2016. június 19., vasárnap

67. FEJEZET
Utálatunk tárgya



Sziasztok!
Nem tudom, emlékszik-e még rám valaki. :D Két hónap kihagyással itt ez a rész, fogadjátok szeretettel :) Ez amolyan "töltelék rész", ezután kicsit beindulnak a dolgok. Ez csak azért íródott, hogy mindenki megértse ki-mi miért tesz. És jövőhéten jövök szerintem a következővel, jó olvasást ehhez :)
Dorina


~Alexy szemszöge~

Néztem Armint, ahogy kibújt a cipőjéből. Hülye vigyorral bámult maga elé. Már az arcára fagyott az a ütődött kifejezés, mintha mindig az angyalát látná. Furcsa érzéssel töltött el, ahogy néztem a tesóm. Látszott rajta, hogy rohadtul szerelmes, és semmi más nem érdekli. Az arcát tanulmányoztam, kerestem rajta ismerős vonásokat: üveges, fáradt szemet a sok kijelzőre bámulástól; hullafehér, unott arcot. Mintha más valakit néztem volna. Most egy kicsit megkapta a nap (A NAP! ŐT!), és kék szeme izgatottan csillogott.
-Csá!-Köszönt rám vidáman, majd a konyha felé vette az irányt.-Mi a kaja? Éhen döglök!
-Itt ugyan senki nem hal éhen!-Anya a konyhából kilépve mind a kettőnket végigmért, majd a konyhába invitált minket. Igaz nem voltam éhes, de tudtam, hogy anya tuti faggatni fogja Armint, arról nem szerettem volna lemaradni.
Letelepedtünk az asztalhoz, Armin hang nélkül tömte a fejét, én anyára pillantgattam, ő meg csak intett a fejével, hogy nyugodjak le. Majd amint tesóm végzett, kezdődött a kérdezősködés. 

