2014. október 4., szombat

15. FEJEZET

  Megmentő, vagyis én

 

-Szia!-suttogott mellettem egy ismerős hang.
Nem mertem kinyitni a szemem. Nem akartam megint csalódni. Meg kell vallanom, féltem. 
-Hello-nyögtem ki épp alig hallhatóan. 
-Hogy vagy?-válaszolt az ismerős női hang. 
-Hogy lennék?
-Kinyitnád a szemed végre?
-Nem.
-Nem?-hökkent meg beszélőtársam.
-Nem!-vágtam rá határozottan.
A lány/nő elhallgatott. Leült egy székre. Éreztem hogy bámul. Egy idő után kezdett idegesíteni. Jól ráordítottam volna az illetőre, de nem tettem. Biztos azért van itt, mert fontos vagyok neki. 
Elfordítottam a fejem. Először csak az egyik szemem nyitottam ki.
Tina volt.
Tina?-nagyon meglepődtem. Felültem az ágyon, hogy jobban lássam arcát.
-Örülök, hogy felébredtél.
Bazsalyogott. Nem értettem miért van itt. Kedvelem meg minden, de nem is tudom megmagyarázni. Egyszerűen feszengtem a közelében.
Kirázott a hideg a mosolyától.
 Valakire nagyon emlékeztetett. Bár lehet én vagyok paranoiás.
Hallgattam. Csak néztem és csikorgattam az agykerekeim. 
 -Abby-szólalt meg csöndben a lány-Tudod Markus ide akart jönni, de vissza kellett mennie Londonba. Engem küldött, hogy...
-Vigyázz rám?-szakítottam félbe.
-Nem dehogy!-idegesen beletúrt a hajába. Elkapta rólam a tekintetét és úgy folytatta-Csak azért vagyok itt, hogy megmondjam, hogy Markus várja a hívásod. 
-Ad csak ide.
Ölembe vettem a számítógépet és nyomkodni kezdtem. Elég jól kiigazodom az ilyen kütyükön. Frank bácsi azt szokta mondani:"-Ha számítógépezel, felőled leéghetne a ház, nem vennéd észre."
Én erre süketet játszok, vagy visszavágok a főzőtudásával. Hogy is mondjam....az nincs neki. 
 Be akartam lépni a videóchat-be, de Tina lefogta a kezem. Felvontam szemöldököm és az indoklásra vártam.
-Úgy nézel ki mint egy élőhalott-húzta el a száját a lány.
Még jobban elkerekedtek a szemeim. Most mit akar?
A kezembe adott egy tükröt. Kék szemeim mint az ékkövek, csillogtak. Arcom fehér volt, mintha kihipóztak volna. Ajkam nem is vörös, hanem kék színben pompázott. Arcom mintha csak egy lebegő szempárból állna, csak az tűnik ki. 
Én inkább szellemet mondtam volna.
Szemeztem magammal egy kis ideig, majd ledobtam a tárgyat a mellettem lévő ágyra.
-Olyan vagyok mint Kaszper. És?
-Nem fog megijedni tőled mindenki?
Szúrós szemekkel ránéztem. Most már nagyon érdekel mire célozgat.
-Nem kéne egy kis...mit tudom én, például pirosító, vagy szemceruza.
Elkezdett kutatni a táskájában. Én csak fújtattam. Ennél még egy röpdoga is jobb. 
-TINA!-kiáltottam rá-Hagyd abba! 16 vagyok, Isten a sminkesem!  
Ő azonnal letette magát a szomszéd ágyra. Belé szorult még a szó is. 
Elégedetten mosolyogtam. Felhívtam Markust. Egy kicsit vártam, utána fel is vette.
Amikor megláttam felnevettem. A haja fel volt állítva, vagyis elől, de hátul...hátul...nem is tudom szavakba önteni milyen volt.
Tina is dőlt a nevetéstől.
-Téged honnan húztak elő?-kuncogtam.
-Haha, nagyon vicces. Te meg szellemkirálynő vagy?-vágott vissza.
-Ugye milyen csillámpónisztikusan nézek ki?
Közelebb hajoltam a kamerához. Belebámultam. Mondhatni Markus arcába másztam.
-És hogy vagy?-tolt el virtuálisan testvérem.
-Jól, bár nem tudom meddig voltam kiütve, meg hogy mi történt. Csak annyira emlékszem, hogy Elijahal beszéltem. Utána teljes képszakadás.
-Nem emlékszel semmire?
Beugrott az álom, ha nevezhetem így. Gondolkoztam, hogy elmondjam, de csak szótlanul ültem.
Megint leperegtek előttem az események. Ami a legfurább volt, hogy csak Amber szavai ismétlődtek:
"-Akkor senki nem tudja meg?"
Közben pörögtek a képkockák. A tetoválás, a kockahas. Most is ha rágondolok elvörösödök. Ez volt most is. A sebek Nathaniel hátán, Armin viselkedése...Olyan ez, mint egy lidércnyomás, ami sose szűnik. 
Egyre többet gondolok erre, annál rosszabb. Castiel is járkált képzeletemben. Elém állt és egy pimasz mosoly kíséretében kérdezte:
-Na mi van Deszka?
Ez nem a legfurcsább dolog volt. Ambert egy fiúval láttam csókolózni. De csak egy pillanatig. Nem tudom mi volt az, de nagyon fura volt. Nem is tudom, hogy magyarázzam el....mintha lenne egy pónid egy másodpercre, de egy pillanat múlva úgy eltűnik, mintha nem is lett volna soha. 
Armin könnyei tonnás súlyként nehezedtek rám. Harapdáltam a szám szélét, hogy ne sírjak. 
 És Alexy. Alexyt most félreismertem? Nem tudom épp ésszel felfogni a dolgokat. Kezdek bekattanni.
Még csak 3 hónapja járok a Sweet Amoris gimibe, de az életem kilencvenfokos fordulatot vett. Először örültem ennek a változásnak, de most rettegek. 
Mi lesz egy év múlva? Kivégez ez az édes rémálom?
 -Hahó? Lefagyott a net?-kiáltozott Markus.
Félbeszakítottam gondolatmenetemet. Markus felé fordítottam a fejem, ezzel jelezve, hogy hallgatom.
-Emlékszel valamire?-ismételte meg már gondterheltebb arccal.
Megvontam a vállam és nyugodtságot tettetve válaszoltam:
-Semmi. Sötétség.
Markuson látszott, hogy nem hisz nekem. Bólogatott, de nem nézett rám. 
Kínos csönd szállt a kórteremre. Tina és testvérem is a földet fixírozta. Én szólaltam meg, nem bírtam a hallgatást:
-És hogy vagy Markus?
-Nem én vagyok kórházban-nevetett.
Ezután a társalgás viccesbe csapott át, az egész egy röhögőgörcs volt. Tina rezzenéstelen arccal bámult maga elé. Nem tudtam mit szólni, vagy reagálni. Testvéremmel nevetgéltünk, ő még csak egy mosolyt sem erőltetett magára. Valamire nagyon koncentrált. Ha ránéztem elment a jókedvem is.
Besötétedett. Markus elköszönt, Tina is hazament.
Egyedül ültem a sötét kórteremben és elmélkedtem.
Bámultam ki az ablakon. Telihold volt. A csillagokról gyermekkorom óta szemek jutnak eszembe. Apával mindig szörnyszemeknek hívtuk őket, amik vigyáznak ránk. Miután apa elment, amikor feltekintettem az égre kétségbeesve kiáltottam: 
-Hol vannak ilyenkor a vigyázó tündérek? Hol vagy apa?-földre rogytam és sírtam. Az egész csak egy tündérmese volt. Minden az volt.
Könnybe lábadt a szemem. Életem legrosszabb 4 évét hagytam magam mögött. Sokszor gondolkoztam azon, hogy végzek magammal. Nem akartam tovább szenvedni, vagy hallani anyám segélykiáltásait. Mindig menekültem. Volt olyan hét, hogy az utcán laktam, mert nem mertem hazamenni. Nem szóltam senkinek, nem akartam, hogy valaki úgy végezze, mint édesapám.
Amikor végre elszántam magam hogy búcsút vegyek a földi léttől a sors itt tartott. Nem tudom miért, de az orvosok se mondtak semmit. "Csak egy névtelen telefonáló"-folyton ezt szajkózták. Ha egyszer találkoznék azzal az emberrel, akkor szó nélkül átölelném. 
Igaz sokáig tartott, de vége. Egy teljesen új lapot kezdtem és szeretném elfelejteni a múltat. 
Kezeimet kezdtem vizsgálni. Hegek, varratok mindenütt. Minden egyes sebnek története van. Amikor csak ránéztem egyre, lepergett előttem. A hideg futkosott a hátamon. 
Ha ennyi "emlékem" van, nehéz lesz. Felsóhajtottam. Azon töprengtem, hogy mit mondok, ha megkérdezik? Egyszerűen leültetem őket, és elmesélek mindent? 
Nagyot sóhajtottam. Letöröltem könnyeim. Nem sírok többet. Vége van. 
Kezembe vettem a számítógépet. Mások ennyi idő után megnézik mi történt a világban, még ők nem voltak itt. De persze én mindennek az ellentéte vagyok. Azonnal a közösségi oldalamra léptem fel. 
Semmi izgalmas nem volt, a sok általam "spam-nek" nevezett selfin kívül. Az iskola honlapjára léptem fel következőnek. Peggy cikkei érdekeltek a legjobban. Mint megtudtam 2 hétig nem voltam magamnál. Beleolvastam abba a 2 újsága, amiről lemaradtam.

" A tájfutást Amber White és Dajan Lewis nyerte!"-ez szerepelt az első szalagcímen. Meg sem lepődtem. Biztos csaltak.

"Nézz a tányérra, mielőtt eszel!"-ezen nagyot nevettem. Peggy 3 oldalon át taglalja, hogy a csirkefalatkák azok sertésfalatkák, és a citromos Ice Tea a büfében nem citromos, hanem barackos. 
Imádom Peggy megfigyelői képességét, de ez elég gyenge lett.
 Elmúlt már hajnali 1 is, de még mindig nem hunytam le a szemem.
Nézegettem a leírásokat, a beszámolókat. Arra az éjszakára emlékeztetett ez, amikor iskolát kerestem. Csak kattintgattam össze-vissza. Egész nap a gép előtt gubbasztottam és keresgéltem az én iskolámat. 
Chicago város honlapján voltam épp, amikor a weboldal bal oldalán megpillantottam egy hirdetést. 
"Várunk téged"-ez szerepelt rajta. Egy szőke, mosolylogós fiú volt rajta. Kicsit el volt pirulva. Nem egy címlapfiú jutott róla eszembe, sőt, mint akit a barátai kapta volna le. 
Azonnal megfogott a természetessége. Felvételiztem. És most itt tartok. Mint mindenki kitalálta: a fiú Nathaniel volt. 
Minden diákról volt egy kép az oldalon és az igazgatónő személyes megjegyzése. 







"Nathaniel White az iskola legszorgalmasabb diákja. DÖK elnök, ráadásul még helyes is!"

 

 







Igaz év közben jöttem, de furcsa módon magamról is találtam képet. 




"Abby Hilary Smith. Nem rég jár a mi kis iskolánkba, de a diákok már el sem tudnák nélküle képzelni a gimit. Hangja mint a sziréneké, meseszép leányzó."










Elmosolyodtam az igazgatónő jellemzésén. De nem tudtam a saját kis irományomra koncentrálni. Csak Nathanielét tudtam nézni.
Amikor jelentkeztem beállítottam Frank bácsikámhoz:
-Megtaláltam!-ujjongtam.
Bácsikám nézegetni kezdte az oldalt. Elmosolyodott. 
-Nagyon megtetszett neked ez a bájgúnár fiú-nevetett.
-Nem is az!-nyávogtam.
Felkaptam a laptopot és a szobámba siettem. 
-De nagyon helyes-fordultam vissza durcázva.

Megismertem Nathot és tényleg olyan, mint amilyennek az igazgatónő leírta. Kedves, aranyos és élőben még helyesebb.
Megráztam magam. Egy kicsit elkalandoztak gondolataim. Megvakartam a fejem. Próbáltam elterelni a figyelmem, de csak a szöszi körül jártak. 
"Nagyon csúnya a háta! Mi azok a sebek?"-visszahangzott fejemben a kijelentés.
Mintha megint ott lettem volna és láttam volna a hátát. Kirázott a hideg. Mi lett vele? Talán...nem dehogy is. 
Biztos nem emeltek rá kezet...lehetetlen. 
Libabőrös voltam. Nem mertem még gondolni se rá. Nem akarom, hogy ő úgy szenvedjen mint én. A fájdalom, a kétségbeesés. Mindennapi rettegés. Amikor még tükörbe nézni is félsz. 
Valamikor még látni se látsz tisztán annyira bedagadt a szemed. Járni se tudsz a fájdalomtól. Éget és kínoz. De nem szólhatsz, vagy még jobban megvernek. 

Mi most egy hajóban evezünk. De ez a hajó léket kapott. A tenger közepén taszigálnak a hullámok és mi csak tehetetlenül kalimpálunk karjainkkal de nem történik semmi. Közben nagy vihar kerekedik, az Istenek meg csak büntetnek. Egymás után nyúlunk, de nem érjük el a másik kezét.
Távol sodródunk egymástól, már nem is látjuk a másikat.
Egy kis idő után kivet engem az óceán. Feltápászkodom. Nathanelnek semmi nyoma.
Akkor éreztem igazán, hogy szüksége van rám:
Rajtam a sor, hogy a DÖK elnökünkön segítsek!
  



 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése