2014. szeptember 7., vasárnap

11. FEJEZET

Vissza a múltba

 

Egy fának dőlve feküdtem. A jobb lábamból ömlött a vér, bár nem éreztem. A balból annyira nem. Levettem a pulcsim és rátekertem a lábamra. Gyalog tehát nem tudok távozni, az az egyetlen esélyem, ha megtalálnak. A táskám ott hevert mellettem. Szét volt szakadva. Élelem nem volt benne. Pár zsebkendő, kilyukadt vizesüveg. És a telefonom...megmenekültem!
Igaz össze-vissza repedt a képernyője, de működik.
Kutatni kezdtem a névjegyzékben. Frank bácsi-t tárcsáztam.
Hangposta kapcsolt....biztos dolgozik.
Hagytam üzenetet. Dolgozik, csak a munkaidő végén szokta megnézni a telefonját.
De kit hívhatnék még?
Senki nem olyan hülye rajtam kívül, hogy elhozza az erdőbe a telefonját...!
Várjunk csak..!
De hisz van..! Armin..!
Azonnal felhívtam.
-Hello-szólt bele a telefonba.
Egy hatalmas kő esett le a szívemről...megmentőm..!
-Szia Armin, Abby vagyok. Nagyon fontos dolgot szeretnék mondani, kérlek hallgass meg! 
-Abby ne szórakozz! Én is meg szeretném nyerni a tájfutást!
-De Armin, nem azért hívlak...
-Abby. Kérlek, ne gyerekeskedj! Nem tereled el a figyelmem!
-Hallgass meg! Itt vagyok egy völgyhöz hasonlító helyen. Nincs semmi fény. Nagyon félek.
Remegett a hangom. Armin az egyetlen esélyem.
-Most leteszem. Gondolkozz el egy kicsit, hogy mit jelent az, hogy sportszerű játék.
És tényleg letette. Hívogattam még egy ideig, üzeneteket hagytam de semmi. Úgy viselkedik velem, mint egy óvodással. Ha ezt túlélem belefojtom egy kanál vízbe!
Dühömben a velem szemben lévő fához csaptam a telefonom.
Apró darabokra tört.
Felkiáltottam. A stressz, a fájdalom és a kétségbeesés szólt belőlem. Főleg az élni akarás.  
Sokat üldögéltem magamba fordulva. Agyaltam azon, hogy mi lesz, ha nem fogok épen hazakerülni. 16 éves vagyok. Alig éltem. Volt pár nagyon izgalmas élmény, de még nem voltam igazán NAGYON szerelmes. Igaz most tetszik valaki, de nem mondanám, hogy szerelem. Egyszerű iskolai fellángolás. Igen, ez a jó szó.
Nem kellet volna olyan rondán viselkednem Elijahal. Mielőtt utolérne a végzetem, azelőtt mindenkivel szerettem volna békét kötni, hogy harag nélkül váljunk el.
De erre nem lesz alkalmam.
Vagy Castiel. Lehet, hogy Deborah rángatja a szálakat. Castiel csak egy báb. Egy színjáték. De mit akar ezzel elérni? 
Ez tényleg egy ördögi játék. De mire jó? Mi kell neki? Castiel? Vagy csak élvezi ezt az egészet? Ez beteges. Ha ez csak egy hátsószándékkal ellátott terv, aminek csak egy eszköze Castiel akkor rajtam a sor, hogy kiterítsem, mi a ribi szándéka.
Telt az idő rohamlépésekkel. Lassan este lett. Igaz nem láttam, de hallottam az éjszakai állatokat beszélgetni. Félelem öntött el egyben megkönnyebbülés. Megrémültem, hogy már éjszaka felé nyúlik az idő. De fellélegeztem, hogy nem egyedül vagyok. 
 Bár szörnyű éhség és szomjúság gyötört, de nem éreztem fájdalmat.
Szédültem, nem láttam tisztán. Pontokat, pacákat csak. 
A szemhéjam mintha ólom lett volna. De ilyenkor nem szabad elaludnom, az végzetes lehet.
Csipkedni kezdtem magam több-kevesebb sikerrel. Próbáltam elterelni a gondolataimat. Olyan dolgokra, ami talán ébren tart.
Cuki kiscicás videók, Péntek 13, Vámpírnaplók, minionok.....
Bármilyen aranyos vagy hátborzongató jelenségekre gondoltam nem voltam sikeres. 
Vaksötét volt. Csak a bagoly szólalt meg néha. Ezen kívül semmi élet. Felnéztem. A fák lombjai eltakarták az eget. Mint egy zöld lepel, ami eltakarja a végtelen sötétséget.
Minden erőmet összeszedve, összeszorított ököllel kiáltottam bele az éjszakába:
-Itt vagyok....-elcsuklott a hangom és könny szökött a szemembe.
Minden remény elillant. A szemem lecsukódott, a hangok megszűntek.
Teljes sötétség.

