2017. május 20., szombat

83. FEJEZET
Nem futunk el


Sziasztok! 
Itt lenne a 83. fejezet, amiben végre pontot teszünk Vicktor történetére, és kicsit visszamegyünk Arminék költözés előtti életébe. Remélem tetszik majd nektek ^^
Sajnos még lesz pár vizsga május végén, így fejezet csak június elején várható. Remélem nem haragszotok nagyon, és drukkoljatok, hogy meglegyen a kettes :D
Várom a kommenteiteket a chatablakban vagy lent, a bejegyzés alatt, kérlek írjatok véleményt, hogy tudjam mit kéne még javítanom :)
Az Abby-gyűjtemény oldalt ismét bővült, vegyetek rá egy pillantást :) Én mindegyik Abby rajzot imádom, és innen is köszönöm még egyszer mindenkinek <3
Jó olvasást és további szép napot
                                                                                              Dorina :)



~Armin szemszöge~

Nem kellett egy tizedmásodperc sem, Abby minden érzelmet leolvasott az arcomról. Nem volt előtte titkom, ami most kifejezetten jól esett. Nem tudtam volna a elmondani, hogy haragszom rá. Nem tudtam volna a fáradt, elgyötört arcába vágni szavakkal a mérget, ami idáig felgyűlt bennem. Most is, amikor leolvasta az arcomról rögtön bűntudat fogott el, hogy haragszom, de ő megnyugtatóan megszorította a kezem. 
-Miért nem mondtál nekem semmit?-bukott ki belőlem. Ő értetlenül bámult rám.-Mielőtt mindent kiteregettél a többieknek. Elmondhattad volna nekem.
-Nem kaptad meg a dobozt?-Kérdezte Abby. Én voltam soros az értetlenkedésben.-Violával üzentem. Nem adott neked egy cipős dobozt? Abba minden benne van. Azért adattam oda vele, hogy mindent tudj.
Lassan esett le, mire gondol lány. Tényleg kaptam Violától egy dobozt, azt mondta, mindenképp nyissam ki. Régi kazetták voltak benne, nekünk semmilyen eszközünk nem volt, ami játszotta volna a kazettákat, így hagytam a picsába, betoltam a dobozt az ágyam alá. Nem gondoltam bele, hogy mi lehet azokon.
A kezdeti bűntudatom teljesen eluralkodott rajtam. Lerogytam a padra, és a kezembe temettem az arcom. Szarnak éreztem magam, amiért dühös voltam Abbyre, pedig csak én voltam a hülye. 
Abby leült mellém a padra, a kezét a kezemre fektette, nem választotta le az arcomról, némán támogatott, ami ritka jól esett, de nem értettem, miért teszi. 
-Miért nem haragszol?

-Miért haragudnék?-Nem hagyta, hogy megindokoljam a kérdésem, rám mosolygott, amolyan semmi gáz mosollyal, és belém fojtotta a szót egy csókkal. 
A szája is jéghideg volt, igaz köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől, de a testem magától reagált az érintésére. A kezem az arcára siklott és elmélyítettem a csókot. Fogalmam sincs, meddig csókolózhattunk ott a padon, talán csak percekig, de nekem gyönyörűséges óráknak tűntek. A rossz érzések, amik egész héten martak, eltűntek, minden rosszat feloldott a csók. Az Abbyvel való csókolózást amúgy se szívesen hagyom abba, de most még jobban éreztem, hogy nem akarom soha, hogy véget érjen. 
Közelebb éreztem magam hozzá, és ahogy elváltunk a mosolya mögött, a tekintetében láttam, hogy nincs rendben. A sötét felhő, ami az írisze színét eltakarta tele volt szomorúsággal. 
-Mi történt?-suttogtam. Először terelni akart, de amint kinyitotta a száját, hogy kivágja magát kiszakadt belőle a zokogás. Magamhoz öleltem, és ő is magához szorított. Próbáltam nyugtatni, az ölembe húztam és simogattam a haját, kérdezgettem. Annyira sírt, hogy csak félszavakat tudott kinyögni, de nem tudtam megvárni, amíg megnyugszik. Először rólam habogott, hogy rettenetesen sajnálja, hogy nem üzent, és nagyon rosszul érzi magát tőle. 
-Hagyd abba-szóltam rá, gyengéden eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.-Nem haragszom, oké?-bólogatott, de könnyek csordultak le az arcán. Letöröltem őket, és puszit nyomtam a homlokára.-Mi történt, amíg nem voltál?-faggattam tovább. Ő mély levegőt vett, megnyugodott, majd mesélni kezdett.
Dühös és szomorú lettem egyszerre. Iszonyatosan megutáltam Markust, amit Tinával és Abbyvel is művelt, az megbocsáthatatlan. Abby pontosan elmondta, mint mondott neki a bátyja, amikor elhagyta, hallatszott a hangján, hogy elhiszi a szavait. Tinát is ilyen módon küldhette el, mert igaz a nővérem nem mondott semmit a szakításról, nem volt szomorú látszólag, csak dühös, de este sokszor hallottam szipogást a szobájából.
-Ugye tudod, hogy amit mondott az hülyeség?-A vörös nem nézett a szemembe, a mellkasomba bújt, nem válaszolt. 
Nem beszéltünk többet, összeölelkezve néztük, ahogy a nap felküzdni magát az égboltra megszínezve azt, majd az első sugarai megtörik a színeket, átveszik az uralmat, betörnek a fák ágai között a kis tisztásra és felébresztik a várost. 
-Soha nem láttam még napfelkeltét-mondtam, és le se vettem a szemem a leveleken megtört fénysugarakról. Abby nem szólt semmit, a szemem sarkából néztem csak rá. Ő engem nézett, mosolygott. A szeme vörös volt a sírástól, de már nem szomorúság ült benne.
-Most kinevetsz?-húztam el a szám megsértve. A barátnőm csak nevetett rajtam. Próbáltam vérig sértett arcot vágni, de nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Mintha ezer éve nem hallottam volna így nevetni Abbyt, elfeledkezve magáról kacagott rajtam, ahogy minden próbálkozásom kudarcba fulladt. 
Végül hazakísértem, Zokni vidáman, szorosan mellettünk haladt, örült, hogy a gazdája végre vidám. Egész úton nevetettem Abbyt a hülyeségeimmel. Igaz elkerültünk jó pár fontos dolgot, amit már nagyon meg kellett volna beszélnünk, de nem érdekelt most. Semmi pénzért nem töröltem volna le Abby arcáról a vigyort, imádtam, mikor nevet, és nagyon szerettem megnevettetni.
Megbeszéltük, hogy holnap nála összejön a banda, és szóljak rá este, hogy ne felejtsen el körbetelefonálni, majd elbúcsúztunk. Néztem, ahogy bemegy a házba, majd mosollyal az arcomon baktattam haza. Rohadt jó érzés volt végre magam mellett tudni a lányt, jobb, mint megnyerni bármilyen versenyt.