Anya elvette tőle a tányért, bedobta a mosogatóba. 
-Ha ilyen éhes voltál, miért nem jöttél hamarabb haza? Istenemre mondom, nem értelek!-Szembefordult Arminnal, összefonta a kezét a melle előtt.- Csak azt ne mond, hogy megint elhagytál valamit, és azt keresgetted! Nem veszek neked...
-Nyugi!-Armin tüntetőleg felkacagott. Magamba csak vigyorogtam. Ez anya titkos módszere arra, hogy szóra bírjon bennünket: addig beszél, amíg le nem állítjuk. Én pár éve már rájöttem erre, de a nővérem és ikrem nem, szóval náluk ez még mindig működik. 
Armin felmarkolt egy almát a gyümölcsös tálból, majd felpattant a konyhapultra. 
-Nem hagytam el semmit. Csak Abbyt kísértem haza.
-Az elmúlt egy évben csak ezt a nevet hallom!-fújtat anyám mosolyogva.-Mintha a szádra ragadt volna, csak róla beszélsz!
Armin, hogy elfojtsa a mosolyát nagyot harapott az almába. Sokáig rágott, teljesen elengedte a füle mellett a megjegyzést. 
-De mi van azzal a kislánnyal? Van valami a lábával, hogy mindig kísérgetni kell?-Tett rá anyám egy lapáttal, mire elmosolyodtam Armin felé fordultam, de meglepetésemre ő nem mosolygott. Haragos maszkká formálódtak vonásai. De ismét nem szólalt meg.
-Jaj, tudod, hogy nem úgy értem! Istenem, te aztán igazán szerelmes vagy!-nevetett anya, és megfordult, kuncogva sikálta a tányérokat. 
-Ezt úgy mondod, mintha valami borzalmas dolog lenne-szólalt meg végre Armin mélyebb, kicsit mintha fenyegetőbb hangszínen. Rögtön odakaptam a fejem, leesett az állam. Tényleg többre tartja őt, mint minket?
Anyám felé lestem de ő csak mosolygott, és ingatta a fejét. 
-Fiatalság, bolondság, mint mondani szokás!-nevetett jóízűen, majd még mindig kacagva Arminhoz sétált, összeborzolta a haját.-A szerelem a lehető legcsodálatosabb dolog a világon, még ha nem is egy emberbe szerelmes az ember, ha nem a gondolatba. Sőt, az még csodálatosabb...
-Én belé vagyok szerelmes-csattant fel Armin, most már tényleg dühösen. A kukába hajította az almát, csont nélkül bement, de most nem vigyorodott el, mint telitalálatkor szokott. Haragos fény villant kék szempárjában, ahogy anyánkra nézett. 
Kinyitotta a száját, de végül becsukta, az állkapcsát szorosan összeszorította. Szó nélkül dühösen elvonult, majd csak a szobája ajtajának csapódását lehetett hallani.
Elképedve néztem utána. Nem szokott így beszélni, pláne nem anyával. És dühös se szokott lenni. 
Anya letelepedett elém, rám mosolygott. Furcsán néztem rá. Mit vigyorog?
-Tudod, Alexy, örülnöd kéne, hogy a testvéred most így kiviharzott. -Mi? Miért?!-Armin sokáig itt se volt. Nem is mutatott semmi iránt érdeklődést, pláne nem érzelmeket! És az utóbbi egy évben mintha kicserélték volna... Már nem egy napi huszonnégyben játszó robot, kezd hasonlítani egy emberi lényre! Fejlődik... lassan, de fejlődik. 
Mintha kicserélték volna... ennyit hallottam meg, a többi elment a fülem mellett. Anyának igaza van. Tényleg megváltozott. Megváltoztatta az. De miért siklik el e felett mindenki? Anya örül is neki, de én nem tudom lenyelni. Armin úgy jó, ahogy van. Nem kell megváltoznia. Aki nem szereti így, ahogy van, az elmehet a fenébe. 
Anya még utoljára rám mosolygott, majd ő is megebédelt. Én csak ültem vele szemben némán, gondolataim nyomták a koponyám. Tehetetlenségemben csak a fejemben lévő lüktetésre tudtam figyelni; mintha ki akarta volna szakítani az arcomat a sok képzet. Anya beszélt hozzám miközben evett, de nem hallottam. Kérdések kavarogtak a fejemben, minden érzékem eltompult. Végül felálltam, megmondtam, hogy fáj a fejem, és a szobámban leszek. Anya aggódó arckifejezéssel bólintott. Nehézkes léptekkel megindultam, mintha minden tagom ólomból lenne.
-Alexy!
Nem volt erőm megfordulni, csak a vállam felett néztem anyára.
-Tudom, hogy ez neked zavaró lehet. De a testvérednek jó lesz, boldog lesz. Hagyd, hogy Armin megtalálja magát, nem kell folyton ott állnod mögötte!
Csak biccentettem. Armin nem lesz jól a változástól. Néha az anyák annyira nincsenek képben. 

...

Nem aludtam semmit az éjjel. Csak feküdtem az ágyamban és néztem a plafont. 
Armin szobájából nem szűrődött ki fény. Először el sem hittem. Be is mentem hozzá, de tényleg nem játszott: az oldalára feküdve halkan szuszogott. Csak akkor nyugodtam meg kicsit, amikor a laptopját az ágya mellett találtam, és forró volt. Legalább valami ugyanaz maradt.

Reggel mosolyt erőltettem az arcomra, igaz a felkelés nem úgy ment, ahogy szokott. Minden reggel általában rugóként pattanok ki az ágyból, örülök az új napnak. De most kétszer is kinyomtam az ébresztőt, fél óra csúszással keltem ki. Sosem kellett rohamléptekben készülődnöm, nem is ment most se a sietség. 
-Armiiin!-kiáltottam, és vadul dörömböltem Armin ajtaján.-Késésben vagyunk, siess! Ideje felkelni!
Nagy hévvel felrántottam az ajtót, meg akartam ismételni a mondandóm, de nem volt kinek. A ragyogó mosoly lehervadt az arcomról, helyébe értetlen kifejezés ült ki. He?
Kéz nehezedett a vállamra, ijedten kiáltottam fel. Nevetés ütötte meg a fülem, rögtön megismertem Armin hangját. Dühödten megfordultam, villámló szemekkel néztem rá, de ő csak még jobban röhögött.
-Bocs! Nem akartalak megijeszteni!-arcán hatalmas vigyor virított, ami szokatlan volt - enyhe kifejezés -, így reggel, de nem szóltam semmit. Csak néztem rá.
-Hamarabb felkeltem, éhes voltam. Felkeltettek volna téged is, de már hallottam az ébresztőd, azt gondoltam, felesleges-mondta és 
mondta. Meg se bírtam szólalni meglepetésemben. Általában nekem kell beszélnem, mert Armin nem a szavak embere. De csak ömlött belőle a szó miközben megkerült és beledobálta a hiányzó cuccokat a hátizsákjába, majd a hátára csapta. 
Követtem a konyhába is, ahol még mindig ömlött belőle a szó, miközben egy almát és egy doboz kólát tett el magának. Szavainak értelme nem jutott el a tudatomig, túlságosan meg voltam illetődve attól, hogy ilyen sokat beszélt.
A suliba vezető út első harmadáig bírtam egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Amint észrevette hogy lemaradtam, megfordult. Már nyitotta is a száját, hogy kommentálja, de megakadályoztam.
-Ki vagy te?-A szemöldökét ráncolta, értetlenkedve nézett rám, folytatom.-Mert nem az én testvérem.
-Csináltam valamit, amivel megsértettelek volna?-értetlen arckifejezése nem simult ki.-Mert akkor mond meg, sajnálom, de ne itt kezd el hisztizni. Olyan jól indult a nap, ne rontsd el!
-Hogy indult neked jól a napod? Hogy keltél fel egyáltalán reggel??-Egyszerűen elszakadt a gát, minden amit tegnap óta magamba fojtottam, egyszerűen kiáradt.-Nem veszed észre, mennyire nem vagy önmagad? Azt se tudom, ki áll most mellettem! Ki vagy te? Sosem szoktál ilyen hosszan társalogni velem...
-...Most az a bajod, hogy beszélgetek veled?-szakított félbe, mire csak feldühödtem.
-MINDEN A BAJOM! Mi lett veled?! Miért hagyod neki, hogy ennyire megváltoztasson? Sőt... úgy változat meg, hogy nem is jártok, csak játszik veled! Lehet úgy magába bolondít, hogy azt se tudod már, hol vagy, és hirtelen ejt! Gondoltál már erre? Semmit nem tudunk róla. Armin, a testvérem vagy, szeretlek, csak figyelmeztetni akarlak...
-Ha a testvérem vagy-szakított félbe dörgő hangon, amitől összerezzentem, és azonnal elhallgattam-, akkor örülnél annak, hogy rohadt boldog vagyok, és végre más is érdekel.-Közelebb lépett hozzám. Fenyegetően magasodott fölém, tekintetéből csak úgy áradt a düh. Suttogva, fojtott agresszióval a hangjában folytatta a mondandóját.-Miért vagy vele ilyen utálatos? Mit ártott ő neked? Ha ő nem lenne, nem érdekelne semmi, főleg nem te. Ha neked az a szeretet, hogy visszalöksz, ahányszor egy lépést teszek, abból nem kérek-A fogai között szűrte az utolsó mondatot, a levegő benn akadt a tüdőmben, hányinger fogott el. Tényleg többre tartja őt, mint engem.
Elfordult tőlem, majd elindult a suli felé. Nagy, öles léptekkel haladt előre, esélyem se volt behozni őt. Mármint, ha meg tudtam volna mozdulni. Egyszerűen lesokkolódtam. 
A lábam magától mozgott, egyáltalán nem itt járt az agyam. Csak akkor érzékeltem újra a világot, amikor beléptem az iskola kapuján. Rögtön megpillantottam a padon Rosát és Abbyt. Rosából áradt a düh, de mintha Abby erről nem vett volna tudomást, keresgélt a táskájában. Végül kihajolt belőle, panaszosan felnyögött, mire Armin is lehuppant a padra és odanyújtotta neki az almát egy ezerwattos vigyor kíséretében. A vörös mosolyt küldött felé, elvette és beleharapott. 
Düh gyűlt bennem, ahogy bámultam a vöröst, utálatom tárgyát. Ez mind miatta van, amíg nem volt itt, minden jó volt. 
Rosa mellém lépett, nem szóltunk egymáshoz. Ő is Abbyt nézte, megcsapott a belőle áradó gyűlölet, növelte a dühömet.
Miatta van.


