2017. április 15., szombat

82. FEJEZET

Következmények





Hello mindenki!^^
Itt is lennék a beígért résszel, remélem tetszeni fog nektek. Sajnos a következő nem tudom mikor fog jönni, mert lesz pár vizsgám a közeljövőben és még semmit sem tanultam rájuk *taps helye*
És egy közérdekű közlemény: újra kitettem a chatablakot az oldalra, ott is írhattok, válaszolni fogok :) Ott fogom szerintem kiírni, hogy mikor jön a rész, ha tudni fogom :) 
És egy rajzot is kaptam a héten, szerintem nagyon jó lett, itt is köszönöm Teodóra :) Már gyűlik egy Abby-galéria :)
Hogy haladtok a húsvéti eventtel? :) 
További szép napot nektek, és kellemes húsvétot ^^
Dorina :)




~Abby szemszöge~

Másnap a szemeim feldagadtak a sírástól. Ha rajtam múlt volna egész nap csak fetrengtem volna, de Kennedy felállított. A mai nap a vizsgálatok utolsó szakasza jön: a gyógytornász, a pszichiáter és a nőgyógyász, amitől úgy rettegek mint még semmitől. 
Mire összekaptam magam lelkileg, már a gyógytornászom és a pszichiáterem is várt. Először a gyógytornászhoz zarándokoltam el. Kennedy elkísért, nyugtatóan szorította a kezem. Ha ránéztem melegen mosolygott, de a szemében sötétség csillogott. 
Tegnap mindennek elhordta Markust, a harag amit a bátyám iránt érzett az gyűlöletté változott. Őrjöngött, mikor elmeséltem neki mit mondott nekem Markus, rossz volt hallgatni. Ösztönösen a bátyám védelmére keltem, mire keserűen felkacagott. 
 -Miért védesz mindenkit, aki valaha cserben hagyott?-utalt a bátyámra és anyámra, akik hiba tették velem azt, amit tettek én mégis szerettem őket. Hogy miért? Nem tudok konkrét okot mondani. Tudom, hogy mindkettejüket gyűlölnöm kellene, de nem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy miattuk vagyok olyan mélyen, ahol vagyok, de egyszerűen nem tudom gyűlölni őket, sem mást. A gyűlölet felemészti az embert, éveim mentek el arra, hogy gyűlöltem embereket, most már nem szeretném ezzel felcserélni az időmet. 
És Markus és az anyám a volt családom, olyan kötelék köt hozzájuk, amit nem tudok elszakítani sem papíron, sem a lelkemben. Nekem ők mindig azok lesznek, akiknek teremtettek minket. Nem tudok ellene mit tenni.
-És te mikor fogsz besokallni?-bukott ki belőlem a kérdés. Kennedy arcáról leolvadt a harag, a tekintete tele volt szomorúsággal. Újból szorosan magához vont, elfeküdtünk a kórházi ágyon. 
-Én nem foglak elhagyni, Abby-suttogta a fülembe és megszorította a kezem.-Nem mindenki hagy el, aki szeret téged.
Így aludtunk el, kéz a kézben, én félig a mellkasára dőlve, miközben ő a másik karjával átölelt. Mindenhol ott volt: az illata, a hatalmas izmos karja és mellkasa. Egész kicsire kellett összehúzom magam, hogy elférjek mellette, de nem bántam, hogy reggelre minden végtagom begörcsölt. Hihetetlenül szerettem Kennedyt a hatalmas szívéért, úgy áradt belőle a szeretet, mint hősugárzóból a meleg. Mindent gondomat kiűzte a fejemből este, de ahogy felkeltem és eltávolodtam tőle a kételyek és a rossz érzés újra ellepte a fejem és a szívem.

A gyógytornászom mosolyogva köszöntött. Kennedy egyedül hagyott minket, lement reggelizni a büfébe. A harmincas évei elején járó orvosom iszonyat dögös pali, nem bántam, hogy egy óráig ő fog a közelemben legyeskedni. A kezdetekben nehéz volt megengedni, hogy hozzámérjen, de szerencsére megértette a távolságtartásomat és fokozatosan közeledett hozzám. Egész jól összehaverkodtunk az együtt töltött hónapok alatt, rendes pasas. 
Atlétában és testnadrágban mentem le hozzá, amik borzasztóan kihangsúlyozták, hogy milyen csontos is vagyok, a terem tele volt tükrökkel, így nem tudtam elhessegetni a gondolatot a fejemből, mert bárhova fordultam láttam magam. A tükröket még mindig nem tudtam megszokni. 
-Jól nézel ki-zökkentett ki a gondolataimból az orvosom, Gideon. Csak megvontam a vállam. Mindenkitől ezt hallom itt, de nem nagyon hittem el. 
Lassan mozgatott át, miközben a testem minden egyes pontját megvizsgálta. Azt mondta szedtem magamra egy kis izmot, de nem ártana magamra szednem pár kilót is. A műbőreim még mindig kifogástalanul szuperálnak, a sebhelyek már nem világítanak és vöröslenek úgy, mint egy fél évvel ezelőtt. Rózsaszín és ezüst árnyalatot öltöttek magukra, amiktől úgy nézetem ki, mint egy Barbie frankestein. Gideon ajánlott rá kencét, de visszautasítottam. Úgyse tartanám be, hogy kenegessem, ahol meg a legproblémásabb terület van, a hátamon meg nem érem el én magam, és senkit nem fogok megkérni, hogy kenje be nekem.
Igaz lassan mozogtunk, de egy óra után mégis úgy éreztem, minden végtagom ég. Fáradtan búcsúztam el Gideontól, és átbattyogtam a főépületbe, a pszichiátriára. Siettem, ahogy tudtam hogy minél kevesebb időt töltsek az osztály folyosóján. Mindig felkavart végigmenni rajta, és ez most sem volt máshogy. Hideg kúszott végig a gerincemen, amikor belegondoltam, mennyire csapdába tudja ejteni a saját elméje az embert. Főleg akkor taglóz le a sok becsavarodott ember látványa, amikor eszembe jut, hogy én is voltam ilyen szinten. Amikor még a saját személyiségemről se volt tudomásom, olyan mélyen voltam a depressziómban. Senkinek sem kívánom ezt, és ahogy látom, hogy ezek az embereknek semmi esélyük már a szabadulásra, szomorúság jön rám.
A pszichiáteremhez kopogás nélkül rontottam be, rögtön lerogytam az irodájába helyezett betegek által fenntartott bőrfotelba és elcsüggedt sóhajt eresztetem meg. A férfi is tudta, hogy megvisel ezen a folyosón való közlekedés, adott pár percet, amíg összeszedem magam.
A negyvenes éveit tapossa, a feje mégis csupa ránc, a feje teteje is teljesen kopasz már. A szemében életuntság, megviselték az évek. Én biztos nem bírnám a melóját, belerokkannék ha mindennap végig kéne hallgatnom, hogy részletesen elmesélik az emberek életük legborzalmasabb pillanatait. De ő bírja, igaz a kinézetén nem látszik, de remek ember és szakember. 
Leült velem szemben, nem vett magához jegyzetfüzetet, minden figyelmét nekem összpontosította, ami mindig is tetszett. Egy idő után olyan érzésem van, mintha egy barátommal beszélgetnék, megnyugszom, ami még egy dilidokinál sem fordult elő.
Megkérdezte, hogy vagyok. Én őszintén feleltem, hogy nem jól, és elmeséltem a Markusos sztorit. Ki sem mondtam, ami engem bánt ezzel kapcsolatban, már tudta.
-Nem tudja, mi a hiba magában, hogy folyton elhagyják?-Bólintottam. Reggel óta ezen kattogott az agyam. A családomból mindenki hátat fordított nekem, mindenki rám mutogatott, hogy velem képtelenség együtt élni, de sose indokolták meg, miért.
-Mi a baj velem?-csúszott ki a számon önkéntelenül a kérdés. 
A férfi előrébb dőlt a székében, mélyen a szemembe nézett. Addig nem mondott semmit, amíg nem vettem fel vele a szemkontaktust.
-Figyeljen, Abby. Egy percig se gondolja, hogy maga a hibás. Maga jó ember, Abby. Szeretetre méltó ember. Biztos vagyok benne, hogy Chicagoban is rengeteg barátra tett szert. 
Meséltem neki Rosáról, Alexyről, Kentinről és Arminról. Próbáltam az utóbbiról keveset mondani, kicsit kikerülni, de nem úsztam meg.
-Ez az első párkapcsolata?-Bólintottam.-Akkor a tapasztalatlansága miatt habozott?
-Nem. Egyszerűen...-nem néztem a dokira, az ujjaimat tördeltem.-jobbat érdemelne mint én. Nem tudok mindent megadni neki, amit érdemelne.
-Miért gondolja ezt?
Nem válaszoltam. Hihetetlenül elszégyelltem magam, ahogy Arminról beszéltünk eszembe jutott, hogy a hülyeségeimtől elfelejtettem írni neki vagy két napja. Borzalmas barátnő vagyok, egy hónap se telt el, de én már alul teljesítettem. Tényleg jobbat érdemelne mint én.
De ezekből semmit nem mondtam ki. A csönd már fülsüketítő volt, legszívesebben a világgá ordítottam volna, mennyire szar barátnő vagyok, amikor a pszichiáterem kiegyenesedett, majd terelte a témát.  
Az érzelmeimtől kába voltam, elvesztettem az időérzékem. Semmitmondó dolgokról beszélgettünk. 
-Követte az idei football szezont?
-Nem.
-Hogy teljesít az iskolában?
-Nem bukok meg semmiből.
-Hogy van a kutyája?
-Jól. 
Végül egy nővér kopogtatott be, hogy a nőgyógyásznak nemsokára mennie kell, így jönnöm kéne. Bólintottam, a nővér bátorítóan mosolygott, jelzett, hogy kint vár és becsukta az ajtót. 
-Még mindig fél a nőgyógyásztól?-felálltam a székből, és elnevettem magam. 
-Ki nem fél? 
A férfi megértően biccentett. A kezem már a kilincsen volt, de ő még utánam szólt.
-Örülnék, ha havonta látnánk egymást.-Megdermedtem. 
-De én jól vagyok-fordultam vissza hozzá. Olyan hihetően csúszott ki a számon a hazugság, hogy majdnem én magam is elhittem.
-Elhiszem-az asztalához lépett, hanyagul kezdte rendezgetni a papírjait. Hálás voltam, amiért nem fedte fel a hazugságom.-De szeretném, ha ez továbbra is így maradna. Minden hónapban szeretnék beszélni magával. 
Legszívesebben tiltakoztam volna, de nem tehettem mást, belementem. Ahogy a nővér kísért engem az utolsó állomásra a vizsgálatmaratonnak, próbáltam visszaemlékezni a pszichiáterem arcára, miközben beszélgettünk. Próbáltam kihámozni a vonásaiból mit gondol. De persze nem ment, a férfinak olyan pókerarca volt, mint a legjobb játékosoknak. Esélytelen volt.

