2016. június 27., hétfő

68. FEJEZET

Menj el!




Sziasztok! :D

Itt is vagyok, igaz hétvégére ígértem, bocsánat az egy nap késésért. Egy hónap múlva 2. blogszülinap 2!! ÚRISTEN és fogalmam sincs, mit kéne csinálni. Valamivel azért meg kéne ünnepelni, és ebben az ügyben titeket kérdezlek: van valami, amit szívesen elolvasnátok, akár mellékszereplő sztoriját, vagy bármit? Kérlek írjátok meg, ha van ötlet. Mindenkinek jó olvasást, és további szép reggelt/napot/estét

Dorina :)


~Abby szemszöge~

Ötletem sem volt, mit keres Rosalya az ajtóm előtt, de nem szóltam. Amúgy is megromlott kicsit a kapcsolatunk, így csak beengedtem, rohamtempóban elkészültem. Nem volt nagyobb probléma, Rosa úgy látszott fehér zászlóval jött, jót akart, segített. Én voltam a hibás, nem tudtam szabadulni attól a gyomrot görcsbe rántó rossz érzéstől, ami a fürdőszobatükör előtt állva elfogott. Néztem a tükörképem és leírhatatlan fájdalom hasított belém. 
A hajam kuszán omlott a vállamra, szörnyen nézett ki. A ijesztően nagy szemeim méretét még jobban növelték az alföld méretű sötét sávok, amik alatta húzódtak. Az ajakam kiszáradt és cserepes volt, még jobban látszódott a sebhely rajta. A sárga felső csak még jobban rám vonta a figyelmet, amitől elkapott az émelygés. Hihetetlenül csontvázszerű voltam benne. A hosszú karjaim borzasztóan vékonynak és csontosnak tűntek. Az egész felső feszülős anyagból készült, de az én testemen nem volt nagyon hova simulnia, így csak lógott rajtam. Főleg a mellrésznél látszott ez, ahol kilátszó bordáim tartották csak az anyagot. Ráadásul rövid is volt, épp leért a nadrágom derekáig. 
Próbáltam nagy levegőt venni, de mintha egy fűző lenne rajtam, nem sikerült. Nem akartam kiakadni, hisz az ajtó túloldalán ott állt Rosa. Nem akartam, hogy hallja, hogy sírok. Hisz ez csak egy ruha! Minek itatnám miatta az egereket? 
Próbáltam erőt meríteni ebből a két mondatból, kiléptem a fürdőből. Rosa rám mosolygott, megdicsért. Nem válaszoltam, rá se mertem nézni, féltem, hogy amint mondok valamit, elordítom magam, hogy SZABADÍTSON KI INNEN! 
Némán mentünk egymás mellett a suliba. Hallottam, hogy Rosa beszél, de szavainak értelme nem jutott el hozzám. Úgy éreztem, mindenki figyel, a tekintetek lyukat égetnek az egész testembe. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy az ezer lyukon át átfolyik a vérem, vérezve borulok le a szürke járdára. Körém gyűlnek az emberek, és csak néznek rám. A kíntól ordítok, artikulálatlanul, értelmetlenül. De legszívesebben ezt kiáltanám: NE NÉZZETEK MÁR!
Rosa már nem állt mellettem. Megfordultam, földbe gyökerezett lábakkal bámult rám. Pislogni se volt időm, máris mellettem termet. Szavai egy-egy késdöfések voltak a szívembe. Vissza akartam vágni, rázúdítani a fájdalmat, amit ő okozott... de megláttam valamit a tekintetében, amit nagyon jól ismertem. Ez az egész nem rólam szólt. A múltjáról. Történt valami, azért ideges. Én csak előhoztam belőle.
Szóra nyitottam a szám, meg akartam nyugtatni, hogy tudom, mit érez. A dühe teljesen természetes, én is éreztem, annyira mérges voltam, hogy legszívesebb mindenkit és mindent elpusztítottam volna magam körül.
De nem tudtam ezeket elmondani neki, mert sarkon fordult, és már el is tűnt a szemem elől. Lábam utána lendült, de a törzsem megbénult. A hirtelen mozdulattól összerándult a testem: a fürkésző tekintetek még erősebbek lettek. Mintha felfedtem volna magam.
Újból összehúztam magam, a földet néztem. Lekaptam a vállamról a táskámat és kirántottam belőle a pulcsimat. A heves mozdulatra minden kiesett a táskámból minden, ami benne volt. Nem nagyon érdekelt, mert meg tudtam kaparintani a pulóverem, azt a szürke csodát, ami megmenthet ebből a kínos helyzetből
Gyorsan magamra kaptam a pulóvert, teljesen felhúztam a cipzárt is. Egyből elöntött egy bizonyos biztonságérzet: mintha páncélt viselnék, visszacsapódtak róla a pillantások, nem látszódtam én sem benne. Eltakart és megvédett. 

...

Rosa a padunkon ült. Félve ültem a pad másik szélére. Már messziről éreztem a belőle áradó dühöt. De kockáztattam, beszélni akartam vele, de visszaemlékeztem, hogy én is ilyen voltam. Nem hallgattam senkire, magamtól kellett lehiggadnom. Ha hozzám szóltak, nemhogy lehiggadtam volna, inkább még dühösebb lettem. Segíteni szeretnék, de nem tudok: szar ügy.
Hogy eltereljem a gondolataimat inkább elkezdtem kutakodni a táskámban, kaját kerestem, majd' éhen haltam, de semmi. Igaz is, mikor pakoltam volna be...
Panaszos nyögést hallattam, mire, mintha hívószó lett volna, ledobta magát mellém Armin. Arcán természetellenesen széles vigyor virított, az arcom akaratom ellenére is utánozta őt. 
Köszöntött minket, majd teljes testével felém fordult, a szemei csillogtak. Nem tudtam mit kezdeni a közelségével, egyik részem távolodni akart, a másik olyan közel menni, ami fizikailag képtelenség. Fogalmam sincs, mikor alakult ki ez az utóbbi hangocska a fejemben, de mindenképp rémülettel töltött el.
Armin csak nézett rám, azokkal a kék, szinte már világító szemeivel. Talán azt várta, hogy megszólaljak, nem tudom. Ha akartam is volna se tudtam volna megszólalni, mikor így néz rám. Mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben, átlátna a páncélomon, az egész lényemet látná. 
Minden szó nélkül felém nyújtott egy piros almát, miközben csak mosolygott. Elvettem tőle, rámosolyogtam köszönetképpen, és bele is haraptam, hogy ne vigyorogjak úgy, mint valami őrült.
Amin elnyújtózkodott a padon, de közben csak engem bámult.
-Mizu?-szórakozottan szólt hozzám, majd tetőtől talpig végigmért. Éreztem, hogy bizsereg a tarkóm, igaz az előző falat almát se nyeltem le, de haraptam egy még nagyobbat, nehogy elpiruljak.
Megállt a tekintete az arcomnál, mélyen a szemembe nézve folytatta.
-Fázol? Minek az a pulcsi?
Hirtelen zökkentett ki ez a két mondat az álomvilágomból. Armin tekintetének fogságából kiszabadultam, elfordítottam a fejem, bárhová néztem, csak rá nem. Hátralestem Rosalyára, mert kezdtük nagyon elhanyagolni, de nem volt ott. Nem kellett sokáig keresnem a tekintetemmel: a kapu oldalában állt Alexyvel az oldalán. A tekintetükből áradó gyűlöletet érzékelve megborzongtam. Értem, hogy Rosa miért pipa, de mit tettem Alexy ellen?
-Ne is törődj velük!-suttogta Armin. Végigsimított a bal karomon. Még a vastag pulcsi alatt is lángra gyúlt a bőröm. 
-Alexy miért zabos?-kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét arról, mennyire zavarba hozott ezzel a kis nyugtató gesztusával. 
Megvonta a vállát. - Nem tudom. Rájött az öt perc. De majd megbékél, folyton hisztizik. 
-Nem is érdekel, hogy haragszik.
-Persze, hogy érdekel.-Felé kaptam a fejem. A hangja szokatlan módon kemény volt, a tekintete is elkomorult egy pillanatra. Rosék hűlt helyét nézte - hova a fenébe tűnhettek két másodperc alatt? -, majd újra felém fordult. Arcán hamis félmosoly, már nem volt olyan vidám.-Már ismerem annyira a testvérem, hogy meg tudjam különböztetni, mikor kell foglalkozni a hisztijével, és mikor csak magamutogatás. Az úton vesztünk össze, és semmilyen észérvet sem mondott, amiért jogos lenne megharagudni. Csak nyafogott egy sort.
Bólintottam, de nem nyugodtam meg. Rossz érzés kerített hatalmába: éreztem, hogy Alexy és Rosa haragja is rám irányul. Észrevettem, hogy beszélnek a hátam mögött egy ideje, de csöndben maradtam, nem ért annyit. Mit tettem?
-És mi van veled, meg Rosával?-Armin hangja megint fesztelen volt, ahogy elfeküdve, félig lezárt pillái alól lesett fel rám.-Nagyon mérgesnek tűnik. Ijesztő.
Felhorkantam.
-Szerinted melyik haragos nő nem ijesztő?
Elvigyorodott.
-Mindegyik ijesztő. A horrorfilmek nyomukba se érnek.
Felnevettem. Egy ideig csendben ültünk, én törökülésben, Armin elfeküdve a pad másik végében. Teret adott nekem, amit csak köszönni tudtam neki, már így is eléggé összezavart ezer dolog, nem kellett még az is, hogy a közelsége bizonytalanítson el. 
Végül elmondtam neki a reggeli történet lényegét: felbukkant nálam, csak úgy, random, majd összevesztünk amiatt az átkozott sárga felső miatt.
-Összevesztetek egy felső miatt?-Szemöldöke a hajtövéig szaladt, mire kirobbant belőlem a kacagás.
-Nem, csak...-itt megakadtam. Hogy tudnám neki elmagyarázni? És ha el is mondom... teljesen hülyének fog nézni... egy hiszit picsának.
Armin kíváncsian nézett a szemembe. Elfordítottam a tekintenem, nem bírtam tartani a szemkontaktust. A pulcsim alját babráltam. Hatalmas volt az a pulcsi, leért egészen a combom közepéig, és még kétszer belefértem volna. Most mégis olyan aprónak éreztem magam benne, mintha semmit sem takarna a testemből, Armin simán átlátott rajtam. Éreztem, hogy tudja, miért sütöttem le a szemem. 
Felállt és a kezemért nyúlt. Bizonytalanul néztem rá. Tudtam, hogy bízhatok benne, de abban tanácstalan voltam, mit akar tenni.
-Bízz bennem!-Elszántan bámult bele a szemembe. Igaz kicsit haboztam, de végül elfogadtam a kezét. Egy kisebb áramütés ért, amikor összekulcsolódtak az ujjaink, de igyekeztem nem mutatni jelét.
Felhúzott a padról és határozottan elindult a suli épülete felé. A folyosón kevesen lézengtek, főleg alsóbb évfolyamok tanuló tették ki azt a pár embert. Próbáltam szigorúan a földet nézni, de nehezen vonatkoztattam el a kilencedikes lányok tekintetétől, akik miután megnézték maguknak az előttem sétáló Kockát, elvigyorodtak, majd rám tévedt a szemük, és úgy néztek rám, mintha azt kérdeznék: te hogy a francba kerülsz oda?
Arra eszméltem, hogy Armin megragadja a vállam és betuszkol egy sötét terembe. Legszívesebben felkiáltottam volna félelmemben, de tudtam, hogy nem akar nekem rosszat. Végig görcsösen szorította a kezem, mintha félne attól, hogy elrohanok, amint enged a szorításon. Biztos, hogy nyoma marad, de nem rántottam ki a kezem a kezéből, ismeretlen érzés vert sátort a gyomromban, ami megállított abban, hogy megszakítsam a mozdulatot.
Magunkra zárta ajtót, vaksötét volt. Tapogatózott egy ideig, majd megtalálta a kapcsolót. A takarítószertárban találtam magam - elég kicsi volt, ráadásul vágni lehetett a fertőtlenítő szagot, így nem sokáig maradhatunk bent, ha nem akarjuk, hogy mind a kettőnket kórházba vigyenek.
Armin elhajolt a villanykapcsolótól és vészesen közel állt meg hozzám, olyan közel, hogy a gyomromban tanyázó bizsergető érzés színtiszta pánikká alakult, és már attól rettegtem, hogy előbb visz el a mentő egy jó kis pánikrohammal, mint fulladással.
Szemét az enyémbe fúrta, átfogta a két vállam, mintha megérezte volna, hogy mindjárt összeesem. Stabilan tartott. Így álltunk egy ideig, kezdtem megnyugodni. 
Armin észrevette a nyugalmat a szememben, a keze a nyakamra siklott, megkereste a pulcsim cipzárját. Megállt, mintha engedélyt kérne, hogy lehúzhassa. A fejemet csóváltam.
-Bízz bennem!-ismételte meg azt a két szót, amit csak pár perccel ezelőtt mondott el, de most egészen más hatással volt rám. Talán a közelsége miatt, nem tudom. De most minden idegvégződésem görcsbe rándult, vészjelzést adva a testemnek: nem lesz ez így jól!
Nem szóltam semmit, Armin ezt belegyezésnek hitte, elkezdte húzni lejjebb a cipzárt. Megmarkoltam a kezét, hogy megakadályozzam. Nem bírnám ki, ha meglátná, milyen: anorexiás kis semmi vagyok igazából. 
De a fiú nem tágított: finoman kiszabadította a kezét, és mielőtt bármit is tehettem volna lent is volt a cipzár. Lerántotta a vállamról a pulcsit, utánakaptam de a feje fölé emelte. 
Az arcán nem volt diadalittas vigyor, komoly ábrázattal méregetett. Az egész testem égett, ahogy éreztem rajta tekintetét. Kezemet összefontam magam előtt ott, ahol tudtam, hogy a legjobban átlátszanak a bordáim, próbáltam takargatni magam, de esélyem se volt. 
A fiú ledobta a pulcsit a földre, és leválasztotta a kezem a testemről. A mellkasát bámultam, még véletlenül se bírtam felvenni a szemkontaktust. Mit gondolhat most rólam? Milyen undorító lehetek a számára?
-Abby...-a nevem szinte imaként hangzott a szájából. Az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy a szemébe nézek, de leráztam a kezét. Már nem érintett meg, de az égő érzés nem szűnt, sőt, minden porcikám pörkölődött már. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, most azonnal ki kell innen jutnom.
Megkerültem őt, amennyire lehetett, az ajtó felé nyomultam. Rángattam a kilincset, de semmi. Bezárta.
Még jobban rángattam a kilincset, igaz tudtam, hogy be van zárva az ajtó, mégis, mintha ott legbelül nem fogtam volna fel. Kapkodtam a levegőt, a falak mintha jöttek volna felém. A fertőtlenítőszag marta a torkom, öklendeznem kellett. Teljesen elveszítettem a kontrollt, teljesen pánikba estem. Ott legbelül tudtam: nincs baj, itt van Armin, nem közelednek a falak, nem fog megölni semmi. De ez a rész túl halk volt, az egész agyamat beborította a pánikroham felhője: BE VAGYOK ZÁRVA, A HELY EGYRE SZŰKEBB, A LEVEGŐ FOGY... 
Itt kellett volna leállnom, ez már kezdett a hisztire hajazni. Itt volt mellettem Armin, nem akartam, hogy lássa, mennyire kattant vagyok. De olyan erősen villogott a pánik az agyamban, hogy minden épeszű gondolatot kitörölt. 
Kéz nehezedett rám, menyugatóan dörzsölni kezdte a vállam, de nem vállt be. Csak összecsuklottam a súly alatt. A számba haraptam, hogy elfojtsam a zokogásom.
Armin az ajtóval szöszmötölt, és amennyire csak tudott, a művelet közben próbált nem hozzám érni, érzékelte rajtam a rettegést. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, és sose akartam onnan előjönni. Most megcsináltam. Tényleg elmebetegnek tűnök. 
Az ajtó nyílt, és én gyakorlatig kiestem rajta. Még mindig nem voltam magamnál, egészen a lányvécéig futottam öntudatlanul. A jéghideg csempének vetettem a hátam újra és újra, hogy csillapítsam forró testem melegét.
Viola jött végül megmentésemre: hangja kirángatott, igaz, nem rögtön. Rázott a visszatartott sírás, egész testemben remegtem, de sikerült leállnom. Zihálva vettem a levegőt, teljesen leizzadtam. Viola a hátamat simogatta, és ismételgette, hogy nem lesz semmi baj. Nem hittem el neki, de hevesen bólogattam, kezdett csillapodni az ijedelem a tagjaimban. 
Csendben ültünk egymás mellett. Viola vállára hajtottam a fejem, teljesen ki voltam csavarodva, mivel ő jóval kisebb mint én, de nem bántam. Hallgattam, ahogy egyenletesen lélegzik, és mondogatja, hogy nincs semmi baj.
-Mi történt?-kérdezte tőle suttogva. Zihálva, akadozó hangon meséltem neki, nem állt biztos lábakon a mondandóm, de ki tudta szűrni belőle a lényeget. Igazából csak annyit tudtam kinyögni, hogy úgy éreztem, ott halok meg, közel volt hozzám, ott volt Armin, nem kaptam levegőt, meglátta, hogy milyen undorító szörny vagyok, jöttek a falak. Mindig más volt a sorrend.
-Armin küldött ide hozzád-szakított félbe barátnőm. Elkerekedett szemekkel néztem rá.-Aggódik. És nem gondol szörnynek. Benne megbízhatsz, nem akar bántani téged.
-Nem akartam, hogy lássa. 
-Nem ijesztetted el. Szerintem csak özönözted. Csak még jobban meg akar védeni.
Nem tudtam, mit szólhatnék. Inkább megkértem Violát, hogy ne is szaporítsuk a szót, és hozza ide a tesipólóm, mert átveszem. A sárga felső vizesen tapadt a testemre, most még undorítóbban festettem. 
Amíg egyedül voltam bent, átgondoltam a dolgokat. Nem tudtam volna most Armin szemébe nézni. Már másodjára akadtam ki előtte. Legszívesebben megfulladtam volna. Még mindig gyenge voltam. De az egész vele kezdődött. Ő idézte elő belőle a remegést - igaz az első szakaszában jó volt -, és a végén átcsapott rosszba. Valahogy semmi nem jön össze.
Viola hozta az egész tesicuccom, próbáltam megszárítkozni - több kevesebb sikerrel -, majd felvettem a pólóm. Rázott a hideg, így felvettem a pulóvert - Armin odaadta azt Violának. Érződött rajta kicsit Armin dezodorjának illata. Úgy éreztem, még egy réteget kopott a páncélom.

...

Végül nem mentem be több órára. Beültem a tanáriba papírokat tologatni. Nathaniel kimentett az órákról, hogy tényleg van pár fontos okmány, amit rendzeni kell. Imádom a srácot.
Órák után ő is bejött. Nem volt teendő egyáltalán, így meg is lepődtem, de nem szóltam. A házim fölé hajoltam, ő némán leült elém. Kínos csend telepedett ránk. Ő várakozón engem bámult, hogy szóljak hozzá, de én mindennél jobban szerettem volna ezt elkerülni. Patthelyzet. 
Hirtelen felállt, gondosan betolta a székét és felém fordult.
-Segítesz szórólapozni?-Felnéztem rá, mire ő csak nemtörődöm felnyalábolt egy tucat kék lapot.-Ki kell aggatni párat.
Mosolyogva bólintottam, és már mentünk is. A harmadikon kezdtük, minden ajtóra ragasztottunk. Nyílt napos szar volt, beszéltünk róla gyűlésen, de nem figyeltem. 
-Büdös a tanulás?-kérdezte játékos hangon Nathaniel, amitől felnevettem.
-Hát te meg ki vagy?-böktem meg, csak mosolygott, de nem szólt.-Év elején még tuti jöttél volna a "felelősségteljes diák ilyet nem tesz" dumával-csak felnevetett ő is, és fejcsóválva válaszolt.
-Az év elején volt.
Legyalogoltunk a másodikra, ugyanazt csináltuk, mint az előző emeleten. Én tartottam a lapot, ő mind a négy sarkába celluxot nyomot. Közben forogtak a fogaskerekek az agyamban. Avery hasonló gondolkodású lány volt, mint Naht, ő nem változtathatta meg.
-Csak nem én voltam rád rossz hatással?-Kajánul elvigyorodtam, mire csak tiltakozón felhördült és otthagyott. Nevetve szökdécseltem utána.
-Nath igazi kis rosszfiú, rosszfiú lett, rosszcsontka!-énekeltem feldobva, mire kaptam egy barackot a fejemre. Nem szegte meg a kedvem, az egész második emelet zengett az én furcsán altorzított orrhangomtól. Nathaniel nevetett, és ha már megnevetettek valakit, megérte.

...

Nathot hívta a barátnője, szóval kicsit belehúztunk. Elég gyorsan végeztünk, csak az udvar volt hátra.
-De biztos?-kérdezte tőlem a szőkeség, ahogy a tanári felé sétáltunk. Én csak megvontam a vállam.
-Nem fogok belehalni, hogy egyedül tapétázom ki az udvart. És amúgy is... Téged vár a barátnőd tárt lábakkal-Nath metszően rám nézett, mire csak megráztam a fejem.-Bocs, karokat akartam mondani. A végtagokat keverem. 
Kaptam tőle egy tockost, de csak még jobb kedvem lett. 
A tanáriban furcsa rendetlenség volt. Az asztalról minden le volt söpörve, mintha valaki hirtelen lendületből, csak egy rántással lökött volna le mindent.
-Szerinted megint akcióztak a tanárok? - néztem körbe ruhák után kutatva, de azt nem láttam. Kár.
A szőke srác csak dühösen nézett rám, de amint elfordult, beharapta az ajkát, hogy elfojtson egy mosolyt. Nyertem!
Elkezdtük visszarakosgatni a cuccokat, hiába küldtem már el Nathanielt, csak maradt segíteni. Csak a szememet forgattam, és ismételtem "nem vagyok életképtelen, Szőke herceg.".
-Ez nem a te holmid?-szólt oda nekem egy idő után. Felpattantam és mögé sétáltam. 
A házim és a tankönyveim szinte már tökéletes stócban álltak, mintha direkt állították volna így. A törött bögrém, mint egy tortadísz a legtetején terpeszkedett ezer darabban, mintha a tortára csoki lett volna rácsurgatva, mindent belepett a kávé. Hogy egy pozitívumot említsek: legalább a szőnyegre nem fojt lötty. Azt takaríthattam volna egy életen át.
Elzavartam a szőke srácot, és neki álltam rendbe szedni a holmim. Nem készletezném, hogy néztek ki a cuccaim, a fele ment a kukába - pedig annyit szenvedtem a házival. Nem éri meg házit csinálni. 
A tönkrement tankönyveimet a tesizsákomba hajítottam - persze előtte annak a tartalmát a hátizsákomba öntöttem, és elindultam. Kiraktam pár plakátot az udvarra, és elindultam haza (udvar alatt értsd: a bejárati ajtóra és a kapura kellett papír, tényleg belehaltam).
A kapuban Rosába és Alexybe botlottam. Rosa azonnal kiszúrt, résnyire húzott szemekkel bámult rám, amitől kirázott a hideg. De uralkodtam a vonásaimon, megpróbáltam egy nyugodt vigyort erőltetni az arcomra. Meg akartam beszélni vele a dolgokat, de, ha őszinte akarok lenni, úgy éreztem, össze tudnék esni, annyira fáradt voltam, szóval most lustaságból halasztottam el a beszélgetést. Csak intettem neki, és hátat fordítottam. Próbáltam minél hamarabb az utca végére érni, de bármennyire is siettem, amikor befordultam a sarkon, fájdalom hasított a hátamba, mintha a pillantása leégette volna róla a bőrt.

...

Hazafelé már nem siettem. Alig bírtam egymás után rakosgatni a lábam, elfogott a reggeli kellemetlen érzés, hogy mindenki engem bámul. Egyenesen előremeredve mentem, egy pillanatra se oldalra nézve.
Nézd a kis szerencsétlent.
Mindjárt el is taknyol.
Nagyokat nyeltem, hogy elfojtsam ezeket a hangokat. De egész úton ott voltak az agyam hátsó részében, és nem hallgattak  el. 

Már jóval előbb észrevettem Armint, mielőtt a hazaértem volna. A bejárati ajtó előtti lépcsősor legfelső fokán ült. A zsebébe süllyesztette a kezét, és a cipőjét bámulta. Nem nézett fel rám, ahogy én is leültem, tisztes távolban tőle. Mind a ketten hallgattunk, láttam rajta, hogy direkt nem nézz rám, de én nem tudtam levenni róla a szemem.
El akartam neki mondani, hogy sajnálom, hogy nem figyelmeztettem, hogy valami nincs rendben velem, hogy rám pazarolta az idejét, hogy nem tudom viszontszeretni őt, mert fogalmam sincs, mit jelent szeretni. El akartam mondani neki, hogy ő nálam sokkal jobbat érdemel, sokkal többet, amit én valaha nyújtani tudok neki, mert ő egy jó ember, és nem egy olyan senkivel kéne összeállnia, mint én. Csak bocsánatot akartam kérni.
Próbáltam a tekintetemmel elmondani ezeket neki, és mintha érzékelte volna, felkapta a fejét, és a szemembe nézett. Összefacsarodott a szívem. Színtiszta fájdalom sugárzott a tekintetéből. Én okoztam azt ott a tekintetében. Szörnyeteg vagyok. 
Hirtelen megszakította a szemkontaktust és lenézett a kezeinkre: az övé az ő térdén, az én ujjaim szorosan markolták a pulcsim anyagát. Ő a kezemért nyúlt, mindenféle habozás nélkül egybefonta az ujjainkat. Görcsösen markoltam rá a kezére, mintha csak a tenyeréből sugárzó hő tartott volna életben. Akaratlanul is belevájtam az körmeim a bőrébe, olyan erősen kapaszkodtam. Kiserkent a vére az öt kis vágás nyomán, mire felszisszent. Bennakadt a levegő a tüdőmben. Már megint bántottalak. Nem akarlak bántani. 
Kirántottam a kezem a kezéből, ő utánam kapott. Fel akarta venni a szemkontaktust, de én nem bírtam a szemébe nézni. Hát nem látja, hogy csak a rosszat hozom rá?
-Menj el-suttogtam. A kezem mélyen a pulcsim zsebébe dugtam, a térdemet felhúztam a mellkasomhoz. Próbáltam olyan kicsire összehúzni magam, hogy észre se lehessen venni. Abban a pillanatban bármit megadtam volna azért, hogy láthatatlan lehessek. 
-Nem.-Határozott hangjára felemeltem a fejem. Kék szempárjából azonban nem határozottságot olvastam ki, hanem pánikot. Szinte láttam benne a kérdéseket. Mi történt? Hisz minden olyan jól alakult... Mi van veled?
A tekintetem a kezére siklott. A kis sebekből szivárgott a vér, az egész kézfejét beszínezte. Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsak egy fájdalmas kiáltást. Miért ül még itt? ISTENEM, MENJ EL TŐLEM!
Olyan erősen haraptam be a szám, hogy megéreztem az ismerősfémes ízt. Legszívesebb elszaladtam volna, de meg se tudtam mozdulni. Próbáltam lenyelni a torkomon felkúszó pánikot. Nem történhet meg velem ma még egyszer. Megint előtte. 
Armin közelebb húzódott hozzám, szorosan mellem ült. Kikerekedett szemekkel, mint egy áldozat a támadóját bámultam rá. Nagy kortyokba vette a levegőt, látszott, hogy nem igazán tudja, mit kezdjen a helyzettel, de nem fog elmenni, és segíteni akar.
Egy ideig csak nézett rám, várta, hogy kiakadjak a közelségétől. Én is erre számítottam, de a testem csúnyán elárult. Minden tagomba nyugalom áradt, a pánik nem kaparta a torkom. Most is elvesztem az irányítást, csak most nem félelemből.
Armin nyakához vezettem a kezem. Lassú mozdulatokkal tekertem le a sálját, remegett a kezem attól, hogy villanásnyikra hozzáértem a nyirkos bőréhez. Éreztem, hogy zihál, szinte lyukat égetett belém a pillantása. Próbáltam uralkodni a lélegzetvételeimen, de én is kapkodtam a levegőt. 
A kezéért nyúltam, bekötöztem a kézfejét. Egyáltalán nem ellenkezett, nem húzta a kezét, teljesen megbízott bennem. A gondolatra hideg borzongás futott végig a gerincemen.
Megszorítottam a kezén a rögtönzött kötést, mire összeszorította a fogát. 
-Sajnálom-mondtam halkan. Hang nélkül megrázta a fejét.
-Úgy se szerettem soha ezt a sálat-apró mosoly bujkált a szája szegletében. Az egész helyzet teljesen el volt cseszve, de mégis elnevettem magam. Az ő mosolya is őszintébbé vált, kiszélesedett.-Abby...-kezdett bele, és a mosoly elhalványodott. Nem néztem rá.-Egy ideig vártalak a suli előtt, majd végül Violát kezdtem faggatni, hogy mi történt veled. De ő azt mondta, téged kérdezzelek... 
-Nem tudom-szakítottam félbe.-Fogalmam sincs, mi történik velem, vagy mikor fog következőnek megtörténni.-A szemébe néztem, azt akartam, hogy a következő mondatomat komolyan vegye.-Ezért kell távol tartanod magad tőlem.
Keserűen felnevetett.
-Abby, én már képtelen vagyok távol tartani magam tőled.
Dühös lettem.
-Hát nem érted?! Én egy időzített bomba vagyok. Hirtelen fogok robbanni, és nem szeretnélek megsebesíteni. Kérlek, amíg nem fáj annyira, menj el-suttogtam elfojtott hangon.-Könyörgöm, esedezem neked, menj el!
Nem tudtam leolvasni semmit az arcról. A tekintete is üresen csillogott, mikor válaszolt.
-Nem tudok. Képtelen vagyok rá... Te egyszerűen...-Elbizonytalanodott, látszott rajta, hogy nehezen találja a szavakat. Elkapta a fejét, és sokáig bámult maga elé. Majd a szemembe nézett, olyan határozottsággal, amilyet még sosem láttam tőle.-Beférkőztél a bőröm alá, átitattad a véremet, és birtokba vetted a szívemet, Abby. Arra kérsz, hogy menjek el. Arra kérsz, hogy tépjem ki a szívem a testemből.
Úgy éreztem, mintha ráültek volna a mellkasomra. Rettegéssel töltött el amit mondott. Keserűen elmosolyodtam.
-Hamarosan rá fogsz jönni, hogy a szépség csak a bőr felszínéig tart, a mocsok viszont csontig hatol-komolyan a szemébe néztem, majd felálltam és bementem a bejárati ajtón. Ahogy becsaptam az ajtót, a hátamat az ajtónak vetve leültem a földre és hallgatóztam. Szinte egy örökkévalóság telt el, amikor meghallottam bizonytalan, távolodó lépteit. Miután elment hosszú percekig ültem még ott, és ismétlődtek a fejemben a szavai.
Beférkőztél a bőröm alá, átitattad a véremet, és birtokba vetted a szívemet. 
A gitárpengető-medálhoz kaptam a kezem és megszorítottam. Fájdalmasan nyilat a szívem tájéka.
Birtokba vetted a szívemet.















8 megjegyzés:

  1. azonnali fojtatást! *o* és már nagyon érdekel Peggyék mesterkedése is ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, a következő részben még húzom picit az agyad ;)

      Törlés
  2. Oooooooooooooo Istenkem. Ez . Valami. Hat..... az a baj hogy szóhoz se jutok.... :D . Egyszerűen.... na mind1.a beszéd nem az en asztalom. :) Kiadhatnád könyvnek! Jobbat nem tudok. . . Gome.
    És ha nem baj engem az a "dallopas" vagy hogy is mondjam.... Xd . Amikor Lisander az o dalát énekli. Vagy.... ajjjjj.... Ha érted akkor Nobelt küldök . :D
    Na mind1. K*rv@ jó volt . Ez a lenyeg xd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, ez jól esett :D
      Mire gondolsz pontosan? Fejtsd ki kérlek :D

      Törlés
  3. Oh. My. God. Azonnali folytatást szeretnék *---* iszonyatosan übermegaszuper rész lett!

    VálaszTörlés
  4. *o* Fantasztikus ez a fejezet is, mint mindig. ^^ Természetesen várom a folytatást. És hát.. Lysander párti vagyok, de még számomra is egyre szerethetőbbé válik Armin csak a történeted által. Meg a kíváncsiság. xD Csak győzzem kivárni mit alkotnak Rosáék. :D

    VálaszTörlés