2017. június 25., vasárnap

84. FEJEZET
Pacsirta



Sziasztok!
Már nem is magyarázkodom a késéséért, szerintem megszoktátok azért sorry :D 
De azért remélem a késés ellenére tetszeni fog nektek a fejezet. Fogalmam sincs, mikor tudom megírni a következőt, próbálok kéthetente felrakni egy fejezetet. Nem szeretném már sokáig nyújtani Abby történetét :)
Köszönöm azoknak, akik még mindig olvasnak, a rengeteg kattintást, több mint 130000, Úr Isten! Külön ölelés a kommentelőknek, akik vagy lent, vagy a chaten életerővel töltenek fel, királyok vagytok! 
Jó olvasást, és ha esetleg még nem olvastátok volna a novelláimat, oldalt mindent linket megtaláltok hozzájuk. ^^
Szép nyarat nektek
Dorina :)





~Abby szemszöge~

Tisztában voltam vele, mit vállalok a projekthéttel. Mindenki vájkálhatott a múltamban, és ez korábban aggodalommal töltött el, de mostanra elpárolgott minden félelmem. A lezárás útjára léptem, ami most már kezdett kiegyenesedni a sok bukkanó után. Vannak történetek, amiket talán sosem tudok megemészteni bármennyi idő telik is el, de már tudok beszélni róluk, és ez is fontos. Pár nagyobb lépés választ el attól, hogy búcsút intsek a szorongásomnak, ami éveken keresztül irányította az életemet, és ebbe belegondolva őrjöngeni tudnék a boldogságtól. 
Boldog vagyok. Úgy érzem, boldog vagyok, és ahogy ezt hangosan is kimondom a tükörbe nézve, az arcomra mosoly kúszik, és elnevetem magam. Csak a jó dolgokra koncentrálok: a Bandára, Castielékre, Kennedyre, aki olyan jól beleszokott a társaságunkba, és Arminra. 
Az egyik hátramaradt nagyobb lépés vele kapcsolatos. Azt szeretném, hogy ő mindent tudjon, hogy tényleg lásson engem. Félelem kellene, hogy meghallgatja a kazettákat, de egy csepp félelem sincs bennem. Tudom, hogy szeret engem annyira, és én is őt, hogy ne álljon közénk ami elmúlt. 

Egész héten meg sem álltam, a projekthét kész káosz volt. Lejártam a lábam, teremről teremre, csoportról csoportra rohangáltam, de egyáltalán nem bántam. Mindenki adott a véleményemre, melegség költözött a mellkasomba attól, hogy éreztem, megbecsülnek. Mindenki köszönt nekem, kedvesek voltak, de nem estek át a ló túloldalára, nem kezdtek el babusgatni vagy lesajnálón nézni rám. Hatalmas volt a stressz mindenkin a pénteki nyílt nap miatt, de nem akartam, hogy kapkodás legyen az egész hét. Mert az alkotófolyamat nem erről szól, ez az egész projekthét nem azért volt, hogy még több idegesség legyen az életükben. Próbáltam oldani a feszültséget mindenféle random dologgal, és szerencsére partnereket is találtam. Volt, hogy elkezdtünk a folyosón zenélni, vagy a színházasak hívták a többieket különböző drámás hülyeségbe. Kennedy azt mondta, évek óta ne látott ilyen lelkesedéssel csinálni semmit, és talán igaza volt. 
Csütörtökön késő délután - inkább kora este -, lezártuk a munkát, minden csoport elkészült a produkciójával, vagy épp azzal, amin dolgozott. Örömkiáltás söpört végig az egész sulin, a tömeg az udvarra tódult és tartottunk egy rögtönzött stresszlevezető-bulit. Castiel elővette a gitárját és énekeltünk, felvásároltuk a büfét, mindenki tele szájjal énekelt vagy beszélgetett. A csendesebb diákok sem maradtak ki, ők az megszokott némaságukkal ringatóztak a zenére, vagy épp segítettek az italok és a kaja kiosztásában. Én az emeleti ablakból gyönyörködtem a látványban. Az egész hetes rohangálás, és a lábamon lévő felvállalhatatlan számú vízhólyag megérte: ahogy mindenki együtt bulizott elfelejtődtek a hierarchikus viszonyok, senki nem bántott senkit. Csodálatos látvány volt.
Castielhez csatlakozott Lysander és Vicktor is, táncdalokat kezdtek játszani. A tömeg elégedetten kiáltott fel, és mindent, ami a kezükben volt eldobva rohantak a rögtönzött tánctérre. Nem bírtam nem nevetni a látványtól, ahogy Rosa és Alexy irányítva a diáksereget vonatozni kezd. Végig tekeregték az udvart, csak akkor hagyták abba, amikor már nem volt hova menni. Majd előkerültek a legbénább táncmozdulatok: először a twist, majd a fantázianévvel ellátott csodák. 
Kennedy a fának dőlve állt kezében a rajzfüzetével. A fejemet ingatva méregettem, de szerencsére nem csak én gondoltam azt, hogy nem kéne ott állnia. Carla állt meg előtte, táncba hívta, Kennedy azonban nem adta meg magát könnyen, azonnal magyarázkodni kezdett, de a lány nem engedett. Megfogta Delevigne kezét és magával húzta a tömeg közepébe, hogy ne tudjon megmozdulni. Kennedyn látszott, hogy teljesen zavarban van, nagyon bele kellett harapnom az ajkamba, hogy fel ne nevessek hangosan.
Mindenkinek vannak démonjai, és ez alól senki sem kivétel. Carla teljesen megváltozott mióta bennragadtunk együtt a kémia terembe. Inkább úgy mondnám, hogy önmaga lett. Próbált mindig megfelelni mindenkinek, főleg Ambernek, ezért átvette a viselkedését, sokszor keresztbe tett nekem e miatt, de nem tudtam hibáztatni. Mindenki akar tartozni valahova, mindenkinek kellenek barátok. 
De nem csak Carla lett más, hanem az említett szőkeség is. Mióta visszajöttem hangját se hallottam, Rosék mesélték, hogy kifordult önmagából, de nem hittem el egészen addig, míg a saját szememmel nem láttam. Ma reggel állított meg Amber, bocsánatot kért mindenért, amit ellenem elkövetett, akár cselekedet, akár gondolat szintjén. Egy percre teljesen lesokkolt, majd vállatt vontam.
-Meg se történt-válaszoltam, Amber pedig boldogan biccentett felém, és társult Irishez. 
Átrendeződött az egész osztályunk. A lányok klikkjei változtak a legtöbbet, Amber lemondott a méhkirálynő szerepéről, Iris bizalmat szavazott neki. Peggy Kimmel nyomult, egész jól kijöttek.
Li és Charlotte nem változtak, nem nyitják ki annyit a szájukat, de még mindig van egy kis sértett királynő viselkedésük. Carla Melodyval lett tök jóban az elmúlt pár hétben, míg nem voltam. 
És ami a legnagyobb boldogsággal töltött el: Vicktor kérelmezte az igazgatónál, hogy átjöhessen a mi osztályunkba, és az meg is engedte: jövő héttől Vicktor is b-s lesz!
Végignéztem a tömegen a többieket keresve. Kennedy felszabadultan ropta a nála vagy kétszer alacsonyabb lánnyal, nevettek és beszélgettek; Alexy és Rosa még mindig a két leghülyébb volt a társaságban - csak az én barátaim -, Dajan és Kim szintén hülyültek (ők vajon együtt vannak?); Jade és Viola együtt ringatóztak a pálya szélén, hihetetlenül aranyosnak tűntek; Kentin már megint kergette az alsóbb évfolyamos csajokat - most nem a kilencediket, hanem a tizediket, haladás -; Nathanielt a barátnője szintén behívta táncolni, szegénynek tök idegen volt a közeg, de legalább jót lehetett nevetni rajta. 
-Ez mind maga miatt van-szólalt meg mellettem az igazgatónő. Mosolyogva figyelte a tömeget, és rám is rám mosolygott.-Köszönöm.
Nem az volt a tervem, hogy a Sweetbe jöjjek. Csak annyira kifutottam az időből, hogy augusztusban jöttem könyörögni az igazgatónőnek, hogy adjon egy esélyt, vegyenek fel. Ő megkönyörült rajtam, és a sok fejfájás ellenére, amit neki okoztam sem hátrált ki mögülem, támogatott az osztályfőnökömmel karöltve. Szegény Faraizének nehéz dolga volt velem. Igaz sokat szidtam őket, de most visszanézve tudom, hogy mindent csak értem tettek.
-Én tartozom köszönettel hogy itt lehetek-suttogtam a tömeget bámulva.
-Életem egyik legjobb döntése volt, hogy felvettem magát-jelentette ki az igazgatónő. Gyengéden megszorította a felkarom, majd magamra hagyott a gondolataimmal.
-Abby!-talált meg Rosa nem sokkal később.-Mit állsz ott? Gyere, táncolni!
A barátnőm arca ragyogott a boldogságtól és az izzadságtól, szívesen mentem volna vele, de fontosabb dolgom volt. Még egyszer visszapillantottam az udvar irányába, de ő nem volt ott.
Nekem pedig vele kellett lennem.

~Armin szemszöge~

A gomb megnyomása után egyszerre vert le a veríték és futott végig a gerincemen a hideg. Óráknak tűnő másodpercekig csak a szalagok súrlódását lehetett hallani, és a kattanást, ahogy megtettek egy kört, majd éles csipogás szakította meg ezt, jelezve, hogy elindult a felvétel.
Meglepetés!-Abby hangja hasított bele a semmibe. Érezni lehetett, hogy mosolyog, de hangjából csöpögött a keserűség.-Remélem nincs más terved az estére, mert ez hosszú lesz. Vegyél elő rágcsát, helyezd magad kényelembe. Most meghallgathatod utolsó öt évem történetét. Érezd magad megtisztelve, mert minden mocskos kis részletet megtudhatsz, ha végighallgatod a kazettákat. Ma nincsenek kívánságok, csak végighallgatod az életem. Vagyis azt, hogy miért lett vége. Nincsenek szabályok. Egyszerűen leülsz, és végighallgatod. Nem muszáj elmondanod senkinek sem, sem tudomást venned arról, amit hallottál. Elfelejthetsz. Nem törődhetsz vele. De a részeddé fog válni a történtem. A részeddé fogok válni, így nem teheted meg, hogy nem veszel tudomást rólam. Nem tudsz majd elfelejteni, és éppen ez a célom. Az utolsó kívánságom, ha úgy tetszik. Ez nem egy pillanatnyi döntés eredménye. Ne végy semmibe! Legalább most ne.
Leállítottam a felvételt. Nem bírtam tovább hallgatni, úgy éreztem, ráültek a mellkasomra. Ez rosszabb volt bárminél, amit eddigi életemben tapasztaltam.
Lekaptam magamról a walkment, és visszatettem a kazettával együtt a dobozba, és jó mélyre taszítottam az ágyam alá. A fejemben folyamatosan hallottam Abby elgyötört hangját, legszívesebben a falba vertem volna a fejem.

Egész héten nem jutottam előre. Abbyvel párszor futottam csak össze, a projekthét miatt folyamatosan le volt foglalva. Többször is próbáltam elmondani neki, hogy képtelen vagyok még egyszer a fejemre tenni a walkment, de nem tudtam az arcába vágni. Boldognak tűnt, mosolygott. Ezért inkább én is mosolyogtam rá, mikor keresztezték egymást az útjaink, majd visszamentem a pincébe, ahol meghúztam magam a napokban.
Csütörtökön, ahogy lezártuk a munkát rögtön elslisszoltam. Mindenki kibaszott boldognak tűnt, én meg nem tudtam hová tenni magam, így jobbnak láttam lelépni. 
Folyamatosan azon kattogtam, hogy miért akarja Abby, hogy én mindent halljak? Szerinte képes lennék úgy a szemébe nézni nap mint nap, hogy tudom hol verték meg, vagy épp mikor tört össze végleg, és mit csináltak vele, vagy ő épp mit csinált magával? Meg tudnám úgy csókolni, hogy tudom hogyan kiabált évekig segítségért, de senki nem hallotta meg?
Az ágyamban feküdtem, arccal a falnak, így nem láttam, hogy mögöttem settenkedik, csak a kezét éreztem meg a vállamon. Összerezzentem és ijedten fordultam hátra. A szemem még jobban elkerekedett, ahogy megláttam Abbyt mosolyogni felettem. 
Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, elfelejtettem mosolyogni, még egy pillanatra még levegőt venni is. 
Abby leült mellém, a mosolyába szomorúság keveredett, ahogy megérezte a nagy katyvaszt az irányomból. Az ujjaimat az övébe fűztem, sokáig néztem a kapcsolódási pontot közöttünk, mire megszólaltam.
-Képtelen vagyok rá.
-Nem kényszerítelek semmire. 
-Miért szeretnéd, hogy halljam?-kérdeztem a szemébe nézve.
-Csak meg akarom akadályozni-motyogta, és lefeküdt mellém, az oldalamba temette az arcát, hogy ne lássam őt.
-Mit?-felé fordultam, megfogtam az állát, hogy ne tudjon elbújni. A szemében megfejhetetlen érzelemkavalkádot láttam. Nem szólalt meg, a tekintetét az enyémbe fúrta, és magamat is megleptem, de szavak nélkül megértettem, mit akart nekem mondani. Félt attól, hogy esetleg elhagynám, ha később bármi olyan dolgot mástól hallanék vissza, amit nem épp mástól kellett volna hallanom. A félelme alaptalan volt, megmosolyogtatott az, hogy attól fél, hogy elhagyom, pedig egy éve arra vágytam, hogy együtt legyünk. Semmiért sem adnám oda ezt.

Abby végül úgy döntött, hogy elégeti a kazettákat. Még nem lépett tovább teljes mértékben, de azt mondta, hogy ez lenne a legjobb annak érdekében, hogy még egy lépést haladjon előre, így bepattantunk anyám kocsijába, és kivezettünk az erdőbe.
-Semmit sem ér a sok harc a múlt ellen, ha én magam őrizgetem a legfájdalmasabb részét-mondta, miközben száraz ágakat gyűjtöttünk a máglyához. Próbáltam végig éreztetni vele, hogy száz százalékosan támogatom mindenben, kialakítottam a fahalmot, amíg ő keresett egy tűzcsiholó szerszámot. A dobozt a méltó helyére, a tábortűz tetejére dobtuk, majd meggyújtottuk az egészet. 
A lány mozdulatlanul nézte, ahogy a halom lángra kap, és lángnyelvek az ég felé csapva emésztik a múltját. Mögé álltam és átöleltem, ő feléledve a dermedtségből szorosabban vont magához. A fejemet a vállán nyugtattam, és a fülébe suttogtam.
-Minden oké?
Habozott, nem válaszolt. Egymásba kulcsolta az ujjainkat, majd ahogy az utolsó lángocska is kihunyt elfordult a halomtól, mintha már szóra se lenne érdemes az a kupac és megcsókolt. 
-Köszönöm-suttogta. A hajába túrtam és kezdeményeztem még egy csókot üzenve, hogy egyáltalán nincs mit köszönnie. 

...

-Merre voltatok?-kérdezte rögtön Kayden, amint beléptünk az ajtón. Abbyn kijött az egész hetes fáradság, lerogyott a kanapéra, és magával húzott engem is. 
-Az erdőben-ahogy leültem a lány a vállamra hajtotta a fejét, és hogy ne kelljen Kaydenre néznem - aki még mindig a "megöllek" nézéssel illetett -, a bekapcsolt tv képernyőjére szegeztem a tekintetem.-Elégettük a kazettákat. 
Kayden meglepve nézett Abbyre, majd rám emelte a tekintetét és hosszasan bámult. Mióta ismerem a pillantása mindig tele volt gyilkolási tervek milliójával, ha rám nézett, de most nem. Úgy nézett, mint aki nem hiszi el, amit lát, majd csak biccentett felém. Nem bírtam magamban tartani a megkönnyebbült sóhajt, hogy végre nem kell féltenem az életem, elfogadott. Abby kuncogott a reakciómon.
Az este további része sem telt eseménytelenül. Abby húga száguldott le pár perccel később az emeletről, és amint meglátott rögtön barátkozni kezdett velem. Elképesztő, mennyi energia van abban a kiscsajban, nagyon megkedveltem. Igaz alig bírtam tartani vele az iramot, egyfolytában mondta, és másodpercenként váltogatta a témákat. De a legjobban az nyűgözött le, mennyire közvetlen volt velem, semmit nem kellett bizonyítanom, ő rögtön úgy kezelt, mintha régi jó barátok volnánk, és ez nagyon jól esett. Beszélgettünk filmekről, játékokról, a hétköznapokról. Szinte mindenben egyet értettünk. Ijesztő, hogy a lelki társam egy tizenkét éves kislány.
Kiara épp a kedvenc filmjéről beszélt, majd hirtelen az ujját a szájához emelte és elhallgatott. Értetlenül néztem rá, ő magyarázatképp Abbyre mutatott. A barátnőm a mellkasomba bújva aludt. 
-Már megint túlhajszolta magát-csóválta a fejét rosszallóan Kayden.-Felvinnéd?-nézett rám. Én csak biccentettem, óvatosan eltávolodtam tőle majd az ölembe vettem. Álmában átkarolta a nyakam és a mellkasomba fúrta az arcát, szorosan tartott, amikor le akartam tenni az ágyára, akkor sem engedett el.
-Ne menj el-suttogta felriadva, álmos hangon.-Maradj velem..!
-Mennem kell-megsimítottam a haját, és puszit nyomtam a homlokára. Minden vágyam volt vele aludni, de nem tehettem meg. Vissza kellett vinnem a kocsit anyámnak, és most, hogy bízik bennem Kayden őt sem akartam magamra haragítani. 
Abby levette rólam a kezét, és sértődötten a párnájába fúrta az arcát. Amikor el akartam tőle köszönni, csak duzzogott megnevettetve engem.
Kiara hosszan búcsúzkodott tőlem, mindig eszébe jutott még egy olyan dolog, amit még meg akart nekem említeni, így legalább egy fél óráig álltam a bejárati ajtó előtt a cipőmben. Az vetett véget a búcsúnknak, hogy megérkezett Frank az őrsről. Kezet fogtunk - nem szorította meg annyira a kezem, mint vártam, ez már haladás -, majd kitessékelt a házából. Igaz nem rajong értem, de legalább nem akar megölni. 
-Hé!-szólt utánam Kayden, mikor már a kocsit nyitottam fel. Ijesztően magasodott felém, és kicsit betojtam, alig van megvilágítva a felhajtó, itt simán kinyírhat. Mindezek ellenére megálltam, és vártam, mit fog mondani.
Kínosan sokáig bámult rám szó nélkül, végül pedig a kezét nyújtotta. Először azt hittem meg akar ütni, össze is rezzentem, de csak békejobb volt. Kinevetett, ahogy megrettentem. Barátságosan kezet ráztunk, egyáltalán nem szorongatta meg a kezem, hogy megszopasson. 
-Boldoggá teszed, és ezért csak hálás tudok lenni neked-mondta Kayden.-Soha nem láttam még ilyennek őt. Nagyon szeret téged.
Fogalmam sem volt, mint mondhatnék, de szerencsére a fiú nem várt el tőlem semmit, megveregette a hátam - utána nem kaptam levegőt, de mellékes -,  majd visszament a házba. A kocsiból még láttam, ahogy Kiara az ablakból integet nekem, és visszaintettem neki. Önkéntelenül elmosolyodtam, hihetetlen nagy tag ez a gyerek.

~Abby szemszöge~

Amikor az ember mindent percre pontosan eltervez, valami biztos elcsúszik. Ha egy másodpercnyit is, de elcsúszik, és minden dugába dől. Ez amolyan kimondatlan szabály a fontos napokra. A szervezésnél sosem jut eszünkbe, majd amikor bekövetkezik a fejünket fogva mormoljuk "ó, tényleg!", de akkor már késő. 
Ez a gondolatmenet ment végig bennem, ahogy felkeltem péntek reggel. A szívem felugrott a torkomba, levert a víz a gondolatra, hogy valami ma balul süljön el.
Ma van a nyílt nap, több ezer ember előtt kell bizonyítanom, ami nem frusztrál, hanem egyenesen pánikot idéz elő bennem. Próbáltam elterelni a  figyelmem, így rögtön kikeltem az ágyból, és intéztem a dolgaimat. Nem figyeltem a reszkető kezemre, a stressztől ólom nehéz tagjaimra. Még a nap sem volt az égen, hajnali fél ötkor riadtam fel. Lecammogtam a konyhába, feltettem a kávét főni, majd hozzáláttam a reggeli készítéséhez. Ahogy előpakoltam a hozzávalókat megszállt a nosztalgia. Régen minden reggelt így kezdtünk Kennedyvel: felkeltünk, elkészítettük a reggelit, én felkeltettem Skyt, majd együtt elfogyasztottuk a készített kaját. Elkészültünk, és közösen megindultunk, elvittük Skyt oviba, majd mi suliba mentünk. A koránkeléstől alig bírtunk az első pár órában nyitva tartani a szemünket, de minden kómás percet megért Sky boldog, tejfogas vigyora, mikor meglátta, hogy Kennedy mit rajzolt neki palacsintatésztából. Mindig valami mást alkotott, Skyt levette teljesen a lábáról, előfordult, hogy meg se akarta enni, annyira tetszett neki. 
Elkészültem a tésztával, amikor Zokni sprintelt le a lépcsőn, egyenesen felém. Körbeszaglászott, majd ugatni kezdett. Próbáltam csitítgatni, de teljesen feleslegesnek bizonyult.
Zokni szolgálati kutya, hozzám lett idomítva. Megérzi, ha épp a padlón vagyok, vagy készülődik egy roham, és jelez valakinek, aki segíthet, vagy elterel valami csendes helyre. Ahogy megérezte a pánikom, ész nélkül csaholt, hogy felhívja rám a figyelmet. Máskor nagyon hálás lettem volna neki ezért, de most még jobban lüktetett az ér a homlokomon, nem akartam mindenkit felverni, hisz felesleges. Nem fogok megnyugodni, míg a nap végére nem érünk, és amúgy is: kell ez a drukk, hogy végigcsináljam. 
Egy perc se telt, Kennedy már a lépcsőn állt, látszott rajta, hogy most pattant ki az ágyból. Megszokta, hogy éberen aludjon miattam, és bármi van, készen létben álljon. Most is féltve végigmért, majd ahogy konstatálta, hogy nincs olyan komoly baj, mint egy roham, mellettem termett és szorosan a karjába zárt. 
Rengeteg rohamon túl vagyok, így kialakultak már azok a módszerek is, amivel Kennedy le tud nyugtatni. Azzal, hogy megölel talán a legtöbbet segít, mint lelkileg, mint fizikailag, így addig ölelt most is, amíg helyre nem álltam. 
Csengettek. Kennedy elengedett, hogy vegyen magához kávét, én pedig ajtót nyitottam. Kicsit megnyugodtam, Zokni  is abbahagyta az ugatást, ami sokat segített azon, hogy legalább ne lüktessen az ér a nyakamon és a halántékomon. 
-Hát ti?-néztem az ajtóban álló ikerpárra. Alexy vidáman átölelt, szinte ugrált, olyan jó kedve volt. Kérdőn néztem Arminra, de ő csak nevetett.
-Ne törődj vele, örüljünk inkább annak, hogy nem nyafog-mondta, és nem is kellett olyan sokáig néznie, rögtön észrevette az idegességemet. A két keze közé vette az arcom, megcsókolt, de úgy, hogy elfelejtettem arra a pár pillanatra, hogy min idegeskedem, sőt, még a saját nevemet se tudtam volna megmondani. Miért nem találkoztam én ezzel a fiúval évekkel ezelőtt? Nem kellett volna se alkoholhoz, sem nyugtatókhoz nyúlnom, már a csókja teljesen ellazít. Sosem fogom megunni, ahogy megcsókol.
-Szexi pizsi-nézett végig rajtam visszafojtott kacajjal Armin, miután szétváltunk. 
-Kényelmes!-védtem a kinyúlt, rajzfilmfigurás együttesemet, mire a barátomból kiszakadt a röhögés. Többször is a hasába bokszoltam, de csak  nevetett.
Sky nyöszörgése vonta magára mindenki figyelmét. A húgom életfájdalommal az arcán csoszogott le a lépcsőn, ledőlt a kanapéra, arccal előre.
-Miért kellett ilyen istentelenül korán kelni?-motyogta a díszpárnákba. 
-Jó reggelt!-köszöntötte vidáman Alexy, lehuppant Sky mellé. A húgom pontosan olyan arccal nézett a fiúra, mint általában az emberek. Néha én se értem, miért csattan ki annyira Alexy, és mi örülni való van. De szeretem benne, hogy még a legkisebb dolgoknak is akkora mosolyt villant, hogy ha nem lesz minden színesebb, de egy árnyalattal világosabb lesz, az biztos.
Majd Alexy és Sky minden figyelmét magára vonta a sülő palacsinta, a konyhába telepedtek Kennedy mellé, és bámulták a serpenyőt. Alexy még Kennedyt is bámulta, bejött neki a srác alvós szettje: még nem volt ideje pólót felvenni, de Alexy ezt nem is bánta, a nyálát csorgatta Kennedy focista felsőtestéért. 
Kihasználva, hogy a többiek nem figyelnek, Armin ölébe telepedtem. A tarkóján lévő fekete tincsekkel játszadoztam, egyszerűen csak jó volt a közelében lenni. Miközben én a hajszálait tekergettem a fülembe szuszogott, a mellkasa szorosan az enyémnek nyomódott, így éreztem a szíve lüktetését és a teste melegét is. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy elmerüljek ebben a pár másodpercben, mélyen elraktároztam magamban, hogyha bármi gond is lenne a jövőben, fel tudjam idézni majd ezt. 
-Rajtad nincs melltartó?-szakította meg Armin a pillanatot, de nem tudtam haragudni ezért, kitört belőlem a nevetés.
-Alváshoz nem szoktam felvenni-világosítottam fel a szemébe nézve. Ő csak huncutul nézett vissza rám, a nyakamhoz hajolt, és belecsókolt. Melegség öntött el, lehunytam a szemem és a hajába markoltam. Egy pillanatra még a Föld is megállt forogni, az idő is megállt, a levegő is megdermedt. Azt kívántam, bár ebben a boldogságbuborékban maradhatnék örökre.
De persze ez lehetetlen.
A telefonom csipogása rántott vissza a valóságba. A szemem felpattant, gépes mozdulatokkal másztam ki Armin öléből és nyúltam a mobilért. Nath írt, miszerint hol vagyok. Először fel se fogtam, mizu, majd az órára néztem. Már fél hét is elmúlt, nekem pedig hatra kellett volna ott lennem megcsinálnom a hangtechnikát, és elvégezni az utolsó simításokat. 
Villámtempóban készültem el, kezdődő pánikban kezdtem összegezni hangosan, mit is kéne csinálnom, de valahogy mindig beleakadtam. Végül Kennedy elvállata, hogy csekkolja a díszítést és a festményeket, Alexy a jelmezekért és a tervezett ruhákért vállalt felelősséget. Arminra pedig rábíztuk Skyt, és indultunk is, persze miután Kennedy talált egy pólót.

~Armin szemszöge~

Olyan gyorsan hagyta el mindenki a házat, hogy fel se tudtam fogni, mi történik. Az ajtó csapódására riadtam csak fel, körbenéztem és csak Kiara ült a konyhapulton és reggelizett. A tányérjára halmozta az összes maradék palacsintát, magához vette a tejes dobozt és letelepedett a kanapéra. Mosolyogva megütögette a helyet maga mellett, én pedig mellé is telepedtem. Az ölembe rakta a tányért, felkelt és táskájával tért vissza.
-Mit akarsz nézni?-beletúrt a táskába, és kivett pár CDt és sorba tette az asztalra. 
-Mik ezek?-mindegyik tok jelöletlen, fekete volt, ötletem sem volt, mit akar Kiara.
-Színházi felvételek és focimeccsek-magyarázta, miközben a tokokat rendezgette zavarában.-Abby mindig bevitt régen a színházba a próbákra, és előadásokra. Kayden meccseire is mindig elmentünk. Hiányoznak, egyszerűen csak próbálom kitöltetni az űrt.
Ahogy Kiara kerülte a tekintetem és a tokokat birizgálta igazán gyereknek tűnt, fejbe vágott, hány éves is ő valójában. Igaz csak pár napja ismerem személyesen, de a beszédstílusa és az életkedve mindig többnek mutatta, pedig csak egy tizenkét éves kislány, akinek hiányzik a bátyja és a nővére. Hihetetlenül megsajnáltam. Nem vagyok jó a lelki cuccokban, ezt mindig Alexy csinálta, azért inkább csendes támaszként kiválasztottam egy krimidarabot, amit reggelizés közben megnéztünk. 
A krimi egy Agatha Christie mű volt, az Egérfogó. A darab egy isten háta mögötti kis panzióban játszódik, ahová különböző vendégek érkeznek: kócos, vörös hajú, epezöld kockás nyakkendőt viselő, kaján vigyorú walesi fiatalember, Christopher Wren; az agresszív, parancsoláshoz szokott és a kákán is csomót kereső, zord külsejű Mrs. Boyle; a katonás eleganciájú, keménykötésű, magáról semmit el nem áruló Metcalf őrnagy; a pipiskedő, a hölgyeket szatír módjára vizslató külföldi, Mr. Paravicini és egy különösen férfias nő, Miss Casewell. A panziót vezető újdonsült házaspár, Giles és Molly Davis a nagy munka közepette tán észre sem veszi, milyen különös alakok szálltak meg náluk. Azután az intézményt egy hatalmas hóvihar a szó szoros értelmében elvágja a külvilágtól. Ám az aggodalom akkor hág a tetőfokára, amikor a rendőrség síelni tudó embere mégis eljut a Monkswell-vendégházba. Az ifjú Trotter őrmester ugyanis azért tette meg ezt az emberpróbáló utat, hogy beszámoljon az egybegyűlteknek a két napja, Londonban történt gyilkosságról, s hogy közölje velük, a tettes itt van közöttük, és újból ölni készül…
Sosem szerettem a különösképpen a színházat, a darabokat untam, a sulival rendszeresen jártunk, és a tanárnő más kiismert, azért maga mellé ültetett, így játszani se tudtam. A családom a teljes ellentétem, ők imádják az egész színházi világot, Alexy anyának mindig színházjegyet vesz. 
Igaz most se volt túl sok kedvem a színdarabnézéshez, de Kiara miatt belementem, hogy felvidítsam. Magamat is megleptem de nem unatkoztam, sőt. Kiara biztos vagy ezerszer látta a darabot, de nem szólt semmit, miközben tippelgettem, feszülten figyeltem minden apró jelre, hogy rájöjjek ki a gyilkos, Kiara arcáról is próbáltam olvasni infót, de tökéletes pókerarcot vágott. Imádtam az őrült Christopher figuráját, az egész krimihangulat bejött. Értem már miért olvas annyi krimit Nathaniel.
Abby karaktere, Miss Casewell hasonló volt önmagához, így nem lepődtem meg annyira, hogy tökéletes alakítást nyújtott. Mintha ráírták volna a férfias, mégis vonzó, szarkasztikus humorú, tökös karaktert, ahogy néztem önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, jó volt látni, mert úgy látszott, élvezi is Abby amit csinál.
Végül nem sikerült megtippelnem a gyilkost, de a darab még egy ideig nem engedett el, a hangulat a bőröm alá férkőzött. A suliba menet Kiarával is végig csak a színészekről, történetről, jelmezekről beszélgettünk - Abbyn ing, öltönynadrág és mellény volt, fehér-fekete-vörös szín-összeállításban, az akkori szőke haja kontyba volt fogva, jól nézett ki benne. Külön megjegyeztem, hogy megemlítsem neki az akkor viselt vörös rúzst, mert iszonyú dögös volt benne.
Ahogy beléptünk a suliba rögtön összenéztünk, mind a kettőnk álla leesett. Abby túlteljesítette önmagát.
Mikor beléptem, hirtelen nem esett le, hogy a gimiben vagyok. Mintha egy művészkávézóba, vagy klubba léptem volna be, a falakon festmények, áradt mindenhonnan a művészet és az emberszeretet, mindenki mosolygott, halk zene szólt a rádióból, kávé és süti édes illata keveredett a nevetéssel és a kellemes jazzel. Az igazgatónő úgy mosolygott, hogy nem hittem, hogy tud, a tanárok mosolyogva beszélgettek a szülőkkel - lehet nem lesz mindenki megszopatva? -, a szülők azt se tudták, hova nézzenek, teljesen lenyűgözte őket a látvány. Az iskolalátogatók, akik a jövőben járhatnak ide, ők is az állukat kapargatták a padlóról, mint mi Kiarával. 
Abbyt a folyosó végén szúrtam ki. Ragyogott az arca, épp egy idős házaspárral beszélgetett. Csillogott a szeme, gyönyörű volt, ahogy mosolygott, az egész szoba fénnyel telt meg, ahogy nevetett.
-Na?-tátogta felém, ahogy észrevett, és körbemutatva a gimin. Félve beharapta az ajkát, a szemében bizonytalanság csillant. Nevetve megráztam a fejem: nem hittem el, hogy nem látja, milyen fantasztikus lett itt minden, és most is bizonytalan magában.
-Csodálatos vagy-tátogtam vissza. Abby válaszmosolyáért bármit megadtam volna, hogy örökké láthassam. 
Addig bámultam a lányt, míg el nem tűnt a folyosó végén, majd nekiindultam megkeresni az anyámat.

~Abby szemszöge~
Ahogy beléptem be a gimibe, mindenki tettre készen várt engem, várták az utasításaimat. Igaz reggel teljesen betsresszeltem, de ahogy kész helyzet elé lettem állítva minden idegességem elmúlt, rögtön kapcsoltam és irányítottam. Mindig is olyan ember voltam, aki ha alkotni vagy szervezni, rendezni kellett a kezébe vette az ügyet, és nem adott alább az elképzeléseiből. Most is azt akartam, hogy minden tökéletes legyen, így nem fogtam vissza magam. 
A fejemben az egész gimi egy művésznegyeddé változott. A folyosók galéria kialakításúak, a pincében a filmek levetítésére művészmozit rendeztünk be, a tornateremben pedig a táncosok, drámások, a bandák, énekesek, szavalók fognak előadni, egy barátságos színpadon, az egész terem olyan, mintha egy speckó klubba ülne be az ember, a székek mellett kis asztalok, a fal mellett terülj asztalkám, ahonnan ki lehet szolgálni magunkat kávéval és sütivel. Mint a slamesteken szokás, itt is van zsűri, a régi színházigazgatómat és egy költőbarátomat hívtam a két művészetes tanárunk, Mrs. Oher és Mr. P mellé. Az emeleti tantermek öltözők, a lentiek pedig elkülönített beszélgetőhelyiségek, ami szintén átveszi a kávézóhangulatot.
Kilenckor nyitott az iskolakapu, addig rengeteg elintéznivaló volt, de mindenki száz százalékosan odatette magát, így nem okozott gondot az idő. Hiába vártam, hogy valami elromlik, az élet ma kegyes volt velem, sőt. A színházigazgató hozott magával pár színészt, régebbi művészismerőseim, költők, írók, zenészek, festők is ellátogattak a gimibe és felajánlották a segítségüket. Valaki képeket adott a díszítésbe, valaki a diákoknak tartott lelkesítő beszédet a fellépés előtt, valaki a jövőbeli tanulókat fűzögette. Mindenki kivette a részét a melóból.
Az utolsó hajrában Rosa megfogta a kezem, bevezetett a mosdóba és emberi arcot varázsolt nekem, hogy normálisan nézek ki a vendégek előtt. Eltüntette a kialvatlanság és az idegesség nyomait, mire kijöttem már elfogadhatóan néztem ki. 
Kilenckor tömegesen tódultak be az emberek, annyiszor fogtam kezet és mutatkoztam be, hogy az ujjaim elzsibbadtak, és már gépesen mondtam a nevem. Teljesen feltöltött energiával már az első pár perc is hiába fájt a kezem, be se léptek az emberek teljesen, már áradoztak. Odajöttek hozzám olyan szülők, akiket régebbről ismertem - Castiel-, Lysander-, Nathaniel-, Rosa szülei, Cybil és Tina is, de minden más osztálytársam szülei is bemutatkoztak nekem, és mondott pár biztató szót. 
Az első két órában meg se álltam, csak akkor tudtam nagyobb levegőt venni, amikor elkezdődtek a helyszínes programok. Először a filmvetítést iktattuk be, én nem ültem be, próbáltam megtalálni Armint. Egy percet se tudtunk beszélni, csak egy-kétszer akadt össze a tekintetünk, ahogy lett volna alkalom, mindig megtalált valaki a problémájával. 
Fogalmam sem volt, hol lehetett Armin. Mindig olyan helyen húzza meg magát, ahol el tud bújni, de most nem igazán volt ilyen. Egyedül a kertész klubbot hagytuk békén, de a barátom és a természet erősen taszítják egymást. 
Mégis úgy döntöttem, megnézem. Az udvaron azonban elkaptak a színészek, akik az ottmaradt tömeget szórakoztatták azzal, hogy közismert és musical dalokat énekeltek, vagy egy már ikonikussá vált jelenetet eljátszottak. Próbáltam elsettenkedni a tömegbe olvadva, de azonnal lebuktam. Ákos, akivel sok darabban alkottunk egy párt a kezem után nyúlt, a háttérben felcsendült a Rómeó és Júlia musicalből a Pacsirta szomorú dallamai.
Pánik öntött el. Régen nem produkáltam magam tömeg előtt, ahogy megszólalt a zene egyszerre éreztem, hogy mindent elfelejtettem a stressz hatására, és egyszerre jutott eszembe minden egyes mozdulat és hang. 
-Már a mozdulatokat se tudom-próbálkoztam a kibújással Ákosnál, de ő már jól ismert, csak kinevetett, és tekintete azt üzente "ezt ki hiszi el?".
A zene elhalkult, és elkezdődtek Ákos sorai. Megragadta a kezem, az udvar közepére húzott, majd eltávolodott tőlem, mintha távozni készülne. 
-Légy erős, Júlia! Pacsirta szól, úgy sír a hangja!/A törvény átkozott hatalma űz most innen el!-Ákos lassan énekelt, hogy fel tudjak eszmélni és becsatlakozni. Ösztönösen ragadtam meg a kezét, ahogy távolodott tőlem, mintha nem tudnék nélküle élni. Ettől a mozdulattól mintha időt utaztam volna, tizennégynek éreztem magam, amikor először játszottam Júliát. Tökéletesen el tudtam játszani a naiv lánykát, aki alig lát a szerelemtől, igaz, azt se tudtam még mi is az. 
-Ne menj még, Rómeó! Csak fülemüle szól az ágon!-az első sort úgy kezdtem meg mint három éve, de rögtön kizökkentett a hangom mássága. Nem játszhattam úgy, mint régen. Nem az a ember voltam, mint aki tizennégy évesen. A hangom, a stílusom, az érzéseim és a gondolataim is megváltoztak. Nem tudtam visszanyúlni a kislány kártyához. Teljesen át kellett formálnom Júliát, hogy magamévá tudhassam. Mindezt pár másodperc alatt, miközben minden egyes tekintetet éreztem... szedd össze magad!
-Az őrület közel van, érzem, most szorítsd még kezem!-úgy szorítottam Ákos kezét, hogy biztosan fájt neki. A hangom reszketett, az egész testem úgy remegett. Csak arra eszméltem, hogy partnerem jobban megszorítja a kezem jelezve, hogy most kell kilépnem az ölelésből. Automatikusan szakadtam el Ákostól, fordítottam hátat neki. 
Lehunytam a szemem. Azt se tudtam, ki vagyok, mihez nyúljak, hogy ki most Júlia. De a zene nem hagyott gondolkodni, jött a következő sorom. Megfordultam, Ákos mögött elkaptam Armin tekintetét. Villámcsapásként ért a felismerés: ő az. 
-Nem akarok, nem is tudok így élni tovább!-Mindenki hallgatott, a hangom mint kés a vajat, keményen és durván szelte a levegőt. Valahogy Armin látványára minden összeállt bennem, magabiztosság csendült a hangomban, és annak is éreztem magam. Talán a szerelem tényleg megváltoztatja az embert. 
-Így tarts, kérlek, míg vége nincs az éjnek/Átfogva téged, meghalni véled!-Ákos magához rántott, és átkarolt, úgy énekeltem a következő soraimat. Lehunytam a szemem, és Armin illata kúszott az orromba, a derekamon nyugvó kéz az övé volt. Szembefordulva Ákossal barátom fekete fürtjei és kék szeme köszöntöttek. A kezemmel beletúrtam a mindig kusza fürtökbe, a hangom megbicsaklott az utolsó szavakra. Mert Júlia is ezt érzi: szerelmes, bele se akar gondolni a halálba, fél tőle. Hisz végre boldog lett Rómeóval, ha a halál elszakítja őket, ő vele fog tartani, már ekkor tudta. 
-Téged, téged akarlak, míg csak élek!/Hát maradok, ha kérsz, bár halálom lehet! Míg ránk nem rontanak, én melletted leszek!-Rómeó nem akarja bajba sodorni Júliát, de a józan észt végül legyőzi a szerelem, és hiába távolodott el, a szólója végére Ákos már ismét a karjában tart. Igaz Júlia szereti őt, szeretne önző lenni, és azt mondani, hogy akkor tényleg maradj, de túlságosan szereti a fiút, így ellöki magától, és keserűen énekli:
-Oh, nem! Kérlek! Kint vár az élet!-Minden tagom bizsereg az izgatottságtól és az adrenalintól. Rég nem éreztem így, már kicsivel több mint két éve nem álltam színpadra, nem is tudtam, mennyire hiányzott a színészet. Hatalmas önbizalomfröccsöt ad, ha érzed, hogy jól csinálod amit csinálsz, ha eltalálod. Most tagadok az önbizalomtól, úgy érzem, Júlia ott van bennem, hogy egyenesen én vagyok. Igaz nem a Rómeóm áll velem szemben, de tudom, hogy tudja, hogy minden egyes mozdulat, hang, és levegővétel neki szól.
-Így tarts, kérlek, míg vége nincs az éjnek/Átfogva téged, meghalni véled!/Átfogva téged, meghalni végül véled!-Az utolsó sorokat összeölelkezve, duettben énekeljük. A zene lassan elhallgat, Ákos rám mosolyog és megölel, a fülembe suttogja, hogy örül, oké vagyok, de alig hallom őt. A fülemben dobol a vér, a szívem úgy kalapál, hogy mindjárt elpatkolok szívinfarktusban, remeg az egész testem, elájulok e pillanatban, de mégis... Mégis diadalkört tudnék futni. Megcsináltam! 
Ákos kézen fog, együtt meghajolunk. A filmvetítésnek vége volt, így mindenki látott énekelni, Uram Isten több mint ezer ember előtt énekeltem megint!
Az emberek mosolyognak, vastapsot kapunk, már vagy tízszer meghajoltunk, de még mindig megy az ováció. A barátaim arcán ugyanazt a boldogságot látom, mint a magamén, Kennedy pedig ahogy szokott, elérzékenyült, Sky a nyakában ülve tapsol a leghangosabban, nem láttam így mosolyogni évek óta. Könnyek gyűlnek a szemembe a boldogságtól, visszapislogom.
Az igazgatónő végül betereli a tömeget a tornaterembe, én Armint keresem, de sehol nem találom. Talán nem is volt itt, nem is őt láttam? 
Karok fonódtak a derekamra. Rögtön megismertem a barátomat, mosolyogva fordultam meg és vetettem magam a karjaiba. A mellkasába fúrtam az arcom, és hagytam kijönni az örömkönnyeket. 
-Ezután ne hidd, hogy békén hagyunk az énekléssel-suttogta a fülembe mosolyogva Armin. Felnevettem olyan önfeledten, ahogy már évek óta nem, legszívesebben a karomba zártam volna az egész világot. De most megteszi Armin is.

...

Az utolsó vendég napnyugta után hagyta el a gimit, addigra annyira elfáradtam, hogy állva elaludtam volna. Szerencsére a takarítást elvállata az osztály, én elbúcsúztam a régi ismerősöktől, megköszöntem mindent, amit tettek. Az igazgatónő teljesen el volt ájulva, hogy sok jövőbeli diákunk lesz, mindenkit lenyűgözött a nyílt nap és a tanulók kreativitása, a tanárok szakértelme. A szülői munkaközösség is teljesen meg volt elégedve, sőt, odajöttek hozzám bocsánatot kérni a vádaskodásért és az ítélkezésért. 
Hazaérve meg se álltunk pihenni: magunkra kaptunk valami ünneplőt, és tűztünk Kennedy kiállítására. Igaz már teljesen zombiüzemmódba kapcsoltam addigra, mégis feltöltött a családom, Kennedy és Sky mosolya, így lehúztunk pár órát a galériában, de amint beléptünk a bejárati ajtón, mind a hárman ledőltünk a kanapéra, és egymáson, egymásba csavarodva ütődtünk ki. 


4 megjegyzés:

  1. És még egy remek rész! Nagyon jó lett, csak így tovább és siess a következő résszel!! :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó lett, mint mindig!!!
    Annyira imádom a munkád!!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm! <3 Fent van már a 85. fejezet is ;)

      Törlés