...

A gondolataim elterelődtek, így eszembe se jutott félni, csak akkor tértem magamhoz, amikor vége volt a nőgyógyászati vizsgálatnak. Az orvosom észrevette, hogy teljesen máshol járok, nem próbált meg beszélgetni velem, még az általános kérdésekre is alig bírtam odakoncentrálni. Gyorsan felöltöztem és megkerestem Kennedyt a büfében. 
A fiú tankönyvek fölé görnyedt, nagyon vicces látvány volt, ahogy próbálja a fejébe tömni a sok emelt anyagot. Kennedy Franciaországban egy elit sportiskolába jár, ahol félévente három tantárgyból vizsgáznak, és ő mivel meg akarta mutatni, hogy a focis tévhitek tévednek, egy focista is lehet okos a legnehezebb három tantárgyat kiválasztotta az év végire. 
A fiú megérezte, hogy közeledem, arrébb csúszott a székén, hogy mellé ülhessek. A vállának dőltem és vele együtt kezdtem bámulni az anatómiakönyvet. A könyvben különböző színnel voltak aláhúzva a csontok latin nevei.
-Rólad jegyzem meg őket-magyarázta az aláhúzást. Pirossal voltak jelölve az ép csontjaim, kékkel a magától összeforrt csontok és zölddel azok, amik szilánkosra törtek és fémdarabokkal vannak helyrehozva. Ijesztő volt látni az összképet, alig volt piros színű terület, a zöld volt az uralkodó szín.
A délután további részét a büfében töltöttük. Kennedy az orrom alá dugott egy péksütit, amit szigorúan el kellett fogyasztanom, miközben meséltem neki a Gideonnál és a pszichiáternél tett látogatásomról. Megosztottam vele, hogy mennyire szarul érzem magam hanyagságom miatt, mire ő csak nyugtatott, hogy teljesen meg lehet érteni, hogy nem írtam. A teljes lelki nyugalmam érdekében megígérte, ahogy holnap Chicagoban érünk első utunk a fiúékhoz fog vezetni, hogy minél előbb beszélni tudjak vele.
Kora este bejött egy órára Sky. Hiányzott már a húgom, ahogy beszélt, a gyermekies könnyedség, ahogy össze-vissza ugrált a témák között, a vidám hangja, amivel órákig képes fárasztani. Ahogy ránézek mindig elfog a jóérzés, úgy érzem, elértem valamit az életben, hogy neveltem. Imádom Skyt, hogy egyszerre gyerek és felnőtt már, gyönyörű és okos. Tudom, hogy ő nemcsak miattam ilyen, de mégis büszkeség tölt el ahányszor csak megszólal. Talán ilyen érzés, ha van egy gyereked?
Végül Nagy hazavitte, holnap neki még iskola van. De szerencsére nem maradtam egyedül, Kennedy újra bent maradt velem. Most is közelebb tolta a másik ágyat az enyémhez, a kezét nyújtotta. Összefonódtak az ujjaink, és én egészen reggelig aludtam zavartalanul.