~Rosalya szemszöge~

Mindjárt hét óra. Abbyék háza előtt állok, vadul nyomom a csengőt, de nem felel senki. 
Tíz perc múlva hallottam meg csak a vörös hangját az ajtó túloldaláról. A kulccsal szöszmötölt, majd nyílt az ajtó. Abby pizsamában, álmos, kócos fejjel meresztette rám természetellenesen nagy szemét. Ásítva köszöntött, majd beinvitált.
-Kicsit lelkesebb köszöntésre számítottam!-mondtam gúnyosan, majd ledobtam magam a kanapéra. Abby nem reagált, elmotyogott valami olyasmit, hogy öt perc és kész lesz, majd eltűnt a szobájában.
Feszélyezetten mocorogtam. Régebben otthonosabban éreztem magam, az egész hely megváltozott. Nagy a rendetlenség, mintha egy focicsapat lakna itt, nem egy tizenéves lány. Elfintorodom. 
Ahogy ígérte, Abby már lent is van, a haját tépi éppen egy fésűvel. Rossz ránézni.
-Már szinte kínzás nézni, mennyire nem vagy nőies-a fejemet csóváltam, ő csak rám vigyorgott. Irigység nyilallt belém a tökéletes fogsora láttán. Két évig volt fogszabályzóm, arra számítottam, hogy amikor leveszik, fogpasztareklámos mosolyom lesz, de nem így lett: átlagosan néztem ki, semmi extra. Leigh és a szüleim is mondták, hogy gyönyörű a mosolyom, de csak azért mondják, mert látják, hogy zavar, hogy nem igaz. Nagyra értékelem a gesztust, de ne hazudjanak nekem. 
Végigmértem a vöröst. Converse, fekete tapadós nadrág (minek, hisz úgy is elől deszka, hátul léc), és egy fehér póló. Grimaszba torzult az arcom a felirat láttán.
-Most ez komoly?-mutattam a szövegre, mire elröhögte magát.
-Most mér'? Nem tetszik?-A Nyugalom, megoldom, jedi vagyok! feliratra mutatott, miközben táncoltatta a szemöldökét. A szememet forgattam, ő csak nevetett.
-Keressünk neked valami mást, mert én ebben nem engedlek utcára!-megragadtam a kezét és húztam magam után. Nevetése idegesített, de legalább nem állt ellen. 
Megálltunk a ruhásszekrénye előtt, elborzadva nyitottam ki. A ruhák - a drága ruhák! - csak úgy bedobálva össze-vissza. Nagy nehezen találtam egy elfogathatót - egy sárga rövid ujjút, aminek a vállán és az ujján csipkeminta fut végig - a kezébe nyomtam, igaz elfintorodott de nem mondott semmit. Felmarkolta a felsőt és a fürdőszobába vonult. Mielőtt magára csukhatta volna az ajtót, hangot adtam értetlenkedésemnek. 
-Te mit csinálsz?
-Átveszem?-Ugyan olyan értetlenkedés látszott az arcán, mint az enyémen, mintha azt mondaná: hisz nem te nyomtad a kezembe?
Inkább nem érveltem tovább, megvártam, míg átveszi. Minek vonult be a fürdőszobába előlem? Mit szégyenlősködik? Úgy sincs rajta semmi felesleg  - ami miatt irigykedem is -, bár semmi domborulat sem. És amúgy is, barátnők vagyunk. 
Bár ha belegondolok, még tornaóra előtt se láttam átöltözni. Ilyen szégyenlős lenne? Miért nem tudom ezt az egyik legjobb barátnőmről?
Az ajtó kinyílt, kilépett rajta. Már nem volt olyan magabiztos a járása, mint amikor a bő pólóban volt, a válla beesett lett, és nem vigyorgott. A léptei bizonytalanabbá váltak. Rossz volt ránézni.
-Na!-mosolyogtam rá, de ő rám se hederített, felkapta a táskáját és leszáguldott a lépcsőn. Utánaeredtem.-Abby, állj már meg, nem tudok futni ebben a cipőben!
Megállt a lépcső aljában, nem nézett rám, a lábát nézte. Mellé értem, meglegyintettem a karját, de nem reagált. Mintha egy fát ütöttem volna. 
-Húzd ki magad, és mosolyogj!-megböktem a karját.-Na! Az én kedvemért! Csini vagy, gyerünk!
-Nem érzem jól magam ebben-motyogta, és még mindig nem nézett rám. Kicsit megértettem. Tényleg szép volt abban a felsőben, de inkább tűnt elveszett kislánynak, mint nőnek. 
-Ha büszkén viseled, oltári szexi leszel! Csak ne durcáskodj! Úgyse engedem, hogy elgyere abban a borzalmas pólóban. Szóval szedd össze magad, és induljunk!  
Bólintott, futólag nézett rám, mielőtt lehajolt volna, hogy felvegye a cipőjét. Rossz érzés kerített hatalmába, úgy éreztem mintha kényszerítettem volna, ő is úgy festett, mintha a fogát húznák. 
Némán menetelt mellettem a suli felé. Próbáltam társalgást kezdeményezni, de még annyira sem reagált, mint szokott. Beesetten lépdelt, a földet nézte, és nem szólt. Fájdalom nyilallt belém, ahogy rápillantottam. Emlékeztetett régi önmagamra.
Hirtelen jött a felismerés. Megálltam, Abby még lépkedett egy darabig, majd ahogy észrevette, hogy megálltam, felém fordult.
-Szedd már össze magad!-mellette termek, dorgáló szemekkel néztem rá, próbáltam fölé magasodni a magasságkülönbség ellenére is, ami most könnyen ment, hisz olyan szerencsétlenül állt.-Meg se ismerlek, basszus! Nem fogsz belehalni abba, hogy végre nézel ki valahogy! Szóval ne haldokolj itt nekem, nem tudlak megsajnálni! Szánalmasan festesz...nem is értem, hogy tudott Armin egyáltalán tartós ideg rád nézni, nem hogy belédszeretni! 
Kicsit elszaladt velem a ló, de ahogy barátnőm szempárjába bámultam, amit fájdalom homályosított el, csak még több harag öntött el. Ne nézz így rám!
Soha nem siettem még úgy a suliba, mint akkor. Nem akartam látni, ahogy ilyen kivert kutya ábrázattal bámul rám, pedig én csak segíteni próbálok. Lehet nem kellett volna az előbbi monológ, de kiprovokálta. Mért nem lehet elfogadni a segítséget? 
Ahogy a suliba értem, ledobtam magam a padunkra, összefontam a karom a mellem előtt és ültem bedurcázva. Kavargott a fejemben a múltam árnyképei, el szerettem volna hessegetni, de nem ment, ott ragadtak. 
Abby ült le a padra mellém. Hatalmas szürke pulcsit viselt. Egyenesen a szemembe nézett, ezúttal nem láttam benne semmilyen érzelmet. Semmit. Ez még rosszabb volt, mintha fájdalmasan bámult volna rám.
Minden haragom rá irányult: ő idézte elő belőlem a múlt borzalmait, azért kiabáltam vele. Segíteni akartam, de csak húzta a száját, és most felvette azt a borzasztó pulcsit is. Elegem van.
Én szakítottam meg a szemkontaktust: elkaptam a tekintetem, az iskola épületét kezdtem szemrevételezni, miközben dühösen fújtattam, hogy hangot adjak a nemtetszésemnek. Abby, mintha nem is érdekelné, hogy irtó zabos vagyok rá, kutakodni kezdett a táskájában, könyökig elmerült benne, szitkozódott, hogy nem talál valamit. Végül kihajolt belőle, panaszosan felnyögött. 
Rákaptam a tekintetem, próbáltam megbénítani a mérgemmel, de le se tojta a fejem. Ez csak szította a dühöm. 
-Sziasztok csajok!-Armin olyan életvidáman dobta le magát a padra, hogy legszívesebben pofon vágtam volna. Visszaköszöntem volna, de ahogy köszönt nekem, már nem is érdekeltem, Abbyhez fordult egész testével, az arca egy merő, bárgyú vigyor volt. Átnyújtott Abbynek egy almát, mire a vörös villantott rá egy tökéletes mosolyt és nagyot harapott az almába.
A szememet forgattam. A mozdulat közben megpillantottam Alexyt a kapu közelében, azonnal odaálltam mellé. Megéreztem rajta is az ellenséges hangulatot. Legalább nem vagyok egyedül.
Ő is ugyanazt az embert bámulta mint én. 
-Annyira...-szűrtem a fogaim között. Engem is meglepett a hangomban ez a nagyon utálatos él, nem szokásom nagyon bedühödni. Talán az évek során gyűjtögetett harag most robbant. Rajta. 
-Én is-Alexyre pillantottam. Ő még inkább dühellenes, de most csak sugárzott belőle. Ökölbe szorította a kezét, és meredten bámult a vörösre.
Szóra nyitottam a szám, de egy harmadik, ismeretlen hang előbb szólalt meg.
-Üdv a klubban.

...

Az iskola szokatlanul üresnek tűnt, pedig csak öt perc múlva lesz négy óra. Kicsit elbizonytalanodtam. Alexyre pillantottam, akiről ezt nem lehetett elmondani. Ugyan olyan feszülten állt mint reggel. Ma nem is igazán beszéltünk, csak dühösen követtük tekintetünkkel utálatunk tárgyát.
Ahogy eszembe jutott, ki miatt voltam merev szobor egész nap, ismét a reggeli indulat lobban bennem.
-Hol van már?!-csattantam fel. Peggy azt mondta, négyre legyünk a termünkben, mert kitalált valamit, amivel egy kicsit észhez lehetne téríteni Abbyt. Belementünk. 
Alexynek esélye sem volt kinyögni, amit akart, mert nyílt az ajtó és belépett rajta az említett személy.
Peggyn egyáltalán nem látszott, hogy dühös. Ő már elég régóta tartogathatta a mérgét pedig, de semmi nem látszott rajta. Tökéletes volt a megjelenése, pókerarc-vonásai tökéletesen kisimítva. Csendes gyilkos. 
-Mondom mi lesz-elénk lépett, suttogóra vette a hangját.-Senki semmit nem tud a múltjáról, ezért nyomoznunk kell. A legkönnyebb az lenne, ha elemelnénk a tanáriból az aktáját. Tervezgetem egy ideje, de egyedül kivitelezhetetlen. De szerencsére itt vagytok ti-ránk pillantott, a szeme felcsillant. Egy pillanatra elszorította a torkom a hangnem, amiben Peggy beszélt, de erőt vettem magamon.-Alexy, te a tanári előtt őrködsz. Ha látsz egy tanárt, szaladj elé és kösd le, egy-kettő lehet még az iskolában!-Alexy tettre készen bólintott. Az újságírólány felém fordult.-Te velem jössz a tanáriba, segítesz. 

Mindig is csodáltam Peggy talpraesettségét: alig telt el pár perc, már a tanáriban álltam vele. Ő a irattartó szekrényeket kutatta át, miközben én szemrevételeztem a termet. Kicsi szoba volt, bár jól felszerelt. És kupis. Rettentően mocskos. 
-Bassza meg!-káromkodta el magát Peggy. Megdermedtem. Ha Miss Hidegvér-Peggy átkozódik, akkor már nagy a baj.
-Mi az?-léptem oda suttogva hozzá, és rögtön elkerekedett a szemem.-Istenem!
Az akta olyan vastag volt, mint a két combom, és kitöltötte az egész fiókot. Nagyon kockázatos lenne elmozdítani, mert: a) nehéz, és hova teszed? A teletömött táskádba tuti nem fér el, de a portán meg feltűnő, ha azzal el akarsz sétálni és b) a hiánya is eléggé feltűnő, ha már kitölt egy egész fiókot.
Peggy halkan szitkozódott, de én meg se bírtam szólalni. Először is: még csak tizenhét éves a csaj... ennyi adat nem lehet róla. Vagy még az életkora is kamu?
-Peggy...-szólítottam meg. Próbáltam takarni a kétségbeesést a hangomból, de nem nagyon ment.-Most mi van?
Dühösen villant rám kék szeme.
-Honnan a fészkes fenéből...?-kezdte, de kintről nevetés hangzott fel. Megállt bennem az idő.
Peggy, meglátva a pánikot a szememben talpra szökkent, és az ajtóhoz ment. Kidugta a fejét, pont annyira, hogy lásson, de őt nem lássák. 
-Alexy az igazgatónővel beszél-suttogta.-Abby és Nathaniel pedig a folyosó végén. Erre tartanak. Lassan, de erre. 
Ez nem segített rajtam. Éreztem, ahogy a pánik felkúszik a gerincemen, megbénítja a tagjaimat. Nem is értettem, Peggy hogy tudta megőrizni a higgadtságát.
Az említett lány ellépett az ajtóból, fogta a táskáját és a tartalmát az enyémbe öntötte, majd beletömte a vastag mappát felszabadult helyre, és rendbe rakta a szekrényt is. Minden úgy nézett ki mint amikor beléptünk a szobába. Mintha itt se jártunk volna.
-Holnapra vissza is hozom - mondta nekem, mintha csak megnyugtatni akarna.-Átnézem, és már meg is lesz a tervünk!
Ostobán bólogattam, majd a vállamra vettem a dög nehéz táskámat. Peggy ment előre, kilesett, majd kilépett az ajtón, intett nekem, hogy mehetek. Nagy lendületemben több dolgot is levertem, a csörömpölés hangjára újra lefagytam. Vissza akartam nézni az eltört tárgyra, de Peggy megragadta a karom.
-Gyerünk! Nehogy már az utolsó pillanatban bukjunk le!
Hagytam, hogy maga után húzzon, a lábaim hihetetlenül gyengének bizonyultak, majdnem orra estem. Csak akkor lélegeztem fel, amikor már hárman, Alexyvel kibővülve kiléptünk az iskola kapuján.
Peggy olyan gyorsan iszkolt el, mint ahogy feltűnni szokott, egyet pislogtam, és már ott se volt. 
Kicsit nyugodtabb is lettem a jelenléte nélkül, volt valami a személyiségében, ami görcsbe rántotta a gyomrom. Alexyn is ez látszott, könnyebben lélegezett.
-És most?-tette fel a kérdést. Az iskola kapuján épp akkor jött ki Abby, megpillantott minket. Megállt, mintha nem tudná, most köszönjön-e nekünk, vagy ne. Végül csak a halántékához érintette a mutató- és középső ujját, flegmán tisztelgett. Nem csak Peggy miatt rándul görcsbe a gyomrom.
-Bízunk Peggyben-szólaltam meg komoran, majd Alexy szemébe néztem.-Muszáj tennünk valamit. És csak Peggy segíthet.
















8 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon jól írsz, várom a kövi részt :D
    Megtisztelnél egy cserével?
    http://prad-csabitasboljeles.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm a szép szavakat, ez a "megtisztelnél" kifejezés túl erős, de természetesen lehet szó cseréről :)

      Törlés
  2. Köszönöm szépen, kint vagy te is :)

    VálaszTörlés
  3. Minél előbb folytatást*.* Imádtam mint a többit és nagyon kíváncsi vagyok mit csinálnak Peggyék :)

    VálaszTörlés
  4. Minél előbb folytatást*.* Imádtam mint a többit és nagyon kíváncsi vagyok mit csinálnak Peggyék :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, megpróbálok sietni :)

      Törlés
  5. Nagyon-nagyon jó rész lett *-* siess a kövivel!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :) Hozom a hétvégén :)

      Törlés