2015. február 7., szombat

36. FEJEZET

A megoldás



Térdre ereszkedve bámulok előre. 
Hogy történt mindez? Mikor lettem ilyenné? Miért nem élhetek végre normális életet? Egy átlag életet...
Feltápászkodom. Az ajtóhoz sétálok. Elfordítom a kulcsot a zárban. A dörömbölés és a kiabálás megszűnik. A kezem a kilincsen. Mélyet sóhajtok. Lassan tolom az ajtót. Leszegem a fejem, kerülöm a szemkontaktust testőrömmel. Ő bejön, majd a szoba közepén megtorpan. Hitetlenkedve néz körbe, majd tekintetét rám szegezi. 
Én leülök az ágyamra és a padlót bámulom. Várom a fejmosást. Hülye voltam. Nagyon hülye. Talán egy pofont is megérdemelnék.
De nem ez történik. Elijah elém lép. Leguggol, majd a fejemet államnál fogva felemeli, szemünk akaratom ellenére is találkozik. Türkiz szempárjában ijedséget vélek felfedezni, de az arca nem erről árulkodik. Mosolyog. 
Halványan én is elmosolyodok. Elijah megsimogatja a karom, majd leül mellém. A kezét a vállamon pihenteti és biztatón vigyorog rám.
-Mit akarsz?-nézek rá. Hangomban észrevehető a bátortalanság és a félelem. Félelem a jövőtől. A jelentől. Magamtól.
-Mi történt?-válaszol kérdéssel. Keserűen sóhajtok fel. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem hittem, hogy ilyen hamar itt lesz.  
-Semmi-suttogom.
-Akkor ez itt mi?-mutat a földön lévő kupira. Mintha tornádó söpört volna át a szobán. Bár nem a szobán, csak a padlón.
-Csak...csak-nem jut eszembe semmilyen kifogás. Miért ne mondhatnám el az igazat? 
-Nekem bármit elmondhatsz!-szakít félbe.-Nem foglak elítélni, segítek!
Kétkedően pillantok rá. Olyan nehéz hinni valakinek ennyi idő után. Nem merek a fiúra nézni. Olyan furcsa ez a helyzet...régóta nem mondták nekem, hogy segítenek. 
-Én csak pihenni akartam-nyögöm ki végül. A kezemet fürkészem. A kézfejem lilás. Észre se vettem, hogy beütöttem volna.
-Mióta szeded ezt?-feláll, majd az asztalon lévő dobozt magához veszi, majd előttem csörgeti. 
Furcsa érzés kerít hatalmába. A hasam görcsbe rándul, sírni akarok. De nem engedem, hogy akár egyetlen könnycsepp is legördüljön az arcomon. Próbálom magamba fojtani az érzéseimet. Nem láthatja rajtam, hogy kétségbe vagyok esve. Nem láthatja, hogy szomorú vagyok, vagy összetörtem. Az érzéseim csak rám tartoznak, senki másra!
-Mióta itt vagyok-válaszolom, de még mindig nem nézek a fiúra.-De az nem az enyém. Frank bácsié, a gyógyszeres szekrényben találtam.
-Miért kell ez neked?-mutatja felém a tárgyat.-Miért?
Hangja már nem annyira nyugodt. Kezdem felidegesíteni. Pedig nem áll szándékomban.
-Azt elég nehéz lenne megmagyarázni...-sóhajtok ismét. Felállok, majd a rendetlenség középpontjához sétálok. A kivett fiókot visszateszem majd szépen, egyesével kezdem visszapakolászni a dolgokat. 
-Csak próbáld meg!-lép mögém. A kezében füzet, segít rendet tenni. A szemébe nézek. Némán szemezünk. Látom rajta, hogy addig nem fog békén hagyni, míg el nem mondok mindent. Hisz zsaru, meg se lepődöm.
-Hát jó-veszem ki a kezéből a négyzetrácsos valamit.-De elég zavaros.
-Ha valamit nem értek, szólok!-mosolyog, mire kuncogni kezdek.
-Már régóta vannak rémálmaim, évek óta-kezdek bele, miközben a fiókban lévő dolgokat rendezgetem nagyság szerint.-Néha még aludni se merek, mert félek, hogy megint az lesz. De ha beveszek ebből egy-két szemet nem álmodok semmit, zavartalanul szunyókálok reggelig.
