2015. július 24., péntek

Szülinapi program 1:


,,Mert a testvérem vagy"



Minden nap a házuk elé mentem, hogy együtt menjünk suliba. Egymás mellett laktunk, nem volt nagy séta, de mégis olyan hosszúnak tűnt. Alig vártam, hogy találkozzunk, testvéremként tekintettem rá, és imádtam minden egyes vele töltött percet.
A nyár őszbe hajlott, az első hetek voltak a suliban. Nem kellett könyveket cipelnem, így csak az uzsorásdobozomat a kezembe véve indultam a házuk elé. Nem volt kedvem táskát vinni, azt terveztem, hogy majd megkérem Abbyt, hogy tegye el a kajám. Mindig volt nála egy hollófekete hátizsák és sosem árulta el, mi van benne. Amikor csak hozzáértem, rám sózott, összehúzta a szemét és azt mondta: Meg ne próbáld még egyszer, Alias! Néha megpróbáltam megtudni, hogy mi van benne úgy, hogy megkérdeztem, akkor egyszerűen kiröhögött, hogy sosem tudom meg. 
Becsengettem hozzájuk. Először hosszan, majd kétszer röviden. Abby apja nyitott ajtót. Sokkal magasabb volt, mint én, az a tipikus hústorony hatását keltette. A karján végig tetoválások voltak, néha megnövesztette a szakállát, így motoros hatása volt. Bár amikor olvasott szemüveget viselt, így az összkép teljesen átalakult. Mielőtt beszéltem vele, féltem tőle, de humoros és kedves volt, teljesen olyan, mint Abby.
-Már elmentek, Beverly elvitte őt suliba-rám mosolygott, mosolyából sugárzott a kedvesség, semmi mű nem volt benne, ilyen volt és kész. 
Megköszöntem neki és a suli felé baktattam. A kapunál állt Kayden, a második legjobb barátom. Hárman voltunk haverok, de nyílt titok volt, hogy Abbyhez sokkal jobban kötődök. 
Összepacsiztunk, majd átnyújtott nekem egy csokis fánkot. Aki a legkorábban érkezik, az vette mindig a reggelit, alapszabály volt.
-A Vörös?-Nézett rám Kayden, majd nagyot harapott a saját fánkjába, amitől az egész arca porcukros lett. Az évfolyamban talán ő az egyetlen srác, aki nálam is alacsonyabb volt. Barna, mindig rövidre nyírt haja volt és már majdnem fekete szeme. 
-Anyja hozza-amint ezt kiejtettem megjelent a szürke Toyota a suli előtt. A hátsó ajtó kicsapódott, dühösen pattant ki belőle a lány. A fekete hátizsákja a hátán volt, és magához vett egy pinket is. A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy el ne röhögjem magam. Ugyan úgy nézett ki, mint minden nap, csak most a szokásos mosoly helyett az arcán mély megvetés és unalom volt. 
Sima fekete pólót viselt, fekete nadrággal és szögecses csizmával. Meglátott minket, féloldalas vigyorra húzta a száját és a kezével intett. Majd anyja felé fordult, köszönt neki, mire Mrs. Smith összehúzta a szemöldökét. Abby unottan hajolt be a kocsiba.
-Csókolom, Mrs. Smith-köszöntünk kórusban Kaydennel.
-Sziasztok, fiúk!-Félvállól intett nekünk, felvette a napszemüvegét és elhajtott. Fura egy nő volt, annyi biztos.
A még furább lánya a szemét forgatta, majd átvette a vaníliás fánkját Kadydentől.
-Ó apám-nyögte Kayden elvarázsoltan.-Amikor megláttam, hogy anyád puszit nyom az arcodra, azt gondoltam magamban: ember, hogy én mennyire szeretnék Abby helyében lenni. Ezen kívül még azt, hogy az arcomnak is legyen pénisze.
Elfintorodtam. Abby harapott egyet a reggelijéből, és a suliba indult. Amikor Kayden mellé ért rácsapott a vállára és szó nélkül továbbment.
-Mi van?-Kiáltott utána a srác hitetlenkedve.-Anyád dögös!
Ment tovább megállás nélkül. A nyomába szegődtem, a tekintetem a kezében szorított rózsaszín utazótáskán állapodott meg. Próbáltam visszafojtani a kuncogást, de a hangja hallatszott. Jelentőségteljesen rám nézett, majd ő is elnevette magát. 
A szekrényéhez értünk. Kinyitotta a zárt, miközben egy Ramones dalt dúdolt, mivel csak így tudta felidézni a kódját. Sokszor elfelejtette, mindig én mondtam meg neki - egy idő után beleunt és elárulta nekem a kódot, hogy majd besegítsek -, de magától is meg szerette volna helyezni, így keresett rá egy dalt. 
Belehajította a táskát a szekrénybe, majd becsapta az ajtaját és elindultunk órára.

...

Péntek volt, a hétvégét Kaydennél akartuk töltetni, arra kellett az utazótáska. Elfelejtettem elhozni (Abby nagyon örült, végre nem ő volt a hülye, hanem én), ezért Kayden apja megállt nálunk. Az apja kicsit öreg volt, szőke hajában ősz sávok húzódtak, a szeme alatt hatalmas ráncok éktelenkedtek. Kedves férfi volt, úgy kezelt kettőnket, Kayden barátait, mintha a saját gyerekei lennénk. 
Az anya már nem. Rideg volt és távolságtartó, magázni kellett és minden mozdulatán látszott, hogy nem szívesen lát minket. Úgy nézett ránk, mintha embert öltünk volna, Abbyre néztem, de ő semmi jelét nem adta ennek. Elkönyveltem, hogy megőrültem. 
Vacsoráig semmi gond nem volt. Pirkadatoztunk, de én hamar kiszálltam, mert mindig megvertek. Helyette Kayden hat éves húgával játszottam, kártyáztunk. Meg mertem volna esküdni, hogy csal, ő is győzelmet aratott rajtam. 
Az asztalnál elég hűvös volt a hangulat. Csendben ettünk, csak Kiara szólalt meg néha azon a csilingelő hangján. Kayden apja ült az asztalfőn, kérdezgetett minket, hogy néha megtörje a csendet. Csak az átlag kérdéseket: Milyen a suli?, Jegyek?, Tanulással hogy álltok?. Próbáltunk nem szűkszavúan válaszolni, Abbynek ez jobban ment. 
Mr. Delevingne jobbján Kayden anyukája, Mrs. Delevinge ült. Fél szemmel mindig kettőnket ellenőrzött, mikor gyújtjuk fel a házat Abbyvel. Nagyon zavarban voltam, fészkelődtem, amikor megéreztem, hogy a fekete szeme rajtam nyugszik. 
Mellette Kayden, vele szemben Abby. Én a másik asztalfőn ültem, bár elég kényelmetlenül éreztem magam. 
Kiara apja bal oldalán ült, hangosan kacagott minden apróságon, néha én is kuncogtam, de Mrs. Delevingne azonnal rám nézett. 
Már a desszertnél tartottunk, amikor Kiara azon nevetett, hogy a pudingnak fura az állaga, Kayden anya az asztalra csapott. Mindenki azonnal felé kapta a fejét. Az dühösen fújtatott, a feje vörösre váltott. Döbbenten néztünk össze Abbyvel.
-Elég!-Kiáltotta.-Hallgassatok!
Felpattant és fel-alá járkált, azt ismételve, hogy elege van. Hogy ez nem ő. Hogy ez nem az ő élete. Hogy nem tud megvalósulni, mert visszahúzzuk. Hogy azonnal elmegy és megkeresi önmagát. Azonnal felbaktatott, hogy összepakoljon. Mr. Delevingne utána.
Tudniillik Mrs. Delevingne író volt, aki már jó pár éve, azt hiszem Kiara születése után nem adott ki több könyvet, mert "elhagyta a múzsája". Csak a történtek után tudtam ide köveztetni, annyira gyorsan történt minden. Mi csak ültünk a székünkben, az állunkat kapargatva a padlóról, épphogy észbe kaptunk ott állt az ajtóban Mrs. Delevingne, ragyogott, sosem láttam ilyennek. Kiarát és Kaydent megölelte, és megígérte, hogy jön, amit tud. Kayden apja még mindig ott állt és könyörgött, hogy ne menjen el a felesége, de az már taxiban ült s elhajtott, ki tudja hova. 
Mr. Delevingne összetörve ült le. Érzékeny pasas volt, látszott rajta, hogy belül meghalt benne valami. Kayden homályosan maga elé révedt. Kiara megrántotta a vállát és babázni rohant az emeletre.
Én és a Vörös tehetetlenül doboltunk a lábunkkal, miközben kapkodtuk össze-vissza a tekintetünket. 
Kayden apja a kérges tenyerébe temette az arcát, majd felén nézett. Szeme vörös volt a visszatartott könnyektől. 
Abby felállt, egyik kezével megragadva a pulcsim ujját. Szégyen bevallani, de erősebb volt nálam.
Megköszönte a vendéglátást és gyorsan elsiettünk. Hangtalanul sétáltunk egymás mellett egészen az utcánkig. 
-Legalább az ajándékot otthagytuk-sóhajtott Abby. Többet nem is beszéltünk aznap. Nem érettem először miről beszél, de amint rájöttem, elfogott a méreg.
Ki olyan rossz anya, hogy pont a szülinapján hagyja ott a fiát?

...

Két hét telt el. Kayden most jött először iskolába az eset óta.
A tanárok figyelmeztettek mindenkit, hogy nem fog jól kinézni, de a "nem néz ki jól" enyhe túlzás.  
Beesett volt az arca, a haja kusza, a tekintete üveges és barna szeme már teljesen fekete. A mozgása lomha, mint egy zombié. 
A kapuban pillantottuk meg, ahogy egyenesen előre megy, oldalra se pillantva. Szorosan mellé húzódtunk, én a jobbjára, Abby a baljára, de nem vett minket észre.
-Haver-bökte meg Abby.-Úgy nézel ki ment egy tíz kilós szar egy ötkilós zsákban.
Nem reagált, némán ment tovább, célirányosan. Otthagyott minket a folyosó közepén. 
-És most?-Kérdeztem bizonytalanul. Abby oldalra biccentette a fejét, úgy meredt rám. Ég kék szemei felragyogtak, de az arcán nem mutatta, hogy ötlete támadt.
A kezét a két vállamra fektette.
-Bízd ide, Alias. Bíz ide. 

...

Nem kérdeztem a tervéről, úgy is elmondta volna, hogy mit tervez ha belesző engem is. Tévedtem.
Egyik este arra keltem fel, hogy bámul. Azonnal felültem, többször is megdörzsöltem a szemem, hogy álmodok-e. De csak ott ült.
-Te normális vagy?!-Fakadtam ki, de a tenyerét a számra tapasztotta és elhallgattatott.
-Itt az idő, Alias. Öltözz!-Csak ennyit mondott, amint meglátta a kétkedő arcom, elvigyorodott.-Bízz bennem!
Elvette a kezét a szám közeléből és az ablakhoz indult. Imádott azon át közlekedni, még ha délután volt és simán bejöhetett volna inkább az ajtón.
Tettem amit kért, de én az ajtón lopóztam ki. Abby ott várt rám. Az öltözéke teljesen beleolvadt az éjszakába, csak a vörös feje tűnt ki. 
-Elmondod mit tervezel, vagy megtartod magadnak?-léptem mellé. Elnevette magát, és elindult északnak. 
-Bevásárolni megyünk-előhúzott a zsebéből egy cetlit, megforgatta az ujjai között, miközben végig engem bámult, hogy megbizonyosodjon róla, hogy látom a papírt. Kikaptam a kezéből.
-Festékszóró spray, légkürt, hullámcsat-kezdtem hangosan olvasni, majd a következő szónál megálltam.-Síkosító? Miért kell neked síkosító?
Visszavette a listát, és féloldalas mosolyra húzta a száját.
-Ki kell ábrándítsalak, perverzkém. Nem nekem kell. 

