2015. július 26., vasárnap

54. FEJEZET

Holnap



(Írói megjegyzés: Sziasztok! Remélem mindenkinek tetszett minden, kiírtam a lelkem. Néhány felmerült kérdést megválaszolnék: azért lett Kentines és vizsgás fejezet, mert: a Kentinessel kicsit csaltam, az eleje megvolt :D, a vizsgás fejezet meg azért, mert kértetek Lysanderes fejezetet, amiben a srác elmondja az érzéseit, de szerintem spoiler lett volna, nem is kicsi, szóval azt az elején elvetettem.
Mielőtt megköszönném, hogy vagytok nekem még egy fontos dolog: a chatet töröltem, mert csak reklámfelület volt valakik számára (cégek irkáltak bele, miért pont itt, rejtély), és valaki iszonyú trágárságokat írt az én nevemben, ezért kérlek benneteket, kommentben írjatok nekem, mindenkinek jól jön a pozítiv visszajelzés, nekem sem ártana :)
És most: Imádlak titeket, köszönöm, hogy olvastok, nagyon királyok vagytok! *3*)



Semmit sem aludtam. Minden gondolatomat lekötötte, hogy ne gondoljak a dalra, és ne fakadjak dalra bármelyik pillanatban. Vagy ne kiáltsam el magam fájdalmamban. Vagy ne sírjak. Dióhéjban minden emberi reakciót próbáltam visszaszorítani. Ennek eredményeképp zombiként kászálódtam ki az ágyból, robotmozdulatokkal vettem fel az aznapi szerelésem (fekete csőfarmer, sötétkék - már majdnem fekete -, kötött felsővel), bedobáltam mindent a táskámba és lebaktattam a lépcsőn. A konyhából hangos nevetés szűrődött ki. Frank és Barbara kacagva élcelődtek egymással, mint egy öreg házaspár. Elijah a kanapén itta a kávéját, felvette a hangerőt a TV-n, hogy ne hallja a turbékolást, de ahogy a TV hangosabb lett, ők is.
-Mentem-kiáltottam, mire mindenki felém nézett. A hótaposómat küzdöttem magamra, még mindig fagy körüli időjárás volt, így melegen kellett öltözni. 
-Várj csak kicsit-szólt Frank, majd összenézett a barátnőjével. Az bólintott, a férfi újra rám nézett.-Aggódunk érted Barbarával.
Megálltam az öltözködésben és az említett nőre figyeltem. Aggódó arca alatt mosoly bujkált, mindenben le mertem volna fogadni. 
Nem szóltam semmit, a másik cipőmet is felhúztam, a kabátomat is magamra vettem.
-Nem akarsz mondani semmit?-Mintha vallatna. No érzelem, fenyegető hang. 
Megráztam a fejem, mire nagyot sóhajtott. Mellém sétált, átadta a termoszom. Egy biccentéssel köszöntem meg, a kilincs felé nyúltam, de elkapta a kezem.
-Nyugodtan megmondhatod, ha baj van-suttogta.-Megoldjuk.
Elijah felé kaptam a fejem, hogy hallgatózik-e, de amint meglátta, hogy figyelem a televízió felé nézett. Barbara szintúgy.
Megvontam a vállam.
-Nincs semmi, mindig ilyen vagyok.
Oldalra biccentette a fejét, úgy meredt rám, mintha át akarna látni rajtam.
-Barbara azt javasolta,-folytatta még mindig suttogva.-hogy ki kéne téged mozdítanunk. Levegőváltoztatás. 
Felvontam a szemöldököm. Ugye ezt nem mondod komolyan?
-Csak a hosszú hétvégére.
A termosz már égette a kezem lehet azért bizsergett a tenyerem, nem tudom. De égett bennem a vágy, hogy elvegyem onnan és valaki arcához csapjam.
Némán kitártam az ajtót, megveregettem a vállát és majd átgondolom -mal elmentem. 
Dühösen trappoltam Kentinék elé. Korán volt még, körbejártam a házat, mint egy kutya, aki a területét jelöli, de csak másodpercek teltek el. Nem akartam bekopogni, mert Kentin apja épp szabadságon volt, ilyenkor ha megzavarod a pihenésben halál fia vagy.
Kentin ablaka hátul volt, a kertre nézett. Átmásztam a kerítésen - amúgy is alacsony, barátom anyja méretéhez viszonyítva -, és megkerestem az ablakát. Nem volt nehéz, az volt az egyetlen ablak ezen az oldalon, ráadásul egy fa mellett. 
Régen egymás mellett laktunk, a kertjükben volt egy ugyanilyen almafa, amin mindig átmásztam hozzájuk, ha állt a bál otthon. 
Gondolkodás nélkül néhány mozdulattal az ablaka mellett voltam. A fiú még mindig aludt, az ablakát szokásához híven nem zárta be, így könnyen beslisszanhattam rajta. Összegömbölyödve aludt, a takaróját szorosan maga köré fonva, mint egy csecsemő. 
Hiába tombolt bennem a harag, nem volt szívem felkelteni, csak járkáltam a szobájában. Először azért, hogy lecsillapítsam magam, utána körül akartam nézni. Teljesen megváltozott a szobája. 
A fal méregzöld volt, a bútorok sötétbarnák, ellentétben a régi világoskék falakkal és fehér bútorokkal. A régi vonatos gyűjtemény eltűnt -igen, régebben gyűjtötte őket-, felcserélte a súlyzók a szoba sarkában. Volt egy kisebb könyvespolc, de csak az alsóbb polcokon vannak könyvek, az elsőkön képek, tárgyak, amik a múlthoz kötötték őt. 
Voltak képek, amiken együtt álltunk. Én teljesen feketében, mint egy gót, ő a szemüvegében, a zöld kötött pulcsijában. És voltak képek, amin hárman álltunk: Én (fekete bandapóló, fekete nadrág, szögecses csizma, még nyáron is), Kentin (kötött zöld pulcsi, farmer, hatalmas pápaszem), és Kayden, a harmadik legjobb barátunk (valamilyen furcsa feliratú póló, farmer, rövidre nyírt haj), mind a hárman annyira mások voltunk, de mégse tudtam volna elképzelni egy olyan napot sem, amit ne velük töltsek. 
Elszorult a torkom, amikor arra gondoltam, hogy nekem egyetlen kézzel fogható emlékem sincs, mert elégtek. Egyszerre lettem dühös és szomorú, ökölbe szorítottam a kezem, hogy elnyomjam a fájdalmat.
-Abbahagyhatnád ezt az ablakon mászkálást-ásított Kentin. Felé fordultam.-Van valami baj?
Egyből rá akartam vágni, hogy nincs, de akkor szükségem volt rá, hogy elmondjam valakinek, hogy igen is van. Leültem a földre törökülésben, Kentin mellém telepedett és mesélni kezdtem. Igazából mindenről beszéltem, és ahogy egyre gyorsabban hadartam elcsodálkoztam, mennyi mindent magamban tartottam. Mennyi mindent cipeltem el úgy, hogy nem szóltam senkinek.
Lysanderről nem szóltam, azt megtartottam magamnak. 
Ahogy beszéltem, Kentin anyukája szólt fel, hogy hét óra, ideje készülődni. Elhallgattam és félve Kentinre pillantottam, de ő mintha meg se hallotta volna az anyját, intett, hogy folytassam.
Fél nyolcra hadartam el mindent. Addigra a megkönnyebbüléstől sírni tudtam volna. Kentin átkarolt, majd belepuszilt a hajamba.
-Jobb már?-Suttogta.
Átöleltem és a mellkasába fúrtam a fejem. 
-Nem is tudod mennyire.

...

Késés nélkül beértünk, ami csak dobott a kedvemen. Még az se zavart, hogy Kentin hangosan emlegette a szülinapomat óra előtt, így páran felém fordultak. Rosáéknak fogalmuk sem volt róla, hogy holnap szülinapom, zavarban voltak és nem szóltak semmit. Az arcukon látni lehetett, hogy azon gondolkodnak, mit is adhatnának nekem. Szorosan melléjük ültem. 
-Eszetekbe ne jusson ajándékot adni-tiltakozást nem tűrve felemeltem a kezem.-És bulit se. 
Láttam az arckifejezésükön, hogy reménytelen, ezért nem mondtam többet. Peggy odasúgott valamit Arminnak, és akkor észrevettem, amit a nagy önsajnálatomban nem, hogy mennyire idegesít Peggy jelenléte a Bandában. Amire kíváncsi volt, mástól tudakolta meg, miközben mindig engem bámult. 
-Kérdezz nyugodtan tőlem-szólaltam meg, mire Peggy mosolyogva hozzám fordult.
-És mennyi árva segélyt kaptok egy évben?-Kérdezte éppen a megfelelő hangsúllyal, hogy mindenki meghallja, és odaforduljon. Majdnem nyitva maradt a szám a kérdés hallatán. Voltak már többen is, akik érdeklődtek az árvaságom iránt, de nem ilyen tahó módon. Mindenki észrevette ezt, csak Armin nem. Csak mosolygott Peggyre.
-Hát...-nyögtem ki. Megvakartam a fejem és hátradőltem a széken, hogy ne látsszon rajtam, mennyire zavar a kérdése.-Nem kapok támogatást, ha erre akarsz kilyukadni. 
-Miért?-Kíváncsiskodott tovább. Türtőztettem magam, de már olyan arckifejezést nem sikerült magamra ölteni, ami érzelemmentes lett volna. 
-Mert anyám él, csak nem tartjuk a kapcsolatot-reméltem, hogy látja, mennyire nem szeretnék erről beszélni, de megint kiejtette a miértet a száján. Oldalra biccentettem a fejem, hogy megfigyeljem, komolyan beszél-e. Komolyan beszélt.
-Nem találtuk meg a közös hangot-adtam kétértelmű választ. Miért ilyenkor késik a tanár, Istenem?
Peggy szóra nyitotta a száját, de Castiel leintette, erre ő durcázva elhúzta a száját. Mindenki foglalkozott tovább a saját dolgával. Castiel felé fordultam és némán megköszöntem neki, épphogy le tudta olvasni a számról és biccentett. A mellette ülő Lysanderrel némán szemeztünk egy másodperc törtrészéig, majd a tanár befáradt órát tartani.

...

És ha valaki bánt téged, harcolni fogok
De a kezeim eltörtek, túl sok ideje
Úgyhogy a hangomat fogom használni, rohadt durva leszek
Ezek a szavak mindig győznek, de tudom hogy most veszteni fogok


És énekeltem egy dalt, ami csak a miénk volt
De az egészet egy másik szívnek énekeltem
És sírni akarok meg akarok tanulni szeretni
De az összes könnyem fel lett használva
(II.Részlet Tom Odell-Another Love/Egy másik szerelem c. dalából)



-Nem itt vagy-zökkentett ki Nathaniel a kábulatomból. Az utolsó óránk volt, szakköróra, de minden gondolatomat lefoglalta újra a dal. Minden sorának sejtettem az értelmét, de nem akartam elhinni.
-Bocs-mormogtam.
-Peggy zavar, ugye?-Rám emelte arany szempárját. Megráztam a fejem.
-Nem, megszoktam az ilyesfajta kérdéseket. Peggy csak kíváncsi.
-De ezekre?-Nathaniel dühösen ingatta a fejét.-Tapintatlan. Azt hiszi, hogy az ő élete tökéletes, belerondíthat másokéba, akinek még köze sincs hozzá.
Fájt. Igaz nem bántásból mondta, észre se vette, hogy ez mennyire rosszul esett. Csupán engem védett. 
Nath arcára meglepetés ült ki, majd megbánás.
-Nem akartam, csak kicsúszott, én...-magyarázkodott. Közelebb csúsztam a székemmel, hogy féloldalasan át tudjam ölelni.
-Semmi baj-mondtam, majd játékosan a karjába bokszoltam.-Ha akarnál se tudnál megsérteni. 
Nath szélesen mosolygott, látszott, hogy jól esett neki a bókom. 
-Túl jó ember vagy-nézett mélyen a szemembe, mire nevetve rásóztam a karjára.-Aú! Én komolyan mondtam, ha nem bírod a dicséretet szólj. Akkor mondom azt, hogy látszik, hogy ma nem fésülködtél.
Mind a ketten felröhögtünk. Ahogy abbahagyott a nevetés, Nathra néztem.
-Kösz mindent. Jó barát vagy.
Nath nevetve összehúzta a szemöldökét.
-Még akkor is, ha azt mondtam, nem fésülködtél?
Én is nevettem.
-Igen, akkor is.
A fiú csak biccentett, majd folytattuk a papírmunkát. Február utolsó hetét tapostuk, így nagyon sok felhalmozódott, de óra végére végezni tudtunk, ami felért egy csodával. Elégedetten mosolyogtunk össze, majd mindenki ment a saját dolgára.
-Abby-nézett felém Nath az ajtóból. Felé néztem.-Köszönöm. Tudod...tudod nekem még nem igazán voltak előtted igaz barátaim.
-Ha bármi kell, csak szólj, haverom-mosolyogtam rá, mire ő elkacagta magát.
-Oké, haver.

...

A zeneterembe mentem, hogy összeszedjem az otthagyott cuccom, ám ott volt Lysander. Gyorsan vissza akartam csukni az ajtót, de észrevett.
-Gyere csak be-susogta, de nem nézett felém.-Nem zavarsz.
Lassan nyitottam és zártam az ajtót, lábujjhegyen lépkedtem, annyi zajt próbáltam csak csapni, amire feltétlen szükségem volt.
Lysander épp a zongora előtt ült, a füzetébe irkált és hangokat ütött le a zongorán. Én mindig utáltam, ha akkor zavarnak, amikor épp írok, az olyannak bárdot tudtam volna állítani a hátába. Én nem szerettem volna erre a sorsa jutni, ezért siettem.
-Várj még-állított meg az ajtóban. Felé fordultam, egy percre összeakadt a tekintetünk, de ő elkapta az övét. Felállt, mellém sétált. Megfogta kezem és egy apróra hajtott papírt csempészett bele. Pár másodpercig meredten bámulta az ujjaimat, ahogy összezárják a lapot, majd rám se nézve távolabb állt.
Elkezdtem kihajtogatni. A teljesen összegyűrt lapon alig tudtam kivenni a szavakat. 
Koncertre hívott.
-Mi lépünk fel, és sokat jelentene, ha ott lennél. Tudom jobb dolgod is lenne...-zavartan a hajába túrt. A padlóbámulással felhagyva rám nézett, mint egy megsebzett kisállat.
-Persze, hogy elmegyek-szólaltam meg, próbáltam takargatni a lelkesedésem.-Ki nem hagynám.
Lysander arcán vigyor jelent meg, ami az egész arcát bearanyozta. A szeme csillogott, a mosolya vakító volt. Odarohant hozzám és a legnagyobb meglepetésemre felkapott, mire minden papír, ami a kezembe volt a padlón végezte. 
-Nem is tudod, mennyire bestresszeltem ettől az egésztől, örülök, hogy te ott leszel, hogy támogass. Castiel teljesen megzavarodott, szerintem ő izgul a legjobban, dirigál és parancsokat osztogat-hadarta a szemembe nézve. Amint megölelt és megforgatott a levegőben magával szemben állított, megfogta a vállam, hogy csak is a szemébe nézzek. A mellkasunk egymásnak nyomódott, éreztem minden egyes szívdobbanását. Ahogy hadart megértettem a lelkesedését és végtelenül megörültem annak, hogy engem említett támaszaként. Tovább hadart, de arra már nem tudtam figyelni, csak arra milyen közel vagyunk.
Ő is érzékelte kicsivel később, ezért hátrált. Lehajolt, hogy segítsen összeszedni a papírokat. Jól megnézte őket, dalszöveges papírok voltak. Szó nélkül a kezembe adta őket, elrendezve. Egy biccentéssel köszöntem meg. 
-Találkozunk holnap-szóltam vissza az ajtóból. Lysander újból helyet foglalt a zongoránál. Elmosolyodott. 
-Alig várom.



 




8 megjegyzés:

  1. Nagyon pazar lett! Ajánlom higy hamar folytasd különben...különben kénytelen leszek kivárni Olyan JÓÓ!:3

    VálaszTörlés
  2. Dorina, a te blogod mindenki napját bearanyozza. Áprilisban elkezdtem olvasni. 1. Nap elolvastam a 30 valahanyadik részig. Egy ideig nem értem rá olvasni. Ma ezen az éjszakán eljuttottam ehez a fejezethez. Nagyon jó író vagy! A te blogod miatt újra elkezdtem játszani a csábításból jelesen. A történeted belém önti a lelket. Kívánok sok ihletet!
    A rajongoid üzenik: imádunk Dorina!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Natalia, nagyon jól esett :)
      Kevés visszajelzést kapok az utóbbi időben kevés visszajelzést kaptam, kicsit meginogtam, de lelket öntöttél belém, és ezt nagyon köszönöm :))

      Törlés
    2. Folytatsd nagyon gyorsan és kívánok kellemes nyarat, Sok ihletet.

      Törlés
    3. Köszönöm, viszont :)) Bár mindjárt vége a nyárnak :((

      Törlés