(FIGYELEM! Zsebkendőket előkészíteni, érzelmes pillanatok következnek! https://www.youtube.com/watch?v=edmtAuifd-o)

Egy fehér teremben ébredtem. Lassú, hátborzongató zongoraszó szólt. Körbenéztem de nem láttam semmit és senkit. Elkezdtem előre sétálni. Remegett kezem-lábam. Ekkor egy fekete zongorát pillantottam meg. Megtorpantam. Nem tudtam mit tegyek. Egy kis gondolkozás után a hangszer felé sétáltam.
Egy vörös hajú kislány játszott rajta. Körülötte egy férfi és egy nő. A férfi olyan 30 körüli, bajszos. A nő is annyi lehet. Neki is vörös haja van. Kék szeme, csak úgy mint lányának. Elégedett mosollyal hallgatták kislányukat. 
A kislány a dal végén felállt a zongora mellől és szülei felé fordult:
-Tetszett papa?-nézett a férfira.
A pasas megveregette a vállát és így szólt:
-Csodálatos volt.
A nő a könnyeit törülgette egy zsebkendőbe. 
-Anyu te miért sírsz? Nem tetszett?-húzta meg a szoknyáját a lányka.
-Dehogynem kicsim. Az én tehetséges angyalkám-tette el a kendőt.
-Na gyere prücsök-kapta a vállára a pali a kis hölgyet-még a bátyádért el kell menni a suliba.
Mosolyogva hallgattam a párbeszédet. Aranyos kis család.
Hátat fordítottak nekem. Elindultak. Néztem ahogy haladnak. Hirtelen köddé váltak. Ledöbbentem. Nem tűnik el úgy valaki!
Elkezdtem rohanni. Előre. Abba az irányba mint ők. De semmi. Tényleg eltűntek.
Kapkodtam a fejem körbe-körbe. Mi történik?
Hangok ütötték meg a fülem. 
Ott állt előttem a kislány. Egyenesen a szemembe nézett. Mosolygott. 
Megdöbbenve bámultam rá. Földbegyökerezett a lábam. Csak néztem az ártatlan lánykát. Ő csak vigyorgott. 
Megfordult és elfutott.
-Várj..! Kislány!-kiáltottam utána.
Ő megint felém fordult. Hívogatott. 
Utánamentem. Futott előre. Én utána. 
Egy kisfiút pillantottam meg. Olyan 10-12 éves lehet. Egy gitárt tartott a kezében.
A kislány leült mellé és hallgatta a játékát. A fehér helyiség egy gyermekszobára kezdett hasonlítani. 
A kisfiú nagyon ügyes volt. Öröm volt hallgatni. Én is párszor elmosolyodtam. 
-Bátyus-rángatta a kislány a fiú pulcsiját-játszd el nekem a Micimackót!
-Hagyj békén!-pattant fel a fiú-elfáradtam.
-Miben?-állt fel a kislány is.
-Egész nap gitároztam hagyj békén!
A srác a szoba másik felébe sétált. Eltette a hangszert és bekapcsolta a TV-t.
-Na!-nyaggatta bátyját továbbra is a lányka-Kérlek! Kinek gitároztál?
-Nem tudtad, hogy jól lehet vele csajozni?-villantott egy pajkos vigyort a legény
Felnevettem. Imádni való ez a gyerek.
A kislánynak elkerekedtek a szemei, leesett az álla.
-Juj! Ezt elmondom anyánk!-futott ez ajtó felé-ANYA! MARKUS CSAJOZIK!
Kifutott az ajtón. A fiú utána. 
Markus? Ez lehetetlen..! Én is az ajtó felé mentem. Remegő kézzel nyúltam a kilincshez. Bekukkantottam. Egy rózsaszín gyerekszoba. Lassan bementem.
Plüssmackók, babák. Igazi kis lánybirodalom.
A fiú az ágyon feküdt és olvasott. Már idősebb volt 1-2 évvel.
Megint ott volt a 7-8 éves körüli lány.
-Ne bámulj!-tette le a könyvet a fiú.
-Jó, jó-durcizott be a lányka.
Kiabálások hallatszottak.  
Valakik vitatkoztak. 
A kislány síni kezdett. A fiú letette a könyvet és húga mellé ült. Nyugtatni próbálta:
-Nem lesz semmi baj! A házaspárok néha veszekednek.
-De nem ilyen sokszor!-szipogott a kis vörös-Egész nap ez megy. Én nem bírom!
Ráhajtotta bátyja vállára a fejét és sírt. 
A gyerekek szépen lassan eltűntek. Már nem lepődtem meg.
Körbejártam a szobát. A képeket megnézegettem. Akkor ébredtem rá, hogy ez mind megtörtént. Velem. A képek, Markus, a törpe vörös zongoristacsaj. Könnybe lábadt a szemem. Ez lehetetlen.
Kimentem a szobából. Teljesen olyan volt, mint a gyermekkori házunk. A képek, a fal színe. Minden.
Lesétáltam a lépcsőn. 
     Ugyan az a helyiség. Az óra a falon, a kanapé, a nagypapi fotele....El kellett hinnem, hogy ez tényleg igaz!
Hangokat hallottam a lépcső felől. A férfi, akiről már tudom, hogy az édesapám baktatott le a lépcsőn egy nagy bőrönddel a kezében.
-APA NE!-szaladt le a két gyermek utána.
Markus olyan 16 lehet. Én kb. 10.
-Sajnálom kölykök! Anyuval sokat beszélgettünk és elválunk-nézett vissza gyermekeire.
A nő bólogatott és nyitotta az ajtót. A kis vörös, akit mostantól "én"-nek fogok hívni, elkapta az apja karját és nem engedte.
-Nem engedem!-mondta könnyes szemmel a fiatalkori önmagam.
Markus hátrarántotta és lefogta. Én csak sírtam és kiáltoztam tehetetlenül. 
Apám kinyögött egy "szeretlek"-et és elment.
Anyám szorosan átölelt és ismételgette, hogy semmi baj.
 -Semmi baj?! Semmi?!-bújtam ki anyám karjai közül-Ez mind a te hibád! Utállak! Nem vagy az anyám!
Felrohantam az emeletre. 
-Majd megnyugszik-ölelte át bátyám zokogó anyám.
Ezt így visszanézni borzalmas. A sírás kerülgetett megint. 
Családtagjaim megint eltűntek. 
Lerogytam a kanapéra, s fejemet a kezembe temettem.
-Abby! Be szeretnék valakit mutatni!-kiáltott anyám a konyhából.
Lerobogott a 12 éves önmagam.
Követtem.
Anyám egy fekete hajú, vörös szemű férfi kezét fogta.  
A kicsi Abby hátrált. Félt. Minden olyan félelmetes volt.
-Már nagyon sokat hallottam rólad-szólalt meg a férfi fagyos, rideg hangon.
A kezét nyújtotta. A kicsi Abby közelebb állt, megrázta a pasas kezét és mélyen a szemébe nézett:
-Maga sosem lesz az apám!
Nem bírtam tovább nézni. Kimentem. A nappaliban egy újabb emlékkép fogadott.
Ott feküdt a 13 éves önmagam. Összeverve. Felette ugyan az a férfi. A nevelőapám.
Anyám nem mert vele szembeszállni. Őt is bántotta az az álltat. 
Egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon. 
Felrohantam a szobámba.
Ott ült a kicsi én. Már nem is olyan kicsi, olyan 14.
Egy plüssmacit szorongatott:
-Csak te szeretsz igazán Kornél. Markus elment Londonba és nem jön soha többé vissza. Anya és apa se szeret. Apa nem jön többé ide, Steve nem engedi. Te vagy az egyetlen kire számíthatok. 