-Miket szoktál álmodni?-kérdezi. A markában gémkapcsok. Kiborítja őket az asztalra, térdre ereszkedik, szedegeti tovább az apróbb tárgyakat. Megmosolyogtat a látvány, ami el is tereli a figyelmem. Egy pillanatra. 
-Általában az apámmal-folytatom komolyan.-Egyszer ott van, majd lassan eltűnik. Én futok utána, de már késő: haldoklik. Lehajolok hozzá. Ő rám néz, majd utolsó leheletével suttogja:
-Faggyú. Miattad haltam meg!-majd lehunyja örökké a szemeit. 
Ilyenek-fejezem be. Már nem sírok. Oly sokszor jelent már meg esténként ez az álomkép, hogy már kezdem megszokni. Mindig magamat hibáztattam apám haláláért. Nem értem oda időben. Ha talán nem késem le a buszt, vagy hamarabb elindulok talán...talán még élne. 
Elijah nem szól, csak mellém lép. Rám mosolyog, majd átölel. Örülök, hogy velem van. Megnyugtat a jelenléte. Most érezem az évek során először, hogy nem vagyok egyedül. 
Elenged. Nem szól. Elém sétál, majd a pirulás dobozt az éjjeli szekrényemre teszi. Nagyon meglep a dolog. 
-Te mit...?-dadogom zavartan, mire a mutatóujját a számra helyezi. 
-Te döntöd el, hogy szükséged van-e rá!-mutat az említett tárgyra, majd számtól eltávolítja az ujját. Megrökönyödve nézek rá. Azt hittem majd elveszi, eldugja a szobájában, hogy esélyem se legyen arra, hogy megtaláljam, de most...Erre nem számítottam. 
-Most pedig-sétál az ajtóhoz.-Készítek reggelit. Te vegyél fel valami rendeset, lent találkozunk!
Mielőtt kilépett volna a szobából rám kacsintott. Bezárta az ajtót. Hallom lépteit a lépcsőn, már leért. 
Még mindig epermintás pizsimben feszítek. Amint a tükörben meglátom kipirult arcom, kócos hajam és gyönyörű szettem akaratlanul is felnevetek. 
Megrázom a fejem, majd a gardróbomban kezdtek kutakodni. Keresem az itthoni ruháimat, de mintha a föld nyelte volna el azt a pár darab elnyűtt pólót és melegítőalsót. 
Végül egy hosszított zöld pólót (ezen furcsamód nincs semmilyen felírat, csak egy sima V nyakú) és egy fekete testnadrágot veszek fel. A hajamat kifésülöm, majd copfban fogom. Megmosom az arcom, majd a fogamat is.
Ahogy kilépek a fürdőből még egyszer végignézek a szobán. Már nem olyan nagy a rendetlenség, de azért még van. A szemem az éjjeli szekrényem akad meg. 
Én dönthettem el, mit csinálok. Én dönthettek a sorsom felől. Jó ezt kimondani. Nem akarják irányítani az életem. Én döntök. Az én kezemben van a gyeplő. Ha hibázok egyedül javítom ki.
-ABBY!-szakít félbe Elijah kiáltása.-MIT VESZEL TE FEL?! BÁLI RUHÁT?! 
Nevetve indulok le a konyhába. Megcsap a frissen sült palacsinta illata. Megszaporázom lépteim. Hamar a konyhában is termek, leülök egy székre és várom a palát. 
Nem is kell sokat várom, Elijah leteszi elém a tányért, vele a gőzölgő reggelivel. Ami egyébként már ebéd, de tökmindegy. 
-Nem is láttam, hogy lejöttél!-kuncog, mire elmosolyodom.
-Pedig te vagy a zsaru!-bököm meg, mire felnevet. 
Egy ideig csendben figyeli, ahogy magamba termelem az ételt, majd hátradől a székén. A tekintetem automatikusan felé téved. Furcsán méreget. Épp rá akarok kérdezni, de ő megelőz.  
-A húgomra emlékeztetsz. 
Majdnem félrenyeltem. A villa megállt a kezemben. A fejemet felé biccentem.
-Neked van húgod?-kérdezek rá meghökkenve.
-Igen-válaszolja, de mintha nem lenne boldog. Az arca veszített a színéből, de még mindig rám néz.
Elment az étvágyam. Eltolom magamtól a tányért, amin maradt még egy pala, de nem törődök vele. Ránézek a testőrömre.
-Mi van a húgoddal?-suttogom, mire a fiú elmosolyodik. Feláll, a maradékot beteszi a hűtőbe. Megáll. Mintha elbizonytalanodna. 
Mintha a székembe szögeztek volna. Nem mozdulok, de ha akarnék se tudnék. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Lehet nem illendő, de tudni akarom! Ismét rá akarok kérdezni, de a fiú megelőz.
-Beverlynek hívják, 14 éves. 
-Komolyan?-tátom el a szám.-És hogy néz ki? Itt él Chicagoban? Miért nem mutattad már be nekem?!
Testőröm halkan felnevet. A konyhapultnak támaszkodva mered előre. Néha mosolyog, néha lebiggyeszti ajkát. 
-Rég nem találkoztunk, már nyár óta. Amikor elmentem szőke haja alig ért a füléig. Ugyan olyan a szemünk színe. Talán olyan magas lehet mint te, 10 centi mínusz. Ő nem itt lakik, New Yorkban él a keresztanyámmal. 
Oly sok kérdés fogalmazódik meg bennem, de inkább hallgatok.
-Tudod-ül le elém egy nagy sóhaj kíséretében.-a húgom rákbeteg volt. 3 éve diagnosztizálták, szerencsére még időben. 
Nem tudok mit mondani. Elkapom a tekintetem a fiúról és a kék csíkos zoknimat figyelem. A szemöldökömet ráncolom. Most nem akarok hülyeséget mondani. Nekem még nem volt rákbeteg rokonom hál' Isten, így hát fingom sincs, ilyenkor mit szóljak. 
-Pár hónapja tünetmentes. Magántanuló, próbál rendes életet élni-mosolyodik el. 
-Nem szoktatok beszélni?-kérdezem suttogva. 
-Minden szombat este skypeolunk 1, vagy másfél órát-vigyorog ismét. 
Mosoly szökött az én arcomra is. Örülök, hogy megosztotta ezt velem, de...
-Miért mondod el ezt nekem?-csúszik ki a számon a kérdés. Ahogy észlelem hülye megszólalásom a számra csapok. Lassan elpirulok, majd leszegem a fejem. Elém sétál. A kezében egy bögre kakaó. Elmosolyodok, majd elveszem tőle. 
-Te is elárultál valamit magadról, az a fair, ha én is ezt teszem. Ahhoz, hogy megbízz egy másik emberben tudnod kell róla valamit, amit senkinek sem mondana el.
Értetlenül bámulok Elijahra. Majd a forró, csoki barna nedűt figyelem. Két mályvacukor úszik a tetején, amit annyira szeretek. 
Csak megjegyzett valamit, nem csak dőzsöl itt!
Felcsillan a szemem.
-Ismételd meg!-kiáltok rá
-Mit?-néz rám értetlenül.
-Amit mondtál!-sürgetem.
-Mit?
-Nem ezt! Az előzőt!-gurulok be. 
-Ahhoz, hogy megbízz egy másik emberben tudnod kell róla valamit, amit senkinek sem mondana el?
-Igen!-pattanok fel a székből. Le-fel járkálok.-Miért nem jutott ez szembe eddig? Hisz ez olyan világos!
-Mi világos?-szakít félbe testőröm, mire megtorpanok. 
-Hangosan gondolkodtam-vonok vállat.-Most felmegyek házit írni!
-Azt se tudod, mi a házi!
-Már fél három, valaki biztos elküldte!-vágom ki magam. A lépcső felé rohanok. Villámsebességgel trappolok fel a szobámba. Benyomom a laptopom és az íróasztalomra helyezem. Már a táskámat is előkészítem. De valami hiányzik. 
Újból lemászok a konyhába. Magamhoz veszek egy zacskó gumimacit, egy üveg ásványvizet és felindulok.
-Azt hittem nem vagy éhes!-röhög Elijah, aki még mindig az előbb említett helyiségben lábatlankodik.
-Csak akkor tudok koncentrálni a matekra, ha előtte kaptam egy jó erős cukorsokkot!-kacsintok testőrömre, majd ismét a szobám felé veszem az irányt. 
Ledobok mindent az ágyra. Megnyitom az e-mailt, amit Nathaniel küldött. Leírta a házit, és amit órán tanultunk. Majd jobbulást kívánt.
Lefirkantottam egy papírra a tanulnivalót, majd nekiláttam. 
Nem igazán tudtam figyelni. Valami mindig közbejött. 
Először Armin írt rám, hogy hogy vagyok.Visszaírtam, hogy jól, csak fájt a fejem meg émelyegtem. 
Majd írtam egy emilt Markusnak is, és elmeséltem, hogy a tesitanár mindig benntart, meg hogy DÖK-ös lettem. Meg persze a szokásos mondat: de inkább ez, mint De Transval matekórái.
De Transval az általános iskolai matektanárom volt. Nem csak utáltam azt a banyát, be kell vallanom féltem is tőle. Maga az ördög. Nem is értem, hogy engednek egy olyan embert tanítani. Terrorizálja a diákokat, megérzi rajtad, hogy nem csináltad meg a házit, vagy nem tanultál, ezért az egész osztály előtt beéget, majd bevés egy karót. 
Az a nő valami gép. Szerintem a szíve helyén valami régi masina van, ami az iszapot pumpálja az ereiben. Valami sötét izé.
Hm...rettegett végigtanult éjszakák. Szép emlékek.
Visszaemlékezésemből a telefonom pittyegése szakított ki. Válaszoltam Rosának, Kentinnek és Violának. Jó tudni, hogy ennyien aggódnak értem, még akkor is, ha azt hiszik, valami hülyeséget csináltam.
Lenémítom a készüléket, majd a szoba legtávolabbi zugába helyezem el, hogy ne zavarjon. Az "elhelyezés" alatt azt értem, hogy eldobom egy sarokba. Hát igen...egy telefon se bírja nálam sokáig. Miért nem találnak ki gumitelefonokat? Vagy ami vattacukorból van? Akkor még kaját venni se kéne...
Megrázom a fejem. Megint elkalandoztam...
Felteszem a fülesem, majd a külvilágot kizárva esem neki a munkafüzeti feladatoknak. 
Nem is figyelem az idő múlását. A zene ritmusára "táncol" a toll a kezemben, gyorsabban végezek egyes feladatokkal, mint átlagban. De nem írok hülyeséget, minden kérdésre tudom a választ, hála Nathnak. Amikor előbb végezünk a DÖK-ben, előrehaladunk kicsit a leckékben. Ha valamit nem értek, ő lefordítja a nyelvemre.
Vagyis eddig így volt.
Előkészítek mindent hétfőre. Rendet teszek a szobámban, kidobom az üres cukros papírt a szemeteskukámba.
 Már fél nyolc is elmúlt, így úgy döntök aludni térek. Felveszem a jól megszokott Eperke beütésű pizsim, majd lemegyek jó éjszakát kívánni Elijahnak. 
-Máris alszol?-lepődik meg.
Én csak bólintok, majd tátogok egy "jó éjszakát", és felmegyek. Már leoltanám a villanyt, de megakad a szemem azon az átkozott dobozon. Tekintetem szinte villámokat szór.
Felveszem a tárgyat, majd feldobom a szekrényemre. A hang alapján leesett egészen a szekrény mögé. 
Elégedetten vigyorgok, majd végre leoltom a villanyt. Befekszem az ágyamba és magamra húzom a takaróm. Bámulom a plafont, miközben testőröm szavai visszhangoznak a fejemben:

Ahhoz, hogy megbízz egy másik emberben tudnod kell róla valamit, amit senkinek sem mondana el.

Már tudom mit kell tennem. Reszkess Szőkeség, mert jön Vöröske!
















4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó! ;) bár nekem hiányzik a múlt idő....:/ (pl.: Felmentem) Ha teszel bele Megköszönöm :3 de ha nem...monden esetre Folytasd baby! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a kritikát, megpróbálom teljesíteni. :)
      Folytatom, az biztos! :D

      Törlés
  2. Szia ^^ Nagyon jó :3 Olyan három napi marathon után kiolvastam az összes fejezetet így mostmár kénytelen leszek várni T.T De megéri :D Meg ha megkérdezhetem mikor lesz folytatás? Már tűkön ülök mi lesz :d De izginek ígérkezik ^^

    VálaszTörlés
  3. Jövőhét szombaton. :)
    Suli, tanulás...nem lesz időm annyit írni, mint ezen a héten. De lesz, ne aggódj. Lehet késni fog, de lesz. :)
    Üdv köreinkben! Ha akarsz egy kicsit olvasgatni a részig, nézz be a Novellák menüpontba, ott találsz minitörténeteket. :)

    VálaszTörlés