2014. október 8., szerda

  16. FEJEZET

Utolsó nap

 

Hatkor keltem. Csak néztem magam elé, pontosabban a lábamra. Nem tudtam mozgatni, akármennyire akartam. A lábujjaimat hajlítgattam, az legalább ment. Kopogtak. Odakaptam a fejem. Nem láttam az ember arcát az üvegen át. Kicsit megszeppenve is, de beengedtem az illetőt. 
-Szia Szőke!-lépett be Jackob.
Jackob Markusnak egy volt osztálytársa. Gyermekkorom óta ismerem. Ő volt a legjobb barátom. Mindent elmondtam neki amit lehetett. Ő olyan 20 körül van, de mindig ő volt az apáskodó. Ő viselkedett a legfelnőttebben a csapatból. Mindig bírtam, imádom a humorát.


-Szia Farkas-mosolyogtam. A Twilight óta így gúnyolom.
Ő mintha meg sem hallotta volna helyet foglalt mellettem és társalogni kezdett.
 -És mi történt? Rég nem láttalak.
-Semmi. Minden jó.
Végignézett rajtam. Halkan felnevetett:
-Ja, látom.
Én is elnevettem magam. 
-Mi történt?-vált komollyá.
-Csak megint beleavatkoztam valamibe, amibe nem kellett volna.
Jackob elkeseredetten sóhajtott. Rám nézett, egyenesen  szemembe és úgy fojtatta: 
-Leszokhatnál már az ilyesmiről. Nem vagy 5 éves. 
Dühösen összefontam a karomat. Nem szóltam semmit, de a tekintettem elárulta, hogy legszívesebben jól orrbanyomnám. Farkas csak nevetett. Szeret az idegeimen táncolni. 
-És hogy hogy itt vagy?-tereltem el a témát.
-Idejárok egyetemre.
-Komolyan?
A fiú bólintott, majd egy pimasz mosoly kíséretében folytatta:
-Jól megnőttél.
Teljesen tisztában voltam vele mire célozgat, de azért megkérdeztem (én hülye):
-Mire célzol?-mondtam ezt kiskutyaszemekkel.
Végignézett rajtam ismét. Megakad a szeme a mellemnél. Nem annyira feltűnően, de bámulta.
A kórházi ruha nem mutatott semmit, mintha egy nagy zacskót tuszkoltam volna magamra. De úgy egyáltalán nincs is rajtam mit nézni. Mindig Deszkának gúnyoltak, ami a legjobb jelző a testemre. Nincs mellem, sovány vagyok és még fenekem sincs. Rosa gebének hív. Ez is egy jó jelző.
Ha most rászólok, az elég ciki lenne neki, ezért csak lehajoltam és rámosolyogtam:
-Na?
Farkas megrázta a fejét. Nagyon el volt pirulva. Csak hebegett-habogott. A nevetőgörcs fojtogatott. Vicces volt látni azt az embert, akit már jobban ismerek, mint saját magam (igaz már lassan két éve volt, hogy találkoztunk, de akkor is) így megilletődve.
 -Jól vagy?-kuncogtam. 
A szeme sarkából figyelt. Megint megjelent az arcán az a mocskos mosoly:
-Én teljesen normális vagyok, nem mint egyesek. 
Ökölbe rándult a kezem. Vissza is vághattam volna, hogy ő milyen kis perverz, de nem tettem. Nem is tudom miért.
Vettem pár mély lélegzettet, megnyugodtam. Belenéztem Farkas gyönyörű barna szemébe és suttogva szólaltam meg.
-Segítség kéne. 
Farkas kihúzta magát. Egy kicsit meglepődött, de ugyan azzal a vigyorral nyilvánult meg újra:
-Felvilágosítsalak?
-Hülye gyerek-ütöttem meg a párnámmal.
-Ne add már a nagymenőt-röhögött-tudom, hogy szűz vagy.
Letettem a párnám. Elkerekedtek a szemeim. Belém szorult a szó.
-Mi?-csak ennyit nyögtem ki.
Farkas dőlt a nevetéstől. De honnan tudja? És miért ez a kérdés merült fel benne először?
Tehetetlenül néztem, ahogy kinevet. Ez egyben fura érzéssel öntött el, másrészt gyűlöltem, hogy ezzel viccelődik. 
Megint kezembe vettem a párnát. Jól rásuhintottam egyet. Leesett az ágyról, és "Mit tettem?" arcot vágott.
-Honnan tudod?-ordítottam rá.
-Nyugi van-tápászkodott fel-Markus mondta.
-Ti az én-ekkor elcsuklott a hangom. Becsuktam a szemem, nagy levegőt vettem és úgy fojtattam-Akarom mondani: rólam beszélgettek? 
A fiú felállt és még jobban bámulta az almára hasonlító fejem. Ő élvezte az egész szituációt, én nem annyira...
-Nem csak rólad. Mindenről. Mi történt abban a két éveben, meg ilyesmi.  
Idegesen bólogattam. Nem ez volt a kérdés.
-És szóba jöttél te. Megkérdeztem mi van veled. Erre Markus, hogy kórházban vagy.
-Mikor volt ez?-vontam fel szemöldököm.
-Másfél hete.
A fejemet csóváltam. 
-Úgy döntöttem eljövök. De amikor idejöttem nem voltál magadnál. Bent volt egy fiú.
-Egy fiú?-esett le az állam.
-Igen. Neked nincs barátod? 
Közelebb hajoltam Farkashoz. Belekiabáltam a fülébe:
-Azt mond hogy nézett ki!
-Valahogy sejtettem, hogy nincs barátod-nevetett.
Megfogtam a pólóját. Azzal rángattam közelebb magamhoz:
-A kérdésemre válaszolj!-vicsorítottam. 
Összeért a szemünk. Farkasnak fülig ért a szája. Én csak sziszegtem rá, fújtattam, mint egy sárkány. 
Talán ha nem ismerném olyan régen, nem lenne ilyen szoros a kapcsolatunk meg is csókoltam volna.
Kibújt a szorításomból. Megigazította felsőjét, lehuppant mellém és úgy fojtatta:
-Milyen kis agresszív vagy! Szerintem idősebb mint te, de nem sokkal. Kék szemei vannak. Olyan barnás-szürkés haja...
-Elijah...suttogtam.
-Tessék?-mosolygott Farkas.
-Semmi, csak hangosan gondolkozom-ráztam meg a fejem.
Erről jut eszembe: Most hol van? 
-Khm-küszürölte meg torkát Farkas-Folytatnám.
Odakaptam a fejem. Rászegeztem tekintetem, hagytam, hogy fojtassa. 
-Elég fura fiú volt. A szomszéd ágyon ült, és sírt. Folyton dumált, talán mesélt valamit. Néha feléd nézett, mintha azt ellenőrizné, hogy érted-e.
 Csodálkozó szemeket meresztettem a fiúra. Nem hittem neki. Bár miért hazudna nekem? 
-Hahó!-kalimpált előttem Farkas-Itt vagy?
-Persze. Miért ne lennék?-nem néztem rá, rezzenéstelen hanggal válaszoltam.
 -Ugye arra a fiúra gondolsz?
-Túl jól ismersz-sóhajtottam.
-Lehet-nevetett-de most lássuk mit csinálsz itt.
Az ágyam mellett egy nagy könyvkupac állt. Rajta egy cetli:

 "Hogy ne unatkozz. Markus"

-Te és az olvasás: két külön világ-röhögött Farkas.
Végignézte a könyveket. A fele krimi volt, néhány romantikus (azokat jól kiröhögte) és tragédiaregények. 
Mutatott pár képet az osztálytársairól. Megakadt a szemem  egy kék hajú lányon. Gyönyörű lány. Világító tengerkék szemekkel. Mosolygott, szinte ragyogott. Igaz sokat segített ebben világoskék hajszíne.
Nem szóltam semmit, csak halkan elmosolyodtam.  
Az orvosom állított be hirtelen. Vizsgálatok következtek.
Beültettek egy kerekesszékbe. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Belegondoltam, hogy ha ez a valóság lenne. Kirázott a hideg. 
Farkas próbálta viccekkel oldani a feszültséget. De nem tudtam rá figyelni. A doktor kifelé tolt. Megfogtam az ajtófélfát és erősen szorítottam. Az orvos megállt, mosolygott ami meglepett is.
-Ugye itt leszel, ha visszajövök?-fordultam vissza.
-Ne aggódj! Elfoglalom magam.
A telefonom után nyúlt. Mintha már el is hagytam volna a szobát, a készüléket kezdte el nyomogatni.
Kaptam a jobb lábamra egy csinos gipszet. Este haza is engedhetnek saját felelősségre. 
Vasárnap este...Hiányzik a közös program a barátokkal. Ha meg hazamegyek semmivel sem lesz jobb. Egy bice-bóca leszek, nem lehetek majd a barátaimmal. Ki fogok lógni, egyedül kullogok majd. De miért parázok ennyire? Ez csak egy gipsz! Nem egy szörny, ami leharapja a lábam: csak egy gipsz.
Szemezgettem az említett dologgal. Ha belegondolok ez előny is. Cipeltethetem magam egy szó nélkül, mindenki a szolgám lesz!
Sátáni kacajokat hallattam magamban. Nem tudom kívülről mi látszódott, de az orvos nagyon jól szórakozott.
-Abby kisasszony-guggolt elém. Aranyos orvos, embernek érzetem magam. Nem kellett kellemetlennek éreznem, hogy egy tolószékben ülök. Akkor nem is gondoltam erre-Jól van?
-Nagyon jól!-mosolyogtam a férfire.
-A barátjával megy haza?
Halkan felnevettem. A doki elég furcsán nézett rám.
-Nincs barátom. 
-Bocsásson meg a kíváncsiságomért-vált komollyá az orvos hangja-Akkor ki az a fiú a kórterembe?
-Ő a gyermekkori legjobb barátom, Jackob.
-Jó tudni, hogy vannak még ilyen barátságok-kuncogott az orvos.
Visszavitt a kórterembe. Jackob még mindig a telefonomat nézegette. Néha felnevetett, felcsillant a szeme.
-Farkas!-otthagyott az ajtóban az orvos onnan kiáltottam barátomnak.
Felállt, betolt. Csípőre tette a kezét, rám nézett és vigyorgott: 
-Lefekszel, vagy itt jó?
Egy kicsit elpirultam. Felnéztem rá és úgy válaszoltam:
-Hát...az ágyamat választom.
Ő erre az ölébe kapott. Nagyon meglepett. A fejem olyan vörös volt, mintha most készülne felrobbanni. Kerültem a szemkontaktust, de lehetetlen volt:
-De zavarba jött valaki-kuncogott Farkas.
-Miről be-beszélsz?-dadogtam-Én n-nem! T-te!
-Ja nem! Csak olyan vörös a fejed mint egy paradicsom. Ismerlek Smith!
Még jobban elszégyelltem magam. Igaza van. Utáltam, hogy sose téved. Miért nincs nekem egyszer igazam?
-Ha ne ismernélek ilyen jól-vált felnőttsebé-talán közelednék is hozzád.
Magam is meglepődtem: nem pirultam el. Sőt! Átváltottam normálisba és flegmán kérdeztem:
-Leteszel még ma?  
Farkas jött most zavarba. Meg sem tudott szólalni. 
-Nem vagyok nagyon nehéz?-kuncogtam.
-Nem-vigyorgott ő is végre-Még dobálni is tudnálak.
Felsóhajtottam. Hol hallottam ezt? 
Letett. Helyet foglalt mellettem. A telefonomra mutatva kérdezte:
-Sok fiút láttam. Csak nem valami szerelmi ötszög?
-Dehogy-a kezembe vettem a tárgyat és mutatni kezdtem ki-ki-Ő ott Armin és az ikertestvére Alexy. A legjobb barátaim. Meg persze Viola. Castiel...Ő nem annyira fontos. Ő az a tipikus rossz fiú vagyok, de érzékeny típus. 
-Ilyen voltam én is-röhögött Farkas. 
Furcsán néztem rá. Ő inkább mind ennek az ellentéte volt. Inkább Arminos. A kocka. Ennyire szőke nem vagyok.
Megráztam a fejem és fojtattam:
-Lysander-nagyot nyeltem. Próbáltam továbblapozni de nem ment. Egyáltalán miért van róla képem? Nem is fotóztam le...vagy igen?
-Ne máár!-dőlt hátra Farkas-Ne mond!
-Ha ismernéd tudnád, hogy kedves. Nem olyan perverz mint te.
Jackob automatikusan felült. Rám mersztette nagy barna szemeit. Egy kukkot sem szólt.
Elégedetten mosolyogtam. Tovább mondtam a szövegem:
-Kentin. Mi csak kekszesnek hívjuk. Mindig van nála egy csomag. Rosalya. Imád vásárolni. Sajnos engem is elrángat mindig. Utoljára pedig Natahniel.
-Olyan ismerős-fordította el a fejét Farkas.
-Talán a honlapról-vigyorogtam. Próbáltam nagyon diszkréten célozgatni, de az nem épp az erősségem. Azonnal a lényegre tértem.
-Tényleg-nyújtotta el-Nem ő tetszik?
-Ez olyan dedós kérdés-sóhajtottam.
-Akkor mit mondjak? Szereted?
A szájára csaptam. Szúrós szemeket meresztettem rá:
-Ne vedd a szádra ezt a szót!-drámai szüneteket hagytam a szavak között. Farkas felvonta a szemöldökét, meglepte a reakcióm. Beleharapott a kezembe. Sikítva kaptam el. Felnyüszítettem, lehet szidtam az anyát is.
-TE IDIÓTA VADBAROM! EZ MIRE VOLT JÓ?! TE ELMEROGYOS!
-Én is kérdezhetném mi volt ez a szájbefogás! Mit csináltam?Egyébként is megérdemelted. Én vagyok a dedós?!-emelte fel ő is a hangját.
-Csak ne mond ki-váltottam át "ne bánts!" üzemmódba.
-Miért?-lágyult el hangja.
-Mert ez egy szent dolog!-vágtam rá gondolkozás nélkül.
Jackob dőlt a hahotától. Pár értelmes szót tudott csak kinyögni:
-De naiv vagy!-letörölte nevetéstől kicsordult könnyeit és fojtatta-Nem olyan az első nagy fellángolás mint hiszed. Túlértékelik az egészet.
Azt se tudtam milyen arcot vágjak. Csak néztem a fiút.
-Amikor először csókoljátok meg egymást csalódni fogtok. Rájössz majd, hogy csak vonzódtál hozzá, nem szeretted. Sokkal több ilyen élmény kell, hogy ki merd mondani az "sz" betűs szót. Csak az érzésbe voltál szerelmes, nem az emberbe.
Bólogattam. Kezdtem kapiskálni. Ha jól értettem, akkor ha meg akarom találni a szerelmet, többször kell csalódnom mint Fülesnek?
-Biztos vannak kivételek-suttogtam.
-Haha, aranyos vagy! Még hiszel a csodákban-megveregette a hátam. A legszörnyűbb az volt, hogy egy csepp szarkazmust sem véltem felfedezni a hangjában.
Csipogott a telefonja. Kézbe vette. Nagyra nyílt a szeme. 
-Már ennyi az idő? Mennem kell-pattan fel, mint egy rugó.
-Hova? Nem vagy te az a nélkülözhetetlen! Maradj méég!-megfogtam karját és ráncigáltam vissza. Tényleg én vagyok a dedós.
-Már elígérkeztem valakinek!-nevetett.
Elengedtem. Felcsillant a szemem, szám széle mosolyra húzódott:
-Csak nem Kékhercegnőhöz igyekszel?
-Te gondolatolvasó vagy?-pirult el.
-Csak jó megfigyelő. Addig nem engedlek el, míg nem mesélsz róla valamit!
-Jó-sóhajtott-A neve Chloe. Az osztálytársam. És...elég fura lány. 
-Mit értesz fura alatt?-vontam fel szemöldököm.
Farkas még jobban elpirult. Lassan leereszkedett a székre és teljes átéléssel magyarázta:
-Olyan szétszórt. Volt amikor elfelejtette teljesen befesteni a haját. Kék volt a jobb oldalon és szőke a másikon. Egyedi szókinccsel rendelkezik: nagyon Francis, ez jujci, vagy amikor valakire haragszik:-Hernyók verjenek el egy péklapáttal!
Felnevettem. Talán a péklapát jó eszköz lenne Castiel ellen? Csak akkor derül ki, ha kipróbálja az ember.
-Különleges az biztos-kuncogtam.
-Igen. Sietek, még el fogok késni!
Felkapta a kabátját, gyorsan belebújt. Utánakiáltottam:
-Nem azt mondtad, hogy nincsen olyan, hogy szerelem?
 -De én 22 vagyok, te meg 16!-kuncogott.
-Haha-nyávogtam.
Elsuhant. Becsapta az ajtót maga mögött és nem is köszönt. Forgattam a szemem. Ez tényleg elmerogyos.
Kitekintettem az ablakon. Már ment le a nap. Kezdtem magányos lenni. Felhívtam bácsikámat:
-Szia Frank bácsi-szóltam bele, amikor végre felvette.
-Szia Hilary. Hogy vagy?
-Én jól, ma haza is engednek. Nem jössz értem?
-Nem tudok. Éjszakázok.
-Akkor hogy menjek haza?-nagyon dühös lettem. Mindig a munka...Abban a 3 napban, amikor magamnál voltam egyszer jött be. Ha az a munka nő lenne, feleségül venné.
-Nagyon sajnálom. Megkérheted Eljaht, vagy Farkast, hogy vigyenek haza.
-Honnan tudod, hogy Farkas itt van?
-Kérlek-vált Keresztapássá-Én mindenről tudok.
-Aha. Mikor van a szülinapom?-kuncogtam.
-Mennem kell, Hilary, majd holnap beszélünk-ezzel letettte.
Már meg se sértődök. Szerintem a saját születési dátumát sem tudja. 
Letettem a tárgyat az asztalra. Felsóhajtottam. Körbepásztáztam a szememmel a szobát. Feladatot kerestem.
Úgy döntöttem lábra állok. Ez elég hülyén hangozhat, de teljesen komolyan gondoltam a doki tiltása ellenére is. Az ágy szélére csúsztam. Megmarkoltam egy vastag vasrudat. Mélyeket lélegeztem. Meglöktem magam. A lábamon álltam. Elég bizonytalanul, de álltam. Elengedtem a kapaszkodóm. Kinyújtottam a karom, hogy egyensúlyozzak. Olyan érzésem volt, mintha egy kisgyerek lennék aki biciklizni tanul. Léptem bár lépést előre. Visszafogtam mancsaim. Vigyorogtam, mint egy idióta. Nem hittem el, hogy sikerült, pedig reggel még a lábfejemet sem tudtam mozgatni.
Nem is tartott sokáig...
Ahogy így elméláztam nagyot estem előre. Nem ütöttem meg semmimet, a mellkasomra érkeztem. Elkeseredetten nyávogtam, mint egy cica. Próbáltam felállni, de nem ment. Úgy nézhettem ki, mint egy teknős. Átfordultam a hátamra. Kalimpáltam a kezeimmel-lábaimmal, hisztiztem.
 Pár perc értelmetlen csápolás után lenyugodtam. Felmordultam. (Mégsem nyugodtam le...)
-Hát te mit csinálsz ott?-jött a hátam mögül a hang.
Próbáltam meglesni ki szól, de szerencsémre olyan testhelyzetben voltam, hogy ez lehetetlen feladatnak minősült. 
Hirtelen felém magasodott a hang gazdája:
-Elijah? Te meg hol voltál?-hőköltem meg.
-Én kérdeztem előbb!-mosolygott.
-Hát...sétálgattam.
-Így már minden világos.
Segített felállni. Elvánszorogtam az ágyamig. Letettem magam. Hátradőltem. Jól kifáradtam, ne is kérdezzétek miben. Talán a sok hülyeségben.
-Na hol voltál?-nyögtem ki lustán.
-Elintéztem, hogy hazavigyelek.
Egy lapot dugott az arcomba. Egy Jackie Chan mozdulattal kikaptam a kezéből. Ma 18:00-tól szabad vagyok!
-Mehetünk is, ha elkészülsz-szakította meg gondolatmenetemet Elijah.
Mindent bedobáltunk a táskákba. Én a könyvekkel vacakoltam. A kezembe került, amit itt hagyott a testőr:
-Van ízlésed-mutattam felé a könyvet.
Elijah elvörösödve kapta ki a kezemből a tárgyat. Becsúsztatta az egyik bőröndbe. 
Elhagyta a szobát, hogy felöltözhessek. Egy kék virágos egybe ruhát kaptam magamra. Mást nem is tudtam volna felvenni. Kifésültem a hajam. A szoba pókhálós sarkában állt egy tükör. Ha belenéztem egy szellemet láttam. Olyan fehér voltam. Összeszorult a szívem. Mintha csak halott magamat látnám a tükörben.
Már tudtam normálisan járni. Ez egy kicsit segített ebben a furcsa érzés leküzdésében. Eljahal elhagytuk a kórházat. Kinyitotta nekem ez ajtót, mint egy úriember. Kiléptem. Csípős hideg volt. Ha nem akarok ilyen szépen fogalmazni: majd megfagytam. 
Testőröm szó nélkül rám adta a kabátját. Megköszönni sem tudtam, elviharzott a parkoló irányába. 
Utána bicegtem. Beszálltam a kocsiba. Szó nélkül utaztunk egymás mellett.
-Éhes vagyok-nyilvánultam meg a magam "pizzát akarok, vagy mindenkinek kivájom a szemét" hangján.
Elijah rám nézet. Én még mindig bámultam előre, mintha Justin Timberlake lenne ott.
Nagy hahota törte meg a csendet. Egész úton kitartott. 
Otthon befaltam egy jó adag spagettit. Felmentem a szobámba. Az asztalomon tornyosultak a könyvek. Minden egyes tankönyvben be volt jelölve a feladat.
 Leültem és iszonyú szenvedések közepette megcsináltam mindet.
Az azért érdekelt, ki járt itt, de Elijah nem tudta. 
Majd kiderítem...
 Bepakoltam a holnapra szükséges holmit. Lezuhanyoztam nagy nehezen és lefeküdtem. Kutyusom bebújt mellém, úgy nyomott el az álom.


 






8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett, mikor jön a folytatás?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hétvége felé várható.
      Örülök, hogy tetszett!

      Törlés
  2. Tegnap kezdtem el olvasni a blogod. Úgy őszintén IMÁDOM. Nem bírom abbahagyni tegnap kezdtem el, de már el is olvastam. Vannak benne helyesírási hibák, de ettől eltekintve nagyon-nagyon tetszik örülök hogy elkezdtem olvasni. Várom a folytatást. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszöntelek köreinken!
      Remélem még sok mosolyt csalhatok az arcodra!

      Törlés
    2. Köszönöm! Abban nem kételkedem! :)

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés