2017. április 8., szombat

81. FEJEZET

Teher




Sziasztok!
Itt is lennék a 81. fejezettel, remélem tetszeni fog nektek :) A következő egy hét múlva fog felkerülni, tizenötödikén. Az utánalévőket majd az ottani fejezet elején megírom :)
Még a következő fejezet is 'időzavaros' lesz, ahogy a 79. elején elmagyaráztam, de most hogy jobban érhető legyen, itt egy magyarázat (a 77. fejezettől a 82-ig bemutat egy hetet hétvégét nem számítsuk)

Hétfő: Armin: Húsvét 77. fejezet, Abby: 78.
Kedd: Armin: 78. Abby: 79.
Szerda: Armin: 79. Abby: 81.
Csütörtök: Tematikus nap: Armin: 80. Abby: 82. 
Péntek: Armin: 81-82 Abby: 82

Innentől már nem csúsztatok időben, de remélem átlátható volt az alakítás :) 
És még valami: a Csábításból jeles nektekre írtam már egy Nathanieles novellát (megtekintés IDE kattintva) és most egy kétrészes Castieles történet került fel az oldalra az írásaim közül. (ELSŐ, MÁSODIK rész). Castieles novellát már egyszer írtam (azt IDE kattintva nézhetitek meg), de most egészen más élmény volt, a különbség is látszik. Jó szórakozást ezekhez is!^^
További szép napot nektek, és jó olvasást! 
Dorina :)

~Abby szemszöge~

Kennedy minden féltése és visszatartása ellenére másnap egy kávézóban ültem Markust várva. Idegesen doboltam a lábammal az asztal alatt, a bejárati ajtót lestem. Rettenetesen féltem a bátyám újralátásától, tekintve, hogy nem éppen szépen váltunk el, de vártam is, mert nagyon hiányzik. 
Nem sok időm van, egy órám, utána mindenképp vissza kell mennem a kórházba. Az orvosom ezt az egy órát is száj húzva engedte meg, nem akarok visszaélni a bizalmával.
Már korán reggel elkezdtük a vizsgálatokat. Először a rutinvizsgálatokat tudtuk le, majd kórteremből kórterembe rángatva tettek-vettek rajtam. Nem vagyok túl tájékozott az egészségi ügyeimet illetően, de ez nem az orvosaim hibája. Egyszerűen nem érdekel annyira, hogy rágjam magam miatta. Gyerekkorom óta vannak problémáim a koraszülöttségem miatt, megtanultam együtt élni a problémáimmal, úgy tenni, mint ha nem lennének. Szívrendellenességgel születtem, a szívem nem ver egyenletesen, szabálytalanul működik. Gyerekkoromban ezt egészséges életmóddal korrigálták, majd a gyógyszert kikerülve szinte mindenhogyan. Szerencsére még nem vagyok azon a szinten, hogy rendszeresen, naponta kelljen gyógyszert szednem, beállítják pár hetes gyógyszeres kúrával, ezt félévente ismétlik, és nincs is bajom. 
Egész testre kiterjedő vitiligóm van, szintén születésem óta. Azért olyan fehér a bőröm, amilyen, csak néhány helyen látszik az apámtól örökölt, sötétebb, eredeti bőrszínem, amivel el se tudnám már képzelni magam. Pontosabban egy olyan hely van, ahol látszik, egy tenyérnyi folt a fenekemen, és eskü olyan alakja van mint Brazíliának. 
Az évek alatt rengeteg csontom tört, annyi fém van bennem, ha valaki rám mutat fémdetektorral az becsipog. A bőröm több helyen felszakadt, és annyi helyen varrták össze, hogy szinte nem is maradt a rajtam épp bőrfelület. Múlt tavasszal egy tucat bőrkorrigáló műtéten estem át, új bőrt ültettek be, ami pár hétig még rózsaszín volt, mint egy malac, majd ahogy elkezdett beépülni a bőrömbe az kidobta magából. Egy lánc kezdődött: beültetés, szoktatás, és teljes kudarc. A normál bőröm a sok megerőltetéstől elkezdett leválni, majdnem egy hónapig karanténban tartottak mindentől elzárva, mert ha akkor kapok valami fertőzést, és nincs bőröm, amivel megvédjem magam, akkor nekem fakereszt.
Majd jött a magváltó: kifejlesztettek egy olyan bőrhelyettesítőt, amivel befoltozták a testem, és az a cucc szinte azonnal beleolvadt a maradék bőrbe, átvette annak tulajdonságait (köztük a vitiligót is). Ugyanúgy érzékelek vele dolgokat, de nem olyan a tapintása, mint a bőré, és szőr se nő rajta. Ezek az okosbőrök főleg a mellkasomon, a karomon és a hátamon vannak, és kisebb foltokban a nyakamon és az arcomon. Nem látszik a különbség, csak ha az ember megérinti, akkor érzi. Nagyon nehéz volt megszokni, nehezen nyúlt és alkalmazkodott a mozgáshoz. Ekkor jött képbe a gyógytornász, aki fokozatosan terhelte az új barátaimat, így azoknak semmi baja nem lett, hála a csodálatos gyógytornászomnak. Az orvosaimat csak köszönni, tudom, nagyszerű szakemberek, rögtön kapcsolnak, nem tudom, mi lenne velem most nélkülük.
A bejárati ajtó feletti csengő élesen jelezte az új vendég érkezését. 
Elbambultam, pislogtam, hogy tisztán láthassam ki jött. 
Először rá se ismertem a bátyámra, sokkal öregebbnek nézett ki. A haja össze-vissza állt, többhetes borosta keretezte az állát és a ruháján is látszott, hogy nem olyan összeszedett. Intettem neki, ő villámgyorsan végigmért, majd leült mellém, de úgy tűnt, mintha csak egy perce ugrott volna csak be, az egész testtartása ezt sugározta. Igaz nem néztem ki a legjobban, a kórházi kezelések kifárasztottak, de mégis fájdalmasan hasított belém, hogy Markus ennyire kerülte a tekintetem, sőt azt, hogy rám nézzen. Sokáig az étlapot szuggerálta, majd elgyötörten a tenyerébe temette az arcát.
-Figyelj... -mondta egy fáradt sóhaj után.-Én nem akarok szépíteni, sem magyarázkodni, mert te is érzed, hogy ez már nem megy.
Elképedve bámultam rá. Úgy éreztem magam, mintha a barátom ülne velem szemben és szakítani készülne velem. De ő nem a barátom volt, hanem a bátyám. Aki épp ejteni készült.
-Te is tudod, hogy nekem milyen nehéz. Az egyetem, meg a problémáim, nem tudok a tieiddel is törődni-magyarázta.-Biztos megérted. Nem vagy ostoba, reális vagy. Te is tudod, hogy senkire nem rakhatsz olyan nagy terhet, mint ami te vagy.-Semmi reakcióidőt nem hagyott, csak szúrt kegyetlenül, és mindegyik szúrás a szívemet találta el.-Olyan nehéz téged szeretni, és egyáltalán nem kifizetődő. Téged nem lehet szeretni.
Van a rajzfilmekben az a jelenet, amikor üllőt vagy zongorát dobnak a gonosz fejére poénforrásként. Hát, egyáltalán nem vicces. Mintha ezer üllő talált volna el. Szédülök. Nem érzem a végtagjaim, mintha a fejem víz alatt lenne.
-De...-találtam meg a hangom.-De te a testvérem vagy...
-Voltam.-Markus most az először a szemembe nézett, de csak pár tizedmásodpercre. Még jobban szíven ütött, hogy az ő tekintete semleges volt.-Mind a kettőnknek jobb, ha ennek véget vetünk.
Ennek. Mintha a testvéri köteléket, azt a vérembe kódolt szeretetet iránta csak úgy le lehetne zárni.
Markus ismét nem hagyott szóhoz jutni, felállt és a kezét nyújtotta, mintha valami jól sikerült megállapodást kötöttünk volna. Eszembe se volt belemenni a játékba, a képébe akartam vágni, hogy engem igenis lehet szeretni, és egyáltalán nincs igaza. De egy szólt se szóltam. És Markus ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint ahogy érkezett, mintha csak álmodtam volna a jelenlétét.
Én meg csak ültem ott a kávézóban, és nem bírtam megmozdulni. Figyeltem a mosolygó idős párokat az ablak melletti asztaloknál, ahogy még annyi év után is elmosolyodnak, amikor megfogják egymás kezét. Az eldugott bokszokban ülő kamaszok az asztal alatt egymást taperolták, cinkosan mosolyogtak egymásra, és a képük lángvörös volt. Az emberek és a kinti forgalom zaja keveredett, az óra minden tizenötödik percben kattant egyet.
Üllő.
Üllő.
Üllő.
Valaki ébresszen fel.

~Armin szemszöge~

Ennyire se örültem még pénteknek. Minden a feje tetejére állt a suliban. 
Ez a nap volt a határidő a projekthetes nevezésre, a DÖK terem előtt mindig zavargások voltak, a folyosón alig lehetett közlekedni. Rosa rám szállt, mert férfiruhát akar varrni, és én tökéletes modell lennék a számára. Közöltem vele, hogy álmában (magyarán kiröhögtem), de nem adta fel, Alexyvel ketten ostromoltak egyszerre, és elbújni sem tudtam sehol. Az idegeim így is cafatokban vannak. A srácok a suliban nagyon eldurvultak. Minden hülyegyerek rákattant Abbyre, már nem megyek budira sem emiatt. Még reggel követtem el ezt a hibát, és végig kellett hallgatnom, ki mit csinálna a lánnyal, ha az szétenné nekik a lábát - ami soha a büdös életben nem valósulna meg. És nem csak a wc-ben megy ez, a szekrényeknél is hallani ilyen mocskos szöveget, az ivókútnál, a tantermekben, a kis zugokban, az udvaron. Mindenhol. A halántékomon folyamatosan lüktet egy ér, legszívesebben mindenkinek bevernék. Kentin és Jade mindig mellettem vannak, hogy megakadályozzák ezt. De már mindenki besokallt. Castiel az udvaron szólalkozott össze a kezdetektől a leghangosabb sráccal, aki azt állította, hogy neki szerdán küldött képeket Abby, amin nem épp szégyenlős. Nevetséges volt, mindenki tudta, hogy kamuzik, de senki nem szólt be Castiel előtt neki. A Vörös nagyon felhúzta magát, először csak szóban oktatta ki a srácot, majd látva, hogy az nem érti, taszított egyet rajta, így a srác feje találkozott az iskolafallal, nem elég fájdalmas sérülést okozva neki. Az igazgatónő nem csinált nagy ügyet belőle, ő is hallotta miket mond az a fiú, most az egyszer hagyta, hogy Castiel igazságot szolgáltasson. 
De ezután sem állt le a többi. Az osztálybéli fiúk mindegyike védte Abbyt, egyedül engem ültettek le a seggemre, ami rohadtul idegesített. Hisz Abby az én barátnőm, nekem kellene a leghangosabbnak lennem, mégsem szólalhatok meg.
Egyre jobban vártam a jövőhetet, hogy végre itt legyen a lány. Azt hiszem, még egy nap nélküle és megkattanok.

~Abby szemszöge~

Fizettem és kimentem a kávézóból. Nem álltam túl biztos lábakon, könnyek marták a torkom. Tényleg meg tudom fullasztani az embert a problémáimmal? Tényleg olyan nagy teher vagyok? 
Kennedy válasza persze a nem lenne, hisz ő már megszokott az évek alatt. De Markus is tudta, hogy vannak problémáim, mégis besokallt. Vajon Kennedy mikor fog? 
Minden szerettemmel ez lesz, és mindenkit elűzök majd a közelemből?
A telefonom hivatalos üzenetet jelezve csipogott. Mint sem sejtve előrántottam a zsebemből, átfutottam az üzenetet, és ott rögtön földbe gyökerezett a lábam.
Egy. 
Kibaszott.
Zongora.

~Armin szemszöge~

Ma csak öt óránk volt, így egész hamar hazaértem. A Banda beült valahová, de én inkább leváltam. Nem vágytam másra, csak arra, hogy feküdjek és sajnáltatva magam várjak Abbyre. A délutánom ezzel telt, elnyúltam a kanapén, a TV-t bámultam és nem csináltam semmit. Éreztem magamon anya tekintetét, magamban imádkoztam, hogy nehogy beszéljen kelljen most vele, ugyanis senkihez sem volt most kedvem, de persze imáim nem találtak meghallgatásra.
-Még mindig nem írt semmit?-mellém telepedett. Épp dolgozni készülődött. Mindig hamarabb elkészült egy órával, igazából fogalmam sincs miért szeret kosztümben ülni itthon, de ha neki jó, nekem is.
Nemlegesen ráztam a fejem. Anya tekintetében szomorú árny villant.
-Ennyire beteg?-kérdezte. Megállt a távirányítót kapcsoló kezem. Őszintén ebbe olyan mélyen nem gondoltam bele. Írta Abby, hogy semmi komoly, de az ő mércéje nem egészen emberi, amennyit ő kibírt... Ami neki a "nem komoly" abba én már háromszor belehaltam.
De mi van, ha azért nem ír, mert tényleg olyan beteg? 
Anya végigsimított az arcomon. Meglepve néztem rá, évek óta nem ért így hozzám, bár én nem hagytam. Utoljára olyan tizenhárom lehettem, és épp elvesztettem egy nagyobb bajnokságot, rettenetesen letörtem.
-Minden rendben lesz, Armin-mondta anya, majd puszit nyomott a homlokomra és elment dolgozni. 
... 

-Borzasztóan nézel ki.
Felnéztem a nővéremre. Nem vettem észre amikor megjött, elég sok órája volt az egyetemen, így csak késő délután esett be. A haja ezerfelé állt, az inge is gyűrött volt, de nem annyira mint az arca. A Markussal való szakítást tanulással vészeli át, az utóbbi két hétben mindig bennmaradt legalább két plusz órát. Anya azt mondta, hogy hagyjuk, hogy feldolgozza magában, ha ő így teszi, akkor így teszi.
-És ha megkattan?-kérdezte Alexy.
-Akkor is szeretni fogjuk kényszerzubbonyban is-bölcselkedett anya.
A nyelven volt valami szellemes visszavágás Tinának, de végül ezeket végiggondolva nem mondtam ki. Van elég baja így is. 
Szó nélkül visszafordítottam a tekintetem a televízióra. Tina dühösen szitkozódott, öles léptekkel a készülékhez caplatott és kikapcsolta azt.
-HÉ!
-Befejezted!-Hogy a szavait nyomatékosítsa kikapta a kezemből a távirányítót.-Elmegyünk valahova! Már hónapok óta a búskomor pofádat bámulom, elegem lett.
Alexyvel összefogva felrángattak a kanapéról és elvittek moziba (nem értem ez mitől jobb, mint a TV, de hagyjuk), és elterelték legalább két órára a figyelmem, amiért nagyon hálás voltam nekik. Néha teljesen magától értetődőnek veszem, hogy nekem ilyen király családom van, pedig nem kellene. Meg kéne becsülnöm. 

~Abby szemgöe~

Alig bírtam megülni a helyemen, miközben a bankos csávó hozzám beszélt, a szavai értelme el se jutottak hozzám. Az agyam zsibbadtsága még mindig nem múlt el. Mikor megláttam az üzenetet arról, hogy a REACH-es pénzt mintegy szálig leemelték a számlámról elvesztettem a talajt. Abban a pénzben volt a jövőm, arra tudtam volna csak alapozni a későbbiekben, és ha Frank vagy a REACH tudomást szerez arról, hogy a pénznek lába kelt, már nem kellesz a jövőm miatt aggódnom.
Pánikba estem az üzenet láttán, fogalmam sem volt kit riasszak. Franket nem. Kennedy szólt volna Franknek. Végül a nagyimat tárcsáztam szinte sírva, hogy azonnal el kell vinnie a bankba mert vészhelyzet van. Ő rögtön ugrott, nem kérdezett, némán nyújtott támaszt nekem. Mellettem ült, miközben a banki alkalmazott magyarázott nekem, minden szavát itta a csávónak, hogy minél többet tudjon segíteni nekem.
-Sajnos nem tudjuk megmondani, hogy ki vette ki a pénzt-mondta a húszas éveiben járó férfi.-Csak hogy ma vették ki. Sajnálom.
-És hogy tudta kivenni egy idegen?-nagyi szemrehányóan nézett a szemben ülőre, aki egy kicsit összehúzta magát, mint egy kisgyerek, aki rosszat csinált. 
-Gondolom felhatalmazott volt-motyogta.
-Felhatalmazott?-Nagyi kérdőn meredt rám. 
Abban a pillanatban minden világossá vált. Rajtam kívül csak ketten nyúlhattak ahhoz a számlához. Frank és Markus.
Eredetileg csak Franknek volt hozzá joga, de bűntudatom volt, nyáron Markussal nagyon összevesztünk, és kiengesztelésképpen elmentünk együtt és aláírtuk a papírokat, ha bármikor is kiegészítésre volna szüksége az ösztöndíj mellé, akkor ki tudja szolgálni magát. 
A nagyi és a banki alkalmazott kidülledt bociszemekkel bámult rám. Eszembe se volt beárulni a saját bátyámat. Biztos valami félreértés lehet az egész - nyugtattam magam. Igaz azt mondta nem kér többet belőlem, de tizenhét év nem felejtődik csak úgy el. Ne teheti ezt a saját húgával. 
-Abby?-A nagyi megszorította kicsit az alkarom.
Rögtön felugrottam a székemből. El akartam tűnni, a takaróm alá bújva sírni.
-Köszönöm a segítséget-biccentettem az alkalmazott felé. A nagyi tanácstalanul állt fel.
Szinte kirohantam az épületből, a nagyi alig bírta tartani velem a lépést. Többször is a nevemen szólított, de nem akartam meghallani. Kiérve a hideg márványnak vettetem a hátam és fáradtan összerogytam. Egy percet engedtem meg magamnak, hogy összeszedjem magam.
-Abby, mégis mi ez az egész?-vont kérdőre a nagyi. Nem úszom meg, hogy előtte ki ne terítsem a lapjaim, abban reménykedhetek, hogyha teljesen őszinte vagyok, akkor talán nem szól Franknek.
Meséltem neki a REACH alapítvány támogatópénzéről, és Markusról, többet nem is kellett mondanom, mert rögtön megértette a párhuzamot. Bánatos kiskutyaképpel meredt rám, egyszer felém emelte a kezét, hogy megvigasztaljon, de mozdulat közben megállt a keze és visszahanyatlott az oldala mellé. Valószínűleg az arcomat látva futamodott meg. Értékelem a gesztust, de nem akartam, hogy megérintsen. Most senki érintésére sem vágytam. Bár ez hazugság.
-Ezt senkinek sem mondhatod el-fejeztem be.-Főleg nem Franknek. Meg tudom oldani. Meg fogom oldani. 
A nagyin látszott, hogy vívódik belül, majd végül aprót biccentett.
-Én bízom benned-mondta.
Autóval visszavitt a kórházba, miközben egy szót sem szóltunk. Búcsúzásnál csak integettem, nem tudtam, mi a frászt mondhatnék. Szerencsére ő se várt el tőlem többet.

...

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de jóval több, mint egy óra, mert a portánál Kennedy türelmetlenül dobolt a lábával, miközben az ablakból leste, mikor jövök már. Amikor meglátott felpattant, és a hatalmas méretének köszönhetően rögtön mellettem termett. Tizedmásodpercek alatt kellett végiggondolnom, hogy mennyit árulhatok el neki, hogy meg is elégedjen, de ne kezdjen el a pénzre gyanakodni. Nem akartam elmondani neki a Markussal való találkozás részleteit, de nem tudtam előle rejtegetni az arcomról az elmúlt órák kínzását.
Ahogy Kennedy mellém ért a karjába zárt. A hatalmas mellkasába fúrtam az arcom, és az egész nap kijött belőlem. Annyira rázott a zokogás, hogy nem bírtam megállni a lábamon, Kennedy ölbe kapott úgy vitt vissza a kórterembe. A folyosón végighaladva éreztem ahogy a nővérek és a betegek szégyenkezés nélkül bámulnak, amitől csak még jobban elkapott a sírás. Nem akartam, hogy mindenki lássa rajtam, hogy újra kiakadtam, nem akartam hogy lássák a gyenge oldalam. Elbújtam Kennedy izmai mögé, úgy szorítottam a fiút magamhoz, hogy biztos meglátszik majd a bőrén az ujjaim nyoma. 
Kennedy végül letett az ágyamon, mellém ült. Amíg le nem nyugodtam végig mellettem volt, simogatta a hátam, az arcomról letörölte a könnyeket. Sky adagolta a zsebkendőket. 
Már lement a Nap, mire csitult a zokogásom. Minden kijött belőlem: a bátyám és a jövőm elvesztése is. A fájdalom, hogy Markust igaz én továbbra is a bátyámnak tekintem, de ő nem húgának. Mióta nem szerethet már? És az én szeretetem mikor fog elmúlni az irányába?
Az elmúlt öt év után nem voltak nagy terveim, mikor talpra álltam. Mindenképp le akartam tenni az érettségit, a többit a sorsra bíztam. De most már nincsenek választási lehetőségeim. Pénz nélkül az estleges főiskolás vagy egyetemes terveknek lőttek, és a saját lábamra állásnak is. 
Miután betöltöttem a tizennyolcat és leérettségiztem senkitől nem fogok elfogadni pénzt, ezt már akkor eldöntöttem, amikor REACH se volt. Ha kell, elindulok újra a nulláról.
És most megint itt vagyok, a nullán. El is felejtettem már milyen érzés. Jó szar.


10 megjegyzés:

  1. Miért tegnap néztem meg a Your Lie in April-t? Abban is most van a trauma, most pedig szíven ütött ez az "ejtés"...
    Köszi a részt, már vártam <3

    VálaszTörlés
  2. Még egy remek rész. Megkönnyeztem, amikor Markus "dobta" Abby-t. Nem testvér az ilyen. És az a bankszámlás eset... Nagyon tetszett, és remélem hamar jön az új rész! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tizenötödikén tervezem kirakni a 82-t, remélem az is tetszeni fog :)

      Törlés
  3. Úristen *.*
    Köszönöm, hogy kiraktad a rajzom! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy elküldted, nagyon jól esik :) Sok sikert az íráshoz és a rajzoláshoz :))

      Törlés
    2. Köszönöm, ez óriási megtiszteltetés <3

      Törlés