2015. augusztus 1., szombat

55. FEJEZET

Boldog szülinapot, Abby! 



Elhatároztam, hogy ebben az évben semmi rossz nem fog történni ezen a napon. Ma nem. Teljesen normálisan fogok viselkedni, félreteszem az elmebajaim, a hülye szokásaimat és úgy csinálok, mintha egy átlagos tizenhét éves lennék, aki szórakozni megy az este.
De a sors valamiért imád velem baszakodni. 
Letrappoltam a lépcsőn, be a konyhába. A hűtőn egy üzenet várt, miszerint Frank dolgozik, Elijah meg elment a boltba, így egyedül voltam Barbarával. 
Magamba tömtem egy zsömlét, felhajtottam egy bögre kávét, de még mindig hűlt helye volt. Nem kedveltem meg hirtelenjében, de azért kicsit aggódtam érte, ezért felmentem, hogy megnézzem, mi van vele.
Bekopogtam, de nem jött válasz, ezért bementem. Minden furcsán katonás rendben állt. A komódon a fényképek, a tükrökön az emlékeztető cetlik, az ágytakaró is...
Barbara hangját hallottam a fürdőből. Odaosontam, az ajtórésen tudtam csak kivenni, hogy telefonál. Nem akartam zavarni, már mentem is volna, de amiket csak fél füllel hallottam, odatartottak.
-Nem csinálom tovább! Elegem van! Láttad volna, hogy néz rám! Teljesen belém esett! Össze fogom törni a szívét, így vagy úgy, de legalább előbb legyen, minthogy már nagyon fájjon neki-fakadt ki a telefonba Barbara.-Beverly, én... Nem, a kis hülye jól van. A feje? Nem tudom... De sejt valamit, látom rajta, nem olyan ostoba, ahogy elmondtad. Alábecsülöd. 
Beverly. 
Az ajtót még jobban kinyitottam, hogy lássam Barbarát. Szerencsére nem vette észre, hogy nyikordult az ajtó. 
Barbara a kádon ült, a homlokát ráncolva nézett a tükörbe és a rövid barna haját igazgatta. A lába mellett bőröndök hevertek. Menni készült.
-Nem, Beverly! Most azonnal elmegyek, nem bírom kihasználni szegény embert! Tartoztam neked, ennyi volt!
Lecsapta a telefont. Hiába mondta, hogy kihasználta Franket egy ismeretlen cél érdekében, csak anyára tudtam gondolni. Miért beszélt Barbarával? Talán értem aggódik? Vagy látni szeretne? 
A legutóbbi találkozásunkon közölte, hogy nem akar rólam hallani, de lehet valahol nagyon mélyen feltámadt benne valamiféle anyai ösztön. Igaz haragudtam rá, de mégis az anyám. És hiányzik. 
Barbara fáradtan kifújta a levegőt, felmarkolta a bőröndjeit és elindult az ajtó felé. Azonnal elhúzódottam, szorosan a falhoz. Barbara meglátott, azonnal lesápadt és elejtette a parkját. Tátott szájjal meredt rám, falfehér volt és azonnal leverte a veríték.
Csak néztem, hogy emlékeztet-e valakire, akivel anya régen találkozhatott, esetleg barátnője lehetett, de nem jutott eszembe senki.
-Nem is vagy te olyan hülye, ahogy anyád mondta-nevetett fel kínosan, és azonnal megismertem a gúnyos éltől csengő hangját. 
-Judy....-suttogtam. Judy anya barátnője volt. Utáltuk egymást, nem is nagyon ismertem, mert anya mindig elküldött, ha Judy nálunk volt. Hosszú szőke haja volt, ami mindig egyenes volt, és napbarnított bőre, még télen is, amit én elég cikinek találtam, mert ez elárulta, hogy szolizott, és hát elég hülyén nézett ki egy napbarnított nő New York utcáin január végén. Talán régen is barna volt a szeme, de annyi smink takarta, hogy nem merném biztosra állítani.
Haragudtam magamra, amiért nem ismertem fel először, attól függetlenül, hogy a haját átfestette és levágatta, nem szolizott és tisztán látszott a szemszíne, attól még meg kellett volna ismernem. Ó, én buta!
Judy még mindig letaglózva állt előttem, majd lerogyott a földre.
-Tudod-nézett fel rám.-Nem ismerjük egymást, de hagyd, hogy elmagyarázzam. 
Csak biccentettem. Leültem elé. Anya újra fel akarja venni velem a kapcsolatot? Annyira hiányzik...olyan jó lenne...
-Anyád küldött, azért, hogy utánad nézzek.-nézett mélyen a szemembe.-Tartoztam neki, így csak egyszer akartam eljönni, hogy megnézzelek, megvan-e, még a -itt elakadt, majd megkocogtatta a fejét. Bólintottam, hogy megértem mire céloz.
Sírni tudtam volna. Aggódik értem. Tényleg érdeklem.
Mély levegőt vettem, hogy elűzzem a kérdéseimet anyával kapcsolatban.
-És Frank?-Köszörültem meg a torkom.-Őt mért keverted bele?
Barbara - akarom mondani, Judy -, szaggatottan sóhajtott.
-Ez volt az egyetlen út, ahol találkozhattam volna veled-lesütötte a szemét.-Nem akartam kihasználni, Frank nagyon jó ember. Minél előbb szerettem volna elmenni, de nem is Frank miatt...megijedtem, hogy érzek iránta valamit. 
Nem tudtam a beszédére figyelni...anya fel akarja venni velem a kapcsolatot. 
Írtó boldog lettem, nem is törődtem azzal, hogy imént vallottam be nekem Judy, hogy mindvégig hazudott. Ő segíthet abban, hogy újra lássam őt. 
-Ha nem mondom el Franknek, ki is vagy valójában, segítesz, hogy felvegyem a kapcsolatot vele?
Judy szomorúan méregetett.
-Persze.
Elmosolyodtam és átöleltem. Éreztem a kitörni készülő sírást, de visszafojtottam a könnyeim. Judí viszonozta az ölelésem, bár nem hiszem, hogy őszinte volt.
Nemsokára anyát fogom így ölelni.

...

Judy nem ment el, de került engem egész nap, bár én ezzel se nagyon akartam törődni. Majd szétvetett a boldogság, minden más eltörpült a boldogságom mellett.
Ma egy éve találkoztam utoljára anyával. Egy hónapja volt, hogy kiderült a "betegségem", nem beszélt velem. Azt mondta, nem tudná a gondomat viselni a betegségem miatt, és hogy sajnálja, de jobb lenne egy kis külön idő. Erre én begőzöltem és feljelentettem a rendőrségen, amiért nem szólt az otthon folyt dolgokról. De nagyon megbántam, nyáron, amikor kiengedték el akartam menni hozzá, de végül nem mentem el. Azt nem tudom, miért. Nem emlékeszem rá.

Rosával megbeszéltük, hogy átjön és segít elkészülni a koncertre, mert természetesen ő is jön. Kora délután kopogtatott.
-Wow! Ennyire boldognak még nem láttalak!-Ölelt át Rosalya, majd komiszul elmosolyodott.-Csak nem valaki van a dologban?
Felnevettem.
-Ha te mondod.

Rosa ragaszkodott valami szoknyához, de én maradtam a fekete nadrág, sötét, kicsit elegánsabb felsőnél. Rosa elfelejtette elhozni a ruháit, ezért csak megfésülködtem, felvettem egy lábszárcsizmát és indultunk hozzájuk.
Már az ajtóban meghallottam a zenét. Teljesen összhangban játszottak, Lysander nyugodt hangon énekelt. Ha nem ott álltam volna, és nem tudom kik vannak bent, azt hiszem, hogy valamilyen híres banda.
-Várj-szóltam Rosára, és elkaptam a karját, ahogy a zárba akarta illeszteni a kulcsot.-Ne zavarjuk meg őket.
Negyed órát vártunk, amikor megszűnt egy kicsit a zene. Rosa kitárta az ajtót, elrikkantotta magát, majd feltrappolt az emeletre.
-Basszus, mi éppen gyakorolunk!-mérgelődött Castiel, majd ránk emelte tekintetét.-Menjetek a picsába!
Rosa feje vörös lett, majd sértődötten felcikázott. Tanácstalanul néztem utána, de végül én is felmentem.
Rosa a szekrényében kutatott, különböző estélyihez hasonló ruhákat dobált át a szobán. Leültem az ágyra, hogy elkerüljem, hogy esetleg megdob egy drágakővel díszített, csipkével átszőtt, világító csodával, amit ő ruhának nevez. 
-Szerinted melyik?-Fordult felém. A jobb kezében egy arany vakító minit tartott. Fogalmam sem volt mitől csillogott annyira, de elkaptam a fejem, mert tudtam ránézni. A balban - már szerencsére hosszabb -, fekete koktél ruha volt, aminek a dekoltázsába egy hadsereget bele lehetett volna fojtani.
-Na?-Mosolygott Rosa. Komolyan gondolta.
-Ez egy koncert-néztem rá értetlenül.-Vedd egy kicsit lazára. 
A szekrényében alig találtam nadrágot, még a leghidegebben is szoknyában parádézott. De aki keres az talál. 
Hozzávágtam egy bőrhatású testnadrágot és egy fehér inget. Kétkedve nézett rám, majd a fejét csóválta. 
Nem akartam győzködni. Leültem egy székbe törökülésbe, betettem a fülhallgatóm és teljesen kizártam magam a dologból. Nem fogja elrontani a kedvem, ha ezen összeveszünk.
-Naaa-nyafogott, de én felhangosítottam a zenét a telefonomon. Rosa sértődötten kutatott tovább. Nem tudnám pontosan behatárolni meddig húzta a száját, de hirtelen felém fordult. Beszélt, de nem hallottam a hangját. 
-Mond még egyszer-húztam ki a fülest a fülemből.
-Csak...bocs-sóhajtott.-Nem kellett volna leszidjalak. Csak segíteni akartál.
-Ezt csak azért mondod, mert szülinapom van-mondtam gúnyosan. Rosa felemelte a kezét, hogy tiltakozzon, de valaki beelőzte.
-Kinek van a szülinapja?-Az ajtófélfának dőlt. Fekete haja rendezetlenül hullott a homlokába. Méz sárga szemeivel a szekrény előtt térdelő Rosát mérte végig, majd felém tévedt a tekintete. Mielőtt végigmért volna, a szememet az övébe mélyesztettem. Mindkettőnk arcára kiült a döbbenet.
Meg akart szólalni, de Rosa sikítva rávágta az ajtót, hogy takarodjon a szobából, meg lekiáltott Castielnek, hogy tartsa távol tőlünk a perverz dobosát.
Vicktor a dobosuk? Várjunk csak... Vicktor?
-Tőlünk?-Castiel hangja már közelebbről jött, majd besétált az ajtón.-Ó, csak te vagy!
Elnevettem magam.
-Tudom, hogy kedvelsz, Castiel.
A Vörös színpadiasan a szívéhez kapott.
-Én téged?! Kikérem magamnak.
Ismét kacagtam, Castiel vigyorgott, Rosa engem védett, miszerint milyen kedves vagyok és engem mindenki kedvel. Meg hogy a szülinapomon ne gonoszkodjon velem.
-Szülinapod van?-Kérdezte Castiel csak úgy félvállról, pedig bármire le mertem fogadni, hogy már tudta. 
-Ja, de erről elég is ennyi-a térdemre csaptam és talpra szökkentem.-Nem rendelünk valamit? Éhen döglök.

Rosalya fent maradt válogatni, én a srácok megbeszélését hallgattam, miközben pizzát ettünk. Castiel gesztikulálva magyarázott, Lysander és Vicktor (!!) nagyokat bólogattak.
Én meg folyton az utóbbit bámultam. Biztos ő volt az. De miért van itt? Miért hazudott nekem? Vagy az én Vicktorom ennek a Vicktornak a spanyol ikre, és nem is tudnak egymásról semmit?
Vicktor felém nézett, elkaptam a tekintetem és a pizzámra összpontosítottam.

A srácok már fél hétkor elindultak, elbúcsúztunk tőlük, Rosa sok szerencsét kívánt (még mindig nem sikerült kiválasztania a ruháját, őrület), én csak álltam.
-Mi van Hercegnő, megharagudtál?-Kuncogott Castiel a saját viccén, én csak forgattam a szemem.
-Nem szoktam sok szerencsét kívánni, mert egyrészt én utáltam, ha ezt mondják nekem, mert amúgy se használ, másrészt úgy se cseszitek el-vontam vállat. Lysanderen és Castielen is látszott, hogy jól esett nekik amit mondtam.
Lysanderrel utoljára összeakadt a tekintünk. Hangtalanul kívántam neki szerencsét tátogva, éppcsak le tudta olvasni a számról, mire ő elnevette magát.

...

L nem jött velünk be, de elfuvarozott minket Rosával. Rosa azt a nadrágot vette fel, amit hozzávágtam egy tört fehér felsővel. Félsiker.
Hamar bejutottunk a helyre, a srácok adtak VIP-t. A klubban alkohol és izzadságszag keveredett, de látszott, hogy ez egy "elegánsabb" hely. Élő zene ment, nem volt semmilyen DJ, a pultnál sem sorakoztak sokan. Ettől függetlenül rengetegen voltak. 
-Igyunk valamit-kiáltott a fülembe a barátnőm. A zene fülsüketítő volt, éreztem a basszust a mellkasomban. 
-Nem iszom.
-De ma fogsz!-Magával rángatott a pulthoz, ott kért kettőnknek két kimondhatatlan nevű koktélt (a színe még szarabb volt, mint a neve, jónak ígérkezett), majd beültünk egy bokszba. 
-Rád-emelte felém a poharat Rosa. 
-Lysanderék sikerére-helyesbítettem. Egymásnak koccintottuk a poharakat. Rosa belekortyolt az övébe, szerencsére akkora volt az a pohár, hogy nem látta, hogy én még a szám közelébe se emelem a poharat.
-Naaaa-nézett rám csillogóm szemekkel. Látszott a tekintetén, hogy már egy korty megártott neki.-Mi a helyzet Vicktorral?
Elkerekedett a szemem.
-M-mi lenne vele?-Zavartan a szívószálhoz kaptam. Nagy volt a kísértés, hogy belekortyoljak az alkoholba, de kibírtam.
Rosa körülnézett, mintha bárki figyelt volna minket, majd közelebb hajolt, és suttogott.
-Látom, hogy nézel rá. Nem ciki, helyes a srác.
A szememet forgattam, de belül örömtáncot jártam, amiért semmire sem jött rá.
A zene elhallgatott, a frontember elköszönt. Felkonferálták Lysanderéket. Már az első számuk megtörte a jeget köztük és a közönség között. Az első sorban lányok tomboltak, a kezüket a színpad felé nyújtva. Rosa is rohant csápolni, így egyedül maradtam. Egy oszlopnak dőlve hallgattam a zenéjüket. Remek számaik voltak, Lysander mesélte, hogy ő írja a dalaikat. 
Egy ideig néztem, ahogy lehunyt szemmel énekel, az arca mint valami vászon lett volna, a dal érzéseket festett rajta. Sóhajtottam. Annyira illett volna a Betranchebe. Megérdemelte volna, ha bekerül.
Castiel is remekül játszott. A szólója közben behajolt a közönséghez, miközben ők próbálták elkapni. Mosolyognom kellett. Castielre nagy jövő vár ezen a téren.
Vicktor engem bámult. Oda se kellett néznie, úgy játszott. A kezeit tanította meg játszani, látszott, hogy vérprofi. A tekintünk összetalálkozott. Mélyen beszívtam a levegőt. Nem haragudtam rá. Én is hazudtam volna, nem akartam, hogy kiderüljön, bármi is, amiről Vicktor hazudott. Tudtam, hogy el fog nekem mindent magyarázni.
Reméltem, hogy ezeket ki tudja olvasni a szememből. Talán sikerült neki, mert megkönnyebbülten elmosolyodott és biccentett. A szólója kezdetén rám kacsintott és csak nekem játszott. Elnevettem magam, beszálltam a sikoltók közé. 

Úgy a koncert vége felé én is a nép között ugráltam. Újból éreztem azt a mérhetetlen boldogságot, amit reggel. Vadidegen emberek között sikítoztam és táncoltam, de majd szétvettet a boldogság még annak tudatában is, hogy a mellettem álló emberek teljesen izzadtak, de hozzám dörgölőznek. Az utóbbi pár év borzalmas szülinapját elfeledve ráztam magam a tömegben, miközben hangosan kiáltottam a banda nevét, ami Comète volt, ami franciául az üstökös. 
Már kezdtem elhinni, hogy nem álmodom. Hogy a tizenhetedik születésnapom maga lesz a tökély. De olyan sosem létezett.
Az utolsó előtti dal egy lassú dal volt, pontosabban a Egy másik szerelem. A földbegyökerezett a lábam, meredten bámultam Lysandert, ahogy énekel. Nem hunyta le a szemét, engem keresett, majd amikor megtalált összefonódott a tekintetünk. A szemembe énekelte, hogy mit érez. Hogy szeret, de nem tud engem szeretni, mert van valakije. Egy másik szerelemben egy másik szerelemben/ Az összes könnyem fel lett használva/ És énekeltem egy dalt, ami csak a miénk volt/ De az egészet egy másik szívnek énekeltem.
Az arcomat elöntötte a pír. Nem értettem miért vagyok itt. Támogassam? Hol a barátnője?
Hátat fordítottam a színpadnak, a könyökömmel utat törve iszkoltam el. Egyre szaporábban vettem a levegőt, hogy ne sírjam el magam.
A ruhatárnál sor állt, minél előbb el akartam tűnni, mit sem törődve a kabáttal és a fagyos február végi mínusszal. Írni akartam Rosának, hogy majd vegye ki a kabátom. Ezt akartam tenni. Elővettem a telefonom és pötyögni kezdtem az üzenetet, de a szülinapom velejárója: sosem fog semmi sikerülni, amit eltervezel. 
-Ugye milyen jól játszanak?-Lépett mellém valaki. A hangra a zsebembe csúsztattam a telefonom és felé néztem. Egy pár centivel magasabb, szőke hajú lány volt, rózsaszín csíkokkal az egyébként gyönyörű hajában. Úgy nézett ki, mint egy porcelán baba. Tökéletes, csiszolt vonásai kiemelték a halványlila szemét, a mosolya se lehetett volna tökéletesebb. Olyan hatást keltett, mintha faragták volna azt is. Az egész lány maga egy műalkotás volt. 
Nem válaszoltam. Végigmért, szélesedett a mosolya. Arra gondolt, mint én. Hogy nekem semmi esélyem ellene. Ő volt maga a megtestesült szépség, hatalmas betűkkel, én meg a fekete ruhában járó kis valami. Ez voltam mellette. Egy kis valami. 
-Sokat hallottam már rólad-csevegett azon, - hiába mondanám, hogy gonosz vagy idegesítő hangján, hazudnék. A hangja csilingelő volt, mézédes, amit kellemes hallgatni.
-Abby vagy, ugye?-Rám meresztette a drágakő szemeit. Csak bólintani tudtam.-Néhány próbájukon felemlegetett. Ha jobban akarok fogalmazni, mindig rólad beszél!-Keserűen nevetett fel, mint akit hátba döftek. Nem szóltam egy szót sem. 
Erre megragadta a karom és a női WC felé vonszolt. Az ajtóban megállt, fenyegetve nézett rám. Már majdnem elszégyelltem magam. De emlékeztettem magam, hogy tökéletes nem létezik, így le tudtam nyugtatni a dübörgést a mellkasomban. 
-Tartsd magad távol tőle!-Parancsolt rám, és a frissen manikűrözött karmait belém vájta.-Megértetted? Ha még egyszer...
A zene elhallgatott, az utolsó számuk csend fel. Meghűlt bennem a vér. 
A szőke lány még mindig nekem beszélt, de én nem hallottam, Lysander hangja visszhangzott a fejemben. A dalszöveget ismertem. Én írtam. Az Ártatlan áldozatok volt.
Kiszabadultam a barátnő szorításából és színpad felé rohantam, de már az ajtóban megálltam. Nem volt erőm bemenni.
Az én dalom volt. Az én dalom, amit annyira gyűlöltem. Pontosan egy éve írtam, annyira dühös voltam, hogy papírra kellett vetnem. Így született meg az Ártatlan áldozatok. Dühös voltam az egész világra, azt akartam, hogy mindenki szenvedjen, így megírtam és az volt a tervem, hogy eléneklem, hogy mindenki átérezze a fájdalmam. De így visszahallani szörnyű volt.
Mindig is dugdostam és vártam az időt, amikor elénekelhetem. Hogyan szerezhette meg Lysander? Amikor nálunk volt, megtalálta?
Úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a hasamba és minden egyes hanggal megforgatták volna bennem. Az árulás kesernyés íze megtöltötte a számat. Ökölbe szorult a kezem, a hatalmas könnycseppekkel, amik végigfolytak az arcomon, már nem is törődtem. Nem volt maradásom.
Azonnal az ajtó felé fordultam, utat törtem magamnak, kabátot, bent maradó barátokat, fuvarhiányt elfeledve kirontottam az utcára és rohanni kezdtem. El akartam menekülni a düh elől, ami tönkretette az anyával való kapcsolatom. Addig futottam, amíg el nem estem a saját lábamban. Vagy a levegőben. Vagy egy úthibában. Igazából fogalmam sincs, miben estem el, csak arra eszméltem, hogy az arcom a hóval fedett aszfalton csattan. Mozdulatlanul feküdtem, miközben a dühtől lüktető testemet lenyugtatta a fagy. A levegővételem meglátszott a levegőben. 
Fogalmam sincs, meddig fektetem ott, de remegni kezdtem. Először csak a kezem, majd a lábam, legvégül az egész testem görcsösen rángatózott, mintha tűket szurkáltak volna belém. A fájdalom, ami egyes megmozdulással járt, leírhatatlan volt. Kapkodtam a levegőt, a tüdőm mintha megtelt volna valamivel, gátolta a légzést, így minden egyes levegővételt csodának ítéltem meg.
Bármilyen fájdalmas is volt, felültem, és próbáltam megnyugodni. Nem történhet ez meg. Újra nem. Le kell nyugodnom. 
Talpra kényszerítettem magam, bár még mindig rángatóztam, a térdem megbicsaklott járás közben, a torkomat szorító hurok nem engedett, a testemre mintha kígyó tekeredett volna, nem tudtam iránytani.
A parkon átvágva akartam hazajutni, de nem bírták a végtagjaim, lerogytam egy padra, elfeküdtem rajta és reszkettem egész testemben. 
A zsebemből a Rosának beállított csengőhang, Paramore: Brick By Boring Brick száma szakította meg a hatalmas csendet. Kapkodó lélegzettel és remegő kezekkel vettem ki a telefont a zsebemből. Eszem ágában se volt felvenni, de ki se nyomtam. Az órát beámultam. Fél tizenkettő volt. Már csak fél óra. Nyugodj le, Abby, fél óra...
Beállítottam az időzítőt tizenkettőre, hagytam, hogy a Rosának beállított a szám a végére érjen és ismét csönd lett.

Bevillantak a múlt születésnap képei. Ahogy betöltöm a tizenhatot és anya üvölt velem, hogy sose tudtam olyan lenni, mint Markus, és ezért sosem tekintett a lányának. 
A tizenötödik, amikor a nagypapi elment, egyedül hagyva engem, a családom rám aggatta a gyilkos titulust, mert én voltam apával és a nagypapival is a haláluk előtt. Akkor volt az első pánikrohamom.
A tizennegyedik, amikor Markus elment egyetemre. Amint kilépett az ajtón bejött Steve, és attól kezdve ott volt mindenhol, minden cselekedetemet már a véghez vihetel előtt tudta, és ha nem tetszett neki, megtorolta. 
A tizenharmadik, első találkozásom Steve-el, és az első alkalom, amikor anya elfelejtette a szülinapom. Azóta se tudja, melyik napon születtem. 
A tizenkettedik, ahol minden elromlott. Apa boldog szülinapot kívánt, majd beszállt a kocsijába, hogy elmenjen az ajándékomért. És soha többé nem jött haza. 

Újból felcsendült a zene a mobilomról. Tehetetlenül szorongattam a készüléket, miközben a fejemben hallottam anyát, ahogy üvölt, hogy minden ezen a napon ment tönkre, ahogy a nagyi zokog és azt ordítja, hogy ördög. Markus a sírásom ellenére is becsapja az ajtót. Azt is hallottam, ahogy Steve-vel közlöm, hogy sosem lesz az apám, erre ő az arcomba röhög. 
Tisztán láttam magam előtt apát, ahogy elém térdelt, a szakálla tele volt hóval, olyan volt mint a mikulás. Megfogta a két vállam, mosolygott, és boldog szülinapot kívánt. Felállt, játékosan összeborzolta a hajam, beszállt az ezüstszínű kocsijába, aminek sosem tudtam megjegyezni a márkáját, majd elhajtott, de még visszaintegetett nekem.

Kiejtettem a telefont a kezemből, a mellkasomra hullott. A basszus dübörgött a mellkasomban, Hayley Williams egyre hangosabban énekelt. A hangja keveredett a családoméval, ahogy azt kántálják, hogy Boldog szülinapot, Abby! A dal újból elhallgatott és Rosa szólalt meg. Azt mondta, hogy hol a csudában vagyok, meg hogy mindenki aggódik értem, meg hívjam fel, ha ezt megkapom. És hogy ne haragudjak rá. És komolyan mindenki engem keres. Majd ő is boldog szülinapot kívánt, mert ma még nem mondta.
Boldog szülinapot...
Boldog szülinapot...

Mintha tonnás súlyt helyeztek volna a mellkasomra, ennek a két szónak hallatán. Fuldokolni kezdtem, addig fészkelődtem, amíg le nem estem a padról. A telefonom messze esett tőlem, de így is hallottam, ahogy Rosa csengőhangja már sokadjára szólalt meg. 
A kezemmel szorosan átöleltem a reszkető mellkasom. A fejem meg-megbicsaklott az erőlködéstől, hogy levegőt vegyek. A lábamat felhúztam, szorosan a mellkasomhoz, próbáltam olyan kicsire összehúzódni, hogy senki se vegyen észre. 

Egy nap nem találta őt sírni
Elfeküdt piszkos földön
Az ő hercege végül jött, hogy megmentse
És a többiek is kitalálták
Hogy ez a trükk
És az óra elütötte a tizenkettőt


Az elénekelt sorokat a telefonom pityegése követte. A zene teljes hangerővel üvöltött, de tisztán hallottam az időzítőt. A fojtogató érzés eltűnt, senki se szólítgatott már, a végtagjaim megszabadultak a szorításból, a testem mellé hulltak. Kapkodtam a levegőt, mint a kincset. Elvigyorodtam, majd nevettem. Szívből jövő nevetés volt, a szememből potyogtak az örömkönnyek.

Nem volt már szülinapom. Vége volt. 

6 megjegyzés:

  1. Szegény Abby! :( A születésnapján támadják hátba. Folytasd hamar!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Remélem tetszett, csak most indulnak be az események :)

      Törlés
  2. Ajánlom is! NINCS MEG ÁLLÁS! :3 <3

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nemrég találtam rá a blogodra és egyszerűen imádom a történetet! Nagyon szépen fogalmazol és szinte megunhatatlan ez az egész :3
    benne lennél egy cserében? (http://thelastsummerathome.blogspot.hu/) ha igen, kérlek nálam jelezz ;)
    további szép napot és már nagyon várom a folytatást ^^

    VálaszTörlés