattantam fel, de a hangomban nem idegesség, hanem szomorúság volt. Utáltam, hogy elárultam magam, nem szerettem volna, hogy bárki megtudja a baráti körünkből, hogy elkeserített az elválás, mert akkor lemondanák a programjaikat, amiért örök bűntudatom lenne. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem olyan drámai elválás, sőt, lényegében nem is búcsú, de mégis elszomorított. 
Armin végigsimított a karomon. Láttam a szánalmat az ő, meg a testvére arcán is, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
-Mindegy, hagyjuk az egészet!-toltam el magamtól a kajás tálcámat.-Elment az étvágyam. 
-Abby...
-Nem. Hagyjuk.-Zokni a lábaimhoz dörgölőzött ahogy megérezte, hogy nem vagyok éppen jól.-Késő van. Hazavinnétek?
Armin elkezdte a jogsit két hete, és párszor Cybil odaadja neki az autót, hogy gyakorolhasson. Olyankor Arminnal elmentünk kocsikázni, majd amikor a fiú úgy gondolta, hogy eleget gyakorolt keresett valami elhagyatott helyet, ahol leparkolhat, mi pedig a kocsiban smároltunk. 
Megmosolyogtatott ebbe belegondolnom. Olyan tinis dolog volt ez, és annyira más, mint az eddigi életem. Végre, annyi év után lehullott rólam a sok teher ez annyira boldoggá tett. De ahogy a tanévnek vége lesz megint belesüllyedek a vizsgálatokkal, felelősséggel teli életembe, és lehet ez a világ legnagyobb önzőségének hangzik, de megérdemlem, hogy most az egyszer én életemet tartsam szem előtt ne másokét. Itt akarok maradni Chiacagoban, a barátaimmal és a testvéreimmel tölteni a nyarat, nem a kórházban, vagy New Yorkban, ahol mindenki ismer, és mindenki ferde szemmel néz rám. Fájt, hogy a barátaim fogják az első adandó alkalmat és elhúznak. 
De eldöntöttem, hogy nem fogom rágni magam emiatt. A megmaradt egy hónap minden egyes percét ki fogom használni velük, és lesz ami lesz. Eddig is így éltem, csak a pillanatnak, így nem lesz nehéz. 
Persze ez hazugság volt. Most, hogy szembesültem vele, milyen jó volt az itteni életem, pokoli volt megint így gondolkodni.


~Armin szemszöge~



Hétfőn az első dolgom volt megkeresni Mr. P-t a tanáriban, hogy visszaadjam neki a könyvet. Úgy döntöttem nem olvasom el, múltkor is csak gond volt belőle, hogy előbb tudtam meg dolgokat mint Abby elmondta volna. Ha valami érdekel megkérdezem tőle, és biztos vagyok benne, hogy majd ő elmond mindent azzal kapcsolatban.

-Akkor valamit találnunk kell-az irodalomtanár oldalra biccentett fejjel gondolkodott. A asztalához sétált és töprengve megállt előtte. Végül megragadott vékony kötetet és a kezembe nyomta. 
Felvontam a szemöldököm.
-A kisherceg?
-Olvasta?-nemet intettem.-Akkor várom a értelmezését róla egy hét múlva-rám mosolygott, de én csak értetlenül meredtem rá. Inkább nem szóltam, kisétáltam a tanáriból és megkérdeztem azt az embert a számomra különös szituációról, aki a legjobban értett az ilyenekhez: a barátnőmet.
-...És akkor a kezembe nyomta A kisherceget-értem a mondandóm végére. Abby mindentudóan mosolygott.-Te érted, ugye?
-Értem, mire akar megtanítani téged.
-És? Nem mondod el?
-Dehogy mondom!-nevetett fel.-Én is szeretném látni, hogy rájössz.
-Remek. Nem elég, hogy a tanár basztat, de még a barátnőm is a pártját fogja-morogtam. Abby csak nevetett és egy békítőpuszit nyomott az arcomra. 
Nehéz haragudni a csajra, na.


...



Lyukas órában halálra untam magam. Abby-t hívatta az igazgatónő, így a tervem, hogy egy üres tanterembe zárkózzak a lánnyal dugába dőlt. A PSP-m lemerült, és mindenki másnak volt terve, így egyedül feküdtem a padon. Olyan öt perc elteltével annyira eluntam magam, hogy elővettem A kisherceget és olvasni kezdtem. Gyorsan végigpörgettem, de nem értettem, hogy mit akar nekem üzenni P, így ahogy kicsöngettek elmentem a tanári elé, de Mr. P nem volt ott. 

-Elment valahová, de azt mondta, ha jön maga, akkor várja meg itt-mondta Faraize, és időm se volt meglepődni az irodalomtanár feltűnt a folyosón és észrevett. Szélesen elmosolyodott és megszaporázta a lépteit felém. A kezében egy állathordozót lóbált, de már meg se lepődtem - lehet kezdek hozzászokni, hogy a tanár kicsit őrült.
-Na fiam?-Úgy vigyorgott rám, mintha az én értetlenkedésem lenne a legszórakoztatóbb dolog a világon. Szóra nyitottam a szám, de rögtön folytatta.-Adok egy kis segítséget a feladathoz.
A kezembe nyomta a hordozót. A rácsokon bekukkantva egy szőrös kis állatot láttam, amint békésen alszik.
-Ringasd különben felkel. Kicsit ideges természetű-már végképp nem értettem semmit, Mr. P meg nem magyarázkodott, csak megveregette a vállam és otthagyott. 
Kint megvártam Abbyt, hogy elpanaszoljam neki a furcsa esetet, de amint meglátott igaz meglepődött de ahogy felmérte a helyzetet elnevette magát.
-Látnod kéne az arcod!
-Csak azt ne mond, hogy tudod miért kaptam egy patkányt!-mordultam fel.
Abby leguggolt a hordozó mellé és hosszasan vizsgálta a patkányszerű lényt benne.
-Ez egy görény.
-Azért nem kell ilyen bunkónak lenni.
Abby csak nevetve csóválta a fejét. 
-Mindegy. Na de nekem mennem kell, megígértem Franknek, hogy megyek hozzá az őrsre.
-Hé! Lemondtad a lyukasórai programunkat, erre most is elmész?-sértődtem meg.
-Nem is beszéltünk meg semmit-felvette a gondolkodós arcát: összehúzta a szemeit és két szemöldöke között megjelentek a világ legszexisebb ráncai.
-Nem, de attól még nekem voltak terveim. 
Abby arcán gödröcskék jelentek meg, olyan szélesen mosolygott. 
-Értem. Nos, sajnálom hogy csalódást kell okoznom neked, de ma délután sem tudlak megtisztelni a jelenlétemmel.
-De kinyílt valakinek a csipája!-nevettem fel. Megragadtam a derekát és az ölembe húztam.-Van egy ajánlatom.
Abby a sapkám alól kilógó hajjal játszott. 
-Hallgatlak.
-Mi lenne, ha-közelebb hajoltam, hogy a fülébe suttoghassak, miközben a nyaka hajlatát cirógattam.-ha pénteken kárpótolnál?
-Holnap?
-Aha. Nálunk aludhatnál. Mostanság mindig visszautasítasz, ha ezzel jövök. 
Az utóbbi másfél hétben Abby mindig lepattintott, ha felhoztam, hogy töltsük együtt az éjszakát. A gyógyszerre fogta először, majd nagyon gagyi indokokkal rázott le. A szervezete szerencsére hozzászokott a pirulákhoz és Abby ismét ezerrel pörgött, de kerülte a hosszabb programokat mindenkivel. Tudtam, hogy emögött más indok is van, de várni akartam, amíg maga hozza fel, de sajna nem vagyok türelmes típus. 
Abby habozott. Ezt jó jelnek vettem, legalább nem egy azonnali elutasítás volt. 
-Meggondolom-mondta, és felállt az ölemből.-Holnap itt találkozunk!
-Ne menjek eléd?
-Nekem nem lesz első órám-mondta vigyorogva. Igaza volt.
Holnap tesi lenne az első óra, de neki már nem kellett bejárnia órákra, megmutatta Borisznak az orvosi papírjait, aki azonnal kipaterolta tesiről, és jól le is szidta, hogy már az elején mondania kellett volna a szívét, mert akkor nem legalább figyelt volna rá. Látszott a tesitanáron, hogy bűntudata volt az egész éves szopatóhadjárat miatt, amit Abby ellen folytatott. Abby egy vállrántással leintézte a dolgot, nem volt se dühös, és nem is használta ki a tanár bűntudatát, sőt inkább megnyugtatta Boriszt, hogy ne rágja magát miatta. Mindig meg tud lepni.
A barátnőm búcsúzóul megcsókolt, majd a nagybátyja munkahelyére indult. Addig néztem utána, míg el nem tűnt a sarkon, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak úgy, mint egy idióta.

8 megjegyzés:

  1. Neeee 😢
    Hat en nem tudom mit fogok csinalni ha befejezed...
    Dehát egyszer minden jonak vege szakad :"(
    De azért remélem 11 resszel meg boldogitasz minket :D
    Csak hogy olyan szep kerek szam legyen mar XD

    VálaszTörlés
  2. Majd meglátjuk :) Örülök, hogy téged is megfogott Abby története, nekem is hiányozni fognak, nagyon-nagyon :D

    VálaszTörlés
  3. Jézus! Mi lesz velem Abby és Armin nélkül?! Nagyon fognak hiányozni! Egyébként a rész jó lett, sőt, nagyon jó(!), csak az elejéről kéne azt a rövid részletet kitörölni, hogy hamarosan pontot teszünk a végére.. Én nem akarom, hogy vége legyen.. :'( Persze megértem, hogy minden a nyakadba szakadt, ez érthető! Csak olyan... Fura lesz a történet nélkül... :/ De a rész tényleg nagyon jó lett! 😊❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, és hogy ennyire a szívedhez nőttek a karakterek - bár Arminnál nem lepődöm meg :D Ha ez vigasztal hátra van még bőven történés ;)

      Törlés
    2. Ez megnyugtató! Mondjuk, gondoltam, hogy nem valami "vége azt kész„ lezárás lesz! Nagyon várom a következő részeket! 😊

      Törlés
    3. Isten mentsen, hogy egy összecsapott véggel álljak elő. Annyi támogatás és pozitív visszajelzés után megérdemeltek egy rendes lezárást, nem is beszélve Abbyről, aki szintén megérdemelné, hogy rendeződjenek a dolgai. :)

      Törlés
    4. Szegénnyel több jó is történhetne a végére... Viszont, bármi is lesz a befejezés, én örömmel és nagy izgalommal fogom olvasni! 😊😍💖

      Törlés