...

Péntek van, ez az utolsó napom New Yorkban.
Összepakoltuk a cuccom a kórteremben, bevártuk Franket, aki ott akart lenni a kiértékelésemen, majd lementünk az orvoshoz. Hárman ültünk a kezelőorvosommal szemben, én, Frank, meg Kennedy. A fiú végig szorította a kezem, bár ő idegesebb lehetett mint én. 
Kennedy velem ellentétben mindent tud az egészségügyi állapotomról. Az orvosom minden egyes szavát itta, visszakérdezett, mindent megjegyzett. Én csak a kulcsszavakat hallottam meg, vagy a közvetlenül hozzám idézett szavakat. 
Az eredményeim egészen jók, nem romlottak annyit, csak egy-két százalékot. Nemi betegségem sincs, a hírre Frank látványosan fellélegzett - köszi a bizalmat. 
De a szívem még mindig nagyon szar, sőt, szarabb. Az orvosom nagyon szorgalmazza a pacemakert, sokkal biztonságosabban élhetnék vele, és ő is sokkal nyugodtabb lehetne. Lehetetlen, hogy rávegyen, de próbálkozik, hosszasan ecseteli a pozitívumokat. Már rég eldöntöttem, hogy addig nem bízom az életem gépekre, amíg nem végszükség. De ha bármi úgy alakulna, hogy több gépnek kelljen majd életben tartania, azt szeretném, ha rögtön lekapcsolnának. Amikor elmondtam ezt Kennedynek felháborodott, de végül elfogadta, és megígérte, ha úgy alakul, nem hagyja hogy gépekkel tartsanak életben. Nem szeretném, ha a fekvő testem lenne rólam az utolsó emléke, sem neki, sem Skynak.
A pszichiáteri kiértékelésre én nem mehettem be. Egy ideig ültem a kórterem előtt, majd hirtelen ötlettől vezérelve megindultam céltalanul a folyosón, miközben a gondolataimba mélyedtem.
Minden hónap első hétvégéjén New Yorkba kell jönnöm a pszichiáteremhez és most már a szívemre a kezelést is havonta egy alkalommal kapom. Pénteken este megjövök, letudom a pszichiátert, beadják nekem a szívgyógyszert és az kiüt egész másnapra. Szombat estefelé ha összeszedem magam még benézek Skyhoz, majd visszavonatozok Chicagoba. Utálom, hogy így függök egy hülye gyógyszertől, legszívesebben szarnám le magasról, élném az életem és hagynám a dolgok természetes folyását, csúnya szóval hagymán hogy a szervezetem kinyírjon, de legalább nem függnék semmitől. 
De látni akarom a húgom felnőni, segíteni akarok neki a hirtelen jött változásokban, látni akarom, ahogy Kennedy beteljesíti az álmát és bejut az NFL-be. Érezni akarom, ahogy az idő múlik, le akarom győzni a félelmeimet. Fejest akarok ugrani az óceánban, végigmenni a sötétségen rettegés nélkül. Ahogy Armin belépett az életembe ez a lista végtelenné terebélyesedett. Több időt szeretnék vele, egyszerűen csak mellette ülés is feltölt energiával. 
Lehet csak azért érzek iránta ilyen intenzíven, mert ő az első, aki szerelmet tud kicsalni belőlem, de mindent akarok vele. Azt szeretném, hogy mindenemet ismerje, mindent tudjon rólam, és én is mindent tudni akarok róla. 
A telefonomat a kórteremben hagytam - villant be, így arrafelé mentem. Este írni akartam Arminnak, de le voltam merülve, így töltőre raktam, de ma reggel ott is hagytam, teljesen elfeledkeztem róla.
Az ágyamon ülve vártam amíg bekapcsol, majd ahogy életre kelt rögtön felvillant egy üzenet a fiútól. Csak egyetlenegy szó volt, de egyszerre gerjesztett bennem érzelemvihart és csitította is el azt.
Lemeredve ültem egészen Kennedy érkezéséig. Nem írtam vissza Arminnak, talán nem értette volna, de azt hiszem, én érte élek.

...

Frank és Kennedy is leterheltnek látszottak, ahogy elém jöttek a kórteremhez. Elég gáz dolgokat mondhatott nekik az orvos, mert még Frank meg is ölelt, jó hosszan, ami tőle elég fura. Majd hogy legyen különösebb elnézést kért, hogy vissza kell mennie dolgozni, a vállamra tette a kezét és azt mondta:
-De hívj, ha bármi van. Tényleg. Bármiben számíthatsz rám.-Ha nem a pszichiáternél lettek volna, akkor azt hinném, haldoklom.
Kennedynek még el kellett intéznie valami  személyes ügyet, én addig elhoztam Skyt a suliból és nekiálltunk sütni valamit.
Rengeteg mindent tanultam meg Sky nevelése közben, ilyen például a sütés-főzés. Igaz az elején sokat szerencsétlenkedtünk Kennedyvel, de senki nem kapott ételmérgezést, így elégedettek voltunk a félig sült krumplival is. Mára már elég jól megy, beletanultunk. Én meg is szerettem sütni, bár ritkán csinálom, mert a süteményeim bűn rondák, így senkinek nem merem mutogatni. Finomak, de úgy néznek ki, mint egy másnapos hányás.
Általában Kennedy szokta elfogadhatóvá varázsolni az alkotásaimat, ha bármilyen rajzeszközhöz hasonló dolog (gasztronómiánál maradva például nyomózsák) kerül a kezébe, csodákat képes velük művelni. 
Két tálca süteményt sütöttünk, az egyiket magunknak, a másikat Arminéknak. Minden erőmet beleadtam, és magamhoz képest elég szépet alkottam - de átlag mércével még mindig inkább emlékeztettek végtermékre, mint édességre. A probléma orvosolására készítettünk egy krémet és bevontuk a sütemény tetejét vele. Nagyon elégedett voltam a munkánkkal, a húgommal jókedvűen pacsiztunk össze és kóstoltuk meg a végeredményt, ami ízre se volt rossz.
Kora délután hazajött Kennedy is. Az arca még gondterheltnek tűnt, biztos voltam benne, hogy egészen eddig a doki szavain rágta magát. Ahogy beültünk ketten a kocsiba és elindultunk sokáig hallgatott nagy meglepetésemre. A hangszóróból Beatles szólt, ami a közös kedvenc bandánk már kisgyermekkorunk óta, azóta nem untuk meg. De most mégsem töltött el jó érzéssel hallgatni őket. Feszélyezett Kennedy hallgatása, összeszorított szájjal, erősen markolva a kormányt vezetett egészen az államhatárig. Ott én untam meg, kikapcsoltam a rádiót és felé fordultam.
-A doki azt mondta megint rejtegetsz valamit-nem nézett rám, szigorúan az úton tartotta a tekintetét.-Aggódik. Én is aggódom. Frank is aggódik...
-Nem rejtegetek semmit-szakítottam félbe.-Egyszerűen csak zaklatott vagyok most Markus, a suli reakciója és Armin miatt.
Még jó, hogy Kennedy nem nézett rám, simán kiszúrta volna, hogy eltusolok valamit. Nem hazudtam az igaz, tényleg ideges vagyok ezek miatt, de a pénzt nem akartam elmondani. Túl nagy ügyet csináltak volna belőle Frankkel, ragaszkodtak volna hozzá, hogy feljelentsem a bátyám, amit semmi pénzért nem teszek meg. El fogom intézni, most, hogy minden hónapban New Yorkban leszek egy hétvégét lesz is rá időm. 
Kennedy nem válaszolt rögtön, az egyik kezével megszorította a jobb kezemet. Úgy szorította, mintha meg akarna győződni arról, hogy én én vagyok, a hüvelykujjával végigsimított a tenyerem bőrkeményedésein, vágásain. Minden egyes vonást feltérképezett, úgy, mint aki soha nem akar elfelejteni semmit sem, még a legapróbb égési sebet sem.
-Nem akarlak még egyszer elveszíteni-suttogta.-Egyszer elég volt. Ne csinálj hülyeséget-felém pillantott, épp csak egy tizedmásodpercre, de így is láttam, hogy a tekintete tele van szomorúsággal és kétellyel. Erősen megszorítottam a kezét, közelebb húzódtam hozzá, és a vállára hajtottam a fejem.
-Nem fogsz elveszíteni.

...

Este kilenc felé érkeztünk meg a White-házhoz. A házban nem égett a villany, csalódással töltött el a sötét ház látványa. Kennedyvel álltunk a kocsinak támaszkodva, bámultuk az Arminék emeletét. Fagyos szél fújt, a vékony kis pulcsimat hiába húztam össze magamon, még így is csontig hatolt a hideg, bár nem éreztem, olyan szomorúság szállt rám. Armin hiánya háromszorosan vágott mellbe ahogy ott álltam a lakásuk előtt. Mindenképp látni akartam ma a fiút, zaklatott voltam és gondterhelt, egyszerűn csak szerettem volna beleveszni a fiú ölelésébe, vagy csak mellette ülni és nézni ahogy játszik.
-Megyünk?-zökkentett ki Kennedy a gondolataimból. Gyengéden lökött rajtam egyet, bár majdnem hasra estem az erőtől, amivel nekem csapódott. Biccentettem, ő visszacammogott a vezetőoldalra. Pár másodpercet még engedtem magamnak a házbámulásra, majd én is a kilincs után nyúltam. 
Először nem is hallottam tisztán a nevem, csak kiabálás ütötte meg a fülemet. Megdermedtem, majd tisztán hallottam a nevem a hátam mögül. Megpördültem, és Cybillel, az ikrek anyukájával találtam szembe magam. A nő munkából érhetett haza, kosztümben volt és hollófekete haját szoros kontyba fogta. Mosolyogva nézett rám, és bár nem volt mosolygós kedvem, de én is halvány mosolyfélét villantottam az irányába.
-Szia, Abby!-köszöntött. Furcsán jókedvű volt, az emberek munka után nem szoktak ennyire kicsattanni. Bár már értem, honnan örökölte Alexy az örök optimizmusát.-Hogy vagy? Alexy mesélte, hogy kórházban voltál-csacsogott. Csak megvontam a vállam.
-Tűrhetően-Cybil elkomorult és kivert kiskutyaképpel méregetett. Gyorsan tereltem a témát.-Egyébként Arminhoz jöttem, de úgy látom nincs otthon.
-Jaj, igen! Tina elvitte a fiúkat valahova. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtak. Nem tudom mikor jönnek-bocsánatkérően elhúzta a száját. Kicsit még elbeszélgettünk, odaadtam neki a sütit és elbúcsúztunk. 
-Adjak át valami üzenetet Arminnak?-kérdezte a szemöldökét táncoltatva a nő.
-Nem szükséges, esetleg annyit, hogy itthon vagyok és kerestem-zártam rövidre a kínossá vált szitut, bár az arcom lángvörös volt.
Kennedy alig bírta megállni a vigyorgást.
-Rég nem láttalak elpirulni-cukkolt.-Nem is emlékeztem, hogy ilyen durva. Még a vállad is vörös!
-Inkább csak vezess!-motyogtam bosszúsan. A fiúból kiszakadt a nevetés.
Hazaérve Zokni majdnem ledöntött a lábamról a lelkesedésével. Mászott rám, nyalogatott és boldogan csaholva követte minden egyes lépésem. De ahogy meglátta Kennedyt az érdeklődése elapadt irántam és inkább a sráchoz dörgölőzött. 
-Áruló-forgattam a szemem az eb irányába, hogy érezze, mennyire megbántott, de legkevésbé sem érdekelte. 
Kennedy lepakolt az emeleti vendégszobában, én a cuccomat csak behajítottam a szobámba. Az asztalomon ott tornyosult a bepótolandó házi - mellékelve egy kis magyarázószöveggel Nathaniel és Melody jóvoltából. Megmosolyogtatott a törődésük, nagyon hálás voltam nekik.
-Minden oké?-kopogott be Kennedy. Már alvós szettben volt, és elég fáradtnak tűnt. A héten nem sokat aludhatott, tekintve mennyire rá szokott görcsölni az egészségemre.
-Persze-mosolyogtam rá bíztatólag.-Én is lefekszem, mára elég volt.
Így is tettem: pizsamára vetkőztem és ledőltem, de nem jött álom a szememre. Zokni mellém fészkelte magát, hamar elnyomta az álom. Az ő szuszogását hallgatva bámultam a plafont. Hajnali fél négy körül lehetett, mire sikerült álomba merülnöm, majd ötkor felkeltett Zokni, mint minden szombat reggel, hogy kora reggeli sétára vigyem.
Ez se lesz az én napom.

~Armin szemszöge~

Késő volt, mire hazaértünk. Alexy egész úton nevettetett minket a hülyeségeivel, a bejárati ajtón belépve már fájt az oldalam. A lakásba érve megtorpant, majd beleszagolt a levegőbe.
-SÜTI!-Sikkantott fel, és a konyhába rohant. Tina és én is ugyanolyan lelkesedéssel követtük. Anya a munkája miatt ritkán süt sütit, így az ilyen alkalmakat mindig ki kell használni.
-Sziasztok!-köszöntött anya nevetve minket. Körbeültünk a süteményes tálat, iszonyú jól nézett ki a csokis érdesség, nagyot kordult a hasam.
-Hmm!-csillant fel Alexy tekintete, és lassan elmosolyodott, a pofazacskója tele volt sütivel. Én is beleharaptam, és tényleg isteni volt, az első után már hármassával vettem, ahogy mindenki más is. Sajnos hamar elfogyott a süti, Alexy csalódottan meredt a tányérra, olyan tekintettel, mint akinek elütötték a kiskutyáját.
-Anya, az isteni volt! Mindenképpen meg kell tanítanod!-nyammogott az utolsó falaton Tina.
-Nem én voltam-csóválta a fejét Anya, majd egyenesen a szemembe nézett.-Abby járt itt olyan negyed órával ezelőtt, és ő sütötte.
Mintha a mellkasomra ültek volna, lefagyva bámultam anyára. Tizenöt percen múlt, hogy lássam újra. Tizenöt nyamvadt percen!
Az egész családom kíváncsian leste a reakciómat. Ugyan mit reagálhattam volna? A tenyerembe temettem az arcom, és átgondoltam a lehetőségeimet. Legszívesebben átrohantam volna, de késő volt már, és biztos nagyon elfáradt, nehéz hete volt.
Végül úgy döntöttem, hogy holnap reggel meglepem kutyasétáltatás közben. Mesélte, hogy minden szombat reggel Zokni óraműpontossággal felkelti ötkor, így leviszi sétálni az ebet, mert az bizony nem alszik vissza.
Igaz a szombati koránkelés - meg amúgy a koránkelés -, említésére már a frász kerülgetett, féltem, hogy nem tudok majd felkelni, így megint lekésem a lányt, de ez a félelmem már akkor lényegtelenné vált, mikor letettem a fejem a párnára. Esélytelen volt, hogy elaludjak. Az egész testem bizsergett az idegességtől, ébren tartott az a szemét érzés, ami egész héten bennem volt, de most, hogy egy városban tartózkodtam a lánnyal felerősödött. 
Haragudtam rá. Egész héten vegyes érzelmeim voltak a lány iránt, péntekre pedig az érzelemhalom egy erőssé nőtte ki magát: haraggá. Dühöm először a környezetemben lévő emberekre, majd az Abbyre maszturbáló pöcsökre irányult, és most egyenesen a lányra. Haragudtam rá a tematikus nap miatt, hogy annyi mindent kiteregetett magáról mindenkinek, mielőtt nekem elmondhatta volna. Elszabadított vele egy csomó rossz dolgot - és itt nem csak a farkukat markolászó srácokról beszélek. Néhány szülő teljesen fel volt háborodva, hogy egy volt drogos az iskolánkban tanul, sor állt az igazgatói előtt, hogy azonnal tegyék ki a lány szűrét. A diri elküldte őket, mondván mindenkinek jár a második esély, de már a szülői munkaközösség is fenyegetőzik, hogy pert indítanak, és rengetegen úgy döntöttek, nem hozzák ide a gyereküket. Az iskolavezetés kiállt eddig a lány mellett, de meddig? Féltem a lányt, félek tőle, hogy el kell mennie a Sweet-ből, de haragszom is rá, mert ő döntött úgy, hogy mindent elmond. De nekem sosem mond el semmit. Nem árult el semmi ilyesmit a múltjából, nem mondott semmit a betegségéről sem, ami biztosan sokkal komolyabb, ha nem írt.
Igaz nem aludtam el, de addig filóztam, hogy mire ránéztem az órára, már annyira késésben voltam, hogy max két percem volt magamra kapni valamit és elrohanni a parkig, ami fél órára van a házunktól. 
Kint vaksötét volt még, így ahogy rohantam nem láttam merre megyek, csak remélni tudtam, hogy jó irányba.
A park szerencsére ki volt világítva, bár így se lehetett teljesen átlátni. Fel-alá keringtem, minden padhoz elsétáltam, de a lány volt sehol, kezdtem feladni. Elgondolkodtam rajta, hogy inkább hazamegyek és majd később elnézek a házukhoz, de ezt a döntést végül nem én hoztam meg. A döntéshozót nem láttam előre, a hátam mögül támadott, magához képest még halk is volt, így még hallani sem hallottam a közeledtét. 
Zokni megragadta a nadrágom szárát, és rántott rajta egy akkorát, hogy majdnem hasra estem. 
-HÉ!-Szóltam rá, de ő nem engedett el, húzni kezdett. Nehezen értettem meg, mit akar, kiszabadítottam magam a szorításából és éretlenül meredtem rá. Ő szomorúan bámult vissza a nagy szemeivel, és fejével abba az irányba intett, ahonnan jött. Mutatta az utat, én mentem utána. Mindig hátranézett, hogy megvagyok-e még, néha megtolt, hogy gyorsabb legyek.
A park legeldugottabb részéhez kalauzolt az eb. A kis tisztásszerű rész körbe volt kerítve füzekkel, a lobkoronájuk függönyként rejtette el a helyet a kíváncsi szemek elől. Hihetetlenül hangulatos volt az egész, még úgy is, hogy én mindent megvetek, ami természettel kapcsolatos. Az apró állatok zaja összekeveredett, egy kis ér csordogált pár méterre, és még egy kisebb pad is volt feltéve a képre a koronát. Tipikusan olyan hely volt, ahova elvonulni jön az ember, vagy épp smárolni.
Abby egy vastagabb fa ágán ült, mélyen elgondolkodva bámulta a vizet. Zokni vidám csaholással üdvözölte a lányt, aki épphogy idefordította a fejét, hogy meglesse a kutyát, amikor megláttatott. Nem láttam az arcát tisztán a félhomály miatt, csak azt észleltem, ahogy az alakjának a körvonala megváltozik, felém fordult. Mielőtt lemászhatott volna előtte teremtem, magamhoz vontam a lányt. Ő rögtön a nyakam köré fonta a karját, csüngött rajtam. Megtartottam a jéghideg testét, olyan szorosan simultunk egymáshoz, hogy a teste hidegétől rögtön fázni kezdtem. De nem érdekelt. Igaz a haragom nem múlt el, de egy hete nem láttam a lányt, életem legnehezebb hetén. Úgy hiányzott, mint még senki, és hirtelen mindenhol ott volt: az orgonaillata az orromban, a lágy vonalai a mellkasomnak nyomódtak. Ösztönösen reagáltam rá, elöntött a melegség, és egy leírhatatlan jóérzés, miközben öleltem, és soha nem akartam elengedni.
Hosszú perceken keresztül voltunk így, egy szót sem szóltunk egymáshoz. Jó volt nem törődni semmivel, addig nyújtottuk a pillanatot, amíg lehetett.
De semmit sem lehet túl sokáig húzni.


6 megjegyzés:

  1. Miért van egy olyan érzésem, hogy ennek a blognak nem ,,Happy end" lesz a vége? 😭

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Minden ki fog derülni a maga idejében, nem kell aggódni :))

      Törlés
  2. Még egy jó rész! Csak 1gy tovább!! <3

    VálaszTörlés
  3. És még egy remek rész!😍 Van egy olyan érzésem, hogy történni fog valakivel (valószínűleg Abby-vel) valami, ami nem egy jó dolog, és nem éppen boldog befejezés lesz a vége... 😞

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :)
      Minden ki fog derülni a maga idejében :)

      Törlés