-Akkor ez ott lesz!-Kiáltotta Abby, és a legszélső polcsor felé mutatott. Megszaporázta lépteit, ami az üres bevásárlóközpontban még jobban visszhangzott. Csatttt-csat, csatttt-csat. Csámpán lépett. 
A kosárba dobott egy fekete festék sprayt, majd a légkürtöket kíváncsian mérte végig. 
-Szerinted milyen hangos?-Felém fordult és rázni kezdte a kürtöt.
-Eszedbe ne...-fenyegetőn emeltem felé a mutatóujjam, de akkor már megszólaltatta a kürtöt. Fülsüketítő volt. 
-Állj! Állj!-Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek. Ő is nevetett.
-Kicsit hangos-töprengő hangon tette hozzá, majd még egyszer megszólalt a kürt. Nagy meglepetésemre, ez után csak háromszor szórakozott még a kürttel, utána beledobta a kosárba.
Könnyen beszereztük a hullámcsatot, de a síkosítót nem találtuk, megkérdezni meg ciki lett volna tizenkét éves fejjel. 
Fél óra bolyongás után találtuk meg a részleget. A polcsor végén egy osztálytársunk apukája nézegetett egy számomra ismeretlen csomagot. Felénk nézett, de nem ismert fel minket.
-Akkor...-kezdett bele Abby, egyáltalán nem látszott zavartank, pedig én biztosra vettem volna, hogy a fejem almára hasonlít. 
Három különböző dobozt méregetett. Az első egészen kicsi volt, mint amibe a Mekikbe adják a ketchupot, a második olyan, mint egy kézkrémes doboz, a harmadik mint egy rajzdoboz. Nem tudom kik használnak ilyen ipari mennyiséget, de csak gratulálni tudok nekik. 
Abby fogta a kézkrém méretű dobozt és beledobta a kosárba. 
-És most?-Kérdeztem bizonytalanul és reméltem, hogy levágja, mennyire el akarok tűnni innen.
Rám vigyorgott.
-Most fizetünk.

A kasszás nő, - a névjegy kártyája szerint Lily -,  mialatt lehúzta a termékeket, mindvégig meredten minket bámult. Egy lábamról a másikra lépdeltem, hogy elfelejtsem, milyen zavarban vagyok, ellentétben Abbyvel, aki a pultnak dőlve féloldalasan vigyorogva állta a nő pillantását.
Az üzletből kilépdelve is éreztem a középkorú Lily pillantását, amitől kirázott a hideg. 
-És...-megköszörültem a torkom, majd újból próbálkoztam.-Most?
Abby a betonon térdelt és a fekete hátizsákjába pakolta a cuccokat. Nem láttam, mi van a táskában, mert sötét volt, csak azt, ahogy Abby felém emeli a fejét. A szeme világított a sötétben, a mosolya szintúgy.
-Beugrunk még valakiért.

Kaydenék háza ugyan olyan volt este, mint reggel. Kívülről boldog és rendezett, belül depressziós és fekete. 
Már majdnem húsz perce álltam kint, Abby egyedül ment be, hogy kicsalogassa. Már indultam volna utánuk, amikor feltűnt Abby vörös feje. Amint közelebb jöttek, a lámpafénynél pontosan láttam, ahogy Abby maga előtt tolja Kaydent. A fiú fehér pizsamáját apró kék űrtehenek díszítették, vastag csíkos zokniban lépkedett a fagyos betonon. Nem tudtam levenni a szemem a pólója közepén lévő hatalmas rikító kék tehénről, aki felett egy szóbuborékban a Múúúú szó volt.

Némán sétáltunk egy darabig, Abby elől, szorosan mellette Kayden, aki nem is ment, inkább csak tántorgott, ahogy maga után húzta a lány. Én mögöttük mentem, ezért nem láttam, hogy megérkeztünk, csak azt érzékeltem, hogy megállnak, ezért én is megtorpantam.
-Ez anyám irodája-szólalt meg rekedt hangon Kayden. Talán ez volt az első mondat, amit két hete kiejtet a száján.
Abby elmosolyodott, majd az irodaajtóhoz sétált. 
Kayden anyja a "múzsája távozása után" egy cégnél dolgozott, ami önmegvalósítást terjeszti. Apa szerint ez "egy kalap szar", anya szerint apának nem kellene káromkodnia előttem.
Abby belecsúsztatta a zárba a hullámcsatot és az ajtó kitárult. Felállt és szélesen elmosolyodott. 
-Befelé!-Kaydennel összenéztünk. Ő megvonta a vállát és bement. Én maradtam.
-Na, Alias!-Abby felém biccentett, majd az ajtó felé mutatott.
Tétováztam. Ahogy zavartan körbepillantottam, megpillantottam egy kamerát és azonnal elfehéredtem.
Abby követte a tekintetem.
-Ne izgulj! Hatástalanítottam-újból az ajtóra mutatott. 
A kamera és közte cikázott a tekintetem. Abby sóhajtott, majd mellém sétált.
-Amikor mindenki elment, idejöttem és elvágtam a vezetékeket-megragadta a karom és húzni kezdett.
-Te normális vagy?!-Kiszabadítottam a karom, hogy a szemébe tudjak nézni.-Ez bűncselekmény! Nem fogsz belerángatni!
Oldalra biccentette a fejét, és meglepő, de író komoly fejet vágott.
-Kentin-szólt elhaló hangon.-Kérlek! Kaydenért.
Az iroda ablakából lehetett látni a fiút, ahogy fel-alá járkál, nézeget. Látszott rajta, hogy nagyon nincs jól.
Ismét a Vörösre néztem. Utáltam, hogy így manipulál. De mindenbe beleegyeztem, ha ő mondta.

