2015. augusztus 15., szombat

56. FEJEZET

Utószülinap



Próbáltam visszaemlékezni rá, mi történt. Annyira felgyorsultak az események, fel se tudtam fogni, hogy egy pánikroham közepén vagyok és fuldoklok. Hogy történhetett?
Hazafelé menetelve gondoltam át a történteket. Nem akartam visszaesni, de semmi beleszólásom a sorsom alakulásába. Az élet azt kívánja tőlem, hogy egy elmebeteg kis csaj legyek. És ez most állati túlzásnak tűnik, de hónapokig dekkoltam dilidokiknál, kórházi kezeléseken, támaszcsoportokban, hogy rájöjjenek miért akartam megölni magam, miért vagyok depressziós. Senki sem kérdezett rá, mert ha rákérdeztek volna, és szívesen elárultam volna. Mert akkor tudtam, mi a helyzet. Az annyival jobb volt. De most fogalmam sincs. Mintha az agyamat teljesen kiürítették volna. Nem tudok semmit, a tudatlanság mindennél rosszabb.

Rosalya újra ostromolta a telefonom. Amint felvettem, már meg is bántam, ugyanis Rosa az egész hazavezető utat végig dumálta, hogy mit képzelek magamról, meg hogy mennyire aggódott értem, és ilyet soha többé ne csináljak. 
-Órákon át kerestelek! Órákon át!-Fakadt ki.-A srácok is kerestek, de azt mondtam, tettek valamit az italodba, ezért hazamentél. Tudom, hogy nekik nem szerettél volna magyarázkodni.-Hangosan kifújta a levegőt.-Oké, hol vagy? Mi történt?
Hirtelen nem tudtam mit mondani. Szavak helyett rekedtes sóhaj tört fel a torkomból, és nem tudtam megszólalni. Hörögve vettem levegőt, miközben próbáltam elmagyarázni a dolgokat, de mint egy csecsemő, csak gügyögtem. 
-Minden oké?-Rosa hanga megremegett, kihallatszott belőle az aggódás.-Abby, szólalj már meg!
-Én...-nyögtem rekedten. Összegörnyedtem az erőlködéstől, zihálva próbáltam kipréselni magamból a szavakat.-Ez...ez nekem nem megy.
A torkomat szorító gombócot nagy nyelésekkel próbáltam eltüntetni, de nem ment. 
-A frászt hozod rám!-Sipított a telefonba barátnőm.-Hol vagy? Most azonnal odamegyek!
Megráztam a fejem, és mély levegőt vettem. Az egész testem megremegett,  belém nyilallt a fájdalom. 
-Hazamegyek-suttogtam a telefonomba, és reméltem, hogy lehet hallani.-Semmi gond...csak nem érzem jól magam.
-Biztos?
-Igen-nyeltem egyet, és már normális hangon tudta folytatni.-Sajnálom, hogy aggódtál miattam.
-Semmi gond-hangja már nyugodtabb volt, de még mindig nem meggyőző.-Mára ne csinálj programot.
És letette. Újból egyedül voltam.

...

Nem tudtam aludni. Összehúztam magam az ágyamon, simogattam Zoknit, aki mellém feküdt és pihentettem a szemem. De álom nem jött rá.

Végül feladtam, vettem egy forró zuhanyt és felöltöztem. Frank és Bar...Judy a kanapén ültek és valami hülye ismétlést bámultak. 
-Jól telt a szülinap?-Vigyorgott (!!) Frank.-Mikor jöttél?
-Olyan háromkor-vállat vontam és reggelizni indultam. Végül csak egy kávét ittam, az étel láttán a gyomrom kiáltozni kezdett, ha valamit bele merek tömni, akkor visszalöki. 
-Tervezel mára valamit?-Csevegett tovább Frank. Félrenyeltem a kávém. Komolyan érdekelte. Beszarok.
-Rosalya tervez valamit-letettem a bögrém a konyhapultra. Már azt se tudtam meginni.
-Az jó-vigyorgott még mindig. A válla felett Judy nézett rám. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy feldobom. De mire lenne jó? 
Frank boldog, és nemsokára anyával leszek. Nem érné meg. 
-Fel is megyek készülődni-csaptam össze a tenyerem egy hatalmas művigyorral.-Ki tudja, mi lesz.
Frank felnevetett, majd belecsókolt barátnője hajába. Judy pirulva nézett fel rá, mintha elfelejtette volna, hogy ő nem is Barbara. Aztán rám nézett, de azonnal el is kapta a tekintetét.
-Ó és Abby!-Nézett rám Frank.-Markus rengetegszer keresett. Nem ártana visszahívni.

Észre se vettem, hogy nincs velem. A telefont szorongatva feküdtem az ágyon és próbáltam eldönteni, hogy felhívjam-e. Nincs itt, újból. Haragudnom kéne rá. De hiányzik. Hiányzik, hogy nem kérhetek tőle tanácsot és nem ölelhetem meg. Úgy érzem, mintha nem is lenne bátyám.
Felültem és tárcsáztam a számot. A fülemhez szorítottam a készüléket. A csöngés abbamaradt, hallani lehetett, hogy a háttérben tesznek-vesznek, de Markus nem szólt bele.
-Szia-kezdeményeztem én a beszélgetést.-Hogy vagy?
-Annyira sajnálom-hangja rekedten csengett, mintha pár napja egy szót se szólt volna.-Én tényleg el akartam menni, de nem volt repjegy, sok a tanulnivaló és... Tudom, nem kéne magyarázkodni, meg hülyeség, és nem szereted, de...annyira sajnálom, Ab.
Utálom, hogy így hív. Utálom, hogy nincs velem. Utálom, hogy idegenként kezel. Utálom, hogy távolodunk.
Mindent utálok, ami vele kapcsolatos. 
-Ab...-szólított meg Markus.-Itt vagy? Kérlek mondj valamit!
Egyre szorosabban tartottam a telefont a kezemben, remegtem a dühtől. Meg tudom érteni, hogy most nincs itt...de karácsonykor mindenhol szünet van...akkor hol volt?
-Miattam igaz?-Elcsuklott a hangom a dühtől, az elfojtott sírástól.-Látni sem akarsz! Ahogy anya... Azt hiszed, hogy beteg vagyok, igaz?! Hogy nem vagyok normális, IGAZ?!
Azon vettem észre magam, hogy ordítok, levert a veríték, bőgök és fel-alá járkálok a szobámban. A levegőt zihálva vettem és magam elé képzeltem Markust, ahogy bűnbánó arcot vág, és ettől csak dühösebb lettem.
Mielőtt Markus válaszolhatott volna, újból ordítani kezdtem vele.
-NAGY SAJNÁLATODRA MÉG ÉLEK, ÉS NEM VAGYOK ŐRÜLT!-Teli torokból kiabáltam és hozzávágtam a telefonom a szemben lévő falhoz. Hangos csattanással apró darabokra esett szét. Néma csönd lett.
Dühömben fújtattam, a homlokomat öklöztem és a karomba vájtam, hogy lenyugodjak. Remegtem a haragtól, a visszafojtott könnyektől és csak arra vágytam, hogy széttörhessek valamit. Frank fogott le hátulról, miközben üvöltözött velem, hogy nyugodjak le, ha nem akarok megint beteg lenni. Erre hisztérikusan felnevettem, és azt sikítottam, hogy már így is beteg vagyok. Mindig is beteg voltam.
Frank a könyökömnél fogva magával szemben állított és lekevert egy pofont. Nem volt olyan erős a pofon, hogy leterítsen, de túl gyenge voltam, összerogytam és az arcomat fogtam.
Zihálva tudtam csak levegőt venni, a kezeimet szorosan az arcomra fogtam. Lüktetett az egész fejem, mintha fel akarna robbanni.
Mindig három lépcső van: a sírás, a harag, és végül a megsemmisítő üresség. Már az utolsóra értem, és ha nem állnék meg a harmadik lépcsőn, leugranék a nagy fekete semmibe. Ismét éreztem, hogy a mellkasom üres, a végtagjaim ugrása készek, készek zuhanni. 
-Abby...-suttogta Frank, majd leguggolt elém.-Mi volt ez?
-Nem tudom megállítani-a szavak csak úgy jöttek a számra, bár suttogásnál hangosabbra nem tellett.-Már nem...
Régen ki tudtam kapcsolni, azután nem, majd egy kis idő múlva már megint tudtam irányítani. És most újra nem. 
Frank arcára volt írva, hogy fogalma sincs, mit csináljon. Leválasztotta az egyik kezemet az arcom bal feléről, amit megütött, majd összekulcsolta az ujjainkat.
-Minden rendben lesz-suttogta, majd mosolyt erőltetett az arcára. 
-Nem tudom megállítani-suttogtam, és mélyen a nagybátyám szemébe néztem.-Már zuhanok. És valamikor földet is fogok érni.

...

Lezuhanyoztam és átöltöztem. Bezárkóztam a szobámba. Senkivel nem akartam találkozni, még az állatokat se engedtem be. Frank meg tiszteltben tartotta, hogy egyedül szeretnék lenni.
Az ágyamon feküdtem és az Ártatlan áldozatokat dúdoltam.
-Abby!-kiáltott fel a nagybátyám.-A barátnőd keres! Azt mondja, életbevágó!
Életbevágó. Már a szó is sértő egyes emberekre nézve.
-Mond neki, hogy öt perc és lemegyek!-Kiáltottam vissza kedvetlenül, majd felkeltem az ágyamról. Nem igazán érdekelt az öltözködés, csak kikaptam egy pólót a szekrényből és egy farmert. Lent Rosa ült a kanapén, Frankkel beszélgetett. Nevettek, majd mikor megláttak mind a ketten elhallgattak. Elég látványos volt, meg is sértődtem volna, ha erre van energiám.
Barátnőm alaposan végigmért, majd elhúzta a száját, de nem szólt semmit sem. 

Az Arminék felé vezető úton se beszélgettünk. Csendben figyelte minden mozdulatomat, szinte lyukat fúrt az oldalamba.
-Oké-álltam meg mellette.-Mi van?
-Mi van?-Hőkölt meg.-MI VAN?! Mond meg te, mi van!
Szaggatottan kifújtam a levegőt. 
-Ne kezd, kérlek-suttogtam rekedten. Semmi kedvem nem volt vitázni.
-Ne kezdjem?! Mi történt?! Annyira aggódtam-Rosa durva vonásai ellágyultak, majd végigsimított mind két kezemen.-Baj van?
Legszívesebben azonnal elpanaszoltam volna neki, de ahogy a szemébe néztem, olyan törékenynek láttam. Olyan gyámoltalannak. Úgy éreztem, ha elmondanám, mi fáj nekem, már az ő vállát is nyomná, de ő azt nem élné túl. 
-Nem, csak egy kicsit besokalltam, ennyi. Rossz időszakot zártam-magamra erőltettem egy álmosolyt. Csak most kezdődik. 
Rosalya magához húzott, majd a fülembe súgta. 
-Soha többé ne csinálj ilyet, oké?
Őszintén elmosolyodtam.
-Oké. 
Hogy lehet őszinte mosollyal hazudni?

...

-MEGLEPETÉS!-Kiáltották, mikor beléptünk Alexyék lakásába. A lakás ünnepi díszben, kék lufik mindenhol. Szétnézve megpillantottam Kentint a kanapé mögött, Alexyt a fikusznál, Violát és Jadet a Tv-nél, Armint és Peggyt a fiúk szobájához vezető folyosón. Peggy arcán vicsor volt, mintha egybe meg akarna enni.
-BOLDOG SZÜLINAPOT ABBY!-Visította a fülembe Rosa, amitől majdnem megsüketültem, mivel mellettem állt. 
Megköszöntem, majd mindenkit megöleltem, még Peggyt is, aki furcsamód nem húzódott el.
-Együnk tortááát!-Kiáltott Armin, majd a levegőbe öklözött.-Tortaaaa!
Végül teljesült a kis kocka kívánsága, a kanapéra vonultunk egy szelet szedres tortával. Aranyos volt tőlük, hogy tudták ez a kedvencem.
-Okéé-Rosa letette a tányérját a dohányasztalra, majd felém fordult.-Ajándékok!
Amint ezt kimondta, mindenki szatyrokat és dobozokat húzott elő.
-Ne már srácok!-Nyávogtam tele szájjal.-Tegyétek el! Most azonnal!
Mindenki jót nevetett. Viola a kezembe nyomot egy okkersárga dobozt, hatalmas vigyorral.
-Nem kellett volna-sziszegtem a szemébe nézve.
-Ez a legkevesebb-mosolygott.-Nyisd már ki!
A fejemet csóválva nevettem, és elkezdtem tépni a csomagolást. A többiek dobbepergést imitáltak a térdükön.
-Őrültek-motyogtam, mire csak nevetve kántálni kezdték, hogy "ne kíméld! Ne kíméld!".
Gyorsan feltéptem a csomagolást, erre éljeneztek, nekem meg elakadt a lélegzetem. Egy régi írógép volt az. 
Tökéletes volt. Végigsimítottam a gombjain, minden alkatrészén. Mindig is szerettem volna egy ilyet.
-Nem emlékszem, hogy ezt említettem volna-Violára néztem, aki pirulva bámult a szemembe.
-Minden nagy író és zeneszerzőnek kijár a luxus-rám kacsintott. Letettem a földre a gépet, majd átöleltem a barátnőmet. A belsőmet majd szétvetette a boldogság, visszafojtottam a sírást.  
-Ez nagyon drága lehetett-ámultam. Újra a kezembe vettem és simogattam.-Te nem vagy normális.
Mindenki vihogott, majd folytatódott tovább. 
-Ne! Már te is!-Kaptam drámaian a szívemhez, amikor Jade tartott felém egy díszszatyrot.-Mivel kényszerítenek?
-Ne hülyülj!-Kentin játékosan oldalba bökött, miközben csillogó szemekkel vihogott.
Átvettem Jadetől az ajándékát. Egy mini kaktusz volt, és egy kis használati utasítás. Megöleltem és megköszöntem neki.
Alexytől és Rosától is ruhát kaptam. Nyávogtak, hogy most azonnal próbáljam fel őket, de hárítottam, hogy inkább velük tölteném az időt. Szerencsére Kentin félbeszakította őket, és a kezembe nyomott egy dobozt.
A doboz fekete csomagolópapírral volt bevonva, rajta Rolling Stones-os nyelvekkel. Hamar feltéptem a csomagolást, ami még egy csomagolást rejtett.
Kentin vigyorgott rám. Ez csak amolyan fricska volt, hogy megmutassa, ő tud csomagolni. Én sosem csomagoltam be az ajándékait, ami miatt néha panaszkodott is, de azért se alapon nem csomagoltam be. 
Letéptem a rózsaszín csillámpónis papírt is, ami egy kéket rejtett.
-Oké, értettem-röhögtem el magam.-Nem esett jól, értem.
Vállba bokszoltam, mire ő bordán könyökölt. Meghúztam a haját, erre ő is rántott egyet a copfomon. Kezdett felhúzni, így arrébb rúgtam, erre ő is taszított egyet rajtam, mire kiesett a doboz a kezemből, elfeküdtem a földön és kuncogtam. 
-Abbahagynátok a gyerekeskedést?!-Förmedt ránk Rosa. Alexy megragadta a bal lábam és TV felé húzott. 
Teli torokból kiabáltam, hogy segítség, rúgkapáltam és hadonásztam a kezemmel. Viola megragadta a csuklóm és próbált kiszabadítani, de nem ment neki. 
Viola mellé erősítésként Jade futott. Ő a jobb kezemet húzta, a barátnője a balt. 
Alexyhez Kentin társult, ők is osztoztak a lábaimon. Nevetve sikoltoztam, a többiek röhögve kiabáltak, hogy "ERŐSÍTÉST! HOUSTON, BAJ VAN!".
Rosalya végül feladta és társult a Viola-Jade pároshoz. Megragadta a két vállam és húzni kezdett, miközben fel-fel sikkantgatott.
-Mit csináltok?-Jött be Tina. Végigmért minket, majd nevetve társult a Viola-Jade-Rosalya hármashoz. 
-TÚLERŐ!-Kiáltották Kentinék, és még erősebben szorítottak. Kötélhúzogatós játék közepébe csöppentem, és én voltam a kötél. Bár cseppent se bántam, nagyon élveztem, hogy elfeledhettem mindent. Boldognak éreztem magam.
Armin becsatlakozott a testvéréhez, megragadta a csípőm és húzni kezdett. 
A lábammal kalimpáltam, ezzel is kifejezve, kiknek drukkolok, ám a fiúk nem hagyták annyiban, az ujjaikat belevájták a bőrömbe, amitől felsikítottam, majd egy erős rántással kitéptek a pártolt csapatom karmai közül. 
A földre zuhantunk. Vagyis Kentin a földön, felette Alexy, azon Armin, én meg rajta. Majd' megpukkantunk a nevetéstől.
A másik csapat vesztesen is, de állva maradt, kétrét görnyedve röhögtek. 
Kentin alattunk nyöszörgött, így legurultunk róla. Armin rám feküdt, én meg csapkodtam, de mintha meg sem hallotta volna.
Nagy erőlködés árán fordítottam a helyzetünkön, az ölében ültem és örömkiáltást hallattam. A levegőbe emelkedtek a kezeink és sikoltottunk. 
-Elég!-Kiáltott Peggy, mire mindenki rá bámult.-Miért vagytok ilyen gyerekesek?! Ugyan kérlek! Nem viszitek majd semmire!-Füstölgött. Végigpásztázott rajtunk villámló tekintettel, amitől mindenki szarabbul érezte magát, még Tina is megrettent. 
-Nyugi Peggy-nevettem rá.-Csak játszunk.
Azonnal felém kapta a fejét, látszott rajta, hogy próbál nyugott maradni. De amint végigmért, a feje hasonlítani kezdett a hajszínemhez. 
Armin mintha a fejébe látott volna, lelökött magáról és odarohant a barátnőjéhez és megölelte. 
Mindenki visszavonult a kanapé irányába. A négyszemélyes kanapéra Viola, Alexy és Armin ült. Peggy Armin ölében durcáskodott. Armin a haját simogatta és a fülébe suttogott, de a lány csak nem nyugodott meg. Engem bámult vasvilla szemekkel. 
-Tessék-adta a kezembe Kentin a dobozát, ezzel újra megmentve a helyzetet. Rá mosolyogtam, és kibontottam az ajit. 
Egy fekete sisak volt benne. Hatalmas vigyor terült el az arcomon. 
Régen deszkáztam, bár sosem vettem fel védőfelszerelést, csak térdvédőt. Rengetegszer estem el, volt, amikor a koponyámat is betörtem, de azután se voltam hajlandó sisakot felvenni. Én így lázadtam.
Megköszöntem neki, de odaszúrtam, hogy úgy se fogom hordani. Erre ő rávágta, hogy a remény hal meg utoljára. 
-Inkább neked lenne erre szükséged!-Röhögött fel Armin. Lemászott a kanapéról, kivette a kezemből a sisakot és feltette a fejére.
-Ne is mond!-Kentin vállai megrogytak, majd az arcát a tenyerébe temette.
-Mi van? Még mindig zaklat Margo?-Erre hevesen bólogatott. Elnevettem magam.
-Megérdemelted, szexista seggfej!-Vigyorgott Rosa és a cipőjével megbökte a fiú hátát.
-Levakarhatatlan! Minden nap szerelmet vall! Minden NAP!-Kiáltotta Kentin, majd ő is elnevette a kirohanását.

-Na most én jövök!-Csapta össze a tenyerét Peggy vigyorogva. Mindenki Armin kivételével elkerekedett szemmel nézett rá.
Peggy letérdelt elém, hogy szemben lehessen velem. Megszorította a kezem, csillogott a szeme és egyre jobban szélesedett a vigyora meglepett arcomat látva.
-Mi lenne, ha jövőhéten eljönnél nálunk vacsorázni? Olyan király lenne!-Lejjebb vette a hangját.-De ne félj, a családom megérti majd. Anya például elég dilis. Neki se voltak szülei, becsavarodott tőle.-A fülemhez hajolt és suttogott.-Csak segíteni szeretnék. Láss egy normális életet. Egy jó élet kapuját akarom kinyitni előtted.
Elhajolt tőlem és kíváncsian nézett rám.
Úgy éreztem magam, mint akit pofán rúgtak. Csak bámultam Peggy kék szemeibe. Komolyan ez látszik kívülről? Hogy kezdek becsavarodni?
-Armin! Beszélhetek veled négyszemközt?!-Már fel is pattantam és húztam magam után.
-P-persze-hebegte, és követett. 
Alexy szobája volt a legközelebb, így abba tuszkoltam Armint.
-Állítsd le!-Támadtam le, amint bementünk.-Elegem van belőle!
-Ne sértegesd a barátnőmet!-Összehúzta a szemöldökét és dühösen meredt rám. Sosem láttam még haragosnak.
-Akkor vidd el innen!-Sziszegtem és közelebb álltam hozzá.-Nem hallottad miket mondott?! Miért olyan fontos neked?! Szereted?
-Ugyan dehogy!-Suttogta még mindig dühösen. Az arca kipirult.-De ő az egyetlen esélyem!
-Mire?-Illetődtem meg. Armin arca céklavörös színre váltott. Megragadta a csuklóm, és közelebb vont magához. A mellkasunk összeért. Meglepődni se volt időm, Armin suttogva hozzám szólt.
-Letettem rólad. Elszeretnélek felejteni-a szám egy hatalmas O-t formált meglepettségemben. Armin arcán apró mosoly jelent meg.-Így van. Szeretlek!
Miután kimondta, a vállai engedtek, mintha egy hatalmas követ gurítottak volna le róla. Elnevette magát, távolabb lépet tőlem és boldogan kacagott fel, mint egy eszelős. 
Földbe gyökerezett lábakkal néztem rá, az arcom megfelelt a meglepődést jelző emojinak. Armin nevetve nézett rám. Lépett egyet-kettőt minden irányba, majd megragadta a vállam, hogy esélyem se legyen máshova nézni. 
-Szeretlek!-Kiabálta az arcomba. A mosoly eltűnt az arcáról, elkomorult.-Miért nem szólsz semmit? Mondj valamit!
Nyeltem egyet és a padlót bámultam. Mit mondhatta volna neki? Le se esett igazán, mit mondott. 
Armin elengedte a vállam és kiment a szobából. Nem láttam az arckifejezését, felnézni se mertem a sokktól. 
Az egész csapat ott állt az ajtóban. És ami a legrosszabb volt: meg se voltak lepődve.
Armin után mentem, aki a bejárati ajtó előtt vette a kabátját. Nem szóltam semmit csak néztem. Észrevett, várt egy kicsit, hátha megszólalok. Nem így történt.
Keserűen felnevetett és a kilincsért nyúlt, de megállt. A zsebéből előhúzott egy apró dobozt és a cipős szekrényre dobta.
-Boldog szülinapot-morogta a válla felett, majd elment. 
-Miért nem mondtál semmit?-Szegezte nekem a kérdést Alexy mosolyogva, majd áttáncolt a szobán.-Happy end lett volna!
-Én is itt vagyok!-Csattant fel Peggy. Elkaptam a tekintetét. Nem tűnt dühösnek. Mintha tudta volna, hogy ez be fog következni.
-Ti mint tudtátok?-Suttogtam sokkolva.-És nem is szóltatok?!
-Azt hittem tudod-szólalt meg Kentin.-Csak te nem érzel iránta semmit.
A többiek csak leszegték a fejüket és fütyörésztek ártatlanul. Peggy meg... Mintha nem is érdekelte volna, az ajtóhoz lépett és öltözködött.
-Köszönöm a tortát-a fejébe nyomta a sapkáját, majd egy utolsó megsemmisítő pillantást vetett rám.-Ja és a vacsorameghívást meg nem történtnek is tekintheted. 

...

Hazafelé egyedül mertem. Csak akkor mertem elsírni magam. 
Először csak pár kósza könnycsepp tűnt ki a szememből, azután megrohamozták az arcom.
A kezemben az ajándékokkal gyalogoltam haza, a szememben ott lapult az apró doboz, amibe bele se néztem még. 
Az első lépcsőn túl voltam. Taknyosra sírtam magam, a szemem fájt. Hogy lehettem ilyen vak? Mint akinek kivájták a szemét...
-Veled meg mi történt?-Nézett rám Frank, amikor beléptem a házba. A kanapén ültek és egy hülye romantikus filmet néztek a kedvesével. Amint Judy rám nézett, elöntött a düh.

Kezdődött a második lépcső.

















9 megjegyzés:

  1. Abby-nek a szülinapozás nem azt erőssége :/ Amúgy nagyon jó rész!!! Folytasd hamar!

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy tetszett :)
    Hát, mindenkinek vannak gyengeségei :)

    VálaszTörlés
  3. Uuuuuuuh baromi jóóóó leeett *-----*
    És az a valllomás... aaahh ^^
    Siess a kövivel mert nem tudok sokáig várni! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Megpróbálok sietni, örülök, hogy tetszett ;)

      Törlés
  4. Nagyon jó és Armin vallomása remélem Abby is viszonozza ^^
    Alig várom a kövi részt ^∇^
    Folytasd mihamarabb !

    VálaszTörlés
  5. Nem tudom, hogy ezeket a kis megjegyzéseket olvasod-e majd, de most éppen pótlok, és muszáj írnom!
    Ezt betudhatjuk annak a tipikus "Ezt mi a halálért nem kezdtem el hamarabb?!" érzésnek... Igazán izgalmas részek, szerintem az összeset benyakalom.
    Annyira, de annyira sajnálom Abbyt. Mindig, amikor történik vele valami jó, amikor szívből tud nevetni, vidám, annak a vége mindig rossz. Gonosz vagy. ><
    Ahh Armin vallott, én meg összetörtem. Csak tátogva, villámgyorsasággal olvastam a sorokat. Peggy meg egy...... juj, nem szeretem, nagyon nem! Hajh, annál a kötélhúzásos jelenetnél, én is jót nevettem, jó volt olvasni, hogy vidám volt. :)
    Igazán jó drámaíró vagy, szinte érzem a karakter szenvedését.
    "Mini" megjegyzés 1 vége~

    VálaszTörlés
  6. Szia!
    Imádom a blogodat. Te tényleg tudod, hogy milyen depressziósnak lenni, és hogy ezt szavakkal ki tudd fejezni, ahhoz igazán nagy tehetség kell, ami benned megvan. Én is voltam depressziós, néha még elõjön az érzés, pláne, mert fogyókúrázom, és csak a rossz érzést veszem észre - képtelen vagyok örömöt érezni... Eddig nem írtam kommentet, mert nem tudtam, hogy mit írjak, de ebben a fejezetben leírtad a három lépcsõt, és visszatekintettem a fájdalmaimra - mindegyikre ráillik, tökéletesen.Nem tudom, hogy csinálod, hogy leírod az érzéseid, hogy ilyen pontosan meg tudod figyelni õket. Zseniális vagy.

    Hogy a tartalmon kívül is mondjak valamit, amikor elmondtam a barátnõmnek, hogy én csak egy csj-fanfiction blogot olvasok, rögtön erre tippelt, és el is találta. Nagyon jó, amit írsz. Sajnos én ennél jobban nem tudom kifejezni magam.

    Ha látod ezt a megjegyzést, akkor üzenem, hogy eszedbe ágába NE jusson abbahagyni az írást, mert olyan szinten tehetséges vagy benne, hogy hihetetlen.

    Legyen szép napod!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, hogy ezeket leírtad. Nagyon sokat jelent nekem.
      Őszintén remélem, jobban leszel Bea.
      Legyen szép életed!

      Törlés