2014. október 29., szerda

20. FEJEZET

Egyszer már elváltunk...





Sok ilyen próbálkozással eltöltött idő után feladtam. Szomorúan estem össze a padlón, a szemem tele volt könnyel.
-Itt vagyok...-abba akartam hagyni az ajtó ostromlását, de a kezem magától mozgott. 
Odasántikáltam egy sarokba és letettem magam. Nem volt nálam semmi, csak egy-két karperec amivel szórakozzak, de nem több. Idegesen kutattam át zsebeimet, de semmi...Még a telefonom sem...Ráadásul otthagytam a táskám a DÖK-ben. Ne értsétek félre, megbízom Nathanielben, de ő mégis fiú. Meg persze a húga, akiről épp elég ennyi...
Alig telt el pár perc, de teljesen kétségbeestem. Összehúztam magam és úgy ringattam remegő testem. Sötét volt, csak az ajtó felől szűrődött be fény, de éppen csak annyi, hogy a kezemet meg tudtam különböztetni a lábamtól. 
Még több idő elteltével már nem is törődtem semmivel. Lazán nekidőltem a falnak, felszegtem a fejem és vártam. Olyan négy óra lehet...számolgattam a másodperceket, de az idő olyan lassan telt. Már a kiabálásba is újra belekezdtem. De persze semmi eredmény. Kezdtem ideges lenni. Össze-vissza kalimpáltam a lábammal, ütöttem amit értem a kezemmel. Felmordultam: bárcsak tehetnék valamit. Miután kitomboltam magam ismét féltem. Csend volt...ijesztő egyben megnyugtató. Még a szívdobbanásomat is hallottam. 
Nem tudtam megnyugodni. Megint dúdolni kezdtem, aztán egyre hangosabban énekelni azt a bizonyos dalt. Sosem értettem miről is szól. Amikor rákérdeztem mindig csak azt a választ kaptam: a szeretetről. Ezt persze sosem hittem el. Általánosban a legjobb barátommal franciát tanultunk és odaadtuk a tanárnak a szöveget és kiderült, hogy egy békáról aki nem akar legyet enni. Nagyot csalódtam akkor az egész világban, de most tizenhat éves fejjel már belátom hülyeség volt a hisztim. Szép dal, csak ez a lényeg. A barátommal próbáltunk egy új dalt költeni, de rá kellett jönnünk, hogy nem tudunk franciául. 
Sosem jöttem ki a lányokkal, én se néztem ki úgy, mint egy lány. Baseball sapkát és a tesóm kinőtt pulcsijait hordtam. Kigúnyoltak, de sose hagytam magam: gyakran meg is ütöttem aki csúfolt. Még verekedésekbe is keveredtem. Elég fura, de sosem voltam egy lányos lány. Csak egy barátom volt: Mr. Pápaszem. Igazából nem voltam visszahúzódó, de vele nagyon félénk voltam. Mindig furcsán éreztem magam vele, kedves volt, szinte mellette nőttem fel. Egymás mellett laktunk, testvérként néztem rá. Miatta változtam meg, a szüleim is nagyon örültek, hogy vele vagyok. Mindig volt nála egy csomag keksz, Markus Mr. Kekszinek hívta.
Minden egyes nap zöld kötött pulcsit hordott és a hajával nem kezdett semmit: olyan felmosóféle haja volt. Már a csoszogásáról felismertem. Igazából Kentin volt a neve, de a Ken jobban a számra állt. Néha kijavított, de lassan beletörődött. Hetedik év végén elhatározta, hogy elmegy és megváltozik: elege volt a sok gúnyos pillantásokból. Így is történt. El sem búcsúzott, az egyik napról a másikra eltűnt. Elment egy katonai suliba. Először féltettem, mert olyan törékeny szegény, de utána már utáltam, hogy csak így itt hagyott.
Ezek után felgyorsultak az események: jött a nevelőapám és minden más lett. Néha elgondolkoztam, hogyha Ken itt lenne, akkor minden más lenne? Elment és az életem napról napra rosszabb lett: nem volt senki, akire támaszkodjak, anyukám egy roncs volt és én is. Apám nem volt és a rokonok sem voltak sehol, csak én. Ha őszinte akarok lenni, gyűlöltem. Őt okoltam mert elment és a rossz után még több rossz jött. Megkért, hogy írjak, vagy a szüleivel üzenjek de nem voltam képes rá. El akartam felejteni, hogy ő van. Az anyukája kiköpött mása Kennek, visszahúzódó, inkább bent tartózkodik. Az apja katona, már régen cukkolta fiát a katonai iskolával, de sosem törődött vele, vagyis én azt hittem. Azt hittem ismerem, de nagyot koppantam. 
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Amint észleltem villámgyorsasággal le is töröltem. Nem akartam miatta sírni.
Már vagy ötször énekeltem el zsinórban a berkis dalt, de nem volt hatása. Még dühösebb egyben szomorúbb lettem.
-HAHÓ! VAN BENT VALAKI?-jött kintről a hang, mint valami égi csoda.
Odabotorkáltam. Még jobban ütöttem az ajtót mint korábban: van remény!
-ITT VAGYOK! BERAGADTAM, SEGÍTS!-nem ismertem fel a hangot, de nem női volt, akkor csak fiú lehet.




-ABBY?! HOGY KERÜLTÉL BE?-kiáltott be megmentőm.
-Az egy hosszú történet. Kérlek segíts!-enyhült a hangom, megkönnyebbültem. 
Pár perc múlva kulcs csörgés ütötte meg a fülem. A szívemhez kaptam: talán ez az eddigi legszebb hang, amit valaha hallottam.
Nyitódott az ajtó, én meg mint az a Turbó nevű csiga kisuhantam. Kapkodtam a levegőt. Édes kint lét, én mennyire szeretlek! 
-Szia-suttogott Kentin. 
-Hello-mosolyogtam rá-Köszi, hogy kiengedtél.
-Semmiség-vágta rá, mint egy robot.
Kínos volt ez a társalgás. Csak csóváltam a fejem, mint egy kiskutya. Lassan hátat fordítottam és szó nélkül távoztam. A DÖK zárva volt. Idegesen rángattam az ajtót,  de semmi.
-Te meg mit csinálsz?-fogta le a kezem Kentin.
-A táskám...a telefonom....a kekszem!-lebiggyesztettem a szám és szomorú kiskutyaképet vágtam.
 -Otthagytad?-mosolyodott el-Te hülye vagy.
-Nyee..!-visítottam, mit egy kisgyerek-Utálom Ambert!
De utána...
-Megvan Nathaniel száma?-csillant fel a szemem, és mint Joker vigyorogtam a fiúra.
-Igen, miért?-hadart Kentin.
-Kölcsön kérhetem a telódat?-ujjongtam.
Úgy nézett rám, mint egy ostobára. Bár biztos úgy nézhettem ki. Egy kicsit gondolkodott, majd a kezembe adta az érintőképernyős okos telefonját.
Kikerestem a névjegyzékben a szőke fiút, majd felhívtam. 
-Nathaniel White, ki az?-szólt bele a fiú.
-Abby vagyok.
Nath beleröhögött a telefonba. Sokáig nevetett, én meg csak húztam a szám.
-Mi az?-állt velem szemben Kentin.
Nem válaszoltam, csak kihangosítottam a telefont. Erre ő is hahotába kezdett.
-Hol a táskám?-szakítottam félbe Nathot.
-A szekrényedben. Haha...! Bocsi, de nagyon vicces, hogy ilyen feledékeny vagy.
Azonnal le is csaptam a telefont. Megköszöntem a mellettem álló fiúnak és visszaszereztem a táskám. Ahogy elhagytam az iskolát már sötét volt. Felsóhajtottam, és elindultam haza.
-Várj!-rohant utánam Kentin.
-Hm?-megfordultam: a fiúnak rákvörös képe volt, ideges és talán zavart is volt.
-Beszélnünk kell. Hazakísérhetlek? 
-Gyere, ha akarsz-vontam meg a vállam.
Csendben baktattunk egymás mellett. Ez még kínosabb volt, mint ez előbbi bájcsevej. 
-Honnan ismered ezt a dalt?-megállt és egyenesen a szemembe bámult.
-Hát...miért kérded?-az arcom színe azonnal megváltozott. Paprikavörös fejjel és remegő kezekkel álltam előtte.
Csak néztem a fiút és igazából semmire se gondoltam. Nem tudom mi volt ezzel a célja, de teljesen kiütött. Már egy jó ideje nem szólaltunk meg, de én nem is tudtam volna. 
-Kirázott a hideg-suttogta-Miért vagy olyan ismerős?
-Talán franciáról?-suttogtam én is-Általánosban melletted ültem.
-Minden órán-fejezte be a mondatot a fiú.
Megint csend lett. Ugye ez csak egy rossz vicc? Ilyen nincs, hogy ő az. Két oka van: 
1. Teljesen megváltozott. Izmos, nincs szemüvege, és vagy tíz centivel magasabb. 
2. Nincsenek csodák. Ezt már vagy ezerszer megtanultam.
-Abby?-suttogta megszeppenve Ken...azaz...Kentin. Még a név is...ilyen nincs. Nem akarom elhinni...
-Az a nevem drága Mr. Pápaszem-felbátorodtam. Vigyorogtam mint egy bolond, talán mégis jobb lesz itt az életem.
Ken arcán is megjelent egy hülye vigyor. Egy határozott mozdulattal magához húzott és jó erősen átölelt.
-Sosem tudtalak kiverni a fejemből-suttogta.
-Nekem is hiányoztál-még jobban szorítottam magamhoz. Talán még meg is könnyeztem ezt a pillanatot.
Így voltunk pár percig, majd elengedett. A szemével méregetni kezdett, mintha földönkívülit látna.
-Kérdezhetek valamit?-szakítottam meg vizsgálódását. 
-Persze.
-Az első napon megmondtam a teljes nevem. Mi ez a késői felismerés?-nem tudtam teljes komolyságot magamra erőltetni, néha már majdnem elnevettem magam.
-Őszintén?-ő is nevetett. Akkor nem csak én küzdök azzal az érzéssel, hogy ez csak egy álom és bármikor felébredhetek-Nem figyeltem mit mondasz. Nem tudtam nem a szemedbe nézni. Csak akkor vettem észre, hogy milyen szép.
Megint csak csóváltam a fejem. Beértünk a parkba. Ott leültünk egy padra és csak néztük egymást. Kicsit fura volt...ha őszinte akarok lenni szánalmas volt.
-És te miért nem ismertél meg?-hátradőlt a padon és olyan keresztapásan tolta ki magából a kérdést.
-Hát....Ennek több oka is van. Kezdjük azzal, hogy nem csak téged hívnak Kentinnek. Másrészt meg olyan vagy mint Superman! 
Hangosan felnevettem. Ő is becsatlakozott. Ahogy kiadtam magamból a feszültséget ilyen mókás formában én is hátradőltem a padon és csak kijött belőlem, amit épp akkor gondoltam:
-Csak álmodom. Te biztos nem vagy itt, és én sem. Mindjárt megszólal a vekker és minden kezdődik előröl. Szép volt amíg volt.
Kentinbe beleakadt a szó. Csak nézett nagy gyönyörű zöld szemeivel és hallgatott
Észre se vettem és felállt. Mögém sétált. Lehajtotta a fejét és úgy nézett tovább. Majdnem összeért az arcunk... 
-Miért vagy ilyen letört?-megsimogatta az arcom.
El is pirultam rögtön. Azonnal elkaptam az említett testrészt és normális ülőhelyzetbe helyezkedtem. A fiú leült velem szemben és belekezdtem a korántsem öt perces sztoriba. 
-Minden azzal kezdődött, hogy elmentél. Minden akkor váltott át rosszból borzalmassá. Rá egy hónapra anyukának új pasija lett, Mr. Corner. Behízelegte magát a családunkba, de én gyűlöltem. Ő is tudta ezt, később meg is lett a böjtje. Amikor gyűrűt húzott anyám ujjára minden megváltozott: elkezdett erőszakoskodni először anyámmal, majd velem is. Utána már a keresztnevét is féltem kiejteni a számon, Mr. Cornarnek kellett szólítani. Anyám teljesen összeomlott, nem volt önmaga. Tönkretette az az ember. Apámat eltávolította. Őt szerettem a legjobban, és elvette tőlem. Nem is tudom hogy volt annyi erőm, hogy túléljem. Gyűlöltelek. Miattad lett ilyen az életem, utállak!-felálltam a padról és az utolsó mondatokat már ordítottam. Kentin szeme piros volt, mint az enyém. Nem is tudott mit mondani, csak ült és bámulta méreggel teli arcom. 
Elszaladtam. Ahogy csak a gipszes lábam bírta rohantam.
Ugye mindenkiben megvan az az érzés, amikor valakit nagyon szeretnénk újra látni, de amikor megtörténik az már nem ugyan olyan. Bárcsak ne találtam volna rá...

 

 

 


4 megjegyzés:

  1. A kép alatti mondat: "-ABBY?! HOGY KERÜLTÉL BE?-kiáltott be megmentőm." ha a nevét kiabálta, akkor később miért mondja azt, hogy "ismerős vagy nekem."

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor a múltbéli barátnőjére gondol, mert nem csak egy embernek Abby a neve. Nem biztos benne, hogy a gyermekkori barátja és a főszereplőnk egy személy. Most már érted? :)
      Bár fogalmazhattam volna érthetőbben...bocsi, az én hibám.

      Törlés