2015. július 25., szombat

Szülinapi program 2:

A vizsga


~Lysander szemszöge~

Nem aludtam az éjjel. Csak arra tudtam gondolni, mi fog történni, ha ott leszek. Hogy milyenek lesznek a körülmények, ha újra ott leszek. 
Nyolcadik végén voltam ott utoljára, azóta eltelt egy év, egy év alatt rengeteget változik minden. 
Nem vettek akkor fel, de most újra szeretnék jelentkezni. Vonz a világ, ami ott van, az emberek, akik ott vannak. 
Bár a mostani iskolámmal sincs semmi gondom. Kedvesek az emberek, vannak barátaim is, akik kicsit őrültek, de remek emberek. De én a zenének élek, és szeretnék megismerkedni olyan emberekkel, akiknek ilyen a világlátása, amilyen az enyém.
Még a Nap se volt az égen, én már tettre készen vártam, hogy elindulhassunk. Nyolckor indultunk, öt óra autóval az út, de biztos elcsúszik, ha meg kell állnunk.
Csak anya meg én voltunk fent. Ahogy lesétáltam a konyhába, megcsapott a semmivel össze nem téveszthető reggelije illata, amit csak ünnepekkor szokott készíteni.
-Jó reggelt, Szívem!-Köszönt. Odamentem hozzá és átöleltem, ahogy minden reggel tettem. Puszit nyomott az arcomra, majd leültem a reggelizőasztalhoz, hogy megigyak egy kávét. 
-Hogy aludtál?-Kezdett anya fecsegni.
Megvontam a vállam.
-Izgulok.
Anya rám mosolygott, majd leült velem szemben. Megfogta a kezem.
-Ha nem vesznek fel most sem, akkor nem érdemelnek meg téged. Ezt jól jegyezd meg, Lysander! Ha valami akadály adódik az életben, amit lehetetlenség átugrani, akkor ne próbálkozz, mert tönkre fog tenni.
Tudtam, hogy anya csak jót akart, de megijesztett a szavaival. Egy köszönömmel lezártam a beszélgetést és megittam a kávém.
Apa is felkelt, vele együtt Leigh és Rosalya is. Rosalyát annyira még nem ismertem, Leighgel csak pár hónapja voltak együtt, de kedves lánynak tűnt. Folyton mosolygott és nagyon szeretett beszélni. Reggeli közben is a társaság középpontja volt, a szüleim rögtön megkedvelték, ahogy belépett a házba. Én is, a húgomnak tekintettem, ő meg az öcsének, bár én voltam az idősebb.
Indulás előtt Rosa még felment, megigazítsa a külsejét, hiába mondtuk neki, hogy tökéletes, úgy ahogy van. Anya kosárba csomagolt ételt, hogy meg tudjunk ebédelni út közben és a lelkünkre kötötte, hogy másfél óránként váltsuk egymást a volánnál, és legyünk óvatosak. Anya már a búcsúzkodásnál sírt, pedig mondtam neki, hogy csak a vizsgát megyünk megnézni, azután adom be a jelentkezést. De anya csak zokogott, hogy milyen nagy lettem, és már felnőttem, hogy egyedül is meg tudom hozni a döntéseimet. Átöleltem, megvártam, hogy abbahagyja a sírást és csak azután szálltam be az autóba. 

~Abby szemszöge~ 

Ez a nap se volt különb, mint a többi. Felkeltem, magamra húztam a borzalmas egyenruhám, aminek a szoknyarésze olyan mini volt, hogyha lehajolok, kilátszik az egész fenekem, így mindig vettem alá egy sortot. 
A hajamat csak kifésültem, és máris napra kész voltam.

A reggelizőasztalnál mégis én voltam az utolsó, mindenki ott ült már. Mini mellé ültem le és bekapcsolódtam a társalgásba. 
Kayden, másik nevén Mini már régi gyermekkori barátom. Ő már a kilencediket itt kezdte, én félévben jöttem.
Kayden barna haja rövidre van nyírva, már évek óta. Ahogy idősebb lett, a szeme egyre sötétebb lett, így télen teljesen fekete volt. Elég kicsi gyerek volt, de ez most nem mondható el róla. Hirtelen megnőtt, egyre csak nőt, míg elérte a százkilencvenkilenc centit. Hatalmas srác lett, teljesen kigyúrva, mert ő volt a focicsapat irányítója. A Mini nevet a termetére kapta.  
A másik oldalamon Oki ült, aki japán cserediák volt. Két évvel fiatalabb nálunk, ugrasztották pár osztályt, mert zseni gyerek. Hat nyelven beszél és kétszer ennyi hangszeren játszik. De hangja egyáltalán nincs. 
Tipikus ázsiai kinézete volt, fekete haj, kreol bőr, mandulavágású szem. A korához képest érett srác, bár éppen mutál, így most ezzel szívatjuk. 
Az Okit a kimondhatatlan nevéből képeztük, mert ezt egyszerűbb kimondani.
Mellette May evett, akinek szintén kreol bőre volt, bár ő vérbeli amcsi. Sötétkék kontaktlencsét viselt, ami tökéletesen illett hozzá. Maynél egyedibb emberrel még nem találkoztam. Egyszerre volt buddhista és gót, vega, nőjogi aktivista, és biszex, amit büszkén hangoztatott. Minden tettére büszke volt, ebből azt lehet leszűrni, hogy nagyképű, de egyáltalán nem. Egyszerűen csak okosan cselekedett és ezt ő tudta is. 
Mellette ült Chase. Göndör szőkés barna haja volt és fűzöld szeme. Mindig vidám volt, ő volt a társaságunk fő mozgatórugója, mindenki imádta. Tele volt élettel, amit a környezete is érzett, és már attól jobban lett valaki, ha csak egyszerűen Chase mellett állt.
A vizsgáról beszélgetünk. 
Én, Oki és May léptünk fel csak. Én csellóztam, gitároztam és zongoráztam, Oki zongorázott, hegedült és hárfázott, May gitározott, citerázott és fuvolázott. Mini focizott és rajzolt, neki nem kellett vizsgát tennie, ugyan úgy, mint Chasenek, aki rajzolt és DÖK-ös volt. 
Beszéltünk a sorrendről, hogy tud-e valaki valamit. Nem jártunk sokan ebbe a suliba, de így is nagyon hosszú volt egy ilyen vizsga, négy órás. Bár voltak benne apróbb szünetek, de akkor is. Én nem bírtam volna végigülni egyet sem.
Megszólalt a hangosbemondó. Az igazgató szólt bele, felsorolt pár nevet, akiknek meg kellett jelenniük a nagyteremben. Az én nevemet mondta, Okiét és Chaseét. 

~Lysander szemszöge~

-Már vagy három órája ott ülsz-szóltam Leighez, aki nem volt hajlandó cserélni.-Kifáradsz, most én jövök. 
-Nem vagy vezetőképes állapotban-zárta le ennyivel, tehetetlenül hátradőltem az ülésen. A gyomrom eszeveszettül korogott, kivettem egy szendvicset a kosárból, de egy falatot se tudtam enni. A gyomrom görcse rándult, a kezem remegett, mint egy madár szárnya.
Még csak dél volt.

~Abby szemszöge~

Dél is elmúlt, de még mindig a nagyteremben ültünk. Befáradt végre az igazgató (órákkal később!!), hogy ismertesse miért vagyunk itt.
-Különböző csoportok jönnek ide más országokból. Mindenkihez kiosztottunk egyet-elkezdte felolvasni a csoportokat, összesen tízet. Olaszok, Angolok, Japánok - ezt a csoportot kapta Oki -, Németek - ezt kapta Chase -, Görögök, Csehek, Skótok, Kanadaiak, Brazilok és végül Franciák, akiket én kaptam.
-Van negyvenöt percük megebédelni, kapnak egy különleges pólót és egy táblát, amin az ország neve szerepel -mondta a diri, majd mondta tovább. A lényeg ez volt: fél háromkor kint kell állnunk a kapunál, utána két óráig körbevezetjük őket, elmondunk nekik egy szöveget, amit megkapunk egy lapon, öt perc alatt be tudjuk tanulni. Lesz még időnk visszavenni az egyenruhát, mert a vizsga végére zsúfoltak be minket. 
-Már most el tudnék aludni-szólaltam meg, amint kijöttünk. Oki egyetértően bólintott, majd ásított, Chase meg mind a kettőnket tarkón legyintett. 
-Több lelkesedést emberek! Nem vagytok ti zombik, jesszus!

