2014. szeptember 20., szombat

13. FEJEZET

 ''Nem akarlak bántani''


~Elijah szemszöge~


Hirtelen Abby összeesett. Már későn tértem magamhoz: próbáltam elkapni, de a földön kötött ki. Lerogytam mellé. Szólongattam de nem válaszolt. Végigsimítottam a kezem az arcán. Szeme le volt hunyva. Nem tudtam mit csináljak. 
Kirohantam a folyosóra. Elkaptam az első utamba eső nővért és dadogva magyaráztam el mi is történt. 
Ő elrohant egy orvosért. Pillanatokon belül 3 orvos és legalább kétszer ennyi ápolónő sietett a kórterembe.
Nem láttam mit művelnek. Behúzták a függönyt. 
Felhívtam Abby bácsikáját. Ő azonnal elindult.
Vagy 15 percig voltak bent a dokik. Kiivarzottak. Abby nagybátyja megállította a lány kezelőorvosát.
Beszélgetni kezdtek. Az orvos komoly  és rideg volt.
A társalgás után gyorsan elillant az orvos. Frank őrnagyot kezdtem faggatni:
-Mi van vele?-szemem vérben fogott. Nem aludtam pár napja.
-Most jól van. Nem tudják miért ájult el. Talán a folyadékhiány. De lehet megint nem fog magához térni napokig.
Mind ketten a kórterem ablakát bámultuk. Ott feküdt szegény, tehetetlen és végtelen lány egyedül.  
Igaz ez furán hangzik egy fiú szájából, de ezt gondolom. Miért történik ez? Annyi pofont kapott már az élettől, és még ez is?
Frank őrnagy az órájára pillantott. Már késésben volt az esti műszakról. Dolgozni sietett. De előtte a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak az ő fogadott lányára.
Beléptem a kórterembe.
Falfehér volt. Mint egy halott. Arcában nem volt élet. Szeme csukva volt. Tényleg úgy nézett ki, mint egy élettelen báb. 
A mellette lévő ágyra telepedtem. Nem tudtam mit csinálni vagy mondani. A sírás fojtogatott megint látva őt. 
-Nem tudom, hogy hallasz-e, de ha igen jól figyelj. Talán ez az egyetlen alkalom, hogy elmondjam mi is az igazság.

Bámultam magam elé. Ha nem is hall, tudnia kell az igazat.
És folytattam:

-Én nem vagyok a testőröd. Nem tudom, hogy ezt hogy mondjam el, de igaz. Nem 1 hónapja ismerlek. Nem csak azt tudom rólad, hogy utálod a romantikus filmeket. Az utóbbi 2 évben mindig tudtam, hogy hol vagy. Mindig a nyomodban voltam. Mint egy őrangyal. Érted?

Rátekintettem. Ő persze nem válaszolt. Mit is hittem.
 Néma csönd volt. Én próbáltam tovább mesélni:

-2 évvel ezelőtt a húgomat rákkal diagnosztizálták. Édesanyám születésekor meghalt. Apám egy évvel azelőtt, hogy kiderült volna testvérem betegsége elhunyt. 
Persze nem volt pénzem. Nem tudtam mit tegyek. Otthagytam a sulit és dolgozni kezdtem. 
Először csak egy étteremben pincérkedtem. Ebből még én is alig tudtam megélni. 
Ekkor megkeresett egy ismeretlen, titokzatos alak, hogy munkát adjon. 
Tudott mindent. A betegséget, a szüleim halálát. 
Nem fogadtam el. 
Felvettem kölcsönt, hogy fedezzem az orvosi költséget.
Jól ment vagy fél évig. De egyszerre minden a nyakamba szakadt. Végeztem a rendőrsulival. Letettem az esküt és dolgozni kezdtem a New York-i rendőrségen.
A törlesztőrészlet minden hónapban egyre több volt. A munka sok, tömérdek túlóra: le se hunytam a szemem. 
Rengeteg teher, aminek 16 éves fejjel nem tudtam megfelelni.
A húgom állapota minden nap romlott. 
Eldöntöttem, hogy elvállalom a munkát: Kilépek a rendőrségről és az Anonymusnak fogok dolgozni.
Egy sötét, lepukkant kávézóban találkoztunk. Kezembe nyomott egy mappát és elment.
Furcsán néztem utána. Az asztalon heverő tűzpiros mappára kaptam tekintetem. Nem tudtam mit tegyek.
Végül megnéztem. A te neved állt benne. 
Nem értettem, miért egy fiatal lányt kell megfigyelnem. Talán annyira elviselhetetlen az a csaj?
Az első héten félve mentem a házatok elé. 1-2 óra semmi után fel akartam adni. De kirohant egy vörös hajú, 14 körüli lány a bejáratni ajtón. Sírt. Elrohant és vissza se nézett.
Egy férfi kiáltott utána. Fenyegetően rázta öklét.
Nem tudtam mit tegyek.
Elővettem a zsebemből a "célszemély" fotóját. 
"Ugyan az a lány!"-ez a gondolat futott át az agyamon. Hát követelek. Egyenesen a parkba mentél. Lerogytál egy padra és sírtál.  Megesett rajtad a szívem. Legszívesebben odarohantam volna.
Akkor értettem meg, hogy én nem magánkopónak jöttem ide, hanem őrzőnek. 
Minden hónap végén a kávézóba vezetett utam. A mappába minden nap vezetnem kellett, hogy mit csinálsz. Oda kellett adnom, a megbízóm megnézte. Átolvasta és visszajuttatta hozzám.
Így ment ez évekig.
Csináltam egy másolatot is, ha kilépnél az életemből mindig emlékezzek rád.

Megint Abbyre pillantottam. Könnyekkel küszködtem. Belegondoltam, hogy nem lesz ez olyan későn. Tényleg itt a sztori vége?
Nagyot nyeltem és folytattam:

-Minden nap és minden éjjel vigyáztam rád. 
Volt, hogy könnyeidet potyogtatva mentél haza, vagy éppen otthonról menekültél. 
 Először csak egy egyszerű munka voltál. Egy elkényeztetett hercegnőnek hitelek, aki azért sír, mert leesett a koronája, vagy nem kapja meg apuci pénzét.
De rá kellett eszmélnem, hogy nem csak az élet ad pofonokat. Nem csak a sors játszadozik. 
Tele voltál kék-zöld foltokkal. Néha sántítottál. Valamikor egy monokli díszítette arcod. 
Akkor kezdtél átalakulni egy emberré. Aki nem egy kép a mappában, vagy nem egy papírfecni. 
Talán hülyén hangzik, de mindig egy ismeretlen barátként tekintettem rád. 

Szám széle mosolyra húzódott. Vörös volt szemem, csillogtak benne a könnycseppek.
Próbáltam teljesen rezzenéstelen hangon tovább mesélni:

-Abban a 2 éveben összesen kétszer beszéltünk. Talán akkor minden megváltozott. Tudtam mik történnek veled, miken mész át, de a társalgásunk közben mindig mosolyogtál. Valami megmozdult bennem akkor. De inkább elmesélem:
Az első a zeneiskolában volt. Néha bejártál oda szombatonként. 
Így volt ez múlt év januárjában is. 
Ültem a kocsiban és vártam, hogy kigyere. 1-2 óra semmittevés után úgy döntöttem bemegyek.
Egyenesen a teremd felé vettem az irányt. Bekopogtam. Egy szabadot hallottam. 
Bementem. Felpattantál az zongorától és flegmán kérdezted: 
-Segíthetek?
-Igen! A zongora tanárt keresem-összecsaptam a tenyerem. Furcsa volt azzal beszélgetni, akit magamnál is jobban ismerek.
-És melyik tanárt? Van vagy 20!-mosoly szökött az arcodra.
-Te véletlenül nem az vagy? Hallottalak játszani és egész jó vagy!
Erre jól kiröhögtél. Kicsit közelebb mentem pár lépéssel. Kartávolságra voltunk. 
-Megpróbálhatom-abbahagytad a hahotázást és leültél-Mennyit tudsz?
-Hát...Igazából semmit.
Helyet foglaltam melletted. Tanítani kezdtél. A billentyűkkel foglalkoztál először. 
Nem tudtam a mondandódra figyelni. Kerestem a szemed. Talán ami a legjobban tetszik rajtad a szemed. Azok a gyönyörű kék szemek...

Egy kicsit elkalandoztam. El is pirultam. A betegre kaptam a tekintetem. Tudtam, hogy nem hall, de ciki lett volna megtudni, hogy mindent értett. Megkönnyebbülve folytattam a történetet:

-Játszottunk is. A kezemet a hangszerre helyeztem. Te megfogtad. Forgatni, nézegetni kezdted a kézfejem. 
-Gyönyörű ez a tetoválás!-szád széle mosolyra húzódott. Elengedted. 
Megszólaltattunk végre a zongorát. Néha játék közben összeért a kezünk. Elpirulva kaptam a fejem feléd. Te rezzenéstelenül játszottál tovább.
Talán fél óra volt. Nem követtem az időt. Azt se bántam volna, ha örökké tartott volna az a 30 perc.
Elbúcsúztunk. 
Már az ajtóban voltam, amikor utánam kiabáltál:
-HÉ!
Erre persze megfordultam. Hozzám vágtál egy csokit. Döbbenten bámultam rád. Visszafordultál a hangszerhez és zavartalanul játszottál tovább.
Nem volt mit tenni elmentem. Ahogy visszaértem az autóhoz felbontottam az édességet. 
"Hívj fel!"-ez állt benne. Meg persze a telefonszám.

Ránéztem vöröskére. A fejem almára hasonlíthatott. Azon gondolkoztam, hogy miért nem hívtam fel soha? Igaz minden nap láttam, de akkor is.
A valósághoz visszatérve folytattam:    

-A másik alkalom egy buszon volt. Épp újságot olvasva rejtőzködtem leghátul. Te egy kapaszkodónál álltál. 
Egy pillantara nem figyeltem oda és velem szemben találtalak: 
-Szia!-köszöntél rám.
Nem tudtam mit mondjak. Csak hebegtem-habogtam. Mint egy kamasz, aki szerelmes.
-Mi az? Elvitte a cica nyelved?-kuncogtál.
Talán karácsonykor történt ez az eset. Már 16 voltál.
Még mindig nem tudtam semmit szólni. Ledermedtem.  
Neked még mindig fülig ért a szád.


-Na figyi-leültél mellém-Ha kukkolsz valakit, legalább jól csináld.
Belém szorult még a levegő is. Nem tudtam mit reagálni.
-Na úgy látom nem fogsz megszólalni. Tessék!
A táskádban kezdtél kutatni. Előhúztál belőle egy napszemüveget. 
-Ezzel nem leszel annyira feltűnő!
A hangosbemondó szakított félbe. Gyorsan felpattantál és elsiettél. De mielőtt elmentél volna, még adtál egy jó tanácsot:
-Vigyázz magadra, nehogy elvigyenek a zsaruk! 

Bazsalyogtam. Az ágy melletti kis asztalon a szemüveg éktelenkedtet.  
A kezembe vettem és forgattam. 
Egy nagy könnycsepp gördült le arcomon, úgy kezdtem bele újra:

-Januárban, a hónap végén a kávézóba tértem be először. Csak egy cetlit találtam ott.
"Új feladat kört kapsz. Gyere a város végi elhagyott raktárépülethez!"
Odamentem. A főnököm egy nagy csuklyás kabátban már ott várt.
Odaadtam neki a dossziét. 
Megnézte. Utána karcos, érzelemmentes hangon fordult felém:
-Itt az idő. Végezz vele!
Falfehér lettem. Nem mertem megkérdezni miért, csak annyit nyögtem ki:
-De...?
-Én adom a pénzt, nem kérdezel! Van rá 1 hónapod!
Ezzel az ismeretlen elment. Teljesen összetörtem. A fejemet lehajtottam. 
1 hónap és vége.
Nagyon megszerettelek. Mintha a egy gyermekkori barát  lennél és most végeznem kell veled. De van egy testvérem, akinek szüksége van a pénzre. Döntenem kellett: a testvérem élete, vagy azé, aki szebbé tette a sajátom.
Zombiként járkáltam hetekig. Nem tudtam mit tegyek.
 Végül a húgom mellett döntöttem.
Ne értsd félre, ő mégis a testvérem! És ha nem kapna kezelést belehalna. Elég nehéz így is neki 13 évesen a rákkal küzdeni. Ritkán látom így is. 
El akartam végezni a dolgom. 
Este otthonról mentél valahova. Elhatároztam, hogy azon az éjjelen megteszem. Egy sötét, elhagyatott negyed felé mentél. 
Kocsival követelek. Az oldalamnál fegyver hevert. 
A szívem a torkomban dobogott. Nem akartam a gyilkosod lenni.
Hirtelen eltűntél. Kiszálltam a járműből és kerestelek. 
Pár perc múlva sikítások ütötték meg a fülem. 
Azonnal abba az irányba rohantam. A kiáltozás elhallgatott. Gyorsabban törtem előre. Rosszat sejtettem.
Egy sikátorba értem. Ott feküdtél eszméletlenül. A jobb karodból ömlött a vér. A balban kést szorongattál. A vérző karodra egy szó volt karcolva:
Boldog.
Nem tudtam mit tegyek. Otthagytalak volna és nem nekem kellene végeznem veled. Vagy megmentelek. 
Az előbbit választottam. Hívtam a mentőket. 
Egy ideig próbáltam távol tartani magam tőled, de nem ment.
Olyan volt az a pár hét, mintha a levegőt vonnák meg tőlem. Nem tudtam mi van veled és ez megőrjített. 
Amikor elhatároztam, hogy felkereslek újra, késő volt: elköltöztetek. 
Mindenképpen fel akartalak keresni.
Találtam is egy hirdetést, hogy testőrt kerestek. Azonnal jelentkeztem. Gondolkoztam rajta, hogy álnévvel regisztrálok, de azt akartam, hogy a nevemen szólíts. Igaz ez nagy butaságnak hangzik, de mégis.....
 Azóta nem hallottam a sötét alakról, de van olyan egy olyan érzésem, hogy ő nem felejtett el engem...

De ha őszinte akarok lenni, a közelemben csak veszélyben vagy.
Pedig nem akarlak bántani.
 



9 megjegyzés:

  1. Ez egy kicsi t nyálas Eilaj(remélrm jól írtam) részéről
    folytasd:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, nem jól írtad le!
      Ezt a testőr karaktert ilyen "romantikusnak" formáltam meg.

      Törlés
  2. Nekem nagyon tetszett :D Már nagyon várom a folytatást ^^ Mikor lesz kövi rész? :3

    VálaszTörlés
  3. Miért kell mindig megsiratnod? Olyan kreatív vagy hogy olyan jó a a szöveg és még a fogalmazás is csodálatos még sokszor sirass meg,szia

    VálaszTörlés
  4. Istenem! Szerelmes vagyok Elijaba!!! <3 Komolyan mondom, hogy a gyomrom görcsbe rándult, mikor olvastam a történeted. És ez csak nagyon ritkán van nálam. Kérlek minél előbb folytasd! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Talán csak hasmasod van!
      De direkt ilyen belezúgós karakter! ;)

      Törlés
  5. Taníts Mester *térdre rogy..*
    De a lényeg..... imádom nagyon a történeted <3
    Hogy találtad ki amúgy hogy ilyen jó story-ja legyen a blogodnak?
    Egyszerűen nem bírok leállni vele :)
    Remélem hamar lesz folyti ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kelj fel ifjú padavan!
      Viccet félretéve köszönöm!
      Van ihletem! :D

      Törlés