~Abby szemszöge~

Már nem is tudom, milyen régóta nem voltam próbán a fiúkkal. Szinte éveknek tűntek a hetek, nagyon hiányzott már Vicktor hülyesége, Castiel furcsa komolysága, és Lysander békebírósága, ha az előbb említett kettő hajba kapott. A hátamon a csellótokkal sétáltam Castiel házhoz szombat délután, szerencsére már messziről hallatszott a zenélés. Ahogy a házhoz értem a zenét felváltotta Castiel és Viktor dühödt kiabálása, valószínűleg nem hallották meg, hogy kopogok és csengetek, mert senki nem nyitott ajtót. 
Körbejártam a házat, láttam, hogy a hátsó ajtó nyitva van, így bemásztam a kerítésen (csellótokkal rohadt nehéz volt, szóval elismerést érdemlek) és hátulról mentem be. 
Castiel és Vicktor önkívületben ordítottak egymással, mind a kettő feje vörös volt az indulattól. Lysander mellettük állt, a hangja elveszett a kiabálásban. 
-Hé!-emeltem fel a hangom, mire elhallgattak, és úgy meredtek rám, mintha szellemet látnának.-Mi a fasz van itt?-biccentettem az eldobott hangszerekre. 
Mind a három srác úgy bámult rám, mint akinek fogalma sincs, ki vagyok. Rossz érzés kúszott a gyomromba. Mindenki így fog ezentúl nézni rám? Azt biztos nem bírnám ki.
Hallgattunk. Hideg futkosott a gerincemen a fojtogató csendtől és a fiúk kutató tekintetétől. Gyengének éreztem magam, szinte a földre húzott a cselló súlya. Látszott rajtuk, hogy sokkal többet tudnak, mit amit a tematikus napon kicsöpögtettem, minden fájó emlékkel tisztában vannak. Tudják, ki voltam, és most nem tudják mit kezdjenek a mostani énemmel.
-Én nagyon örülök, hogy itt vagy-szólalt meg hirtelen Vicktor. A tekintetünk összeakadt, biztató mosolyt küldött felém. Castiel többször is próbált valamit mondani, de mindig meggondolta magát. Lysander tanácstalannak tűnt. 
-Én is nagyon örülök, hogy itt vagyok-mosolyogtam Vicktorra, majd a többiekre néztem. Castiel és Lysander is fáradt mosolyt villantottak. A Vörös elém jött és jól megölelgetett, majd mindenki. Egymásra nevettünk, a kínos csend feloldódott, szavak nélkül megértettük egymást. 
Most éreztem át igazán, amit Castiel mondott még akkor, amikor beléptem ebbe a bandába. Kezdtünk úgy működni, mint egy család, úgy éreztem van három fiútestvérem: egy hülye perverz bohóc, egy komoly, akitől mindig kérhetek tanácsot, és még egy hülye gyerek, aki titkolja, mekkora szíve van.


...


Végül az egész délutánt végighülyéskedtük. Idióta dallamokra énekeltünk random szövegeket, kiderült, hogy Vicktor egész jól rappel. Rám osztották a feladatot, hogy számoljam meg, egy levegővel hány szót tud mondani, ami persze nem ment nekem, esélyem se volt. Engem is rákényszerítettek, hogy rappeljek. A saját véleményem szerint közel se állok a jóhoz, a fiúk szerint nem rossz, gyakorlás kell csak. Nem készülök Eminemkedni, de azért tök jó lenne elsajátítani a technikát. A bandában csak én tudtam száj dobolni, ami eléggé meglepett, a fiúk kapták is ezért az savat tőlem. Vickort próbáltam megtanítani csellózni, de már a hangszer fogása gondot okozott neki, amikor segíteni akartam neki, elzavart az ágyékától.
-Távozz sátán!-sziszegte felém, én meg csak feltettem a kezem és hátráltam, amolyan "ok, bocs bro" arccal.
-Jut eszembe-szólalt meg Castiel, és letörölte a nevetéstől kicsordult könnyeket.-Van pár rajongód a suliban-felvont szemöldökkel meredtem a vörösre.
-Pár pöcs nagyon rád kattant csütörtök óta-magyarázta Vicktor.-Követelik, hogy mindenképp mutassuk be neked őket, mindent tudni akarnak rólad. Szerintem a tematikus nap óta a fél suli rád veri ki.
-Kösz az infót-motyogtam undorodva. Castiel és Vicktor nevetett, Lysander, mint jól nevelt úriember ült és haragosan nézett a fiúk említésére.
-De egyet se félj!-paskolta meg a hátamat vidáman Castiel.-Már van testőrséged, velünk az élen!-Mutatott hármukra.
Mint kiderült az összes fiúismerősöm a Sweetből - ami az osztálytársaimat és pár DÖK-ös srácot jelent, na meg persze Vicktort -, egy "védőcsapatba" szerveződött, és lekoptatták a farkukat markolászó idiótákat. Nagyon hálás voltam nekik mindenért, minden szóért, amit értem mondtak. Meg se érdemlem. 

