2015. január 17., szombat

33. FEJEZET

A lista


 


-Abby! Elkésünk!-üvöltött Kentin. A bejárati ajtót ostromolta és már egy jó öt perce kiabálta ezt a mondatot. 
A vekkerem megállt, nem keltett, így alig 10 perc alatt kellett elkészüljek. 
-ITT FOGLAK HAGYNI, ESKÜSZÖM!-toporzékolt barátom. Éppen végszóra jöttem ki. Miközben bezártam az ajtót, a fiú jól végigmért. 
Egy farmerszínű nadrágot vettem, hozzá egy rózsaszín inggel, arra egy zsemle (vagy valami ilyesmi) színű pulóvert, amire az van írva, hogy nyuszi.


Elég kapkodósan öltöztem, de összességében jól sikerült. Olimpiai gyaloglásba kezdtünk. Az, aki nem tudná a séta és a futás között van ez, amolyan Kentines. Ő talált ki, pontosan már nem tudom mikor.
-50 VAN!-zökkentett ki a kiáltásával Kentin. Megragadta a karomat és loholni kezdtünk a suli irányába.
Mire odaértünk a lábaim sajogtak, nyávogtam mint egy 5 éves, hogy inkább késsünk. 
-Ne cincogj!-förmedt rám.-Siess, mert az autók elé löklek!
Inkább elhallgattam. Minden egyes porcikám tiltakozott a futás ellen, inkább odavetettem volna magam a kocsikhoz. De nem szóltam, nem akartam vitát így reggelre.
De túléltem, becsengetés után 2 perccel értünk be a terembe, szerencsénkre késett a tanár.
-Nem igaz, hogy Kentint is belerángatod!-füstölgött Armin, amint betoppantunk. Felcsillant a szemem. Hirtelen minden fájdalom megszűnt a testemben és kutatni kezdtem a táskámban. Odanyújtottam neki a könyvet, mire elfintorodott.
-Megegyeztünk!-nyújtottam felé az említett tárgyat, mire ő kikapta a kezemből.
 -Legalább a borítója jó...-nyöszörgött a fiú és jó mélyre csúsztatta a könyvet a táskájában.
Alexy elkerekedett szemekkel nézte testvérét, meg se mukkant. Talán az volt az első alaklom, amikor belefojtottuk a szót.
Kiélveztem a pillanatot, vagyis ez volt a tervem.
-Mi az, Alexy?-suttogott Viola. Már majdnem beletéptem a hajamba, hogy miért?! Miért kellett megtörni a mennyei csendet?!
-Semmi, csak soha nem láttam Armint könyvvel-megrázta a fejét. Látszott rajta, hogy őszintén elgondolkodik. 
Mielőtt rákérdezhettem volna bejött a tanár és elkezdődött a történelem.
Nem igazán figyeltem, hogy elmondjam őszintén. Végig Nathot fürkésztem. Leszegett fejjel bámult egy üres lapot, egyszer sem nyújtotta fel a kezét, ami ijesztő volt. A ceruzámmal böködni kezdtem, mire összerezzent. Én azonnal elvetettem azt az ötletemet, hogy felvidítom. 
-Nathaniel-suttogtam. Jó, csak terv volt, hogy békén hagyom.
De nem szólt. A kezét véraláfutások csúfították. Csak a karját tudtam nézni. Rázott a hideg, elárasztottak a rossz emlékek. Megint feltámadt bennem az az érzés, hogy a szőke fiú mégsem mondott igazat. 
A kicsengő szakította meg gondolatmenetemet. Miután a tanár kiadta a házit Nath elment, esélyem se volt, hogy kövessem, olyan gyorsan suhant el.
Az órákat, mintha egy zombi mellett töltöttem volna. Próbáltam jegyzetelni, legalább szófoszlányokat elkapni, hogy valamit értsek, de nem sikerült. Csak a szőke fiú körül forogtak a gondolataim.
Ez volt 20 perces szünetben is. Kint ültünk, a többiek valamiről beszéltek, miközben mereven bámultam előre és lejátszódott bennem a pár nappal ezelőtt történtek.

-Semmi közöd hozzá! Az én életem, nem a tied hercegnő!-egyre jobban kiabált. Szerintem még a folyosón mászkáló emberek is hallották.
-Nyugodj meg kérlek. Én csak segíteni akarok.
-Nem kell a segítséged! Egyedül meg tudom oldani a problémáimat!
Ki akart menni, de elkaptam a karját. Erős, izmos volt, meg is lepődtem. Belenéztem gyönyörű arany szemeibe és suttogtam:
-Nem tudod. Tapasztalatból mondom.
-Ne mond, hogy hercegnő ilyen tökéletes, hogy mindent átélt!
Kibújt a szorításomból és a falnak támaszkodott. Nagy levegőket vett, egész testében remegett a dühtől.
-Higgy nekem! Négy év volt, talán életem legszörnyűbb négy éve. Apám halála után a nevelőapám nem volt épp kedves. Anyámat is bántotta, most börtönben van. Az volt a legnagyobb bűne, hogy nem tudott megvédeni.
Szemben álltam a fiúval. Csendben vizslattunk egymást. Ha akartam is volna, egy szót nem tudtam volna szólni.
-Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?-suttogott a fiú.
-Csak nézz a szemembe, és mond, hogy hazudok.


 -Az életemnek vége!-huppant le Rosa közénk, minta az égből pottyant volna le. Vagy tényleg ennyire elkalandoztam?
A többiek tanácstalanul tekintettem rám, hogy mondjak valamit. Hisz én vagyok elvileg a legjobb barátja, de másrészt ők régebb óta ismerik, mint én.
-Mi a baj?-sóhajtottam fel, mire a Banda is ezt tette. Reménytelen. 
-Leigh-nyögte ki, majd fogta magát és hanyatt feküdt a fűben.
-Mi van vele?-faggattam tovább barátnőm. Mindent nekem kell csinálni?
-Összevesztünk.
-Nem szeretnélek ítéletnapig kérdezgetni, úgyhogy fejtsd ki légy szíves!-ráztam meg, mire elfintorodott. Már a sértődés szélén állt, de folytattam.-Tudod, nem tart sokáig a szünet, és nekem wc-re kell mennem!
Mindenki halk kuncogásba fogott, kivéve a depis lányt. Mélyet szippantott a levegőből és belekezdett. 
-Tegnap a szülei felhívták telefonon, hogy hogy van Lys-drága, meg ilyesmi. Említették, hogy ha felépül, meg akarnak ismerni. És Leigh is belement, meg sem kérdezett.
-Hisz ez jó nem?-szólalt meg Kentin.-Vagy ez a lányoknál mást jelent?
Tekintete végigfutott a jelenlévő nőnemű emberkéken, majd idegesen túrt a hajába. Még most sem tudja mikor kell megszólalni.
-Kivételesen Kennek igaza van-a fejemet egy kicsit az említett felé biccentettem, rákacsintottam, majd visszafordultam a barátnőmhöz.-Ez egy jó jel!
-Úgy gondolod?-nézett rám kiskutya szemekkel.
Válaszoltam volna, valami az arcomnak csapódott. Bizsergett, ezért rögtön odakaptam a kezem.Végül az ölembe pottyant kekszre szökött tekintetem. 
-5 másodperces szabály!-kiáltottam el magam, majd a számba tömtem a nasit.
-Gonosz!-sziszegte a foga között a terepnadrágos srác, mire csak rámosolyogtam. Ráöltöttem volna a nyelvem, de akkor kihullott volna minden a számból. 
-Visszatérve-nyeltem le a falatot.-Szerintem igen. Ez egy nagy lépés, de ti meg tudjátok tenni.
Rosa próbált magára erőltetni egy vigyort, de nem kevés aggodalmat véltem felfedezni méz szemeiben. 
-Mi lesz, ha valami orbitális hülyeséget csinálok? Ha Leigh elhagy?
Kezdtek összeállni a képkockák. Nem is a szülőkkel való beszélgetéstől fél, hanem, hogy elveszíti a srácot. Halványan elmosolyodtam. 
-Leigh találkozott már a te szüleiddel?-tereltem.
-Igen, de légyszi ne mond el, hogy kikotyogtam!-ült fel.-Egyszer átjött, megnéztünk egy filmet, egy romantikusat. Amint vége lett, én bealudtam, rádőltem Leighre. Hazajöttek a szüleim, meglátták, azt hitték meg akar erőszakolni és kipaterolták.
-Nem mondtad nekik, hogy van barátod?-nézett nagyot Alexy.
Rosa csóválta a fejét, majd folytatta.
-Azt hittem többé nem hív fel. De megtette. A szüleim, minden alkalommal, amikor találkoznak bocsánatot kérnek.
Mindenki csak halkan mert felnevetni. Vártam, hogy a többiek is becsatlakozzanak, de foglalkoztak tovább a saját dolgukkal.
-Na látod!-fordultam Kentin felé.-Mondtam én!
Kentin kétkedő arcot vágott, majd szép lassan leesett neki.
-Még mindig hülyeség! Hagyjál békén!-legyintett, majd belemélyedt a fizikatankönyvbe. Sosem ment neki ez a tantárgy. Mint nekem a matek, vagy a tesi.  
A mutatóujjamat feltartottam, mintha egy eget rengető dolgot készülnék mondani, pedig csak ennyit vágtam a fiú fejéhez: 
-SZERINTED!
-Miről beszéltek? Lemaradtam valamiről?-Rosa végre rendesen ült, a kezét összekulcsolva maga előtt, a cipőjét figyelve. 
-A listáról!-vágtuk rá egyszerre a terepnadrágos sráccal, mire összenéztünk és elvigyorodtunk.
-Nem beszéljetek már rébuszokban, hanem magyarázzátok meg! Kentin, te értelmesebb vagy, próbáld má' meg!-csatlakozott Armin. Nincs ma valami jó kedve, bár tegnap sem volt. Nem tesz jót neki az a gépmegvonás.
A mondat végére lábszáron találtam rúgni a megnyilvánulót, mire az feljajdult, de amint rám nézett elkapta tekintetét. Gondolom hogy nézhettem szegényre...
-Abban a listában gyűjtötte össze a párkapcsolatok ellen szóló érveket-törte meg a csendet gyermekkori barátom, miközben hüvelykujjával felém böködött.
Egyetértően bólogattam. Alexy kérdezte meg, hogy mit is jelent ez pontosan. Kennel megint összeért tekintetünk, keservesen sóhajtottunk fel. 
Egymás szavába vágva próbáltuk elmagyarázni. Közben vadul mutogattunk, gesztikuláltunk. Kész káosz.
-ÁLLJ!-kiáltotta el magát Viola, mire az egész társaságra némaság szállt és csak a lányt néztük. Ő egy kicsit bele is pirult ebbe, de Alexy azonnal a megmentésére sietett.
-Mesélj te Vöröske! Nem értem Kentin mit mond!
Az említett személy dühösen húzta össze a szemöldökét, de inkább nem szólt. Oldalba böktem, hogy segítsen ő is, neki jobb a memóriája. 
-Hatodikban írtam. Jól emlékszem arra a napra, talán sose felejtem el.
-Várj!-szakított félbe.-Ti honnan ismeritek egymást? MIRŐL MARADTAM LE?!
-Általánosból-böktük ki egyszerre vállat rántva, majd újból nekiveselkedtem.


-Leesett az első hó. Az osztálytársaink, évfolyamtársaink kint fürdették egymást a fehér lepedőben. Mi közben bent készültünk elő matekra.
-Abby figyelsz?!-kiáltott rám a legjobb barátom, Kentin. Megkértem, hogy korrepetáljon matekból, de valahogy minden más érdekesebbnek tűnik így a tankönyv fölött görnyedve.

-Nem-sóhajtottam.-Lássuk be, ez nekem nem megy! Sosem értettem, én ehhez hülye vagyok!
-Bebeszéled magadnak! Biztos tudnád, csak...
-Inkább hanyagoljuk!-vágtam a szavába és zártam le a vitát.
-Akkor mit akarsz csinálni? Ki nem megyek, előre megmondom!
Ott ültünk az ablakpárkányon, bámultunk ki az ablakon és a sok retardált kisgyereket néztük, ahogy dobálják egymást és a leggyengébbeket jól megagyalják. Régebben ő is ilyen volt, de mióta barátok voltunk megváltozott. De én is sokat változtam, mind a kettőnknek jót tett az a barátság.
-Mit nevetsz?-bokszoltam barátom oldalába amikor észrevettem, hogy jóízűen kuncog.
-Nézd!
Mutatóujja egyenesen a haranglábra szökött. Ott egy osztálytársunk állt, a kis szeplős, szőke fiú Matthew (akik nem tudnák: Mettyú) éppen beszélgetett Scarlettel, az évfolyam legbefolyásosabb lányával.
A borostyán zöld szemű lány minden szülinapi partyn ott volt, a kisebbeket terrorizálta, fenyegette a kajapénzükért cserébe. De senki nem köpte be, mert ő volt a diri unokája. Ezért is utáltam. Vele kivételeztek. Ha valami galibát csinált, ráfogták a mellette állóra, aki sok esetben én voltam.
Szög egyenesre vasalt fekete tincseit dobálta, miközben Matthew az kezét tördelve magyarázott valamit. Szegény srác...évek óta oda volt azért a libáért, pedig mindenki jól tudta, hogy nincs esélye. Ő is olyan volt, mint mi. Áldozat.
-Szegény-sóhajtottam, majd leugrottam a párkányról, leültem és a táskámba kotorásztam.
-Egyszer végre lehetnél optimista!-csatlakozott barátom.-Lehet Scarlet meglátja Metthewban a jót és együtt lesznek!
-Ugyan Kentinke! Egyrészt erre semmi esély, másrészt Matthew nem hülye! Nem lovalná bele magát egy "kapcsolatba"!
Mr. Pápaszem persze nem értette, csak vakarta a fejét. Előkaptam egy lapot, a kezembe vettem egy elfogatható (magyarul nem összerágott) ceruzát és szép lassan felvázoltam.
Összegyűjtöttem a kontra érveket, mivel csak azok voltak. Épphogy letettem a ceruzát, becsengettek.
Hónapokig, sőt merem kijelenteni évekig tanulmányoztuk a firkálmányt. Én egyre több értelmet fedeztem fel benne, de Kentin mindig egyre zavarosabbnak látta a dolgokat.

-Ez mind szép és jó-vágott közbe Armin.-De még mindig nem tudtuk meg, hogy mi van azon a nyüves listán!
Megszólalt a csengő. Gúnyos vigyort villantottam Arminra, majd vállat vontam:
-Majd holnap Armin, holnap.
Az utcsó óra szakkör, de Nathaniel írt egy üzenetet, miszerint nyugodt szívvel hazamehetek, elintézte a papírmunkát. 
Őszintén jobban éreztem volna magam, ha kínos csendek közt is, de itt van. Van egy olyan érzésem, hogy kerül. Azt hittem szent a béke, de akkor úgy látszik tévedtem. 
Ezek a gondolatok futottak végig rajtam, miközben a bevásároló központ felé vezető utat tapostam. Nem, nem ruhát akarok venni, isten mentsen tőle. A plázában lévő könyvesboltba vezetett utam egyrészt, mivel a már rég kiszemelt könyveket meg akartam venni, másrészt beszélnem kellett L-el. Rosa a barátnőm, ki kellett álljak érte. 
De mindezek előtt elmentem elintézni a folyóügyeimet. Valahogy kiment a fejemből.
Némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy először Lysander bátyához megyek. 
Megálltam a butik ajtajában. Jól végigmértem a srácot: testvéréhez hasonlóan a viktoriánus stílus jegyében öltözködik. Fekete haja fokozatban van levágva, elől a vállát söpri, míg hátul a tarkóját épphogy eléri.
Éj fekete szemei nem ragyogtak, mint szoktak. Látszott rajta, hogy teljesen máshol jár, a gondolatai között. Álmodozó tekintettel meredt előre, miközben mélyeket sóhajtott.
-Szia L!-sétáltam oda hozzá, majd ledobtam a táskámat a pultra és elé álltam. Ijesztő, hogy így elkalandozott. Észere se vett...-HAHÓ! FÖLD HÍVJA L-T!-kezemmel kalimpálni kezdtem előtte, mire megrázta a fejét. Vörös arcát lehajtotta és halkan köszöntött.
Felültem a kiszolgálópultra, nem tereltem, rögtön a lényegre tértem.
-L, mi van veled és Rosalyával?
A lábát idegesen fürkészte, nagyot szippantott a levegőből. Még mindig nehezen viseli a közelségem, talán mert lány vagyok, nem tudom. Nem szoktunk beszélgetni, csak köszönünk. Rosa sokszor szóvá is teszi, de nekünk eddig ez tökéletes volt. De most csevegnünk kell, ami látom, nehezére esik.
Sokáig hallgatunk. Nekem lett elegem, leugrottam az ülőhelyemről, elé másztam, hogy ne kerülhesse el tekintetünk összeérését. 
-Akkor vázolom azt, amit tudok. Rosa elmesélte, hogy te bemutatnád a szüleidnek, de ő kiakadt összevesztetek és...
-Nem kellene beleütnöd az orrod mások dolgába!-szakított félbe. Örültem, hogy nem néma, de meglepett a határozott megnyilvánulása. Hátat fordított nekem, valamit matatott. Lehet igaza van, de rossz az egyik legjobb barátomat szomorúnak látni, még akkor is, ha egy hülye pasi miatt van padlón.
A szemeimet forgattam. Minden pasi ilyen konok?-gondoltam magamban, majd megint a pultra ültem, átmásztam és az említett személy mellé léptem. 
-Figyu!-bokszoltam a vállába.-Azt akartam mondani, mielőtt durván és udvariatlanul félbe szakítottál volna, hogy Rosa nem haragszik rád. Fél, hogy elveszít. 
Hangomban érezhető volt némi gúny, de a monológom végére annyi sem volt benne. Fejét felém kapta, nem hitt nekem.
-Én a helyedben megbeszélném vele. Hisz, ne legyünk hülyék, titeket egymásnak teremtettek: a viselkedésetek tök egyforma, mintha klónoztak volna, csak ő lány lett. 
Megint csend. Néma volt, de a szemembe nézett. Arca grimaszba torzult, majd vigyorgott. Elbizonytalanodtam. Olyan hirtelen változik a hangulata, hogy nem tudom követni.
-Minden rendben?-kérdeztem.
-Most már igen-mosolyából furcsa melegség áradt. Rég nem láttam embert ilyen őszintén bazsalyogni. Az én arcomon is megjelent egy aprócska rángás, de amint észleltem, leszegtem a fejem. 
-Köszönöm-bökött meg. Felnéztem rá. Próbáltam a vigyort eltüntetni az arcomról, de elég nehéz feladatnak bizonyult. Szerettem volna rezzenéstelennek tűnni, nem kimutatni az érzéseim. Félvállról kinyögtem egy "nincs mit"-et, a táskámért nyúltam. Mielőtt elhagytam volna a butikot, visszafordultam.
-De ne mond Rosalyának, hogy itt jártam, jó?
-Miért?-meresztette rám nagy csodálkozó szemeket.
-Nem szereti, ha belekotyogok a dolgaiba-vontam vállat, majd elsétáltam. 
Biztos azt hiszi, hogy nem vagyok normális. Bár sosem voltam az.



 

 

2 megjegyzés: