2014. december 13., szombat

28. FEJEZET

A szívtelen és az érzékeny

 

Álltam szótlanul és meredtem előre. Mint ezer tűszúrás, belesajdult a szívem.
-Mi va'?-érintette meg a vállam Vörös. Amint megéreztem hideg bőrét a vállamon, valami eltört bennem.
-Ne érj hozzám!-jelentetem kis fagyos hangon. Nem fordultam meg, csak az irányába biccentettem a fejem. 
-Most mi bajod van? Úgy is megbékél!-legyintett.
-Neked tényleg nincs szíved?-fordultam meg.-Ő a legjobb barátod és most össze van törve! Nem kéne valamit tenned? Én nem tudom mit szoktak ilyenkor csinálni a srácok, de ajánlom, tegyél valamit!
-Te most fenyegetsz?!-vonta fel szemöldökét.
-Veheted annak, ha akarod! De amíg nem teszel semmit, hozzám se szólj!-távolodtam. Lehet kiabáltam, nem hallottam magam. Csak Lysanderre tudtam gondolni. Hol van most? Mit csinál? Vagy hogy tűnt el, csak úgy?
Erre Rouge kiadott egy "pff" hangot és elment. Milyen érzéketlen paraszt! Képzelem, hogy szegény Lysander mennyiszer bocsátott meg, Castiel meg szarik az egészre. 
Az udvar üres volt. Elkezdődött az óra. Felsóhajtottam és begörnyedve, mint egy apró Hobbit az tornaterem felé mentem.
-Végre, hogy ideért Abby kisasszony!-csattant fel Borisz tanár úr.-Miért nem lehet egyszer időben beérni?
Az egész osztály tornasorban. Dajan állt legelöl, leghátul Alexy csápolt mosolyogva. De Lysandernek nyoma sem volt.
 A lánysorban Kim meresztett rám szúrós szemeket. Remek. Most már nem csak Rosa kíván a föld alá.
-Nem tetszik válaszolni?-szakította félbe gondolatmenetemet. 
Én csak néztem némán az elvörösödő tanárt. Ő meg ezt szemtelenkedésnek vette, az osztály felé fordult.
-20 kör! Köszönjétek csak a drága Smith kisasszonynak!-csendült fel a tanár mély hangja. Az osztály hüledezett, erre 25 kört kaptak.
Ültem a padon leszegett fejjel. Próbáltam visszatartani a könnyeim, de az átkozódások miatt is nehéz volt. 
Az óra felénél abbamaradt a kínzás és dobóverseny volt. Nem igazán értettem a szabályokat, csak azt észleletem hogy a palánknak csapódnak dolgok. A gondoltaim persze teljesen eltévedtek. Mit tehetnék? Castielt nem érdekli ez az egész, de Lysander nagyon a szívére vette a dolgot. Mit tehetnék én? Ha beleavatkozom akkor Castieltől kapok egy pofont, de ha nem, akkor Rosatól.
De akkor egy erős csattanás ütötte meg a fülem, majd egy kosárlabda gurult a lábam elé. Felnéztem: ki más lett volna, mint Amber? Az arca lángba borult, mérgelődött. Én is mérges lennék magamra, ha egy-két méterre állnék egy mozdulatlan célponttól, és ne találom el. Minden szempár rám szegeződött, hogy most mit fogok csinálni azzal az istenverte kosárlabdával. Lassan magamhoz vettem. Forgatni kezdtem. Nem tudom minek húztam az időt. Csak néztem a labdát. Nem gondoltam semmire, csak a kezemben szorongatott tárgyra koncentráltam. Mint mindennek, ennek is meglett a böjtje.
-Mégis mit képzel magáról Abby kisasszony? Elvenni egy keményen dolgozó diák labdáját?-tűnt fel a tanár csak úgy a semmiből. Szemeivel ölni tudott volna. Nem értem. Pedig az elején kedves tanár volt. Szíves szóval fogadott, kedves volt, de mióta rájöttem, hogy van egy titka (nem tudom honnan tudta meg) le se száll rólam. Szenvedés lesz az elkövetkezendő év.
-Még válaszolni se méltóztatik?-magasodott felém. Félelmetesen közel állt hozzám. Rázott a hideg.
Kikapta a kezemből a kosárlabdát, visszaadta Miss. Hisztinek, majd megragadta a kezem. Rántott egyet rajta, majd ellökött.
-Kap egy igazolatlant! Hordja el magát, míg meg nem gondolom magam!
Kicsit megszeppentem. A lépteimet megszaporáztam, majd mint egy Turbó csiga kiszáguldottam az ajtón.
Letelepedtem a DÖK-terembe, hogy lenyugodjak. Ráfeküdtem a padra és gondolkoztam ismét. 
De nem kellett sok és elnyomott az álom.  