Hultott a könnyem mint a záporeső. A falnak támaszkodva ültem és sírtam. Ez mind...megtörtént....
-ABBY! VACSORA!-hallatszott anyám hangja.
A másom lement. Egy kicsit még bőgtem, majd én is elindultam le.
 A nevelőapám a karmot szorította.
-Nem beszélhetsz így velem, megértetted te taknyos!-emelte pofonra a kezét.
-Nem hagyom, hogy édesanyámat bántsd!
Elfutottam. Becsaptam az ajtót és eltűntem. 
Csak potyogtak a szememből a könnyek. Üres volt a ház. Járkáltam az emlékek között. Minden eszembe jutott. Amikor ennyi idős voltam a hátam és a karom kék-zöld foltokkal volt tele. Néha ájultra vert Steve. Nem tudtam aludni. Rémálmaim voltak. Apámat nem engedték a közelembe. Markus nem jött haza. Ő is félt.
Magamra voltam utalva.
Az ajtó nyitódott. Odakaptam a fejem: én rontottam be. Kisírt szemekkel, teljesen összetörve.
Berontottam a konyhába. Steve és anyám vacsorázott.
-Késtél!-kelt fel az asztaltól-Mi a magyarázatod?!
-Megölted-suttogta a hasonmásom a könnyeit nyelve.
-Nem tudom miről beszélsz-közeledett a nevelőapám.
-Elmondtam neki az igazat és már...nincs....-suttogott a kis vörös.
Én már értettem. A szememet törülgettem. 
-Még mindig nem értelek-nézett rám lenézőn Steve.
-Végeztél vele....Megölted....az apám....halott! Csak te tehetsz róla!
-Hogy mersz ilyesmivel megvádolni!-ragadta meg a karom a férfi.
-Elmondtam milyen szörnyeteg vagy és megölted!
Csattant egy jókora pofon amit legalább 20 követett. 
Édesanyám tehetetlenül nézte szenvedésem. 
Nem bírtam nézni. Kimentem a házunk előtti padra és ledobtam magam. Zokogtam. 
 -Ne sírj kicsim-tette valaki a kezét a vállamra. 
-A-apa?-dadogtam meglepetten.
-Azt hittem ennél erősebb vagy-nyújtott egy zsebkendőt.
-Nem tudom mit tegyek. Elfogyott az erőm.
-Te nem az a kislány vagy, aki bármit megtesz, hogy teljesüljön az álma. Bármilyen ütést könnyedén viselsz. 
-Nem tudod mit beszélsz!-néztem a férfi szemébe-Ez nem egy társasjáték.
-Nem is a valóság. Ez a múlt.
-Tudom, de...
-Most egy műtőasztalon fekszel élet és halál közt. Ez csak egy illúzió. Nem tudom mi lett az én erős kislányommal, de nagyon hiányzik. 
Megint pityeregni kezdtem. Szorosan átöleltem édesapám és suttogtam:
-Itt vagyok, nem adom fel.
-Azért-szorított magához.
Elengedtem. Ő felállt és eltűnt. 
Szirénák hangja ütötte meg a fülem. 
Egy rendőrautó parkolt le a házunk előtt. Frank bácsi szállt ki belőle. Beontott a házba és anyámat bilincsben hozta ki. 
Ledöbbenve ültem. Nem tudtam mi történik.
Felálltam. A házba sétáltam.
Üres volt. Minden bútor, berendezési tárgy eltűnt. 
A lépcsőn Frank bácsi sétált le:
-Mark! Hol van Abby?
Mark a társa volt, egyben a testvére. 
Ők ketten az édesapám testvérei, a bácsikáim.
-Én sem találtam. 
-Michel!-kiáltott ki.
-Igen uram-lépett elő egy gyakornok.
-Nem találtatok egy kislányt?
-De. A járőrkocsiban van. Reszket és nem szólal meg.
A bácsikáim kiszaladtak. Kitekintettem az ablakon. 
Frank bácsi terepjárója állt kin. 
Bőröndöket pakolt. Én ott ültem az anyósülésen. Kicsit rémülten, mi lesz. 
Amikor bácsikám végzett a rakodással beszállt és elhajtottak.
 Akkor itt vége. 
De miért vagyok még mindig itt? 
-Hiányoztál-ütötte meg a fülem egy férfi hang.
Megfordultam. Megrettentem. A földbe gyökereztem.


