2017. július 5., szerda

85. FEJEZET

Sophophobia*





Sziasztok!
Most késés nélkül jelentkezem az új fejezettel - csoda, tudom, büszke vagyok magamra :D Mivel döcögünk a finish felé, kérlek benneteket, ha esetleg érdekel titeket valami, amire még nem kaptatok választ a történetben, mindenképp írjatok vagy a chatablakba, vagy egy kommentet, hogy el ne felejtsem azt a történetszálat lezárni ^^ Még egy kérés: hagyjatok magatok után legalább egy pipát alul, ha nem is írtok kommentet, hogy tudjam, valakit érdekel Abby története :)
Köszönök mindent, és jó olvasást:
Dorina :)


~Abby szemszöge~

Nem tudok nem gondolkodni. Egyszerűen a nap minden egyes pillanatába kattogok valamin, pihenés közben is folyamatosan forognak azok a bizonyos fogaskerekek a fejemben. Néha azt kívánom, bárcsak lenne a hátamon egy kikapcsoló gomb, azt lenyomva egyszerűen kiürülne az agyamból minden, és koncentrálhatnék a jelen pillanatra. 
Most is ezért fohászkodom az égiekhez. Szeretném kiélvezni, hogy végre a hajtás után gondatlanul feküdhetek, és nem is egyedül. De persze az agyam ezt egyáltalán nem hagyta, a gondolataim mindig visszaterelődtek a tegnaphoz. 
Tegnap ment el Sky és Kennedy. Sky az utóbbi két napban, amíg együtt töltöttünk egy kis időt hárman kivirágzott, így a búcsúzásnál összetört benne valami. Hiába nyugtattuk azzal, hogy röpke másfél hónap és egész nyáron annyit lehet velünk, hogy már meg is unja, de vigasztalhatatlanul sírt. Nem tudtunk vele mit kezdeni, bármit mondtunk neki nem hallgatott semmire. Kennedy is elérzékenyült, ahogy szokott, így rám hárult a lelki támasz szerepe. Mire rendeződött a helyzet Kennedy majdnem lekéste a repülőt, rohantunk, mint az állat, elbúcsúzni se tudtunk volna, ha Kennedy be nem veti magát a stewardesseknél és volt pár percünk. 
Nem szólt egyikünk sem, Kennedy hatalmas karjai biztonságot adtak arra a pár percre. Majd jött az a pillanat, ami azóta nem hagy nyugodni. 
Mielőtt Kennedy elhúzódott volna tőlem, a fülembe suttogott.
-Tudom, hogy titkolsz valamit, nem nézz hülyének sem engem, sem a barátaidat.
Leblokkoltam. Delevigne elhúzódott, majd elsétált. Földbegyökerezett lábakkal álltam pár percig és néztem azt a pontot, ahol utoljára láttam. 
Nem titkolhatom sokáig a Markusos dolgot. Igaz Kennedynek nyitott könyv vagyok, nem csoda, hogy ő tudja, hogy van valami, de mi van Arminnal? Sejt valamit? Annyira megnyíltam neki, mint nem szoktam senkinek, ő is simán olvas belőlem? 
Érintésre eszméltem. Először megrettentem, majd miután azonosítottam a kezet az arcom közelében Armin tenyerébe hajtottam az arcom. 
-Nagyon elgondolkoztál. Semmit sem hallottál abból, amit mondtam, ugye?-hüvelykujjával végigsimított az arccsontomon, a szemével követte az ujja útját. Úgy nézett rám, mint aki el akar veszni egy arcban, és az enyémet épp megfelelőnek találta erre a tevékenységre. Egyszerre fogott el a pánik és az öröm a gondolatra.
-Sajnálom-suttogtam. Féltem, hogyha hangosan beszélek elillan a pillanat varázsa. 
A barátom komolyan a szemembe nézett.
-Ha megkérdezem, min gondolkozol úgyse válaszolsz-kérdése megállapításnak hangzott. Vagy nem is kérdésnek szánta eleve?
Bűntudatosan haraptam be az ajkam. Armin azonnal megértette, kedvetlenül elvette a kezét az arcom közeléből és feltápászkodott. Nem mondott igaz semmit, amiért hálás voltam, de a rideg viselkedése - amit megérdemeltem -,  mégis szíven ütött. 
Leült a számítógépe elé, és az érkezésemre félbehagyott játéknak szentelte minden figyelmét. 

Van, amikor a sajnálom kevés.

Fogalmam sem volt, mit csináljak. Talán távoznom kellett volna, fel is álltam, de a szoba közepéig tudtam csak elmenni. Armint teljesen magába szippantotta a játék, nem figyelt rám. Megbántottam. Megígértem, hogy nem titkolózom előtte, és az első adandó alkalommal figyelembe se veszem az ígéretemet. Szeretem Armint, de nem tudok ellenállni a véremben keringő ösztönöknek, amik Markus felé húznak. 
A negatív gondolatok, mint valami hullám teljesen maguk alá parancsoltak, elmosták minden életkedvem. A lelkem mélyén tudtam, hogy roham közelében vagyok, és össze kéne szednem magam, de esélytelen volt. Folyamatosan ismétlődtek bennem a borús, világvégét látó képzetek, az egész testemet megbénító fájdalom hasított minden egyes tagomba. A vérem helyet mintha méreg keringett volna a testemben, elnehezült a légzésem, bármennyire próbáltam levegő után kapni, sosem tudtam megtelíteni a tüdőmet elegendő oxigénnel. A lábaim felmondták a szolgálatot, talán össze is estem volna, ha Armin nem tart meg. 
Ahogy megéreztem a közelségét elvonultak a felhők. Mintha víz alól jöttem volna fel úgy telítődött meg hirtelen levegővel a tüdőm. Meg is szédültem, Armin nyakába kapaszkodva, a ruhájába markolva maradtam talpon. Armin folyamatosan a nevemen szólongatott, a tekintete zavart és ijedt volt. Bűntudat hasított belém újra, erősebben, mint elsőre. Annyira sajnáltam, nem volt elég, hogy megbántottam ma, de jól rá is ijesztettem. Szorosan vont magához, aggódva simított végig a forró homlokon, majd a mellkasomon maradt a keze. Pánik jelent meg az arcán, ahogy érezte, mennyire összevissza ver a szívem. Meg akartam nyugtatni, elmagyarázni, hogy ez nálam normális, de csak azt tudtam ismételni, mennyire sajnálok mindent. Roham utáni önkívületi állapotban voltam: igaz a veszély elmúlt, de még nem tértem magamhoz, hogy közölhessem vele az infót. Így csak szorítottam őt magamhoz, ismételgettem neki, hogy sajnálom, és a testbeszédemmel próbáltam üzenni, hogy ne pánikoljon, de ő nem nyugodott meg, úgy ölelt magához, mintha a legkisebb szellő is elfújhatna.
Mikor végre minden helyre állt, és lelkileg is összeszedtem annyira magam, hogy kibújjak Armin oltalmazó öleléséből, eltávolodtam tőle és a szemébe néztem.
A tekintetéből lassan elpárolgott a félelem, és átvette a helyét a harag és az értetlenkedés. Lefagyva ült velem szemben, úgy nézett rám, mintha idegen lennék, mintha fogalma se lenne, ki ül vele szemben. Összeszorult a torkom a tekintetétől, a keze után nyúltam, és megszorítottam. Nem reagált az érintésemre. 
-Armin, annyira sajnálom...-kezdtem, majd abba is hagytam. Nem tudtam, mivel kezdhetném. Meredten néztem a fiút, azt akartam, hogy kiolvassa belőlem, hogy ne kelljen kimondanom. 
-Abby...-megremegtem attól, ahogy kimondta a nevem. Teljes elveszettség csendült a hangjában, és ahogy a szemembe nézett, a tekintetében is ez az érzés volt jelen.-Mi volt ez? Mi történik veled?
Mély levegőt vettem, és mesélni kezdtem Arminnak. Mint a pánikbetegségemről, mint a személyiségzavaromról, minden létező infót próbáltam közölni vele amit csak tudtam, minden szempontból, bár az én tudásom nem kicsit hiányos. Sosem érdekelt igazán a borderline személyiségzavar tudományos vagy pszichológiai háttere, a pánikrohamok mögött rejtőző szorongásokba se ástam bele magam, bár ezt nem azért, mert nem érdekelt, egyszerűen féltem, hogy ott maradok. Így csak nagy vonalakban festettem le a betegségeket, ő pedig némán, falfehér arccal hallgatott. Zavart a hallgatása, de minden erőmet összeszedve megőriztem a higgadtságom, a kórképemet szinte fejből tudtam, annyiszor hallottam, ahogy a fejem fölött beszélnek róla az orvosok vagy Franknek vagy Kennedynek. 
Valószínűleg már mind a kettő gyerekkoromban kialakult betegség, de mivel nem kaptam kezelést, így elfajult a múlt tavaszi állapotába, ami talán életem legrosszabb időszaka volt. Szinte percenként jöttek rám a rohamok, folyamatosan szorongtam, és olyan mély depresszióba estem a kiszolgáltatottságtól, hogy meg se mozdultam, még néha wc-re se mentem el, és hát nincs mit szépíteni, magam alá piszkítottam, ezért pelenkát is hordtam pár hétig. 
Mert a depresszió most annyira divatbetegség lett, ma már minden második ember, aki kicsit rosszul érzi magát elkönyveli depressziónak, de fogadni mernék, egyik se tudja, milyen az, amikor betonfal választ el a világtól. Ne is tapasztalják meg. Mert a depresszió talán a legaljasabb, legmocskosabb, legundorítóbb dolog a világon: kiszívja a világból az összes színt, elveszi a fényeket. Úgy elrejti a boldogságot, hogy meg nem találod, egy idő után meg belefáradsz a keresésébe. Belefáradsz, hogy ez mindennap megismétlődik, a végén inkább hagyod, hogy elfolyjanak a percek, órák, napok, és te egyre csak halványulsz, még végül semmi sem marad belőled, csak a szeretteid vakarják a fejüket, hogy ez mégis mikor történt, ők semmit se láttak, hisz sosem szóltál. Te tényleg sose mondtad, mi van veled, hisz mindenki olyan távolinak tűnt, és úgy gondoltad, nem elég erős a hangod, hogy meghallják a távolban a segélykiáltást, így inkább meg se próbáltad. 
Nekem szerencsém volt. Kennedy mindvégig ott volt velem, bontotta a falat, észrevétlenül átmászott a maga csinálta lyukon, megfogta a kezem, és együtt másztunk ki a depresszióból. Nem hagyta, hogy elessek, vagy hogy feladjam és visszaforduljak. Nélküle nem lennék most itt. 

Összeszedetten, végig Armin szemébe nézve beszéltem, próbáltam megnyugtatóan hatni rá. Nem vagyok már depressziós, pánikrohamom a tanévben alig volt öt, ami elképesztő a tavaly tavaszt nézve, hangulatingadozásaim még mindig vannak, de nem olyan drasztikusak, komolyabb is csak pár darab volt az elmúlt hónapban, ami szintén király. 
-Kezdek teljesen helyre jönni, mert itt van a Banda, és itt vagy te... Minden rendben van-nyugtattam a barátom, aki még mindig úgy ült, mint egy élőhalott, ami kezdett megrémiszteni. Semmilyen érintésemre nem reagált: először megszorítottam a kezét, majd végigsimítottam a mellkasán és a fel- és alkarján, de semmi.
Közelebb húzódtam hozzá, a két kezem közé vettem az arcát. Azt akartam, hogy rám figyeljen, addig szuggeráltam, amíg a szemembe nézett. Még mindig ugyanaz a kezdeti riadtsággal nézett a szemembe, amivel a roham után. Fogalmam sem volt, mint mondhatnék, vagy csinálhatnék, így inkább magára hagytam. 
Reméltem, hogy ez nem fog éket verni közénk, mégis ideges lettem Armin viselkedésétől. 
Van amit nem bír ki a szerelem. Vajon engem nem fog kibírni a kettőnk szerelme?

~Armin szemszöge~

Csak akkor tértem magamhoz, amikor Abby elment. Minden egyes szava az agyamba vésődött, és valószínűleg sosem fogom őket elfelejteni. A szívemet mintha egy ököl szorította volna, az arcom folyamatos grimaszba torzult, hogy visszatartsam a hányást vagy a könnyeket. 
A nap további részét netezéssel töltöttem, minden lehető információt elolvastam a borderline személyiségzavarról, a depresszióról, a pánikbetegségről, a szorongásokról, a fóbiákról. Úgy szívtam magamba a tudást mint egy szivacs, figyelmesen tanulmányoztam a tüneteket, és próbáltam felidézni, hogy mikor és hol észleltem Abbyn valamelyiket. 
Bántam, hogy lefagytam, mialatt Abby beszélt hozzám, mert miközben utánanéztem a dolgoknak rengeteg kérdésem lett. Leírtam, hogy majd ne felejtsem el megkérdezni őket, de olyan hajnali három felé betelt a lap minden négyzetcentimétere. Pillanatnyi pánikban felhívtam Kaydent, akinek miután elmondtam mi ügyben keresem minden kérdésemre választ adott, és megnyugtatott. 
-Nincs mitől félned, boldog melletted. Nincs semmi baj. Csak ne pánikolj, ha bármi is lenne, elég, ha megfogod a kezét. Ő már akkor tudni fogja, hogy támogatod. Csak ne borulj ki. 
Könnyű ezt mondani. Sík ideg voltam. Mi van, ha nem tudok segíteni? Ma se remekeltem, a múltkor, a szertárban sem. Egyébként, mit képzeltem, hogy egy olyan lányt, aki fél a bezártságtól és a sötéttől beviszek egy szertárba? Hülye...
Végül olyan öt fele elszundítottam a laptop felett, és Alexy ébresztéséig aludtam olyan másfél órát, ami nem a legjobb, valljuk be. Bár már volt meredekebb mutatóm is.
Reggeli közben nem kérdeztek rá a kialvatlan fejemre, azonnal elindult a poénkodás. Semmi erőm se volt reagálni, a rántotta is azonnal felkavarta a gyomromat, így inkább megkértem Alexyt, hogy induljunk hamarabb. Persze a tesóm vagy hatszor csinálta újra a frizuráját és legalább tízszer cserélt át valamilyen ruhadarabot magán, engem majd szétvetett az ideg, amikor megint megindult vissza a szobájába ruhacserére kijött belőlem, mennyire unom ezt már. Erre Alexy visszavágott, hogy ő minden reggel kiimádkozik engem az ágyból, mégsem olyan hisztis mint én. Igaza volt, de ideges voltam, valakin csattannia kellett az idegességnek, így hatalmas vita kerekedett a panaszos sóhajból. 
Anya és Tina letaglózva nézték a vitánkat. Szinte nulla huszonnégyben civódunk egymással Alexyvel, de sosem komolyan. És most olyan szarságokat vágtunk egymás fejéhez, hogy már mikor kimondtuk biztos megbántuk, de már nem tudtunk megállni, minden stressz, ami az utóbbi időben ért minket mind kijött. Olyan hevesen folyt a szócsata közöttünk, hogy meg se hallottuk a csengőt, Abbynek is többször meg kellett szólítania minket, hogy felfigyeljünk rá.
A barátnőm szomorúan nézett mindkettőnkre, láttam a tekintetében, hogy azt gondolja, miatta kaptunk össze. Meg akartam nyugtatni, de Alexy gyorsabb volt, szorosan magához ölelte Abbyt. A lány végig a szemembe nézett, ahogy Alexy elengedte rögtön magamhoz öleltem. 
-Szeretsz még?-kérdezte félhangosan a mellkasomba fúrva az arcát. A családom arcán látszott, hogy azt hiszik, veszekedtünk tegnap, komor képet vágtak. Nem törődtem a kérdő és sajnálkozó tekintetükkel, megfogtam Abby tarkóját és mindent, ami bennem volt, belesűrítettem abba az egy csókba. Minden félelmem ellenére a teljes támogatást, az alig-aludtam-fáradt-vagyok-vissza-akarok-feküdni-lehetőleg-veled érzést, és minden iránta érzett szerelmet. Valószínűleg sikerült, mert Abby egész testében megreszketett, majd a nyakamat átkarolva, lágyan, nyugodtan, mégis szenvedéllyel visszacsókolt. Már a csók közben is vigyorogtam, de amikor elváltunk a fülemig ért a mosolyom, biztos elég idiótán festhettem, mert Abby hátra vetett fejjel felkacagott.
-Bolond vagy-törölgette a szeme sarkából a kicsordult könnycseppeket.
-De te szereted ezt az idiótát!-vágtam vissza vigyorogva. Abby boldogságtól sugárzó mosollyal felelt.
-Minek tagadjam?

~Abby szemszöge~

Rettenetesen késésben voltunk, de nem siettünk. Arminnal kézen fogva mentünk a Sweet felé, Alexy bármennyit is sürgetett minket, nem voltunk hajlandóak gyorsabban menni. Olyan jó érzés volt gondatlanul andalogni, hogy egy másodpercről se voltam hajlandó lemondani ebből a pár percből.
Végül negyed órás késéssel estünk be irodalomra. Mr. P amikor meglátott először felragyogott az arca, majd összeszedte magát, rendezte a vonásait, és próbált szigorú arcot vágni.
-Nem vártam magától, hogy már az első órán késsen-cicegett rosszindulatúan, ahogy beléptünk a terembe.
-Ez nem az első órám magával-helyesbítettem mosolyogva, és leültem a szokásos helyemre, Nathaniel mellé. 
-Akkor is késett-emlékeztetett Mr. P az első tanóránkra együtt. Negyvenkor estem be, semmi kedvem nem volt bemenni órára, már az csoda volt, hogy az utolsó öt percre bedugtam a képem. Messziről irritált Mr. P feje, majd fokozatosan megkedveltem, túlságosan is megkedveltem. Elkezdett belefolyni a dolgaimba, az életembe, mire észbe kaptam szerves részévé vált a mindennapjaimnak.
Sokat tett értem, sosem tudom majd meghálálni még a felét sem. 
-De most hamarabb jöttem. Javuló tendenciát mutatok-Mr. P alig bírta visszafojtani a vigyorát, csak csóválta a fejét, olyan "javíthatatlan vagy" stílusban.
Végigbeszélgettük a tanóra megmaradt részét. A tanév utolsó hónapját a verseknek fogjuk szentelni, mint kiderült, bár engem nem lepett meg, Mr. P imádja a verseket. Az év végi jegyünket pedig egy versre fogjuk kapni, amit nekünk kell megírni bármilyen témában, így nem csak verseket fogunk elemezgetni az elkövetkezendő hetekben, hanem azt is megtanuljuk, hogyan kell verset írni. 
Nem szólaltam meg az órán, bár mindenki a szeme sarkából engem bámult. Majdnem közbeszóltam, amikor Mr. P a versírás oktatásáról beszélt, de mégsem tettem. Az írást egyáltalán nem lehet tanítani, és ezt P is tudja, tudom, hogy azért mondta, hogy kiugrasszon a bokorból. De a próbálkozás eredménytelen volt, a gondolataim teljesen másfelé kalandoztak, visszacsöppentem abba a négy-öt évvel ezelőtti tényleges első napra. 
Minden más volt, nemcsak a környezet de mi is. Mr. P szigorúan hosszú ujjú cuccokat hordott, hogy ne látszódjon ki a tetoválása, már akkor is megvolt benne a segítő és tanító szándék, de nem volt rendben önmagával. Emlékszem arra az estére, amikor bejött a koleszszobámba, amikor már túlságosan is késő volt. Ő még mindig nem tudta felvállalni azt aki, bármennyire is ígérte, hogy segít nekem, de én nem hittem neki, leléptem. Addig nem tudsz másokon segíteni, amíg a te életed is ugyanolyan zavaros, mint azé az illetőé, akinek segíteni szeretnél. Nem lehet vizet inni és bort prédikálni. 
Ahogy most végignézek Mr. P-n, a felhajtott ingujján, a szabadon látszó rózsaszín háromszögén értelmet nyert az én halálom. Amikor én meghaltam, Mr. P belátta, hogy tényleg nem tud addig segíteni senkin, és nem inspirálhat addig senkit, míg helyre nem rázza az életét, így kiállt a világ elé a másságával, eljegyezte a barátját, élete szerelmét, és kezdeményezték egy gyermek örökbefogadását. Természetesen nem volt tündérmese, kirúgták a munkájából, kiutálták a szomszédok. A mai napig minden egyes percben szembe kell néznie a meleg gyűlölettel, de megteszi, hogy másokat ezzel is ösztönözzön. Leborulok ezért előtte, fogalmam sincs, hogy én meg tudnám-e csinálni, és még szenvedni a következményektől. 
A kicsengőre Mr. P befejezte a mondandóját, szabadon eresztett minket. Ahogy megindult az osztály, rám nézett, tekintetével üzenve, hogy maradjak a helyemen. Igaz már több hete itt van a Sweetben, de egyszer se tudtunk beszélgetni, így ha nem is kérte volna, akkor is maradtam volna.
A tizenöt perces szünet kevés volt, csak úgy dőlt belőlünk a szó. Idén nyáron lesz az esküvőjük Erickel, a szerelmével, megkért, hogy mindenképp jöjjek el. Kaptam egy képet az örökbefogadott kislányukról is, Zoéról, aki most lett nagycsoportos. Mr. Palmer majd kicsattant a boldogságtól, és én is elmondhattam végre magamról, hogy kezdenek helyreállni a dolgaim, és boldog vagyok. A következő órát jelző csengőkor elváltunk, ő ment a tanáriba, én pedig megkerestem a bandát, és együtt mentünk történelemre. 
Úristen, de hiányzott már a suli! Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani valamikor, de boldogsággal tölt el itt lenni. Hiányzott Alexy és Kentin mindennapi évődése, Rosa kioktató monológjai. Ahogy beléptünk az osztályterembe megütötte a fülem Dajan, Castiel és most már Vicktor baromkodása rögtön elfogott valamiféle otthonérzet, ledobtam magam a szokásos helyemre, az arcomon idióta vigyorral. Úgy gondoltam, semmi nem tudja lelohasztani azt a kifejezést az arcomról.
Faraize rohadt idegesen állított be, közölte, hogy borzalmasak a jegyeink. Kísértetiesen hasonlított az egész a félévre, akkor se remekeltünk túlságosan. De a félévhez képest javítottunk, Castiel a három helyett csak két tantárgyból állt bukásra, Rosa, Iris, Jade és Viola felhozták magukat év végére. Armin nem csak töriből hanem irodalomból is elég szarul állt, ő rontott. Kim és Dajan mutatója azonban jobb volt, már nem csak tesiből álltak stabilan, bár így is sok tantárgyból karóra álltak. Kentinnek sikerült felhoznia a francia jegyét, így hátradőlhetett. Nathaniel, Peggy és Melody megőrizték az éltanuló státuszukat. Szinte mindenkiről beszéltünk, kezdett gyanús lenni, hogy bár én vagyok az első a névsorban, rólam egy szó se esett. Jobb volt mikor nem beszéltünk rólam.
Rengeteget hiányoztam, így a jegyeim se túl fényesek, mindenből bukásra állok. Annyi szerencsém van, hogy az igazgatónő kedvel, így elintézte, hogy egy nagyobb felelettel, egy kis vizsgával felhozhatom magam a tantárgyakból. A tanárok kijelölnek pár leckét, ha azokat visszamondom, akkor nem kell osztályozóvizsgát tennem. Éltem a lehetőséggel, a nap további részét a tanárok utáni futkorászással töltöttem. Valaki cuki volt és egy-két nagyobb leckét kért csak, és voltak szadistábbak is, például az új kémia tanárnő, aki rávágta, hogy mindent kérdezhet a tankönyvből, vagy a biosztanár, aki a tankönyv második felét kérte, amikor egy-két leckénél voltam ott. De nem hagytam, hogy beárnyékolja bármi is a boldogságom. Tudtam, hogy meg fogom csinálni, biztos nem fogok évet ismételni.
Semmi nem állhat a boldogságom útjába.

~Armin szemszöge~

Vannak jó dolgok is a tanulásban.
Nem hittem volna valaha, hogy ezek a gondolatok megfogalmazódnak bennem, de most teljesen természetesnek tűnik, ahogy vasárnap délután Abbynél lógunk a szobájában és tanulunk. Vagyis én csak kósza pillantásokat vetettem a tankönyvem irányába, inkább Abbyn legeltettem a szemem.
Az ágyán feküdt, a biosztankönyv elorozta tőlem a figyelmét. Otthoni ruhát viselt, kifakult, túl nagy pólót és melegítőalsót, a haja borzas kontyban ült a feje búbján, de még így is szexi volt. A háttérben halk Beatles szólt, Abby a zene ütemére lóbálta a lábát, és önkéntelenül énekelni kezdte a szöveget félhangosan. Biztos vagyok benne, hogy nem is tudja mit csinál, a teste már magától felel a zenére. Mosolyra húzódott a szám, becsaptam a tankönyvem. Már a tettetéssel se foglalkoztam, leplezetlenül bámultam a lányt, aki ahogy észrevette, hogy lesem nevetve megcsóválta a fejét, és a füle olyan vörös lett, mint a haja.
-Ne zavarj-fordult vissza a könyvhöz még mindig vigyorogva. Lehet megpróbált komoly vonásokat az arcára erőltetni, de nem sikerült neki.
-Te zavarsz engem-replikáztam. A szeme meglepetésében elkerekedett, de csak nevetett.
-Bolond vagy.
-Zavar a jelenléted a koncentrálásban, te vagy a felelős a karóimért-húztam tovább az agyát. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és elmartam a bioszkönyvet.-Ezért büntetést érdemelsz. 
-Hé!-Abby utánam eredt, kergetőztünk a szobában. A fejem fölé tartottam a könyvet, hogy még véletlenül se érhessen véget a szórakozásom.-Ne már, Armin! Tudod, hogy tanulnom kell.
-Hát, oké-nyújtottam felé lesajnálón a könyvet, majd amikor majdnem hozzáért, visszahúztam.-Egy csókért.
A szemét forgatta, de mégis felpipiskedett és a száma nyomott egy semmilyen jó szándékkal sem csóknak nevezhető puszit. Nem ismer eléggé, ha azt hiszi, hogy ezzel kiszúrhatja a szemem.
A könyvet eldobva átkaroltam a derekát, és megmutattam, mit is ért minden normális ember csók alatt. Abby elfogadta a felhívást keringőre, az apró pusziból egy egész csókcsata kerekedett, amiből egyikünk se kerülhetett ki győztesen. Talán Abby nem szívta meg annyira, mint én, neki nem kellett következményként merevedéssel szenvednie, mint nekem. Nem is fogta fel a problémám súlyosságát, kinevetett.
-Gondolj bele, ha Frank benyit és meglátja a nadrágom tuti megöl-beleborzongtam a gondolatba. A barátnőm elfeküdt a nevetéstől. 
Tényleg ideges lettem a rendőrfőnök gondolatára, de ennek ellenére se tört semmi változás a nadrágomban. Talán azért, mert szorosan Abby mellett feküdtem az ágyában, szinte mindenünk összeért, és ennek tetejében még az illata is ott volt mindenhol. Teljesen megőrjített.
A Vörös abbahagyta a nevetést és nyugtatóan rám mosolygott. 
-Nem aggódnék a helyedben, ha halljuk, hogy Frank megjön szerintem rögtön lekonyulsz.
-Kurváramegnyugtattálsokatsegíteszköszi-motyogtam egy szuszra idegesen. Abby ismét kacagott. 
Vannak jó dolgok a tanulásban.
És vannak kevésbé jó dolgok is.


*Sophophobia: tanulástól való félelem.

4 megjegyzés:

  1. Áááááh!!!! Ez anyira jó lett! Még egy remek rész! Ügyi vagy és csak így tovább!! 😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy mindig írsz <3

      Törlés
    2. Egy ilyen jó történethez képtelenség nem írni! Egyszerűen imádom ahogy és amit írsz! Teljesen bele lehet a szereplők helyzetébe képzelni magunkat és ez nagyon meg fogott benne, meg maga a sztori is! Egyszerűen imádom! <3

      Törlés