Kinyitottam a szemem. Megint egy fura érzés kerített hatalmába. Lassan felültem. A fejem még fáj egy kicsit, simogattam még. Egy ágyban feküdtem, egy aranyos kis szobában voltam. Gyönyörű faragott bútorok. Nem is éreztem magam veszélyben. Melegséget árasztott a legapróbb lyuk is. Volt ott kandalló, imádom hallgatni a tűz ropogását. Ahogy kinéztem az ablakon majd' kiugrottam a bőrömből. Havazik! 
Izgatott járkálásba kezdtem. Mint egy kisgyerek, mentem fel s alá, miközben kapkodtam a fejem. A hirtelen jókedvem egyik pillanatról a másikról elszállt. 
Remegő kezekkel álltam egy hatalmas faragott keretes tükör előtt. Egy hófehér, apró virágokkal hímzett hálóing szerű ruha volt rajtam. A homlokomról eltűnt a hatalmas seb és már nem fát semmim. Pedig az előbb még rettenetesen fájt. Vagyis nem az előbb, hanem akarom mondani múltkor. 
Az ajtó résnyire kinyílt. Nyikorgása hallatán libaőrös lettem. Habozás nélkül odasomfordáltam, a fülemet az ajtóra tapasztottam. Érdekes beszélgetésnek lettem tanúja. 
-Mr. Artmenson! Nem hiszem, hogy ez jó ötlet-szólt egy monoton női hang.-Hisz még kislány!
-Mrs. Tomlinson! Nem hiszem, hogy bele kéne szólnia!-mordult rá az előbbi nőre egy férfi. Úgy látszik, hogy a nőket itt is elnyomják...csodálatos!
-Miért ne Polgármester úr?-csattant fel egy újabb női hang.-Igaz Hortenzia idősebb, de nem dilis. Igaza van, teljes mértékben!
-Akkor mit tegyünk vele? Ha kivisszük azonnal bedobják valami sötét cellába!-epézte a férfi.
Hatalmas gombóc lett a torkomban. Már értettem mindent. Vagyis amit lehet.
-Akkor maradhat itt! Nekem semmi ellenvetésem, még örülnék is! Nem lennék magányos!-abban a lassú, vonatott hangban valami életet véltem felfedezni. Megkönnyebbülten lélegeztem fel.
 Néma csönd lett. Ha hirtelen megkönnyebbülés mintha nem is lett volna. Megint féltem. 
-Kérem Polgármester úr! Magának nem lenne semmi dolga!-kérlelte egy fiatal hölgy.-Ő is kiveszi majd a részét a falu életéből.
-Szó sem lehet róla!-csapott az asztalra a férfi, a polgármester.-Ki tudja mit fog csinálni! Hortenzia, téged okosabbnak hitelek! És ha valami bajod esik? Engem fognak okolni!
-Van jobb ötleted?-szólalt meg a fiatalabb nő, az előbbinél élesebb hangon.
-Jázmin! A szüleid biztos aggódnak érted! Most azonnal hazaviszlek! Ezt Hortenziával kell megbeszélnem!-nyitódott az ajtó, majd a hangok tompulni kezdtek. Lélegzet-visszafojtva ültem az ajtóban. A fejemet nekitámasztottam majd felszegtem a fejem. Most mi lesz?
-Most már előjöhetsz, kedves!-ütötte meg a fülem az a kedves idős hölgy hangja. 
Az ereimben megfagyott a vér. A résnyire kinyitott ajtón lassan kipillantottam: egy őszhajú, mosolygós nő bámult. Nagyot nyeltem. Hirtelen nem tudtam mi a helyes. Ha most kimegyek lehet megesz. 
-Ne félj! Elment Richard, előjöhetsz!
Nem tudom ki az a Richard, lehet a polgármester. Habozás nélkül felálltam, majd kiléptem. Épphogy nem az ajtóban álltam. 
Egy hintaszékben ült az a bizonyos hölgy. Kötögetett. Hirtelen felpattant és eltűnt egy folyosóra nyíló ajtó mögött.  
Meglepett fürgesége! Csupa csont és bőr volt, orrán olyan vastag szemüveg, mint a lekváros üveg alja. Az embereknek az volt az érzése, hogy menten összeroppan, vagy a legkisebb fuvallat felkapja és elviszi. Zsebei kidudorodtak, én pedig azt gondoltam, biztosan kövekkel tömte meg, hogy a földön tartsák. Mint egy vasmacska.
-Ülj le, kedves!-ült le a hintaszékébe egy bögrével a kezében. 
Lassan odacsoszogtam, elvettem a poharat majd helyet foglaltam egy sámlin. Csend volt. Az idős hölgy jól szemügyre vett. Én addig bele-belekortyoltam a forró teába.
-Honnan jöttél?-törte meg a csendet. Néztem szótlanul ráncos, mosolygós arcát. 
-Hogy honnan jöttem?-akaratlanul is felnevettem. Talán először meg kéne tudnom, hol is vagyok.


 -ABBY! ABBY!-szólongatott egy ismerős hang-Ki fogunk kapni, kelj már fel!
-M-mi?-szegeztem a hang irányába tekintetem. Nathaniel mosolygott rám. Bár ha belegondolok, ő mindig vigyorog.
-Ez olyan ciki-hajtottam a padra a fejem.-Hogy tudtam elaludni? 
-Ne szégyelld! Én is aludtam már el. És csak a tesi óra második felét szundítottad végig. Legalább megtudtuk, hogy rád nem hat a koffein.
-Hogy tudod mindennek a jó oldalát nézni!-sóhajtottam.
-Gyere! Alexy nagyon ideges. Vagyis szerintem-kuncogott.
Én is felnevettem. Elég nehéz megkülönböztetni, hogy  mikor boldog és szomorú. Ha ő szomorú akkor is mosolyog.
 Vagy ideges. Azt hittem ő nem stresszel, de úgy látom ilyen is van. 
Megfogtam Nath kezét és követtem ki a kertészklubba. Ott a banda (Alexy, Viola és Armin) ültek a padon. Éppen próbálták megfejetni, hogy kell egy orkot megölni. 
-Mi jót csináltok?-ment közelebb a Szöszi.
Én leültem a pad végébe és néztem ki a fejemből. Teljesen kiürítettem az elmém, vagyis megpróbáltam. A szívverésem felgyorsult, a pulzusom legalább kétszerese a normálisnak. A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejemben. Mi történt?
-Meg mertem volna esküdni...-suttogott Alexy.
A szemem sarkából hangja felé fordultam. Mereven bámult mint egy szobor. Így még sosem láttam. Már felé fordítottam volna a fejem, de rám kiáltott:
-Maradj mozdulatlan!
Lefogta a kezem, lehetetlen volt a dülöngélés is. Még sosem viselkedett így. Még sosem volt ilyen akaratos. Erősen szorított a csuklóm, lassan kék színbe öltözött karom. 
-M-mi van?-dadogtam megszeppenve. Erre ő közelebb jött, szemöldökét összehúzta és rezzenéstelenül figyelt egy pontot. Kirázott a hideg.
-Mi van? Rossz oldalra fésülte a haját?-kuncogott Armin. Ő már megszokta Alexy hirtelen "ilyen" pillanatait, de a Szöszi és Viola csak felvont szemöldökkel nézték. 
-Először azt vettem észre-helyezkedett végre el normálisan a padon.-De utána jól megnéztem észrevettem egy nagy sebet. De már nincs ott.
Ekkor rám nézett, mint aki várná a magyarázatot. A kezemet lassan a sebhelyre helyeztem, de én sem éreztem, hogy ott lenne. Megnéztem a tenyerem és még vér sem volt rajta. Éreztem, hogy remegek. Lehet én túlzom el, de ez kísérteties. 
-Mi történt?-suttogott a mellettem ülő lány.
-Nekirohantam egy villanyoszlopnak-sóhajtottam fel, majd Armin felé fordítottam fejem.-Mielőtt röhögsz tud meg, hogy meg foglak ütni, ha meg mered tenni!
 Erre a fiú elbújt a játéka mögé. Mintha nem látnám.
Megszólalt a csengő. Armin szó nélkül felpattant és futólépésekben elslisszant. Javíthatatlan-gondoltam én-, majd felálltam és elindultam történelemre. 
Az egész órát a Szöszi bámulásával töltöttem. Azóta is mellette ülök minden órán, kivéve francián, akkor Vöröske mellett. Nem tudom hogy kerültem mellé, de jól elcseverészünk és imádom idegesíteni, vagy ha elalszik ráfirkálni valami cukiságot.
Meg talán rajzon, akkor mindig Armint készítem ki. 
A szőke fiú egész órán valamit írt. De nem jegyzetelt, akkor nem takarta volna. 
Valami versfélét. Néha felnézett, mintha elgondolkozott volna, hogy "ez mire is rímel"?
Bármerre dőltem, hajoltam csak nem mutatta meg. Ez, bocsánat a kifejezésért kurvára idegesített. 
Csak peregtek az órák. Minden olyan gyorsan. Nem volt kedvem Armint csesztetni, Rouge-val veszekedni, mert még mindig dühös voltam rá. Még az életkedvem is elment, ha Lysanderre pillantottam. A szívem összeszorult, a gyomromban pillangók repkedtek. Az arcom lángolt, a kezem remegett.
Amikor észrevette, hogy nézem elment. Legszívesebben utánarohannék és egyszerűen átölelném. De ez persze lehetetlen. Már túl sok ember tud a múltamról. Nem akarok még több sajnálatot. Még több kutyaszemet, meg "oh Istenem, nem tudtam, sajnálom"-ot. Inkább szorítsanak kést a torkomhoz.
Megint ugyan az a helyzet, mint reggel: gubbasztok a DÖK-ös teendők fölött és mindjárt megint elalszok. Nathaniel megint csesztet, hogy aludjak, meg ilyen hülyeségeket. 
-NATH!-kiáltottam rá.-Egyáltalán nem vagyok túl jó hangulatban! Hagyj békén!
Erre a szőke fiú elhúzódott a székével és dolgozott tovább. Erre én flegmán kinyögtem egy "köszönöm"-öt, majd lehajtottam a fejem s folytattam a gondolataimba mélyedést. 
Miután kész lettünk DÖK társam megcsinálta a munkáról az adminisztrációt, én addig lehajtottam egy fél liter ásványvizet. Megint felé fordultam. Elkapott a bűntudat. Hogy lehetek ilyen bunkó? Túl sokat vagyok Vöröskével.
-Nath-suttogtam. Erre a szőke fiú felnézett. Tekintete furcsa volt: nem volt benne élet. Szemei karikásak voltak, mint egy élőhalott. De ez most nem kötötte le a figyelmem. 
-Sajnálom-suttogtam megszeppenve. 
-Ugyan hagyd!-legyintett. Dobott felém egy kedves, amolyan "Nathanieles" vigyort. 
Kész lettünk mindennel. Mind a ketten előhalásztunk egy szendvicset a táskánkból. Úgy látszik nem csak én nem tudtam lenyelni egy falatot sem. Bár most is utálkozva gyűrtem le minden egyes harapást. Igazából nem voltam éhes, de van elég bajom. Nem hiányzik, hogy összeesek. Ezt persze észrevette a Szőke, és szólt is.
-Talán nem ízlik?
-Nincs étvágyam, de kórházba kerülni se akarok. Legalább mogyivajas.
-Aham. Mi történt?
Kedvetlenül felsóhajtottam, majd eltettem az ételt. A padlót fürkésztem. Nem is tudom, hogy elmondjam-e.
-Elvitte egy cica a nyelved?-kuncogott.
-Csak rosszul érzem magam-elővettem a kulacsom és meghúztam. Néztem előre pár másodpercet, majd nyögtem jelezve, hogy lenyeltem.
-Csak nem Castiel és Lysander izgat?
Ahogy ittam félre is nyeltem. Elkezdtem köhécselni. Vagy inkább fulladozni.
-Talált süllyedt-mondta. Érződött a hangjában, hogy egy hajszál választja el, hogy ne essen össze és röhögjön hasát fogva.
De én meg se rezzentem. Csak komolyan meredtem előre vérvörös fejjel és gondolkoztam mit is mondhatnék. 
 -Nem értem mit izgatod fel magad. Úgy is....-ekkor a szavába vágtam.
-Csak félreértés volt.
-kibékülnek-folytatta meglepődötten. Felvonta a szemöldökét, majd én kezdetem bele.
-Castielnél voltam, Lys meg azt hitte, hogy...-ekkor megköszörültem a torkom. Nem rekedtem be, csak nem akartam kimondani, hogy "együtt", vagy "járunk". Tudtam, hogy a Szőkeség majd megérti. Szerencsére nem pofázott bele, folytathattam megzavarás nélkül.
-Erre ők összevesztek, de semmi alapja sincs. Castiel egy szívtelen barom-ekkor rácsaptam az asztalra. Nem éreztem mekkora erővel, de amint hallatszott a puffanás minden legurult ami az asztalon volt. 
-Bocsánat-halkultam el ismét. Leguggoltam a pad alá és remegő mancsaimmal magamhoz húztam az elgurult szövegkiemelőt és ceruzát. Keservesen felsóhajtottam. A szívem a torkomban dobogott. Éreztem, hogy valaki bámul. Tudom, tudom DÖK társam biztos nagyon érdekesnek találja szerencsétlenkedésemet, de ez más volt. Mintha ezernyi szempár szegeződött volna rám. 
A gémkapcsok szétszóródtak a padlón, mint egy szőnyeg. Papír szerencsére nem volt, mintha a szőke srác megérezte volna ezt, elvitte mindet a tanáriba. 
Talán öt perc volt, amíg mindent eltakarítottam. Nath némán nézett és nem mozdult. Szívesen leütném. Olyan nagy dolog segíteni egy lánynak?
Minden visszatettem szépen a helyére. Néha lenyugszok, ha elterelem a gondolataimat, de most nagyon ideges voltam. Legszívesebben felkaptam volna egy nagy ütőt és mindent szétvertem volna, ami a környezetemben volt. Még a Szőkét is.
Épp háttal álltam neki, amikor végre kinyögött valami értelmeset.
-Ha ennyire idegesít, akkor miért nem mondod el az igazat?
-Oh, de okos-gondoltam magamban.
-Az nem olyan egyszerű. Sok előzmény van. Ha elmesélném az elsőt, jönne a kérdés, hogy miért? Nekem meg válaszolnom kéne-mondtam, majd ismét felsóhajtottam. Egyszer elhalkultam, valamikor felemeltem a hangom.
Csend. Mivel háttal álltam, a faliújsággal szemben nem láttam a reakcióját.
Felemeltem a hüvelykujjam és az előttem felfüggesztett parafatáblára helyeztem. 
-Mi ez?-tereltem a témát.
-Mi?-állt fel. Mögém sétált. Érzetem, ahogy átnéz a vállam felett, magasabb. Lehelete csikizte a bőröm. Illata simogattam az orrom. Férfias volt, de kellemes. Elbűvölt. 
Észrevette, hogy őt bámulom. Ő is nézett csillogó bronz szemeivel. Az arcomon megjelent egy kis pír. Gyorsan elkaptam a fejem a tábla irányába, majd ismét ráhelyeztem a már említett testrészt és ráböktem egy rózsaszínes, babaszínű papírra. Nem volt ráírva semmi.
-Ja az!-húzódott mosolyra a szája.
Megfogta a szöget, amivel feltűzték és elvette. Megfordította és belenyomta a kezembe.
-Bál?!-olvastam fel meglepetten.-Mi ez a hülyeség?!
-Te vagy az első, aki nem sikítva ugrándozik!-röhögött. 
-Valaki ennek örül? Én még táncolni se tudok! Inkább megyek vásárolni Alexyvel! Vagy Rosalya-val! Vagy lövök inkább Castiel két szürke szeme közé golyót!
A Szőke csak röhögött és hallgatta a beszólásaimat. Majd miután leesett neki, hogy én sutikval hadonásznék azonnal elhallgatott. 
Mosolyra görbült a szám. Majd eljön az én időm.
Elrendezgettük a parírokat. Néma csendben voltunk. Szegényt nagyon meglephette egy a fegyveres mondat. Legalább tudja kivel van dolga. 
Nath olyan, mintha a szöges ellentétem lenne. Ő megfontolt, nyugodt, mindent alaposan átgondol. Én meg heves, azonnal cselekszem. Lehet ez az oka a vitáinknak, de lehet egyszerűen csak én. Ez egy örök rejtély marad. Bár miután összekapunk ki is békülünk, úgy hogy nem aggódom.
Közben észrevettem, hogy most a Szőke bámul engem. Enyhén vigyorog, egy kicsit el is pirult. 
-Csináld a dolgod!-kuncogtam, de próbáltam szigorúan ráparancsolni. 
Erre ő paprikavörös fejét elkapta rólam. Már nem tudtam visszafojtani a nevetést. Amint vad hahotába kezdtem volna nyitódott az ajtó. Jobban mondva szinte bevágták. 
Szőke DÖK társammal riadtan tekintettünk össze. Majd ő felállt és megnézte ki is az illető. 
-Borisz tanár úr!-hallom Nath megkönnyebbült felkiáltását-Hát maga mit keres itt?
-Smith kisasszonyért jöttem. Itt van?-fortyogott a dühtől. Nyeltem egy nagyot. Lassan az ajtóhoz sétáltam és a szőke fiú mellé álltam. Amint megpillantott a tanár még idegesebb lett.
-Mégis mit képzel magáról?! Miért nem jelent meg a büntetésen?
-A min?-miről beszél most Borisz? Fél szemmel Nathanielt fürkésztem, de ő sem tudott semmit. Bár miért is tudna valamit, hisz ezt elvileg nekem kellett volna.
-A büntetésen! Ne húzzon fel Smith kisasszony!
-N-nem tudom miről beszél-dadogtam. Túl gyorsan elslisszantam volna? 
-Megüzentem Amber kisasszonnyal, hogy jöjjön le a tornaterembe pontban 16:00-kor! Ne mondja, hogy nem tudta!
Először is: Ambert megölöm! Persze, hogy nem tudtam! Aggrrr...! Ezt még megkeserüli!
Másodszor: én? Büntetésben? Azt hittem végre vége lesz ennek az istenverte napnak, de neeem, nem! Miért is lenne? 
Felkaptam a vállamra a táskám és követtem Borisz tanár urat. Az egész folyosó üres volt, csak lépteimet és a tanárét hallottam. 
Amint beléptünk a terembe ledobtam a táskám egy sarokba. Kezembe nyomtak egy labdát és utasítottak, hogy dobjak kosárra. Ezt utálom a világon a legjobban. Ráadásul büntetőt. 
Keservesen felsóhajtottam. A palánk felé indultam. Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül.
Igaz háttal állt nekem, de azonnal megismertem. Lysander is büntetésben van. De miért? Igaz nem jött be órára, de akkor is. 
Dobta, de nem talált be. A gyűrűről lepattant, egyenesen a kezébe vissza. Ez néhányszor megismétlődött. Borisz tanár úr elhúzta a csíkot, zavartalanul bámulhattam. Még mindig olyan helyes. Férfias alakja biztonságérzetet kelt a szívemben. Az arcom vörös lett, érzem. Bárcsak megfordulna. Vagyis nem akarom, hogy lelepleződjek, de a szemébe akarok nézni. Abba a gyönyörű szempárba, ami minden egyes pillantásnál elvarázsol. Beleremeg a testem, vérvörös leszek és harapdálom a számat. Dadogok néha, elcsuklik a hangom. De hiába lesz a helyzet kínos és megmagyarázhatatlan, én akkor is szeretek a közelében lenni.
Ha ez megszűnne nem is tudom mit tennék. Lehet csendben tűrném, hogy szívem összefacsarodik. Vagy odamennék, magamhoz húznám és szájon csókolnám. De túl beszari vagyok ehhez, maradna az "A,, terv. 
Castiellel úgy is kibékülnek, én meg hoppon maradok. Ha csak Cast el nem mondja az igazságot. De miért mondaná el? Hogy nekem jó legyen? Ő egyáltalán ismeri azt a szót, hogy másnak?
Ha csak arra a Vörös démonra gondolok ökölbe szorul a kezem. Most is ez történt. Automatikusan összeszorítottam a kezem, a labda kigurult a kezemből, egyenesen Lysander felé. Megütötte a lábszárát. Leemelte a saját labdát a derekához és hátrafordult. Arca falfehér volt, szeméből megint az a furcsa szín, szokatlan csillanás amitől még a kezem is remegni kezdett.
Szó nélkül elment volna mellettem, de elkaptam karját. Néztük egymást némán, mozdulatlanul. A szívem lüktetett, a pulzusom az egekbe szökött. 
De az ő arcán nem jelent meg semmi. Csak fürkészte ijedt tekintetem és elförmedt. Kibújt a szorításomból és elindult kifelé. 
-Beszélnünk kell-suttogtam. 
Ő nem fordult meg, csak megállt. Átnézett a válla felett, mintha azt mondaná, hogy "nincs miről beszélnünk". Majd ment tovább.
A lábam magától megmozdult. Utánaeredtem. Elé álltam.
-Mielőtt bármit is teszel, tudnod kell, mi történt!-hirtelen határozott lettem. Nem tudom honnan jött az erő, de felbátorodtam. Készen álltam elmondani mindent, ami a szívemet nyomja.
-Nem akarok tudni semmit. Tudatlan akarok maradni, süket, ha mondasz valamit. Néma, ha kérdezel!-hangja fagyos volt, de végig tartotta a szemkontaktust. A hirtelen jött erő elszállt, a torkom összeszorult. Egy hang se jött ki belőlem.
Erre ő megint elindult. A kezem utána nyúlt, de összecsuklottam. Könnyekkel telt meg a szemem. De nem érdekelt többé a tartás. Kitört belőlem a keserves sírás. Odafutottam a felemás fiúhoz és hátulról átöleltem. 
-Annyira félek-suttogtam.-Nem érdekel ha nem hallasz, vagy nem szólsz hozzám, de legalább Vöröskével békülj ki! Nézhetsz akár levegőnek is, engem az sem érdekel, de légy boldog! Tudom, nagyon jó barátok vagytok, rosszul érezném magam, ha így viselkednétek. Lehetsz vak, süket, néma vagy akár szellem is, engem nem érdekel. Csak azt akarom, hogy legyen minden a régi. És...és kérlek hallgass meg!
Gyengéden beleütöttem a hátába. Éreztem, hogy már vizes lett a könnyemtől, ezért hátráltam. Leszegtem a fejem és potyogtattam tovább könnyem.
Lysander felém fordult. Szégyelltem kifakadásom. Hiába törölgettem kabátom ujjával arcomat, az nedves maradt. Kapkodtam a levegőt. Az arcom lángolt.
Csend. Csak szipogásom zavarta néha az egyébként halálos csendet. A kezét államra helyezte. Lassan felemelte fejem, hogy tekintetünk összeérjen. Még mindig komoly volt, de már nem vetett meg. Nem ostorozott egyetlen pillantásával. 
-Miről akarsz beszélni?-suttogott ő is. Még mindig vacillált, hogy bízhat-e bennem, vagy sem. De már megtört a jég, volt remény. Nekem az is elég.
-Azért voltam Castielnél, mert féltem. Összevesztem a nagybátyámmal és kaptam tőle egy pofont. Eljöttem otthonról. Tudod megijedtem, mert...mert voltam egy nevelőapám, aki sokszor ütött meg. Féltem...féltem, hogy megint meg fog az egész ismétlődni és...és...-elcsuklott a hangom. A könnyeim már átáztatták a ruhám, de még mindig jött.
Ekkor Lys magához húzott. Belefúrtam a mellkasába a fejem és így sírdogáltam tovább. Szívverése megnyugtatott, egyenletesebben vettem levegőt is. Egyre szorosabban ölelt magához, ami kellemes volt. Nem jöttem zavarba, ami meg is lepett. 
Nem tudtam beszélni. Csak csendben ölelkeztünk. Mintha megszűnt volna a külvilág nem tudtam másra gondolni, csak rá. Minden tökéletes volt. Még az illata is. Lassan távolodni kezdtem tőle. Leszegett fejjel hátat fordítottam neki, elsétáltam a falhoz és leültem. A táskámból kivettem egy zsebkendőt. Megtöröltem az arcom és kifújtam az orrom. Miután mind ezt megcsináltam nagyot szippantottam a levegőből. Lysander felé szökött tekintettem.
-Sajnálom-suttogtam ismét. A felsője teljesen átázott. 
-Ez aranyos-ült le mellém. Mosolygott. Végre, annyira hiányzott már szelíd mosolya. Lehet csak az csak egy görbület az arcon, de mégis, mintha pár perccel ezelőtt nem akartam volna összeomlani és végtelenségig sírni. 
-Mi?-próbáltam az én arcomra is mosolyt varázsolni.-Olyan szánalmas vagyok?
-Nem, dehogy-kuncogott.-Az, hogy az a legnagyobb bajod, hogy a kabátom vizes lett. 
Én is nevettem, de alig hallhatóan. Kínos csend lett. Ő nézett engem, de én a padlóról nem mertem levenni a szemem. 
-Most mit csinálunk?-néztem rá egy kis szünet után.
-Én elmegyek próbálni Castielhez-állt fel.-Te?
-Mehetek veled? Ígérem nem zavarok!-rebegtettem a szempillám.
Ő csak nevetett jelezve, "gyere nyugodtan". Felsegített, majd együtt kisétáltunk az iskolából. Előre félek, hogy mit fogunk ezért kapni.
Szorosan egymás mellett mentünk. Nem szóltunk egy szót sem. Volt, amikor ő bámult engem. De amikor ránéztem, mert éreztem, hogy bámul elkapta tekintetét. És ugyan ez fordítva. 
Amikor odaértünk Lysander hármat kopogott, majd kettőt utólag. Ez biztos valamilyen titkos kopogás-gondoltam magamban-, majd ismét Lysanderre pillantottam. 
-Miért nem tud ajtót nyitni?-füstölgött. Elvigyorodtam. Most először véltem felfedezni benne egy kis Castielt. 
-Mi va'?-nyitódott az ajtó. Vöröske amint meglátta barátját keresett engem tekintetével. 
Szemeztünk némán pár percig, majd teljesen komolyan, ahogy még nem láttam, Rouge így folytatta:
-Nem kellett volna.
-De én akartam-utánoztam az arcvonásait. Mint aki citromba harapott.
-Nem értelek, Deszka. Túl jó vagy-az arcán megjelent egy aprócska rángás. De tényleg olyan kicsi, hogy én is alig vettem észre.
-Te vagy idióta. Te is megtetted volna értem.
-Bocsánat, hogy félbeszakítalak benneteket, de ez nem a megfelelő alkalom erre a bájcsevejre. Fázom!-emelte fel a hangját Lysander. Zsebre dugott kézzel dobolt a lábával idegesen. Hihetetlen. Néha tényleg olyan, mint Castiel.
Cast biccentett a fejével, majd elállt az ajtóból, hogy a
 heterokrómiás fiú bemenjen. Lys ledobta a kabátját, és beindult.
-Bemehetek én is?-kuncogtam.
-Gyorsan, mert már én is fázom-röhögött és beinvitált. 
Gyorsan beslisszantam. Felakasztottam a kabátomat, de amint követtem volna Lys-et, Vöri elkapta a karom:
-Köszi-suttogta.
Én meg csak ingattam a fejem. Vállat vontam, mintha azt sem tudnám miről beszél. Ő elengedett. Ezt kihasználva berohantam a nappaliba, ledobtam magam egy fotelbe. Elégedetten vigyorogtam. Mint egy hülye.
-Ezzel még nem végeztünk Smith!-lépet be Vöröske a gitárjával.
-De, pont most győztem!-öltöttem rá a nyelvem.
-Abbahagynátok a hülyéskedést?-vonta fel a szemöldökét Lys.-Inkább gyakoroljunk!
Castiel bólintott, majd leült a kanapéra. Az ölébe vette a gitárját és hangolni kezdte. 
Én felpattantam, de csak nem hagyták szó nélkül menekülési tervem.
-Te meg hova sietsz?-mosolygott Lysander.
-Mondtam, hogy nem zavarok!-megszaporáztam a lépteimet az emelet felé, de villám reflexei vannak és csuklón ragadott.
-Itt van rád szükség!-erősködött.
Mielőtt furcsán nézhettem volna rá, Cast a megmentésemre sietett.
-Lys írt egy duettet, és szükség lenne egy csajra-mondta. Jól végigmért, majd egy pimasz mosoly kíséretében folytatta-És te annak látszol.
Én csak fintorogtam, hogy "de vicces", majd nekidobtam egy párnát. Ő csak röhögött nyomoromon. 
-Na?-bökött meg Lys.
Én csak beleegyezően bólintottam. Leültem vele szembe egy székre, majd a kezembe nyomta a dalszöveget. Nem nyomtatott szöveg volt, a saját kézírása volt. Gyönyörű az írása. Nem az a fiús, amit ki se lehet olvasni. Mint aki ezt tanulta valahol. Már ez megmosolyogtatott.
-Kezdhetjük?-szólalt meg a két fiú egyszerre. 
Felnéztem a papírból és fülig érő szájjal bólintottam. Cast elkezdett gitározni. A szívem a torkomban dobogott, bátortalanul kezdtem bele, majd belejöttem. A dal végére már teli torokból énekeltem. Lysander hangja is nagyon szép volt. Most már nem csak a szeme varázsolt el első látásra. Már a hangjába is első hallásra belehabarodtam. Igaz sokat hallottam már énekelni, de most, hogy egy légtérben vagyunk és nem választ el egy fal még szebb.
(A dalt meghallgathatod ide kattintva.) 
-Nem értem, miért vagy ilyen beszari. Pedig kurva jó voltál-tette le a hangszert Rouge.
Én nagy zavaromban a papírt fürkésztem. Mosolyogtam, mint a vadalma. Hogy lehet egy fiúnak ilyen kézírása? 
-Egyetértek Castiellel-szólalt meg a meseszép kézírású srác.-Nincs félnivalód, hisz bűbájos a hangod!
Az arcom egy kicsit vörös lett, de nem törődtem vele. Letettem a kávézóasztalra a papírfecnit és nem mondtam semmit.
Majd a fiúk játszani kezdtek. Olyan másfél óráig egyfolytában tépték a húrokat, vagy épp énekeltek. Castielnek is jó hangja van, ami azt illeti.
Utána elbohóckodtuk az időt. Vöröske talált egy videojátékot, valami Guitar Hero, vagy mi a szar. Igaz nagyon jól játszott, de én még jobban.


Ő természetesen kiakadt, hogy verhettem meg, amikor nem is tudok gitározni. Én meg emlékeztettem, hogy már mondtam neki, hogy egy kicsit játszom az említett hangszeren, erre persze füstölgött kicsit, de hamar megnyugodott, de gratulálni nem gratulált. Bunkó.
Ezek után játszottam felemás szemű fiúval is. Ennek a játéknak a mikrofonos verziójával próbálkoztunk, ami rajtam egy kicsit kifogott. A fiúk néha nevetésben törtek ki bénázásom hallatán, mire engem is elkapott a röhögőgörcs. Végül Lysander lett a Game Winner*, de legalább ő tisztességesen játszott, nem mint Rouge.


Végül a két fiú egymás ellen gitárral küzdött. Trollkodásból a legnehezebbre állítottam, amit alig bírtak. Cast száját még káromkodás is elhagyta. Vicces volt.
A párbaj közepén megcsörrent a telefonom. Vöröske megnyomta a pause* gombot.
-Mi a faszért nem némítod le a telefonod?-förmedt rám.
-Nyugodj meg Castiel. Még van idő, hogy kikapj!-"nyugtatta" Lysander.
Nevetve odasétáltam a dohányzóasztalhoz. Felvettem a készüléket. Ismeretlen szám-gondoltam magamban. Félve vettem fel a telefont.
-Halló-szóltam bele bizonytalanul. A két fiú abbahagyta a civakodást és csöndben bámultak.
-Abby Hilary Smith-el beszélek?-szólt bele egy határozott férfi hang. Teljes név...rosszat sejtek.
-I-igen-nyögtem ki. Ideges járkálásba kezdtem. Már előre beparáztam.
-Rossz hírt kell közölnöm. 
A szívem a torkomban dobogott, Nagyot nyeltem és Lysanderre pillantottam. Az ő arca is ijedt volt. Egy kis szünet után szólaltam meg ismét.
-Hallgatom.