Csak annyit tudtam kinyögni:
-Nekem nem hiányoztál.
-Végre megtaláltak-jött hozzám közelebb.
Beletúrt a hajamba. Simogatni kezdte az arcom.
Ijedten hátrálni kezdtem.
A fejemen ütést éreztem. Nekimentem az ajtófélfának.
A fejemhez kaptam. Iszonyatosan fájt.
Hirtelen elestem. A földön feküdtem, felájultan. 
Ő felém hajolt és ismételgette:
-Megtaláltalak...!
Egy kis idő után megszűntek a zajok. Elsötétült minden.




14 megjegyzés:

  1. Imádom <3 Eszméletlen vagy <3 :)

    VálaszTörlés
  2. Ha tetszett iratkoztatok fel a "Rendszeres olvasókhoz".
    Köszi előre is! :D

    VálaszTörlés
  3. Nagyon Imádom !! Mikor lesz folytatás ???

    VálaszTörlés
  4. Feliratkozom ha megmondod mikor folytatod. Lö: fenyegetés:33

    VálaszTörlés
  5. Imádom a történeted!! *---* Ja! És fel vagyok iratkozva! ;)

    VálaszTörlés
  6. Okos! Kapsz egy kekszet! (És most komolyan, köszönöm!)

    VálaszTörlés
  7. Csak én sírtam el magam? :c Nagyon jó, feliratkozom ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Komolyan ennyire meghatódtál? (na most én is) :')

      Törlés
    2. Igen, nekem az a nagy hibám, hogy a főszereplő helyébe képzelem magam (film, blog vagy sorozat főszereplője) és engem is elszomorítana, hogy ha velem ez történne. Amúgy nekem is elváltak a szüleim, szóval ezt már átéreztem c:

      Törlés
  8. Gratulálok a 12634 megtekintéshez és hol a resz szombatra montad amugy engem is megsirattál :'(

    VálaszTörlés
  9. Bocsánat, de esküvőn voltam és kifáradtam. De ma lesz, megígérem!

    VálaszTörlés