2014. november 29., szombat

26. FEJEZET

Bárcsak tudnám, mi jár a fejében

 

Megdermedtem a félelemtől. Az arcom falfehér lett és szédülni kezdtem. Bámultuk egymást némán, mozdulatlanul. Ő se számított rám. Bár ki számítana rá, hogy a haverja házában összetalálkozik egy lánnyal? Bár most ahogy belegondolok Castielnél vagyok...lehet számítani lányra. Biztos félreérti az egészet.
-Bazd meg de szánalmasak vagytok!-tápászkodott fel a kanapéról Castiel-Faszom ki van veletek!
 -Kérlek türtőztesd magad Castiel! Nem egyedül vagy!-még mindig teljesen nyugodt volt. Ilyenkor én már ordítoznék vele.
Nem tudtam Lysander szemébe nézni, csak lehajtottam a fejem. Próbáltam kitalálni, hogy mit gondol, de semmi. Csak a saját elmém zavarodottságát észleltem. Csapdába estem a saját gondolataim közt.
-Mlyen udvariatlan vagy! Mé' nem kösznsz Lysander barámonak?!
Castiel megragadta a karom és rángatni kezdett. Nagyon agresszív, amikor iszik. Többször megismételte ezt a két mondatot, minden második szóba beleakadt a nyelve a sok piától.
-Castiel nyugodj már le!-lökte el a fiút Lys. 
A meglepettségtől összecsuklottam. A földön végeztem, behúztam a lábaim, a kezemet védekezően az arcomhoz tettem. Bár lehet, hogy csak könnyeimet takargattam.
-Ne mond meg nkem, hogy mt csináljak a barátnmel!-bújt ki Lys szorításából.
A felemás szemű fiú arca meglepett egyben csalódott lett. Rám szegezte tekintetét, de én elkaptam róla a sajátom.
Csönd volt...Ő nézett engem, de bennem még annyi emberség sem volt, hogy ránézzek. A szemem megtelt könnyel, harapdáltam a szám, hogy megakadályozzam könnyeim viharát. Castiel hangos szuszogása zavart csak. Nem voltam rá dühös, tudom, hogy részeg. 
-Barátnő mi-törte meg a csendet Lysander.
Megismételte párszor ezt a két szócskát. A szívemben mintha tört forgattak volna. Amikor csak megismételte legszívesebben felkiáltottam volna fájdalmamban. Az arcom lángolt, sós könnyeim pedig nem segítettek.
-Én még azt hittem...Miért reménykedtem?-a karjával legyintett, majd utoljára rám nézett. Ez a pillantás olyan volt, mint egy kegyelemdöfés. A szívem darabokra tört az érzéseim megszűntek. Üresség, és a még több üresség.  
Az ajtó felé lépkedett. Amikor a lába érintette a talajt beleremegtem. Legszívesebben felpattantam volna, lefogtam volna a kezét és magamhoz húztam volna. Egy hideg csókot leheltem volna ajkára, de ez mind álom. A félelemtől még a kezemet sem tudom mozgatni, még hogy odarohanni.
-Félreérted-suttogtam. Épp alig hallhatóan nyögtem ki ezt az egy szót, de a levegő, mintha megállt volna egy pillanatra. 
-Akkor magyarázd meg kérlek-fordult felém. Felvonta a szemöldökét és hallgatott. Castiel sem zihált, halálos csend volt. 
-N-nem tehetem.
Lehajtottam a fejem és elhalkultam. Az arcomon egy óriási könnycsepp gördült le. Csak most fogtam fel, mekkora keresztet cipelek. Nincsen jó út, csak egy fájdalommal kövezett, hosszú út. Minden lépésbe beleborzong az ember.
Gondolatmenetemet az ajtó csapódása zavarta meg. Felpillantottam: Lysandernek hűlt helye volt.
-Lysander-suttogtam. Meredtem előre, a könnyeim már zabolátlanul folytak le arcomon. De persze ez sem tartott sokáig.
-Elment-szólalt meg Mr. Ész, Rouge.
Szívesen visszaszóltam volna, hogy "Nem mondod?", de nem tettem. Mondtam, hogy nem vagyok dühös, de ez abban a szent pillanatban megváltozott. Az arcom kipirult a dühtől, felpattantam, mint egy rugó és ordítozni kezdetem vele:
-LÁTOM TE RETARDÁLT! ÉS EZ MIND MIATTAD VAN! MIÉRT TESZED TÖNKRE AZ ÉLETEM?!
Vörös csak nagyokat pislogott, majd ő is kiabált:
-MIT HÚZOD FEL AZ AGYAD?! NE SÍRJ MÁ' ANNYIT!
Kiáltottam volna, de belém szorult a szó. Idegesen ziháltam és kattogtattam agykerekeim. Néztem Vöröst, aki csak bandzsított a sok alkoholtól. Még jobban felment bennem a pumpa: Miért iszik ennyit? Másnap meg szarul lesz...hányni fog sugárban.
A kezem idegességemben vadul remegett, szinte rángatózott. De a lábaim is egyfolytában jártak. Nagy levegőket vettem, hogy megnyugodjak. 
Erre Vöri lehurrogott, hátat fordított és elindult.
-Castiel?-kocogtattam meg a vállát.
Ő lassan, komótosan megfordult Bár szerintem gyorsabban nem is tudott volna, mert ha mégis úgy megszédül, hogy hányingere lesz.
Amikor végre szembefordult velem megint "pff" hangott adott ki, ami már végleg kiverte nálam a biztosítékot: akkorát sóztam az arcára, hogy beleremegett.
-M-mé' kaptam?-fogta az áldozatul esett arcát. A szeme alatt egy nagy lilás-kékes folt volt. 
Ahogy feleszméltem megint elkapott egy sírógörcs. Néztem a fiút. Miféle szörnyeteg vagyok? 
Sírva felrohantam az emeletre, be a vendégszobába. Bezártam az ajtót. Rádőltem a hatalmas ágyra és zokogni kezdtem.


Kisírt szemekkel, magzatpózban ébredtem. Vaksötét volt. Kotorászni kezdtem a sötétben a telefonom után, de nem volt átütő sikerem. Levertem közben egy-két dolgot. Amikor puffanást hallottam megálltam, vártam pár percet, majd tovább kutattam. Nehezen, de végül csak sikerült. A kezemben szorongatott tárgy kijelzője 2:30-t mutatott. Nagy levegőt vettem: ezer biztos, hogy nem tudok visszaaludni. Túl zaklatott vagyok, ráadásul én éjjeli bagoly vagyok. Ha egyszer felkelek este, tuti nem alszom vissza.
Bámultam ki az ablakon és töprengtem. Miért jöttem ide? Amikor megláttam Vöri képét menekülnöm kellett volna, de én hülye nem tettem. Biztonságban éreztem magam, de most a pokol vékony, végtelenbe nyúló pallóján járok. De megbotlottam, és most a mélybe zuhanok.
 Mikor lesz ennek vége? Mikor dőlhetek hátra teljesen nyugodtan? Semmivel sem törődve, csak úgy? 
Olyan sok kérdésem van, de ki fog rájuk választ adni? 
Nem tudom mind ezt magamban tartani. Lány vagyok, azonnal mindent el kell mondanom, még a legapróbb dolgot is megosztom valakivel. Ezzel mindig Rosalya-hoz fordultam, mindent elmondtam neki. De most még magamnak is félek bevallani, hogy rettegek. Az egyedülléttől.
Pár percig idegesen toporzékoltam, próbáltam meghozni a jó döntést. Végül csak kipréseltem magamból valamit: elmegyek Alexy-hoz. Ő biztos meghallgat.
A epermintás pizsamámra felvettem egy fekete, hosszú kötött pulcsit majd elindultam. 
Ahogy bezártam a ház ajtaját elfogott egy bizonyos szabadságérzet. Mintha kicsivel könnyebb lett volna keresztem. Bakancsom fülsüketítően koppant a betonon. Csak én voltam talpon a vidéken, lépteim zavarták fülemet, a nagy csend meg jól esett.
Nem kellett több öt percnél és már a nagy emeletes ház előtt álltam némán. Hajnali három van...mit is gondoltam? 
A kezem remegni kezdett, megint elöntött a félelem. Ha már eljöttem, most nem fogok meghátrálni!
Gondolkozás nélkül a tűzlétrára vetettem magam és mint egy pókmalac felfelé mászni kezdtem. 
Alexyék a harmadikon laknak, úgy hogy nem kellett sokat mászni. Leugrottam az erkélynél. Nagyokat lélegeztem...minden rendben lesz.
Kinyitottam az erkélyajtót. Mindig mondom a barátomnak, hogy zárja be, mert ő kapta az erkélyes szobát, de csak elengedi a füle mellett. Nem hiszi, hogy vannak olyan emberek, akik rosszat akarnak. Na.....mindegy.
Az éjjeli lámpa még ég. Ez egy jó jel. Egyre közelebb és közelebb mentem, de sajnos a nagy semmiért jöttem. Alexy mélyen durmol, nekem meg nincs szívem felkelteni.
Csalódott sóhajtások közepette fordultam meg. Még jobban elkeseredtem. A kezeim csak úgy voltak mellettem, már érezni se akartam őket. Az a lánc, ami körém tekeredett most még erősebben szorít. Már levegőt is nehezen veszek. De akkor...
A résnyire nyitott ajtón fény szűrődött be. A szívem megint hevesen kalapálni kezdett. Most mit tegyek? Ki tudja ki az. Lehet az ikrek anyukája, vagy esetleg Tina. 
Elindultam az ajtó felé. Csak úgy, habozás nélkül. A konyhában égett a villany. Elmosolyodtam: nem volt más, mint kocka barátom, aki valami éjjeli nassolni valóért kutatott a hűtőben. 
-Mit csinálsz?-suttogtam. Nem mertem rendesen megszólítani. Mit mondanék? Jöttelek meglátogatni az éjszaka kellős közepén? Igaz, nagyon hiányzik, pedig csak két napja nem tartjuk a kapcsolatot. A viccei, az a perverz szokása, hogy bámul amikor eszem...ez mind hiányzik. Mindent el szeretnék mondani. Mindent, amire csak kíváncsiak.
-Kaját keresek-válaszolta.-Ne mond el légyszi Alexy-nek, hogy megeszem az utcsó almás pitét, mert megölne.
Azt hiszi Tina vagyok...
-Számíthatsz rám. Miért ünnepelsz?
-Befejeztem azt a szintet, amivel már több hete bajlódok. Megéri emiatt!-nevetett.
Én is kuncogtam. Törölgettem az arcom, hogy ne látszódjék, hogy sírtam. De persze biztos reménytelen. A szemem vörös mint a hajam, az arcom mintha kihipózták volna, hófehér. 
-Megvagy!-kiáltott fel diadalom ittasan Armin.
Kiemelte a zsákmányát a hűtőből, becsapta a lábával és evőeszköz után kutatott. Még mindig háttal állt nekem.
-Ügyes vagy-az arcomra fagyott a mosoly. A földbe gyökerezett a lábam. Itt hallgatózok meg kukkolok. Ha ez fordított eset lenne biztos megütném.
-Ugye?-felelt mézes-mázas hangon.
Megtalálta a keresett eszközt és megfordult. Megtorpant és csak nézett némán. Éreztem, hogy a szemem megint megtelik könnyel. A pulóverem ujját kezdtem szorongatni. Mintha egy percre megállt volna a levegő.
-Mit keresel itt?-suttogott Armin.
-Annyira féltem-nyögtem ki elcsukló hangon.
Odarohantam hozzá és átöleltem. Nagy meglepetésemre nem tolt el magától, magához szorított. Ismételgette, hogy semmi baj nem lesz.
Nyomott egy bögre forró csokit a kezembe, leültetett a kanapéra.
-Elmondod mi a baj?-hozott egy takarót, amit ráterített a hátamra. Átfagytam, remegtem. Talán a hidegtől, talán valami mástól, nem tudom.
Dadogva, néha bele-bele akadozva meséltem el ezt a "lélekemelő" pár napot. Amikor elcsuklott a hangom nagyot kortyoltam a kezemben tartott édes nedűbe, majd folytattam. Amikor kibuggyant a könnyem Armin letörölte, megveregette a vállam és rám mosolygott. A múltamról is meséltem. Összeszorult a szívem minden egyes kiejtett szónál.
-Bocsánatot szeretnék kérni-tette le a tányért Armin. Amíg én meséltem, ő csendben elmajszolta a sütit.
-Miért kérnél bocsánatot?-szipogtam.
-Szükséged volt rám, és én nem fogtam a kezed. Borzalmas barát vagyok-beletúrt a hajába, mintha az arcát takarná.
Lefogtam a kezét és bátorítóan mosolyogtam rá. Ő magához húzott és a fülembe suttogta:
-Angyal vagy.
Érzetem, hogy a vállam vizes lesz. Ő is sírt. Még jobban szorítottam, épphogy kapott levegőt. 
A félelmeim végleg megszűntek. Csak szeretet éreztem, ahogy szétárad a testemben. Mintha az általam viselt kereszt végleg porrá válna. Mintha elfelejtettem volna a múltat néhány percre, és csak előre néztem. Igaz tudtom, hogy koránt sincs vége, de mindig vannak csendesebb időszakok. Az enyém úgy látszik most kezdődik.
Felálltunk a kanapáról. Armin elpakolta a koszos edényeket. Vagyis nekem ezt mondta. 
Én meg csak meredtem ki az ablakon: már kell fel a nap. A Nap első sugarai csikizik bőröm, lágyan simogatják arcom. Letörlik a könnyeim, megszabadítanak minden rossztól. Mint valami tisztító tűz.
-Mennem kell-jelentettem ki fagyosan.
-Hova?-tette le az éppen használt PSP-t.
Nem válaszoltam, csak becsaptam magam után az ajtót és rohantam. Hogy hova?
 Pont oda, ahova mennem kell. Ahol most lennem kéne.













 

4 megjegyzés:

  1. Ez a blog ez..ez.. ez valami hihetetlenül jó! *-* Nem régóta olvasom még de fantasztikus. Nos mit mondhatnék? Eggyel többen várják a folytatását! ^^

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó... Imádom :) csak így tovább, már várom a folytatást.

    VálaszTörlés