*Game Winner: Játék Győztes
*Pause: szünet

 
 





 




  



 



 
 

6 megjegyzés:

  1. Naggyon josagos reeesz volt. Egy kerdes? MIERT A LEGERDEKESEBB RESZNEL HAGYOD ABBA TEEE???:( ja es nekem eleg sok Guitar es Band herom van de egyilben sem lehet ketten enekelni:( van olyan ahol lehet vagy csak a kephez igazodtal?:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Noémi, megszokhattad volna már, hogy mindig a legizgibb résznél fogom abbahagyni a részt. :DD
      Be kell vallanom őszintén, hogy nem játszottam még ezzel a játékkal (csak hasonlóval) és a képhez igazodtam. :)

      Törlés
  2. Wow...! Erre most nagyon mást nem tudok mondani. Izgalmas rész volt és..hát azért örülök hogy szent a béke Lyssel. :'D Már nem is azért várom a szombatot mert jaj szünet van és hétvége,hanem ennek a történetnek az új részei miatt. Ui: Épp azért szeretem a történetet(egyrészt),mert a legérdekesebb résznél van befejezve és lehet izgulni meg találgatni,hogy mi lesz a következő részben,ami már plusz pontot jelent! ^^ ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Végre valaki szereti, ha az izgi résznél marad abba! :D
      Köszönöm, szünetben megpróbálok több résszel jönni!

      Törlés
  3. Fantasztikus! *.*
    Várom a folytatást ♥♥♥♥♥

    VálaszTörlés