Ugyan olyan volt az iroda, mint ahogy emlékeztem rá, pedig több mint két hónapja jártam itt. Semmihez sem nyúltak, mindenen állt a por. A sarokban egy rikító poszter volt, Megvalósítás 5 lépcsője felirattal. Mintha megállt volna az idő.
Kayden kedvetlen arccal ült az anya egykori bőrszékében és körbe-körbe forgott vele. Egyetlen családi fotót nem vitt magával Mrs. Delevingne. Mindegyik ott volt, mintha direkt nem akarna emlékezni semmire. 
Abby lecsapta a táskáját a földre. Előhúzott egy ütőt, a festék sprayt, a kürtöt, egy csövet, két pár kesztyűt és védőszemüvegeket.
Kayden elé állt, az ütőt, egy pár kesztyűt és egy védőszemüveget a kezében tartva. 
-Ideje, hogy megszabadulj a fájdalmadtól-Kayden arcán valami mosolyféle villant és felvette a felszerelést. Elvette az ütőt is, kicsit félve körbenézett, majd a lányon állapodott meg a tekintete. 
-Üsd azt, ami a legjobban idegesít!-Biztatta Abby, majd megveregette a vállát.
A fiú összepréselte a száját egy vonallá és fájdalmasan körbenézett. Megakadt a szeme az ösztönző táblákon és palkátokon. Dobhártyaszaggató ordítással odarohant és püfölni kezdte. Káromkodott és szitkozódott, olyan szavakkal, amiket életemben nem hallottam még egyszer, de mégis öröm volt hallgatni. Ő is élvezte, egyre szélesebben mosolygott. 
Abby megkocogtatta a vállam. Vigyorgott, és a kezembe nyomta a másik felszerelést. Nem szólt semmit, én sem. Magamra öltöttem és ütni kezdem a családi képeket. Nem mondanám magam agresszívnak, pont az ellenkezője, anti-agresszív, de nagyon élveztem, hogy kiadhattam a dühöm. Leginkább apámra gondoltam és hogy nem tudok megfelelni neki. Tudtam, hogy most nagyon büszke lenne rám.

Pislogtam párat és vége is volt. Az egész helyet szétvertük, Kayden boldogabb nem is lehetett volna. Hazafelé a légkürttel játszott és nevetgélt. Hozzánk se szólt. 
-Ez kedves volt tőled-szóltam Abbyhez, aki a bókra csak vállat vont. 
-Ez a legkevesebb. Hisz a testvérem, ő is megtette volna értem. 
Bólintottam, majd többet nem szóltunk egymáshoz. 
Kayden csak a házuknál hálálkodott, de akkor nagyon. Megölelgette Abbyt, nekem egy pacsis-ölelést adott, mert a fiúknak azt kell adni, a rendes ölelés ciki. 
Elkísértem Abbyt az ajtójukig, ott jó éjt kívántunk egymásnak. Megvártam, még bezárja az ajtót, csak akkor indultam meg a mi házunkhoz. 
-Hé!-Szólt utánam. Az ajtórésen kipréselte a felsőtestét, majd rám vigyorgott.-Attól, hogy neked nem mondtam, úgy gondolom. Mert a testvérem vagy te is.
Elmosolyodtam. 
-Te is nekem.
Mind a ketten vigyorogtunk. Bár én akkor úgy gondoltam, de visszagondolva fülig bele voltam esve a Vörösbe. De sosem mondtam senkinek, engem is megijesztett a felismerés.
-Várj!-Szóltam most utána én, ahogy visszament. Szerencsére még meghallotta, így felém nézett.-Miért vettünk síkosítót, ha nem is kellett?
-Csak látni akartam az arcodat-vihogott. Fájdalmas arckifejezésemet látva még jobban nevetett.-Jó éjt, Kentin.
-Neked is, Abby.




  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése