2016. január 29., péntek

64. FEJEZET

Füst és tűz


Sziasztok! :)
Itt vagyok hát ezzel a jó hosszú fejezettel :) A terjedelmes fejezetnek két oka van: az egyik, ami a vidám, hogy szülinapom alkalmából akarom adni nektek, remélem tetszeni fog :)
A másik, hogy fogalmam sincs, mikor lesz újra fejezet - mozgalmas időszak áll mögöttem és előttem is, nincs megállás, megyek ezerrel, de sietek :D
Még amit érdemes tudni: csináltam fentre egy Dalszövegek menüpontot, ott összegyűjtöttem azt hiszem minden eddigit, hogy ne kelljen visszalapozni :) Ha kihagytam valamit szóljatok :D
Másik: újabb díjat kaptam, ezúttal Toritól, amit nagyon szépen köszönök ezúttal is neki, kitöltöttem, meg lehet nézni a Díjak menüpontban :)
Köszönöm, hogy elolvassátok az írásaim, véleményt formáltok, mellettem álltok, nagyon szeretlek titeket :)
És Plotár Lillának előre is boldog szülinapot szeretnék kívánni - még ha nem is az ő születésnapján tettem ki ezt a részt :)



Az egész hetet Elijah megfigyelésével töltöttem. Nagyon akartam hinni, hogy nincs semmi, hogy csak vaklárma az egész, de testőröm még furcsábban viselkedett. Hiába reménykedtem, úgy látszott, megint koppanni fogok. 
Így próbáltam elterelni a gondolataim. Újra a zenéhez nyúltam: több tervet készítettem a Reménytelenhez, gyakoroltam csellón, gitáron pengettem azokat, amiket ismerek; leginkább alapdarabokat, rövidebb gyakorló akkordokat. 
De szövegeket nem írtam. Akkor a lapra került volna minden félelem, és azt nem akartam. Nem voltam felkészülve rá, hogy lássak mindent.
Hamar eljött a szombat, vele a zenekari próba. Megint Castiel jött elém, egymásnak vázoltuk fel a Reménytelen-terveinket és beszélgettünk dallistáról: egy új, gondosan megtervezett dallistát emlegetett, a fellépésekre, lemezre. 
Furcsán optimistán magyarázott, meg is említettem neki, mire csak rám nevetett, és mondta, hogy most érzi, hogy sikerülhet. Az még furcsább volt, hogy engem nem lombozott le a gyermekded álmodozás: sőt, úgy érzetem, igaza lehet. 
Ahogy a próba helyszínére értünk, összehasonlítgattuk a terveinket a fent említett dalhoz. Egymásmellé tettük a lapokat, hol elvettünk, hol hozzátettünk, kereszteztünk is, de... valami hiányzott. 
Talán Lysander is ezt érezte. Hosszan vizsgálta a vázlatokat, némán.
-Ez nem jó-jegyezte meg. Nem rossz szándékból, egyszerűen nem tudtam máshogy kifejezni magát. 
Mielőtt Castiel leugathatta volna, közbeszóltam.
-Hiányzik... valami.
A fejemben, ahogy egyedül írtam, tökéletes volt a hangzás, az összhang, a harmónia. Most, hogy itt voltam semmi sem volt jó, nemhogy tökéletes. 
Vicktor is mellénk caplatott, hümmögött, miközben gondolkodott. Már rászóltam volna, mert nagyon idegesített, amikor megszólalt.
-Valaki. 
-He?-Castiel hamarabb reagált, mint én. Én is kb. ezt mondtam volna.
-Nem valami, hanem valaki -magyarázta a fiú. Mindenki hallgatott, majd felém pillantott mindenki. 
-Nem-szögeztem le, mielőtt bárki megszólalhatott volna.
Castiel győzködött, hogy már úgy is a bandatag vagyok, furcsa, de nem lett dühös. Oldalba bökött többször is, úgy magyarázott. 
Lysander keresztezte a kottákat, létrehozott egy prototípust. Azt is megnéztük. Az sem volt az igazi. 
-Nem akarunk erőltetni semmit-szólalt meg Lysander higgadtan, és a kezembe adta a lapot.-De ez egy tökéletes duett lenne. Elrontanánk az egészet, ha nem annak használnánk fel.
Igaza volt. Tisztában voltam vele, nem vagyok hülye. Fél életemben zenéltem, már a dalszövegíráskor tudtam, hogy az lesz, de nem akartam hinni magamnak. 
Igaz folyamatosan zenéltem, színpadon egy kezemen meg tudom számolni, hányszor énekeltem. Mindig háttérember voltam, ami nekem tökéletesen megfelelt. Imádok zenélni, de nem szerettem a reflektorfényt. Sőt, irtózom tőle.
Megkértem, hogy napoljuk a témát. 
Castiel mutatott dalokat gitáron, megtanított párat belőlük. Fel se hoztuk azon a délutánon az én is színpadra dolgot, amiért nagyon hálás voltam. 

...

Vasárnap Frank bőrönddel vonult le a lépcsőn. Nem egészen értettem mi történik. 
-Hova-hova?-kérdeztem tőle. Próbáltam lazának tűnni, de egy kicsit elfogott a pánik. Takarni próbáltam, de szerintem nem sikerült.
Nagybátyám letette a cuccost a földre és méregetni kezdett. 
-Mondtam neked hetekkel ezelőtt: továbbképzésre megyek két hétre, Detroitba-csak meresztettem rá a szemem. Fogalmam sem volt, miről beszél.
A falon lévő naptárra siklott a tekintetem. A következő két héthez nagy betűvel a képzés szó állt. Belenéztem Frank aggódó szempárjába. Ne nézz így rám. Nem bírom elviselni.
Elkaptam a tekintetem. Éppen az Archer ment a tévében. Imádtam ezt a sorozatot, tipikusan agyleamortizáló sorozat ez. 
Éreztem, hogy mind a két férfi bámul: Frank a lépcsőnél állva nézett, Elijah a kávéja fölött lesett felém. Idegesített, hogy nem tudtam mit gondolnak. 
Ökölbe szorítottam a kezem és nem szóltam. Szemmel olyat kerestem, amivel el tudtam terelni a figyelmemet. 
Az Acher-részt, ami ment pont láttam, így az nem segített. 
Kinéztem az ablakon. Igazi tavaszi látvány volt, a madarak énekeltek, gyerekek futkároztak (nem is tudtam, hogy a környéken vannak gyerekek), a fák virágoztak. Hát igen. Még csak tavasz eleje volt, de úgy látszott már teljesen felébredt a természet. 
Végül az ajtó mellett ebédelő Zoknira siklott a tekintetem. A tálkájából ette a kutyakaját, majd a vízzel leöblítette a mellette lévő piros tálkából. 
Az Hedvig tálkája volt. De hol van ő?
-Hol a macska?-szaladt ki a kérdés belőlem gondolkodás nélkül. A két zsaru összenézett: pókerarcukról semmit sem tudtam leolvasni. 
-Múlt héten voltak itt érte, megtaláltuk a gazdáját-szólalt meg Elijah. Lesett az állam.
Ennyire elhatárolódtam volna? Észre se vettem, hogy kevesebben lettünk a házban. 
Úgy éreztem, hogy az eddig tompa zuhanásom előre kap, mint a tábortűz. Kezd felemészteni, ki tudja még, mi fog történni. 

~Armin szemszög~

Talán az egyetlen tantárgy, amivel nincs bajom, az a kémia. 
Nem kell tanulni, a tanár csak azt kéri, hogy figyelj órán, és ne robbantsd fel a sulit. Ennyi.
Meg hát valljuk be: a tannőnk fiatal, és állati szexi. A húszas évei közepén járhat, folyton miniszoknyákban jön és kivágott felsőkben. Igaz nem vesszük komolyan a kora miatt - szerintem nem is lehet egy ilyen fiatal tanárt, ráadásul nő tanárt komolyan venni -, de nem is akarjuk. A fiúk inkább csak nézelődnek, a lányok utálják, mert azt mondják kurva, a tanári kar is fiúk és lány csoportokra van felosztva és ugyan az a véleményük. Hiába felnőtt, házas férfi egy tanár, akkor is van farka. És nem vak. 
Egy kisebb, különálló csoportba tartozik Alexy, aki inkább a ruházatát nézik. 
Ma is óra előtt megjegyezte testvérem, hogy szerint Miss Warthnak lenne stílusérzéke, ha nem akarná ennyire, hogy felfigyeljenek rá. Én személy szerint nem bántam.
Szürke szoknyát és rózsaszín blúzt viselt. A sminkével és a hajával ártatlan kislány külsőt sugárzott. Egy ártatlan kislányra hasonlított, akinek már nagyon kellett egy fenekelés.
Az óra kísérletezéssel telt: tannő felírt egy kísérletet a táblára, párokba állított és meg kellett csinálni, amíg ő egy halaszthatatlan ügyet intéz el. Engem szerencsére Melody mellé osztottak be, így csak nézelődnöm kellett, ő megcsinálta. 
Nem vagyok ilyen, aki hagyja, hogy más csináljon meg helyette mindent. Melody kért meg rá, hogy ne legyek láb alatt. Boldogan teljesítettem a kérését.
A párok hol nagyon jól működtek (Alexy-Viola, Nathaniel-Charlotte), hol tragikusan (Castiel-Amber, Abby-Carla).
Az utóbbi páros elég nevetségesen nézett ki. Carla karba tett kézzel kivonta magát a munka alól, Abby meg dühösen magyarázott neki. 
Vörös elég viccesen nézett ki a kémia-cuccba. Mint egy őrült tudós. Szürke koptatott farmert, fekete bakancsot, és egy Deadpool-os felsőt viselt. Az egész szerelésre rávette a köpenyt, kesztyűt és szemüveget. Majdnem elröhögtem magam.
Talán észrevette, hogy figyelem, mert rám nézett. Feketére rúzsozott szája mosolyra húzódott, mire akaratomon kívül nekem is elöntötte az arcomat egy vigyor. Próbáltam nem kimutatni, mennyire hevesen ver a szívem, amikor rám néz, lazán, egy kézzel nekidőltem az asztalnak. Persze a mozdulat kudarcba fulladt: elestem és levertem pár cuccost. Néhányan, akik már feladták a kísérlet megoldását, így nem volt más dolguk, csak rajtam röhögni, nevettek is rendesen. Meg Melody kiabált még, hogy néhány löttyre még szükség volt.
A Vörös csak vigyorgott rám, csóválta a fejét. Még jobban zavarba jöttem és megugrott a vérnyomásom is. Nehezen tápászkodtam fel, olyan lassan és szenvedős mozdulatokkal álltam fel,  mintha egy rozsdás bádogdoboz lettem volna. 
Melody úgy döntött, engem is dolgoztatni fog, hogy "ne csináljak nagyobb bajt". A kezembe adott néhány kémcsövet, hogy öntögessem össze a bennük lévő foszöld és halványkék folyadékot. És utána várjam meg, és együtt csináljuk a továbbiakat. 
Ő feltakarította a mocskom - megköszöntem neki, de csak dühösen mormogott rám -, még én tisztességesen megcsináltam a rám osztott feladatot. A végeredmény nem volt épp szép, de nem szóltam semmit, Melody tudja mit csinál. Vagyis remélem.
Dolgoztunk egy ideig, majd Nathaniel hívta fel a figyelmünket arra, hogy az egyik kiöntött izé sav volt, és épp eszi a padlót. 
Az egyre táguló lyuk láttán Melody halál sápadt lett, és vékony, már-már fülsértően nyávogós hangon vitatkozni kezdett velem. Én visszaszóltam. Egyre nagyobb lett a hangzavar: a lányok a lyuk miatt sipákoltak, ami tényleg - igaz lassan -, de egyre nagyobb lett. A fiúk őket csitították, ki-ki hogy; Castiel ordított, hogy szétcsap köztük, ha nem hagyják abba, Nathaniel először szelíden szólt a lányoknak, hogy nincs mitől félni, majd Cast durva fellépést hallva felháborodva belekötött és ebből nagy vita lett. Mindenki ordított mindenkire, a lyuk egyre nagyobb lett, az előbb említett két srác majdnem összeverekedett, amikor...
A robbanásba beleremegtek a falak. Tizedmásodpercek alatt füst lepte el a termet és egyre sűrűbbé vált. 
Azok az emberek, akikben maradt lélekjelenlét és nem fagytak le teljesen mint én, karon ragadták a lefagyottakat(nem csak én voltam az egyetlen), és rohanni kezdtek az udvar felé. Gondolok itt Castielre, Lysanderre, Nathanielre, Jadere; a lányok közül Melodyra, Peggyre és Kimre. 
Engem és testvéremet Melody terelt ki, utánunk Nathaniel loholt.
-Nincs már senki?!-Kiáltotta el magát, és mivel nem kapott választ, hogy ne terjedjen olyan gyorsan a füst bekulcsolta az ajtót. Miközben lefelé loholtunk a szőke srác meg is nyomta a tűzjelzőt, mire elszabadult a pokol. Mindenki a folyosóra özönlött, egymást taposva akartak kijutni, a tanároknak esélyük se volt a fegyelmezésre. 
Végül a tűzoltók segítsége is kellett a kitereléshez. Néhányan teljesen halálra rémültek, sokkot kaptak. Előre-hátra ringatóztak és teljesen bekattantak. Alexy is kapott egy kisebb pánikrohamot, de amint kiértünk lecsitult, úgy, mint a sikoltozó lányok is.
Mindenki osztályokba rendeződve várta, hogy kifaggassák (mind meg vagyunk-e, a mi esetünkben azonban kérdezgetni fognak, hogy hogy történt, mi történt, ilyesmi), amíg a tűzoltók biztosították a terepet. 
-Mi történt?-Miss Warth tűnt fel, magassarkújában felénk tipegett. Megviseltnek tűnt: kócos volt a feje, a szoknyája és a blúza rongyosan festett rajta, és nem volt rajta melltartó. Hát igen, már mindannyian sejtettük, hogy mi volt az a halaszthatatlan ügy.
 -Fogalmunk sincs, hogy történhetett. Valami robbant, majd jött a füst...-szólalt meg Nathaniel a szokottabbnál mélyebben. Talán a sok ordítástól, hogy "NE ORDÍTS!!" rekedt be. 
-Carláék-szakította felébe Viola halkan, de lényegre törően.-Vitatkoztak, sok mindent összeöntögettek. Láttam, hogy már a feladatot se nézik.
-De...-szólalt meg Alexy, most először, hogy kijöttünk. Ilyen sokáig még nem hallgatott.-Ők hol vannak?
A társaságunk újra ijedt és zavarodott lett. Most már senki sem maradt nyugodt, mindannyian aggódtunk a lányokért. Mindenki a két lány nevét kiabálta, a tannő teljesen bepánikolt, hogy eltűnt két diák. Én meg... azt hiszem, újra leblokkoltam. Nem tudtam felfogni, hogy mi történik. 
-Itt meg mi folyik?!-az igazgatónő és egy idősebb, már őszbe hajló tűzoltó lépett hozzánk. Egyszerre kezdtünk el magyarázni, amit persze senki nem értett. 
Én csendben álltam és az iskolát bámultam. A koromfekete füst már az ablakok résein is kiáramlott, kísérteties látványt nyújtott. Mintha a suli életre kelt volna, és fekete csápjaival utánunk kapna. Mintha azt mondaná: innen nincs menekvés. Mindannyian itt pusztultok. 
A füst még marta a torkom, úgy éreztem, mindjárt elhányom magam. A tüdőm is bizsergett még. Ott maradt, a szörnyeteg gyomrában. Lehet meg is fulladt már.
Mr. Faraize is csatlakozott a zűrzavarhoz. Ő se értett semmit, így kiabálni kezdett, hogy csak egy szólaljon meg, de mindenki magára gondolt annál az egynél. 
-Az egész az én hibám... az egész az én hibám... az egész az én hibám...-kántálta őrülten Miss Warth, a haját tépte és fel-le járkált. Teljesen megkattant. 
Minden csendes lett, csak a megtébolyult kémiatanárnő hangja törte meg a gyászos hangulatot. A tanárok túltették magukat a meglepődésen, mit a fiatal tanárnő okozott, azonnal faggatni kezdték őt.
-Én csak... én csak kimentem... kimentem és egyedül hagytam...Uram atyám! 
-Nyugodjon le, Luisa!-vakkantotta a diri.-Szedje össze magát az Isten szerelmére! 
-Igenis...én...huh-a tanárnő meggörnyedt, kezét a térdére helyezve kifújta magát, mintha épp most futotta volna le a maratont.-Otthagytam őket a kémiateremben, felirtam egy kísérletet a táblára, hogy oldják meg míg elleszek...Istenem! Arra sem emlékszem, mit írtam fel...
-Milyen okból volt távol?-méregette az idősebb tűzoltó a fiatal tannőt, aki a kérdéstől teljesen megszeppent és elvörösödött. Újra hebegni kezdett, mire az igazgatónő kiabált. Mr. Faraize és a tűzoltó megpróbálták lenyugtatni a kedélyeket, de megállíthatatlan cicaharc folyt. 
Mérhetetlenül dühös lettem. Ökölbe szorult a kezem, remegtem a méregtől. Komolyan egymásnak fognak esni, amikor bent vannak? Abban a kibaszott nagy füstben? 
-Jól vagy, Armin?-Alexy, igaz mellettem állt, alig hallottam a hangját. A szokásosan nagyhangú testvérem most épphogy csak susogta a mondandóját, leginkább a szájárról olvastam le a szavakat. Csupán megráztam a fejem, nem tudtam válaszolni. A tekintetem ismét az iskolaépületre siklott: a tűzoltók már javában dolgoztak, de még mindig vészjóslóan sok volt a fekete gomolyag. 
Időközben Miss Warth elpityeredett, az igazgatónő ordított vele, hogy csakis az ő hibája. Több tanár is akiknek nem volt osztálya köréjük gyűlt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket. A hamutiprók hátrébb tereltek mindenkit, mondván úgy biztonságosabb. 
Mindenki mással törődött, amikor még ketten bent voltak az épületben. És lehet nem is életben.
-BENT VANNAK!-Kiáltottam el magam, mivel mindenkit megleptem. Kérdőn néztek rám a tanárok és diákok egyaránt. Kihasználtam az alkalmat.-Még az épületben vannak! KÉT DIÁK VAN AZ ÉPÜLETBEN!
Magamat is megleptem a fellépésemmel, de úgy látszott, használt. A lánglovagok maszkokat húztak és behatoltak az épületbe. Ahogy kinyitották az ajtót, bekukkantottunk: látni sem lehetett a feketeségtől, többen elborzadtak a látványtól. Még hátrébb tereltek minket, a szomszédos parkba. A diri hazaküldött mindenkit, amikor mondta neki a pocakos hamucsősz, hogy kellesz egy kis idő, még "szellőzik" az iskola. Egyedül a mi osztályunk maradt, hiába küldtek, senki sem ment. Épségben akartuk látni őket, addig nem mozdultunk. 
Minden perc egy idővalóságnak tűnt a parkban. Némán toporogtunk, próbáltunk nem összeesni. Bár ez nem sokaknak sikerült. 
Rosa akadt ki először, amikor Charlotte megkérdezte, hogy szerintünk élnek-e még. Mindenki ráripakodott, hogy ilyet még gondolni se gondoljon, de Rosánál eltört a mécses és keservesen zokogott kétségbeesésében. Viola és Alexy vigasztalta, de mind a ketten labilisak voltak, szóval nem sokat segítettek. 
-Találtak már valamit?!-Kiabált a idős tűzoltó az adóvevőjébe úgy percenként. A válasz csak egy rövid vakkantás szerű dörmögés volt, ami azt jelentette: semmit és senkit. Mivel bent voltak, nem beszélhettek, így a jelek ezek voltak:
dörmögés, ami már majdnem ugatás: nem;
hosszúra nyújtott hümmögés: igen.
Még egyszer sem hallottunk hosszúra nyújtott hümmögést.
-Nem is olyan nagy az a kibaszott suli!-csattant fel Castiel dühösen, de nem reagált senki. Nem szólt senki a szóhasználatért.
Az igazgatónő ránk rivallt, hogy ne legyünk ilyen nevetségesek, bizonyosan jól vannak, épek és egészségesek. Ő inkább az iskola jó híre miatt aggódott, szinte mantraszerűen ismételgette, hogy nekünk végünk
-Minden rendben van, semminek nincs vége!-Reccsent a tűzoltó őrmester az egész bandára.-Meglátják, mindjárt értesítenek róla, hogy jól vannak a lányok. 
Talán mindenkit meglepett, hogy az őrmester ennyire nincs a relativitás talaján, de nem szólt senki. Rosa összeszedte magát és csendben várakoztunk. 
És nagy meglepetésünkre, nem sokáig. 
Az őrmester rádiója nagyot reccsent, majd egy mentőorvos szólt bele. Elmondta, hogy a két lány kisétált az épületből épen és egészségesen, az alacsonyabb barnának kellett csak oxigén maszkot adni. Egyikőjüket sem kell kórházba szállítani.  
Olyan gyorsan történt, mint a robbanás, azt hittük átverés. De igaz volt: ott ültek mind a ketten a kocsiban. Carla egy maszk mögül mosolygott ránk, nem látszott ijednek, vidáman integetett felénk. A lányok élesen sikkantottak fel és rohantak is átölelni. Végül a mentőorvos vetett véget a megható jelenetnek, mondván, Carlának most nem tenne jót, ha mindenki megnyomorgatná. 
Abby a kocsi hátuljában hevesen vitatkozott az egyik fiatal mentős sráccal. A fiú ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgálja, hisz ez a munkája. A Vörös meg tiltakozott, miszerint ő jól van, nem kell vizsgálni, egészségesebb nem is lehetne. 
A vita mindenkit megnevettetett, Abbyt is megrohamozták ölelésekkel, de ő hárított.
-Nem vagyok ölelkezős típus-mondta. 
De nem úszta meg. 

~Abby szemszöge~

A suli egész héten zárva lesz a szellőzés és az átkutatás miatt, így boldogan caplattam haza. A torkomban még ott volt a maró érzés, de nem aggódtam miatta, eszem valamit és elmúlik.
Zokni mintha megérezte volna, hogy honnan jövök amint beléptem az ajtón leterített a szeretetével, nyalogatta az arcom és hálásan vakkantott felém. Jól esett a törődés, adtam is jutalomfalatot neki.
Elijah nem volt itthon, ami elég furcsa volt, hisz azt mondta, szabadnapos. 
A szobájában állva rossz érzés fogott el: igaz elhatároztam, hogy találok egy nyomot, mert a figyeléssel semmire sem mentem, de megrettentem. Amikor az emberek arra kényszerülnek, hogy együtt legyenek, a magánélet értéke felbecsülhetetlenné válik. És most én Elijah magánéletében akarok turkálni. Ez etikátlan és... rossz. 
De szégyenemre a kíváncsiságom nagyobb volt mint az együttérzésem: átnéztem először a ruháit, az ágy alatti részt, a szekrény és a fal közötti rést és minden ilyen zugot, ahol el lehet rejteni valamit, amit nem akar senkinek sem megmutatni. 
Végül az íróasztalt is átkutattam. Beleolvastam iratokba, személyes levelekbe. Kíváncsiságom fékezhetetlen volt, égette a tudatom, hogy nem tudok valamit. Tudni akartam.
Végül megtaláltam. Az ölembe fektettem a dögnehéz vörös mappát, amire a nevemet véste. Csak simogattam a tetejét, nem akartam kinyitni. 
Féltem. Féltem, hogy Elijah átvert. Nem bírtam volna, ha újból becsapnak.
-Mit csinálsz?
Testőröm ott állt az ajtóban. Suttogva szólt hozzám, mintha egy kismadár lennék és félne, hogy elrepülök.
-Átvertél, igaz?-suttogtam én is. Nem szólt semmit, csak aprót bólintott.
Visszatartottam a levegőt és próbáltam nem kiakadni. De persze nem ment.
Egész idő alatt hazudott nekem, nem volt mit szépíteni.
Most már nem volt menekvés, megállíthatatlanul zuhantam a vesztembe. 

...

Fogalmam sincs, mi történt. 
A nappaliban mintha egy szélvész tombolt volna: felborogatták a bútorokat, a tükrök össze voltak törve, a könyvek összetépve és szétszóródva hevertek a padlón. 
Rémleni kezdett valami. Én voltam. Én voltam a szélvész.
Csak a rombolásra emlékeztem, másra nem. Kábultnak érzetem magam, részegnek. Gyengének. 
Már egy ideje a nappali padlóján elterülve elmélkedtem, de csak azt láttam újra és újra a szemeim előtt, ahogy rombolok. Fájdalmamban mindent, ami a kezem ügyébe került összetörtem, mintha azt akarnám, hogy hasonlítson rám. 
Legyen az is darabokban, mint én. 
Egyedül voltam. Egyedül feküdtem a padlón. Zuhantam. Éreztem ahogy a szél belekap a hajamba és mindjárt földet érek. 
A tagjaim elgémberedtek, a torkom rekedt volt az ordítástól. Úgy érzetem, el tudtam volna aludni. Száz évig akartam aludni mint Csipkerózsika. Egy jobb világban akartam felébredni.
Elárult, ismétlődött a szó a fejemben. Mindent tudott rólam. Mindig ott volt és nem segített. Végignézte, ahogy tönkre tettem magam. 
Kést döfött belém, mint a többiek, csak ő még hosszú ideig forgatta bennem a tudtom nélkül.
Most, hogy megtudtam, égetett a penge helye.
A képzeltem játszik velem, gondoltam. A szemem előtt még mindig a rombolásom képei villogtak. Tisztán hallottam, ahogy keservesen kiabálok, ordítok fájdalmamban. De Elijaht nem láttam a víziómban, ami megrémített. Bántottam volna?
Akkor is azt hittem, hogy csak képzelem, amikor meghallottam a csengőt. Nem is érdekelt, csak akkor figyeltem rá, amikor már kezdett idegesíteni, hogy megállíthatatlanul szólt. Nehezen feltápászkodtam - majdnem orra is estem, olyan gyengének éreztem magam. 
Az ajtó kukucskálójához nyomtam a szemem és legszívesebben ordítottam volna, ahogy megpillantottam az ajtó túloldalán Armint. 
Menj el! Nem akarlak bántani! 
De nem mondtam semmit.
Ő továbbra is kitartóan ostromolta a csengőt, a nevemet kiabálta. Talán megérezte, hogy bámulom a kukucskálóból, mert egyenesen belenézett. Hideg borzongás futott végig a hátamon. Olyan tiszta volt a tekintete. Ártatlan. Tapasztatatlan. 
Nem akarlak bántani!
A lábaim meggyengültek és összerogytam. Mit lát bennem? Mit lát az elcseszett dolgaimban? Az elcseszett életemben? Az elcseszett külsőmben? Az elcseszett hétköznapjaimban?
Az elcseszett jövőben, amit nyújtani tudnék neki? 
Még mindig a nevemet kiabálta, amikor nagy hévvel feltéptem az ajtót. Belé fojtottam a szót meglepetésében.
-Mit látsz bennem?-kérdeztem kertelés nélkül. Tudni akartam. Tudni akartam, mit akar, vagy mit lát, hogy felvilágosítsam. Az a dolog nem létezik, és nem is fog soha. Az egész egy illúzió.
Bámultam rám szótlanul, kővé dermedve. 
-Én...-kezdte megszeppenve. Olyan volt, mint egy kisfiú, akit a tanárja feleltet. Nem akarom őt is elcseszni.
-Menj innen-suttogtam, de ő nem mozdult. Dühös lettem.-MENJ INNEN!
Rácsaptam volna az ajtót, de megállította. Erősebb volt nálam, szinte engem is feldöntött, amilyen erővel bejött. 
A szemét végigfuttatta a helyiségen, a szeme elkerekedett és eltátotta a száját. Kérdőn meredt rám.
-Nem akarlak bántani-suttogtam neki, egyenesen a szemébe nézve.-Téged nem. 
-Abby, én segíteni szeretnék-mondta halkan, és felém nyújtotta a kezét.
-Ne gyere közelebb!-Kiáltottam rá hisztérikusan. Láthatólag megijedt tőlem, mert hátrált pár lépést, így teljesen az ajtónak préselődött.
-Nem akarlak bántani...nem akarlak bántani...!
Mind a két kezemet a fülemre szorítottam és lerogytam a lépcsőre.
Viola szavai ismétlődtek a fejemben.  
Labilis vagy és nem állandó, mint egy mulandó látomás. Mind a ketten tudjuk, Abby, hogy mindig is lesznek problémáid, valamikor megbújnak, de valamikor át fogják venni az irányítást. Ez nem a te hibád. Az élet kegyetlenül elbánt veled, talpra álltál, de lesznek, vagy akár vannak mellékhatások. Semmi sem múlik el nyom nélkül. És Armin talán nem tud igazodni hozzád. Tizenhét éves, valami mást akar, valamit ami különbözik a megszokottól. Benned talán csak ezt látja: más vagy. Ami nem baj, de... fogalmam sincs, mit mondjak. Mind a ketten a barátaim vagytok, és azt szeretném, ha egyikőtöknek sem fájna. De már túl késő, valakinek fájni fog és... ez most nagyon önző lesz, de szeretném, ha csak neked fájna. Te jobban bírod a fájdalmat mint Armin és hamarabb talpra állsz. Erősebb vagy mint ő.
Erősebb vagy mint ő. Viccnek is rossz. 
Armin lassan megindult az ajtótól felém. Mindvégig engem fürkészett a szemével, hogy mit szólok. 
Tizenhét éves, valami mást akar, valamit ami különbözik a megszokottól. Benned talán csak ezt látja: más vagy.
Nem vagyok más.
-Nem vagyok más-szólaltam meg hangosan, de elfojtott hangon.-Csak rettenetesen el vagyok cseszve. 
-Nem, nem vagy-vágott közbe, mire meglepettet meredtem rá.-Igazából semmit nem tudok rólad, de azt tudom, hogy nem vagy elcseszve-Tett egy lépést felém, mire kicsit összehúzódtam. Megrettenésemet látva visszalépett kettőt.-Hogy mit akarok tőled? Ezt kérdezted, ugye? Fogalmam sincs. Csak azt tudom, amit már korábban is. Nem valamit akarok belőled, hanem téged teljes valódban. Akarom a szemed. A hajad. A tökéletes mosolyod. Kezed-lábad. A borzalmas humorérzéked. A még borzalmasabb személyiséged.
Elmosolyodott. Észre se vettem, hogy beszéd közben elém ért. Leguggolt, hogy velem szemben legyen. A kezeimet lefejtette a fülem közeléből. Akaratom ellenére engedelmeskedtem neki. A kezeim az ölébe hullottak, mind a kettőt felvette és apró csókot lehelt a kézfejemre és a markomba.
-Nem akarok tőled semmit, Abby. Téged akarlak, csak ismételni tudom magam. Úgy vonzasz magadhoz, hogy akarnék se tudnék ellenállni. Mint a gravitáció. Te tartasz a Földön. Szerelmes vagyok beléd, Abby. Már akkor magadba bolondítottál, amikor beléptél azon a kibaszott teremajtón és rám néztél. Nem egyszerűen szerettem beléd: nem lépésről lépésre mint a normális emberek. Egyszerűen beléd zuhantam, mint az emberek az óceánba. Te vagy az én óceánom. És nem is lesz más, mert nem látom a partot csak a végtelen kékséget. Úgy látszik, örökre az óceánban ragadtam. 
Nem nézett rám, a kezeimet simogatta. 
Hirtelen különös melegség öntött el a szavaitól. Tiltakozni akartam de egy szó se jött ki a tokromon. Hiszek neki. Hinni akarok neki. Tényleg. 
De nem tudok.
Az ujjai felfedezték a tenyerem, mint egy térképet: végigsimítottak a tenyerem bőrkeményedésein. A vágásokon, horzsolásokon. Végül ronda zongoraujjaimat összefonta az ő tökéletes ujjaival. Mintha a szépség a szörnyeteg találkozott volna. 
-Mi jár a fejedben?-kérdezte tőlem halkan. Ujjai még mindig a kézfejemet simogatták, nem szólaltam meg. 
Az ő kézfeje hibátlan volt, tejfehér és - talán vétek ezt mondani egy férfi kezére, de szép volt. Szép aranyközépút volt.
Igaz fehér volt, de nem annyira mint az enyém, hogy az ereim is átlátszottak. Nem csúfított el semmi, egy karcolás sem, horzsolás sem. 
Istenem! Még a keze is azt sugallta felém, hogy nem tehetem. Nem tehetem meg vele, hogy belerángatom a bajaimba. Nem akarom, hogy fájjon neki. Ha mindent megosztanék vele, már ő is tudná - érezné, hogy mennyire tud fájni valami. Nem akarom, hogy fájjon neki. 
Te jobban bírod a fájdalmat mint Armin és hamarabb talpra állsz. Erősebb vagy mint ő.
Annyiszor fájt már, annyiszor éreztem, hogy itt a vég, nem bírom tovább, de mégis itt vagyok. Mindig felálltam. Sok a sebem, nem csak a testemen hanem a lelkemen is - ha egyáltalán nem rohadt még el. De nem számít az sem, ha nincs lelkem. Itt vagyok. Felálltam. Most is fel fogok állni. Nem fogom belevonni Armint. Erős vagyok, menni fog egyedül is. Jobb lesz így. Mind a kettőnknek. Arminnak még nem fájt, és nem szeretném, ha miattam fájna, hogy a szíve beleszakad. Az ártatlan lelke. Az ártatlan szerelemmel. 
Nem cseszhetem el őt is.
-Nem foglak belerángatni-mondtam határozottan. De amint felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézve is közöljem vele, nem kaptam levegőt. Az az tiszta tekintet... mintha a rothadó lelkem odavágódott volna mellkasomhoz, amikor belenéztem.-Nem... nem rángatlak bele...-hebegtem, és próbáltam nem törődni a mellkasomat kínzó fájdalommal. Mintha több tonna követ rakodtak volna rá.-Nem akarom, hogy fájjon neked. 
Armin összevonta a szemöldökét, az arca egy mérges maszkká formálódott. A kezemet is erősebben szorította. 
-Erősebb vagyok, mint hinnéd.
-Nem érdekel.
-Hagyd, hogy segítsek!
-Nem!-kirántottam a kezem a szorításából, és mélyen a szemébe néztem.-Nem, nem, nem, nem!
A keze körém fonódott, mint egy kényszerzubbony. Ficánkoltam, de erősen tartott, a szemkontaktust sem engedte, hogy megszakítsam. 
Utáltam, hogy a szemébe nézve a szívem vadul rángatózott a helyén, mintha epilepsziás lenne. Utáltam, hogy minél jobban el akartam őt lökni magamtól, annál jobban kötődött hozzám. Utáltam, hogy minden tiltakozásom ellenére is, ha megkérdezte volna, hogy menjen-e el, nem tudtam volna igent mondani.
Utáltam ehhez hasonló minden reakciót, amit kiváltott belőlem.
-Nem kell a segítséged-sziszegtem felé még mindig mérgesen. 
-Erősebb vagyok, mint hinnéd-ismételte meg erélyesen. Megingathatatlannak és keménynek akart tűnni, de a tekintetében még mindig ott látszott a gyermeki fény. Meghalnék, ha az miattam aludna ki. Beleroskadnék a tudatba, ha én taposnám el azt a csintalan szikrát. 
Ki akartam szabadulni a szorításából: nagy lendülettel előretántorodtam, ám ő tényleg erősebb volt, mint hittem. Azonnal visszataszított. A hátam és a fejemet is jól beütöttem egy-egy lépcsőfokba. Nem éreztem fájdalmat, csupán a tüdőmbe szorult a levegő. 
Még inkább akkor akadt el a lélegzetem, amikor Armin arca pár centire az enyémtől bukkant fel. Arca talán dühös volt, de amikor észrevette, milyen közel vagyunk, meglepődött lett, majd elködösödött a tekintete. Nem csak az arcunk volt közel, a mellkasa az enyémnek nyomódott, vadul hullámzott mindkettőnk felsőteste. 
Sosem voltam ilyen közel senkihez, nem is szeretem a túlságosan intim mozdulatokat. De most hiába takart érzelemmentes maszk, Armin biztos észrevette, hogy a szívem mindjárt kiszakad a mellkasomból. És hogy nem azért nem kapok levegőt, mert gyakorlatilag rajtam van. Hanem azért, mert érzem a leheletét a bőrömön, a fekete haja kócosan meredt ezerfelé, a szemébe hullott. A szeme meg... sötétebb volt és fürkésző, az egész arcomat feltérképezte. Kirázott a hideg, ahogy megéreztem a tekintentét magamon. 
Sosem néztem meg úgy Armint, mint fiút. Ő mindig a kicsit bohókás haverom volt, akire azért lehetett számítani. De ahogy ott voltunk, eszembe se jutott a barát szó. 
Ez így nem volt rendben, de eszembe se jutott. 
Az keze az arcomra siklott, ujjai végigfutottak az arccsontomon, majd az államnál álltak meg. Ezt az utat többször is végigjárta, közben mindvégig a szemembe nézett. 
Az érzelemmentes maszkom mintha nem is létezett volna, az arcom pirulni kezdett, és pánik öntötte el szívemet e miatt. A fiú amint érzékelte ijedségem rögtön meghátrált. Leszállt rólam és távol ment, vissza az ajtóhoz, ahonnan indult. Nem nézett rám, csak állt ott és a cipője orrát nézte. 
Villámgyorsan emelkedtem fel a fekvés kiszolgáltatott pózából. Felhúztam a lábam a mellkasomhoz és átkulcsoltam a kezemmel. A homlokomat a térdemen nyugtattam, szorosan behunytam a szemem, a számat egy vonallá préseltem. 
Tartózkodom az emberi kapcsolatoktól és érintkezéstől, egy-két baráti ölelés belefér, de ez túl sok volt. Összezavart és felkavart; ami kurvára nem hiányzott. 
De közben a szívem reszketett és különös melegség járt át. Biztonságban éreztem magam és gondatlannak, elfelejtettem testőröm árulását, és főleg azt, hogy helytelen ilyen közel engednem magamhoz Armint. 
A karjaiban úgy érezem, égek. Nem az a fajta jól ismert fájdalmas, lángolás volt. Inkább az a mindent megváltoztató fellángolás, ami ha nem vigyázok könnyen továbbterjedhet, és mindent felégethet
És ezt nem engedhetem meg.
-Abby...-szólalt meg Armin. Felkaptam a fejem a hangjára, újra erős szemkontaktus alakult ki. Armin nem szólt többet, és elment, ahogy megkértem rá, hogy hagyjon egyedül.
És olyan nehéz volt kiejteni a kérést! Ahogy távolodó alakját néztem biztos voltam benne, hogy valami megváltozott bennem. Magához láncolt a fiú; talán a tekintetével, nem tudom. De az biztos, hogy esélytelen, hogy el tudjam lökni magamtól.
El fogom őt cseszni. És nem tehetek ellene semmit. 

















14 megjegyzés:

  1. köszi szépen a köszönést. nagyon jó rész volt, kíváncsi vagyok mi lett Elijahal. olyan cuki lenne ha Elijah elmagyarázná neki ezt a dolgot és még azt is bevallaná, hogy szerelmes belé:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :))
      Majd meglátjuk :D

      Törlés
  2. 5 perce olvastam el. Azóta táncikálok itt magamba^^ a gáz csak az h meg 7 óra sincs de nem gaz.^^ nagyon jó volt, és awwwww jajj de joo volt! :( én most azonnal akarok új részt basszus:((((( na mindegy. Kibirom valahogy:/ remélem azért nem nagyon későn lesz új rész :D nagggon jó volt, úgyhogy jár a keksz:DDDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megpróbálok sietni vele, már csak miattad is :D Örülök, hogy tetszett, kitartás :D
      Oh keksz :3

      Törlés
  3. Ez nagyon jó lett. Folytasd minél hamarabb. Annyira tetszik a vége.
    Csak kár ,hogy a rész vége ilyen jó.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, sietek :D
      Haha, köszi :D

      Törlés
  4. Omg !!! Nagyon jo lett rz a resz is :D kivancsi vagyok hogy mi lesz Elija-val... meg a bandaval is :D Arminka cukika ... errr csak azt tudom mondani !! ❤❤ *.* :3 siess a kovivel puszi ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :)) Majd minden kiderül :)
      Próbálok sietni :)

      Törlés
  5. Szia.

    Végre utolértem a történetet pár nap alatt :)
    Nagyon tetszik, gratulálok.
    Remélem nem lesz ilyen depis mindig, az már jó hogy sokkal kevesebbet sír mint az elején. Jó lenne ha Lysander-rel lennének a frontemberek és befutna a banda, és ez által megtalálná a helyét :)
    Mikorra várható a kövi rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :)
      A történet alaphangvétele ilyen melankolikus, de lesznek/vannak jobb dolgok is :)
      A bandát nagyon szeretitek úgy látom :D
      Nem tudom sajnos, de próbálok sietni :)

      Törlés
  6. Létszi folytasd ! Nagyon tetszik. Imádom. És király vagy ! <3 ❤😋😄

    VálaszTörlés
  7. Szia. Már legalább 3-szor elolvastam a történetet, (amit nem szoktam sok blognál) és mindig csak azon gondolkozom, hogy hogyan lehet majd folytatni, hogy ilyen jó legyen mint eddig. De ahogy észre veszem , egyre jobb és jobb lesz. Mikorra várható a kövi rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon feldobtad most a napom, örülök, hogy ennyire tetszik a szárnypróbálgatásom :)
      Ma kiteszem :)

      Törlés