Már régen sötét volt, amikor megcsörrent a telefonom. Kennedy hívott, hogy merre vagyok, és hogy jöttek nekem valami papírok, a kórházból a gyógyszeremet illetően, át kéne néznem, mert holnapra választ kell küldeni. Megígértem, hogy azonnal hazaindulok, fél óra és otthon vagyok, majd letettem.
-Ki volt ez az állat?-nézett Castiel kikerekedett szemekkel a telefonomra Kennedy dörmögős, mély hangja miatt. Elnevettem magam.
-Sky bátyja, Kennedy, a fogadott tesóm.
-Ki az a Sky?-értetlenkedett Vicktor. Tényleg, ő nem volt ott az osztályban, amikor videochateltünk a húgommal.
Röviden elmagyaráztam, hogy ki-ki nekem a Delevigne családban és mióta, majd összekészültem. Vicktor felajánlotta, hogy hazadob, így együtt búcsúztunk el Lysandertől és Castieltől. 
A kocsiban szinte vágni lehetett a levegőben a ki nem mondott dolgokat. Vicktor kerülte a pillantásom, már azt is, hogy rám nézzen, remegő kézzel vezetett, a szeme idegesen rángott. Tudtam mit érez. Teljesen megértettem, milyen nehéz kiteríteni a legsötétebb énünket bárki előtt is. Ezért azt a módszert alkalmaztam, amit Elijahtól lestem el, és már Rosánál is használtam: ahhoz, hogy megbízz egy másik emberben tudnod kell róla valamit, amit senkinek sem mondana el.
-Sosem mondtam el senkinek-kezdtem nyugodt hangon. Vicktor szorosan az utat nézte, de éreztem, hogy figyel.-Mindenkinek csak azt mondtam el, hogy kétszer próbáltam szántszándékkel véget vetni az életemnek. Pedig ez a szám jóval több, szégyellnivalóan több. Az utóbbi öt évben mindig ott volt egy kis hang, majd az utolsó két évben csak arra tudtam gondolni, hogy elmegyek. Ha mentem az utcán, végigpergett a fejemben, hogy hirtelen kocsi elé ugrom. Ha kávét ittam, eljátszottam a gondolattal, hogy a bögrét a koponyámnak ütöm, hogy kiloccsanjon az agyvelőm. Nem volt értelme az életemnek, így csak a halálra tudtam gondolni. Sosem féltem a haláltól. Úgy vágytam rá, mint egy korty vízre a sivatagban. Miután tavasszal elkezdődtek a kezelések, és mindenki azon volt, hogy talpra állítson akkor sem láttam fényt. Egy kórházi séta alkalmával kimásztam a kerítésen és elmentem Manhattan hídhoz. Le akartam ugrani. Senkit sem érdekelt, hogy leültem a legszélére.
-Miért nem ugrottál le?-suttogta Vicktor. 
Visszajátszódott bennem az a nap. Csípős szél fújt, a folyó vadul hullámzott alattam. Fáztam, a szél folyton az arcomba fújta a hajam, nem láttam semmit, és nem is hallottam. New York állandó zsivaja elnémult. A világ arra az egy pontra összpontosult, ahol ültem. A testem úgy hullámzott, mint a folyó: kapkodtam a levegőt, a mellkasom fel-le mozgott, a végtagjaim remegtek. 
-Mert féltem. Mindentől. A folyótól, a családomat is féltettem. És abban a pillanatban rettegtem a haláltól is-hideg fuvallat söpört végig rajtam az emlékre.-Fel akartam állni, de annyira remegett a lábam, hogy nem tudtam. A torkom kiszáradt, nem tudtam segítségért kiabálni. Próbáltam arrébb csúszni, de csak közelebb kerültem a vízhez. Görcsösen markoltam ami a kezem ügyébe került, teljesen eluralkodott rajtam a pánik. 
Vicktor leállította a motort, hátradőlt az ülésben és fájdalommal teli tekintettel nézett rám. 
-Miért mondod ezt el nekem?-ráncolta a szemöldökét a fiú.
-Ahhoz, hogy megbízz egy másik emberben tudnod kell róla valamit, amit senkinek sem mondana el-idéztem a testőröm. Vicktor elgondolkozva meredt rám, majd megkért, hogy mondjam el a story végét. 
-Pánikroham kellős közepén voltam, már nem tudtam uralkodni sem a gondolataim, sem a cselekedeteim felett. Egy kéregető ragadott meg a derekamnál és mentett meg szituációból. Összekucorodtam a betonon, a férfi hagyta, hogy megnyugodjak, majd megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Én azt mondtam nem. "Hívjam fel a szüleidet?" - kérdezte. Én csak megráztam a fejem. Felállított és kísért pár utcát. Mesélt magáról. Húsz éve volt az utcán, de nem hallatszott a hangjából, hogy megkeseredett lenne, sőt. Megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen boldog, erre ő teljesen meglepődött, hogy miért ne lenne az? "Hisz az élet szép" - mondta. Körbemutatott a játszó gyerekeken, megálltunk és az emberek nevetését hallgattuk. Majd meghívott fagyizni, szerinte a fagyni az egy legjobb dolog a világon. "Mindig felvidulok egy gombóc puncstól" - mosolygott a hiányos fogsorával. Nem értettem, és nem is akartam megérteni. Az indokai, miszerint a fagyiért és a gyereknevetésért érdemes élni számomra nevetségesek voltak. Majd eszembe jutott a húgom, a nevetése, és borzasztóan elszégyelltem magam. Elbúcsúztam a férfitól és visszamentem a kórházba, egyenesen a pszichiáteremhez mentem és azt mondtam: -Segítsen, élni szeretnék. 
És próbáltam összerakni magam, egyenesbe állítani az életem, bár ez nem sikerült száz százalékosra. Mindig is lesznek problémáim a szuicid hajlamaimmal és a zavaraimmal. Már az elfogadás útjára léptem, bár még mindig nehéz néhanapján. Van, amikor felkelek és legszívesebben a föld alatt lennék, annyira szar. De erővel tölt el Chicago-mélyen Vicktor sárga szemeibe néztem, azt akartam, hogy értse, amit mondok.-Erőt és boldogságot nyújt itt minden. Mindenki a suliban, a barátaim, ti, a banda. Nem tudnék felkelni sem reggelente, ha ti nem lennétek nekem. Nélkületek nem menne semmi.
Vicktor sokáig nem szólt semmit, vívódott magával. Végül szó nélkül feltűrte az inge ujját. Az verőere mentén számomra ismerős foltok rajzolódtak ki a karján, sűrűn, elszínezve teljesen az alkarját. 
-Múlt tavasszal kezdődött. Csak kipróbáltam, nem hittem, hogy rászokom-mesélt fojtott hangon Vicktor.-Majd a helyzet eldurvult, és minden pénzem heroinra ment el. A szüleimet is megloptam. Több rosszabb arcnak is tartoztam, többször kellett lelépnem egy kis időre. Majd nyár közepén ahogy visszajöttem elkaptak, és oda szállítottak, ahova téged. Látásból felismertelek, így kitaláltam valami hülye sztorit a 25 éves Vicktorról. Nem hittem, hogy valaha megszabadulunk, így nem számított. De kiszabadultunk, a szüleim engem elrejtettek, kifizették mindenki hallgatását, senki nem tudott meg semmit. Azt mondták, hogy utazgattam a nyáron, Castiel rettenetesen berágott, hogy csak lógattam a lábam, és hónapokig inaktív voltam.  Sosem békélt meg rendesen, mert nem mondtam nekik semmit a távollétemről. Ma is ezen vitatkoztunk, mikor megjöttél. Képtelen vagyok elmondani nekik. Mi van, ha utána nem tudnának a szemembe nézni?-A fiú kétségbeesetten nézett rám. A szeméből sütött a félelem.
Próbáltam higgadt arcot vágni, a kezemmel megszorítottam az kezét, hogy megnyugodjon.
-Biztos vagyok benne, hogy Castiel és Lysander teljes mértékben megértene. És segítene-Vicktor bólogatott, egy hirtelen mozdulattal magához rántott és zokogni kezdett a vállamon. Hagytam, hogy megnyugodjon, majd helyet cseréltünk, és visszavezettem Castiel házához. Szerencsére még Lysander nem ment el.
Lysander és Castiel rezzenéstelenül hallgatták végig Vicktor történetét, és úgy reagáltak, ahogy vártam tőlük. Biztosították Vicktort, hogy mindenben számíthat rájuk. 
A bandánk már hivatalosan is összekovácsolódott. A kapcsolatunk megerősödött, tisztában vagyunk egymás gyengeségeivel. Vicktoron a múlt év elég nagy sebeket ejtett, amit még nem dolgozott fel, de már elkezdődött a folyamat, és mi mindig ott leszünk, hogy támogassuk. Castielnek az alkohollal való kapcsolata is kezd normalizálódni, belátta ő is, hogy néha nagyon túlzásba esett, majdnem hogy alkoholfüggő volt. Lysander is még jobb csapatjátékos lett, kiszakadt az egészségtelen művészi szerepéből. Én pedig... Én pedig megcsinálom. Leküzdöm a színpadtól való félelmemet, mert nincs más vágyam, minthogy a fiúkkal zenéljek. És már nincs semmi akadálya, csak én magam, de nem félek. A banda mindig itt lesz, hogy segítsen. 
Nincs mitől félnem. Mindannyian tudjuk, hogy nehéz lesz, de nem futunk el.


~Armin szemszöge~



Hazaérve rögtön nekikezdtem a keresésnek. Az ágyam alatt nem volt a doboz, így mindenhol megnéztem, hogy megtaláljam amit keresek, de reménytelennek tűnt. Elhúztam a bútorokat, szétdobáltam a ruháimat, de csak rendetlenséget csináltam. Már a hajamat téptem, annyira ideges voltam. Anyának fogalma sem volt, miről beszélek, mikor rákérdeztem, hogy nem látta-e. Újra és újra megismételtem a szobám felforgatását, de semmire sem jutottam. Lassan beesteledett. Mi van, ha kidobtam? Biztos van benne olyan, amit Abby nem idegen kezébe szánt. Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik egynapnyi eredménytelen pakolászás után. Alexy többször is felajánlotta, hogy segít, de nem árulhattam el neki, mit keresek. Abby a lelkemre kötötte, hogy csak velem szeretné megosztani a doboz teljes tartalmát, van, amit másoknak sem árulna el. Így elzavartam testvéremet minden próbálkozásánál.

Akkor adtam fel, mikor Tina hazaért. Tina rögtön a szobájába trappolt, anya igaz azt mondta, hagyjuk, de látszott, hogy aggasztja a lánya viselkedése. Szomorúan nézett a becsapott szobaajtóra, már indult volna, amikor Alexy, mint mindig magára vállalta a vigasztaló szerepet, intett anyának, majd megindult a nővérünk szobája felé.
Magamat is meglepve cselekedtem, Alexy elé vágtam és kopogás nélkül berontottam Tina szobájába. Másodpercek törtrésze alatt pörgött végig bennem amit reggel Abby mondott Marcusról, és Tina arca, ahányszor említettük neki a Smith fiút a szakítás után. Az akkor nem látott fájdalom az arcán késztetett talán arra, hogy most az egyszer ne legyek a család fa tagja - Alexy nevezett el így -, és éreztessem a nővéremmel, hogy szeretem és számíthat rám.
Tinát is meglepte az érkezésem, a szeme hatalmasra kerekedett, ahogy meglátott. Kínosan sokáig bámult rám szótlanul, kezdtem magam rosszul érezni. Tényleg ennyire érzéketlen vagyok?
-Mit akarsz?-szólalt meg végre Tina. Elfordult, a táskájában kezdett kotorászni. Kerülte a tekintetem, ezt észlelve leheveredtem mellé az ágyára. Tina mellém helyezkedett, és egyszerre jóleső nosztalgia töltött el. 
Mikor kicsik voltunk és még Springfieldben éltünk minden este lefeküdtünk egymás mellé hárman a Tina akkori kibaszott nagy ágyára - Alexy, én és Tina -, és beszélgettünk. Miután Alexy bealudt suttogva folytattuk a lelkizést a nővéremmel, volt, hogy hajnalig fent maradtunk, annyi mondanivalónk volt a másiknak. Nagyon jó kapcsolatom volt vele, és igaz most is nagyon szeretem a nővérem, eltávolodtunk egymástól. Miután el kellett költöznünk Alexy miatt mindannyian közelebb kerültünk egymáshoz, de a Tinával való kivételes kapcsolatom megszűnt. A legtöbb dolgot amit kettesben beszéltünk régen most már családosan kitárgyaljuk, így megszűntek az éjszakázások. Tina egyetemre ment, én az éjszakáimat inkább játékkal töltöttem. 
Tina arcát látva nekik is ezek a gondolatok futhattak át az agyán. Az arcán keserű félmosollyal nézett rám, a szemében szomorúság. 
-Tudod mi a napom fénypontja?-kérdeztem tőle. Minden este eljátszottuk a fénypont-mélypont játékot. Elmondtuk mi volt a legjobb és a legrosszabb a napunkban, így sokkal könnyebb volt elkezdni beszélni. Reméltem most is könnyebb lesz.
Tina arcán halvány, de legalább nem keserű mosoly villant, majd nemlegesen csóválta a fejét.
-A felfedezés, hogy még mindig elférünk az ágyadon-rávigyorogtam, és az ő mosolya is szélesedett. 
-Boldogsággal tölt el, hogy a hájas segged mellett még elférek-tettem még hozzá. Tina visszafojtva a kacagását hozzám vágott egy párnát. Tetetett sértettséggel hanyatlott vissza mellém, a nyelvét nyújtotta rám, amitől csak még jobban nevettem.
Majd abbahagytuk a nevetést, és komolyan a nővérem szemébe néztem. - Jól vagy Tina?
Látszott Tinán, hogy vívódik magával, de végül elmondott mindent. Markussal már a kezdetekkor komolyan terveztek, soha nem mondta, hogy ilyen komolyan. Majd Markus kivillantotta a foga fehérjét, eltünedezett, akkor kereste a nővérem, amikor neki volt jó, vagy neki kellett valami. Párszor pénzt is próbált kölcsön kérni, de Tina hárított, hogy majd személyesen megbeszélik ezt. Összevesztek, majd pár nap múlva hirtelen felbukkant Markus. 
-Úgy éreztem, mintha egy tárgy lennék. Markus érintéseiből ki lehetett olvasni, hogy csak azért ér hozzám, hogy elérje a célját. Ahogy a szemébe néztem, fogalmam sem volt, kit láttam. Összevesztünk, én szakítottam. Nem akartam tőle semmit. Úgy gondoltam, megváltozott valami, amikor elment, de rá kellett jönnöm, ő mindig is ilyen volt. Az elmúlt évek alatt nem érdekelte a húga, mert neki nem volt pénze, azért paktált az anyjával, mert Abby minden pénze az anyához folyt. Most, hogy a barátnőd pénze egy bankban van, és csak neki van hozzáférése, 'szereti' húgát. Annyira sajnálom Abbyt. Akkora szíve van annak a csajnak, nem érdemelné-csóválta a fejét szomorúan Tina. 
-Most már nem kell aggódnod-mondtam.-Markus elhagyta Abbyt. Azt mondta nem kér többé belőle.
Tina elcsodálkozva bámult rám.
-Lehet az aranyásóknak is van annyi lelkük, hogy legalább a húgukat nem bántják-szóltam reménykedve. Tinától megkaptam a tipikus 'nem tudsz te semmit' pillantást, de többet nem szólt a témáról.
Egész este fostuk a szót, a szemeim majd' leragadtak a korán kelés okozta fáradságtól, de ki akartam élvezni minden egyes percet, amit a nővéremmel tölthetek. Mesélt nekem az egyetemről bővebben, a barátairól, még eggyel sem találkoztam. Megosztotta velem, hogy nem tudja eldönteni, miről írja a szakdolgozatát és rengeteget stresszel miatta, a tanárairól is megtudtam szinte mindent. Van egy idősebb, pedo professzor, akit elkezdett utánozni, sírtam a nevetéstől, mikor Tina elkezdett angol akcentust mímelve fennhangon magyarázni, miközben kidülledt szemekkel nézte a mellkasomat. 
Nekem nem nagyon volt mesélni valóm, de Tina még arról a semmiről is tudni akart mindent. A központi szereplő most az életemben Abby volt, de róla nem akartam beszélni, gondoltam már egy éve csak róla áradozom, biztos elege van már belőle. De tévedtem, így hát Tina bátorítására ami eszembe jutott az kijött belőlem. Tina talán akkor lepődött meg a legjobban az este folyamán, amikor felfogta, hogy amit Abby iránt érzek az már régen nem gyerekszerelem, és tényleg nagyon komolyan gondolom vele. 
-Abby jót tesz neked-állapította meg ő is, mint mindenki más a családomban.-Megkomolyít.
Meséltem neki Abby karriermúltjáról, és megemlítettem neki a kazettákat, de szigorúan a lelkére kötöttem, hogy egy szót se senkinek. Végül a mai reménytelen keresésemnél kötöttem ki, amikor is Tina közbevágott.
-Egy kartondobozban voltak az ágyad alatt?-kérdezte a nővérem hirtelen. Biccentettem, mire a lány felpattant az ágyról.
-Kerestem valamit, amivel kitámaszthatom az ablakot-magyarázta, miközben elemelte a hőn áhított kartondobozt az ablakpárkányról és a kezembe nyomta.-Bocs, Armin.
Nem volt bennem harag, repestem, hogy megvan.
A nap kezdett a helyére kúszni az égen, mikor végre felálltam, hogy visszavonuljak aludni. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, Tina magához húzott pár percre. Úgy ölelt, mint ahogy Alexy szokta eltörni mások gerincét.
-Armin!-szólt utánam, mikor az ajtóban voltam.-Tudod mi a napom fénypontja?
-Nem tudom.
Tina mosolyából úgy sugárzott a melegség, mint a napból a fény. - Ez a pillanat.

...

Nem sokat aludtam a doboz miatt, a kíváncsiság nem hagyta, hogy mély álom jöjjön a szememre. Úgy éreztem, hogy bámul az a halom karton, lyukat égetett az oldalamba az érdeklődés. 
Végül feladtam, magamhoz húztam a dobozt és belenéztem. A látvány ismerős volt, színesre mázolt kazetták feküdtek egymáson, közöttük egy walkmen. 
Egy pillanatra azt sem tudtam, mihez nyúljak, lesokkolt a látvány. A kezem nem mozdult, hiába ölt meg a kíváncsiság már évtizedeknek tűnő órák óta. Nem tudnám elmondani mi fogott el, ahogy farkasszemet néztem a kazettákkal. A kezemet mintha mázsás súly húzta volna, miközben belenyúltam a dobozba és kiemeltem egy kazettát. A kazetta is nehezebbnek tűnt, mint egy átlag lenni szokott. A közepén vérvörössel egy szám volt írva, a kettő. A széle vidám színekkel volt kipingálva. Egy óvodás rajzhoz hasonlított a kerek, mosolygó napocskával és a rikító kék éggel, a vonalmadarakkal. 
Összesen öt kazettát találtam. A kazetták mindegyike meg volt számozva és színezve. Sokáig forgattam a kezemben, fejtegettem a színeket. Az első teljesen feketére volt festve, kettes és a hármas vidám színekben pompázott. Utána az egész elkomorult, az utolsó kazetták sötétek voltak, az ötös szintén teljesen fekete volt. Tudtam, hogy nem véletlenül van ott a számozás, de elijesztett az első kazetta a koromfekete színével. Nem készültem fel rá, hogy rögtön a rossz fogadjon, ráadásul fogalmam sem volt, mi lehet a kazettákon. 
A fejemre tettem a walkment, majd becsúsztattam a lejátszóba az egyes kazettát. Az ujjam a play gombon pihent, de nem nyomta le. Ha egyszer elkezdem, onnan már nincs megállás. Magamnak is szar volt bevallani, mennyire féltem attól ami rám várt.
Majd több percnyi habozás után megnyomtam a playt.





4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett! Jó, hogy kiderült mi volt Viktorral, mert fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy őt miért "rabolták„ el. A következő részt gyorsan hozdd, mert nagyon érdekel, hogy mik lehetnek a kazettákon, bár sejtéseim vannak. Tényleg nagyon jó lett, és siess a kövivel! :)

    VálaszTörlés
  2. Mint mindig, nagyon jó rész lett <3
    Nagyon várom a következőt, és drukkolok neked a vizsgákra!!! <<33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett ^^ És köszönöm, kellesz :D

      Törlés