~Lysander szemszöge~

Végül elértem, hogy az utolsó órára odaadja a volánt. A vezetés segít kiüríteni a fejem. Hallgattam, a GPS női hangja adja a tanácsokat és teljesen kiürítettem a fejem. Leigh és Rosa hátul ebédeltek.
Háromkor gurultunk be az iskola elé, ami egy nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlított. Mindenhol emberek mászkáltak. Rosa az ablakra tapadt, úgy nézett ki.
-De szép minden! Nézzétek mennyi ember!-Testéremmel nevettünk, de Rosa ugyanolyan lelkesen folytatta.-Miért van az embereknél tábla? Nézd, ott egy csaj! Mi van a táblájára írva?
A pirosnál álltunk, így oldalra tudtam nézni. Egy lány állt, fekete pólóban, maga előtt tartva egy fehér táblát, amire nagy fekete betűkkel France volt vésve. Az egész öltözéke fekete volt, vörös haja a vállára omlott és mosolygott. Kék szemeivel kíváncsian méregette a tömeget.
-Franciaország-válaszoltam Rosának. Rosa letekerte az ablakot kikiáltott rajta. 
-HÉ!-A lány nem hallotta meg, Rosa tovább próbálkozott.-HÉÉÉÉÉ!
A lány körbetekintett, majd az autónkon állapodott meg a tekintete. 
-TETSZIK A PÓLÓD!-Ismerkedett tovább Rosa. A lány szeme megcsillant, még kékebbnek látszott. Nem hallottam amit mondott, de Rosa nevetett a válaszon. A lámpa zöldre válltott, Leigh visszahúzta Rosát az autóba, aki egy hosszanti "SZIIAAAAA" sikítással búcsúzott el. A visszapillantóból láttam csak, hogy a lány integetett nekünk, miközben az égető kék szemét végig az autón tartotta. 

~Abby szemszöge~

A csoportom késett, így a körbevezetést is kicsit sietettem, de a csoportom mindenben tudott gyönyörködni. A mosdókban is, így átöltözni sem marad időm, épphogy beértem az első körre, ami a cselló volt. 
A tanáromtól kaptam is, de amikor bemondták a nevemet átölelt és sok sikert kívánt.
Nem szerettem csellón játszani. Nem szerettem maga a hangszert sem, csak azért játszottam rajta, mert muszáj volt. De mégis...ahogy ott ültem, mintha beleköltözött volna valami a testembe. Először félve húzogattam a vonóm a húrokon, majd egyre bátrabban, versenyezve azzal, aki zongorán kísért. Nem éreztem az idő múlását, ketten voltunk a csellómmal. Csak arra eszméltem fel, hogy vége a dalnak. Szaporán vettem a levegőt. Nem láttam a közönséget, csak feketeséget, félve Okira kaptam a tekintetem. Ő feltartott hüvelykujjal mosolygott rám, majd felállt és tapsolni kezdett. Majd az egész termen tapsvihar söpört végig, az ereimben megfagyott vér újból keringeni kezdett. Megkönnyebbülve hajoltam meg, majd hátra sétáltam. Mrs. Taylor könnyáztatta arccal nézett rám. Átölelt, és a fülembe suttogta, hogy ilyen jól még nem játszottam. És hogy apám büszke lenne rám.
Nem mondtam el neki sosem, hogy ez milyen jól esett.

~Lysander szemszöge~

A szállodai szobánkat elfoglalva jöttünk vissza. Az első sorok egyikében tudtunk ülni, ami nekem nagyon tetszett, de a testérem és Rosalya az első pár hangszeresnél megunta. Az első szünetben el akartak menni, de emlékeztettem őket, hogy szülinapom van, és megharagszom, ha nem maradnak. Száj húzva is, de maradtak. 
A szünet után, a második volt a vörös hajú lány. A színpadra süvített, leült a székben. Lecsukta a szemét, mozgott a szája, mintha mormolt volna valamit. 
Megböktem Rozsát, aki mellettem ült.
-Mi-mi van?-Kómásan kinyitotta a szemét és felém nézett. A színpad felé mutattam.-Ő az!-Sipította Rosa. Leigh csendre intette.-Ő az!-Suttogta oda testvéremnek.  
Abbahagyta a mormolást és rám nézett. Bár lehet nem rám, de esküdni mertem volna, hogy rám. A szeme még jobban világított, levert a veríték. Nagyot kellett nyelnem, hogy ne vörösödjek el. 
Elszakította a tekintetét az enyémtől, majd játszani kezdett. A szívverésem egyre gyorsult, ahogy a zene is. Nem hallottam még úgy játszani valakit, mint őt, a karfát szorosan markoltam, hogy ülőhelyben maradjak. 
A szám végén a lány ugyan olyan hevesen vette a levegőt, mint én. Néma csend volt az egész teremben, a zongorista srác kezdett el először tapsolni, majd mindenki. Mind a hárman felpattanunk a székünkből, Rosa azt kiabálta: Igen! Ez az én barátnőm!; Leigh nevetett, hisz Rosa még a nevét se tudta a lánynak. 
Ahogy jött a következő ember, a lány nevén gondolkodtam, nem hallottam, ahogy bemondták. 

~Abby szemszöge~

El akartam menekülni. Elfutni, ahol nem találnak meg.
Elmúlt az adrenalin fröccs, megint csak izgalmat éreztem. A következő, amit elő kellett adnom gitáron volt, nem tudtam a szöveget - vagyis nem emlékeztem rá -, és nem ment a gitár sem. Ahogy a kulisszáknál gyakoroltam, még inkább rosszabb lett. 
Egy ember volt előttem, aki történetesen May volt, remekül citerázott, mégis csak a saját hülyeségemre tudtam koncentrálni. Ahogy May ellépett a hangszertől és meghajolt, a gyomrom görcsbe rándult és éreztem, hogy menekülnöm kell. 
Megfordultam és futottam a kijárat felé, mindenkit és mindent feldöntve. Meghallottam a nevem és még jobban futottam. 
-ÁLLJ!-Kiáltotta el magát Mini, a semmiből előkerülve (ami elég fura egy ilyen nagy embernél), és felkapott a vállára és visszafelé haladt velem. Ütlegeltem a hátát, kértem, hogy tegyen le, de törtlenül menetelt előre.
-Kérlek, Mini!-Könyörgőre fogtam. Nem tudtam mit tenni.-Elbaszom, nem fog menni.
Erre kinevetett, letett és belökött a színpadra. Félve néztem körbe, de csak én és a sötétség voltunk. Senkire sem számíthattam, csak magamra. Mély levegőt vettem, leültem, lefogtam a húrokat és énekleni kezdtem.

~Lysander szemszöge~

Abigail. Abigailnak hívták.
Másodjára is a színpadon volt, gitározott. És énekelt. 
Úgy játszott, mintha félne, hogy a hangok elmenekülnek, lágyan szólt hozzájuk, hogy fogják meg egymás kezét, majd kézen fogva táncoljanak a levegőben, csodálatos harmóniában. A hangja terelgette őket. Lehunytam a szemem és csak hallgattam a hangját. Csak a hangja volt és a gitárja. Éreztem, hogy nekem itt a helyem, ilyen emberek között, amilyen Abigail volt. 
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a zene abbamaradt, mindenki tapsolt. Kinyitottam a szemem és Abigailra néztem. Nem mosolygott, mint amikor a csellója megkapta a tapsát. Kimerültnek és meggyötörtnek látszott. Fájdalmasan hajolt meg, és sietősen vonult ki. 
De mintha ezt csak én vettem volna észre, vastaps, többen felpattantak, ahogy Rosa is, meg a hátsó sorban egy egész focicsapatnyi fiú. Fütyültek, és egy nevet kiabáltak. De nem az Abigailt.

...

Ez a gondolat befészkelte magát a fejembe. Az arca minden egyes fájdalmas négyzetcentije belém ivódott. A kezdeti lelkesedésem apadt, már erőm se volt felébreszteni Rosát, aki elaludt a vállamon, de Leighet, aki szintén elaludt. Csak néztem magam elé, hallottam a zenét, de nem tudtam átérezni. 
Az igazgató úr mosolyogva állt fel a pódiumra, megigazította a frakkját és megköszörülte a torkát. 
-Köszönöm, hogy itt voltak-búgta.-Estünk lezárásképp egy zongoradarabot hallgassanak meg, amelyet egy nagyon tehetséges diákunk költött. Még egyszer köszönjük, hogy közönségként szolgáltak a vizsgánkon, a jelentkezőlapokat a folyosó két végében tölthetik ki. Remélem újból találkozom valamennyiükkel.
Tapsoltak, majd a színpad elsötétült. Leigh felkelt és felkeltette a barátnőjét, hogy ez már az utolsó produkció lesz.
Rosa nyújtózkodott, mint egy macska, ásított párat, majd rám nézett.
-Lys drágám-mormolta, majd féloldalasan átölelt, hogy a fülembe tudjon suttogni.-Biztos ide akarsz járni?
Ha ezt egy héttel, vagy ma reggel kérdezte volna meg, sértetten vágtam volna rá, hogy persze. De csak megvontam a vállam.
-Nem tudom. 
Leigh csodálkozva nézett rám, de nem szólt semmit.
A színpad újra fényárba merült, a zongora mögött Abigail ült. Nem nézett ki, a zongora billentyűzetét bámulta és játszani kezdett.
Sírt. Zokogott a dallal. Az érzelemhullámot, ami a közönség felé áramlott alig bírta ki valaki zokogás nélkül. Rosa egyre hangosabban szipogott, Leigh egyre többet pislogott és én... én rájöttem, hogy nem az a vágyam, hogy ide járjak. 
A zene hol elhalkult, hol erősödött. Hol szomorú lett, hol erőszakos, mint aki nagyon el akarta hitetni, hogy depressziós vagy és most azonnal menj, öld meg magad. Ez tükröződött Abigail arcán is.
A zongora úgy volt állítva, hogy Abigail velünk szemben legyen. Láttuk minden egyes arcrezdülését. Mintha arra ösztökélt volna, hogy maradjunk, majd amikor látta, hogy elveszít minket, dühös lett, majd szomorú, majd...elhalt. 
Ez történt a zenével. Hirtelen elhallgatott, az egész terem csendes lett, senki nem tudta mit szóljon hozzá. Abigal arca vörös volt, a szeme is, ahogy végigfolytak rajta a könnyek. 
Felálltam és tapsoltam. Abigal felém nézett, majd ellágyult a tekintete, pedig biztosra vettem, hogy nem látott. Megtörölte az arcát a kézfejével és meghajolt. Tapsvihar támadt. Többen becsatlakoztak, kiabáltak, hangosan társalogtak, hogy micsoda őstehetség, milyen jól bánt a zenével. 
Nem volt igazuk. Ő maga volt a zene. 

~Abby szemszöge~

Mini büszkén állt a lépcsőn. Alig bírtam menni, minden erőm elhagyott, azonnal Mini karjába zuhantam.
-Csodálatos volt!-Kiáltotta a fülembe. Elnevettem magam, szorosabban öleltem. Megfogta a vállam, hogy a szemembe tudhasson nézni, majd újra ordítani kezdte, hogy csodálatos.
Körém gyűltek ünnepelni, Mrs. Taylor, a csellótanárom könnyes szemmel gratulált, a többi tanárom is odajött, és azt mondták sokra viszem majd. Egyáltalán nem érzetem úgy. Napról napra éltem, próbáltam teljesen kizárni a jövő szót, amennyire csak ki lehetett, félretenni az álmodozásokat, úgyse lesz belőlük semmi. Vérbeli pesszimistaként, csak megköszöntem és elmentem, mielőtt belementem volna a jövőm tervezésébe. 

...

A színpadra mentem Okival, a ma estét beszéltük. A tömeg még mindig vonult, egyből kiszúrtam a fehér fejet, amit reggel láttam.

~Lysander szemszöge~

Nem akarok ide járni. Soha többé nem akarok ide jönni. Fogalmam sincs, miért gondoltam így. Ez volt az álmom. Mindent megtettem volna ezért a helyért, de most mindenáron el akartam tűnni.
Sorban álltunk az egyik teremnél, ahol jelentkezés volt, a testvérem és a barátnője halkan sutyorgott.
-Tűnjünk el innen-fordultam feléjük teljes határozottsággal. Mind a ketten meglepődtek, de Rosa arcán mosoly jelent meg, jól döntöttél - tátogta.  
-Biztos?-Leigh a vállamra fektette a kezét.-Attól, hogy a befejezés olyan volt, amilyen, nem kell meggondolnod magad.
Tudtam, hogy nem sértésnek szánta, de úgy éreztem, meg kellett védenem a lányt. De nem szóltam semmit.

Nehezen, de megtaláltuk a kijáratot. A portás szélesen mosolygott, mindannyiunknak nyájasan köszönt. Rosalyát alaposan végigmérte. 
-Mekkora pedofil-füstölgött a lány, amint kiértünk. Vaksötét volt kint, nem találtuk az autónkat. Mind a hárman néztük, de nem láttuk.
-Várjon!-A portás hangja csendült fel, majd a cipője kopogása a betonon.-Kisasszony!
Rosa elé állt, az átnyújtott neki egy csomagot.
-Magának....ha-hagyták...huh-terpeszbe állt, a lehajolt, hogy kifújja magát. Öreg volt már, látszott, hogy megviselte a futás.  
Rosa elvette a kis dísztáskát. Leigh megköszönte, borravalót adott az öregnek, aki vissza akarta utasítani, de végül rátukmáltuk. 
A kocsihoz sétálva a lány meg akarta nézni a csomagját, de nem látta, mert túl sötét volt, ezért amint beült a kocsiba, már csodálta is. 
Egy Betranche-s díszszatyorban volt egy fekete póló. Rosalya sikítva emelte ki a ruhadarabot, és maga elé tartotta.
-Nekem adta!-Kiáltotta lelkesen, majd magához ölelte az anyagot.-Vanília illata van.
-Van még benne egy levél-mondtam, ahogy belenéztem a szatyorba.
-Olvasd fel!-Rosa úgy viselkedett, mintha karácsony lenne.
Nevetve magamhoz vettem a levelet, ami egy kottapapírra volt vésve, épphogy olvashatóan.
-Kedves Hogyishívank-Rosa elnevette magát, majd folytattam.-Ha már annyira tetszett én úgy is elégettem volna. És köszi, hogy végigszenvedtétek az előadást, sokat jelent. Abby. Utóirat: Bocs a papírért és a táskáért, de hirtelen nem találtam mást.
-Abby?-Leigh hátranézett, de csak egy másodpercre a volán mögül. Ő szeret biztonságosan vezetni.-Nem Abigail?
-Ez csak egy becézés, Szívem!-Csattant fel Rosa.-Amúgy se illik hozzá az Abigail.
Teljesen egyet értettem, de nem szólaltam meg a szállodáig. Két szobát foglaltunk, egymással szemben. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, majd ki-ki ment a maga helyére.
Éjszaka, amikor senki sem volt, csak én és a gondolataim, magamhoz vettem a címeres pólót.
Vanília és orgona illata volt.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése