2018. július 21., szombat

Epilógus





Sziasztok utoljára!
Boldog blogszülinapot utoljára! Ma pontosan negyedik éve, hogy elkezdtem Abby történetét, és most be is fejezem. Bár Frank Herbert szavaival élve: „Igazi befejezés nincsen. Csak valahol abbahagyod a történetet." Igaz Abbyék története korántsem ért véget, de itt az ideje, hogy elengedjem a kicsi lány kezét, hogy végre élje az életét. 
Már a harmadik blogszülinapon azt mondtam, hogy abban az évben véget fog érni a blog - ne higgyétek el egyetlenegy szavamat sem xd És a "jó pár" fejezetből tizenhat lett, rengeteg késés és egy negyedik blogszülinap. Igazból boldog vagyok, hogy pontosan azon a napon teszem ki az epilógust mint a bemutatkozást - olyan kerek egész. 
Köszönöm a képet Emese! ❤
Ez már a hetedik Abby-rajz, amit kaptam tőletek ^^
És ismételten, már harmadik éve kaptam Emesétől egy rajzot Abbyről. Soha nem fogom tudni eléggé megköszönni azt a támogatást és erőt, amit adsz, még ha sajna ritkán is beszélünk. Szeretlek swagedi. 
Az epilógusról nem mondanék semmit, esetleg érdemes belekukkantani a 70. és a 75. fejezetbe, amire utalgat Armin epilógusa.
És pár szót a 100. fejezetről, a végről. Sokat gondolkodtam a lezáráson, szinte minden eshetőség az eszembe jutott, de úgy éreztem Abby ezt a befejezést érdemli. Ő mindig is hitt a szeretetben bármi is történt vele. Nem hisz a rossz emberekben - én sem hiszek -, és annyi év szenvedés után vissza akartam adni neki a családját. Mert megérdemli. 
Abby bocs mindenért, amit ki kellett állnod miattam. Kurvajól csináltad. Szeretlek.
Köszönök mindent. Utoljára jó olvasást, és további szép reggelt/napot/estét, ki mikor olvassa,
Dorina :')








~Armin szemszöge, 2015. július 26. ~


Egy hónap telt el Abby anyjának temetése óta. Azóta Abbyt áthelyezték a  szívsebészeti őrzőbe, ahol folyamatosan figyelik, hogy a két szíve rendesen működik-e, a szervezete nem akarja-e kilökni az idegen szervet magából. Igaz nem volt rosszul, nem kapott el semmilyen fertőzést, a szervezete jól fogadta az új szívet és semmilyen komplikáció nem lépett fel a műtét után mégis folyamatos orvosi megfigyelés alatt áll. Látogatókat ritkán fogadhat, így én csak egyszer jutottam be hozzá. Félre kellett állnom a családja előtt, de nem bántam. Most a családjára volt szüksége, nekünk pedig még lesz időnk egymásra.
Akkor az egy alkalommal, mikor bejutottam mindent elmesélt az eltűnése estéjéről és az eltitkolt pénzről, amiről kiderült, hogy nem Markus fújta meg, hanem Steve. A férfit újra leültették, ám ezúttal úgy néz ki, örökre. 
Ebben az egy hónapban Helenéknél lógtam New Yorkban, hogyha bármi van, közel legyek Abbyhez. Helen tök jófej volt, a használatomra bocsátotta a vendégszobát. Brooklynnal rengeteget voltunk együtt, valószínűleg csak el akarta terelni a figyelmem, hálás voltam neki mindenért.
Általában Helen engedte, hogy akármeddig aludjak, így megdöbbenve nyitottam ki a szemem az ébresztgető mozdulatra. 
-Te mit keresel itt?-azonnal kiment az álom a szememből meglepettségemben. Abby az ágyamon ülve elnevette magát.
-Ha Mohamed nem megy a hegyhez, majd a hegy megy Mohamedhez-vont vállat, mintha csak egy szokványos dolog lenne, hogy itt ül, mikor a kórházban kéne lennie.
Szótlanul néztem rá. Nem úgy nézett ki, mint aki kórházban volt. Mármint látszott rajta: az arca kicsit beesett volt, de a szeme csillogott. Nem tűnt fáradtnak. Ugyanolyan kócosan és mosolyogva lesett, mint minden nap tette. Ahogy néztem őt kiszakadt belőlem a nevetés. Ezt a lányt egy apokalipszis se tudná leállítani.
-De tényleg, hogyhogy itt vagy?-ültem fel, hogy szemben legyek vele. A lány tekintete azonnal lesiklott az arcomról a takaró alól kiszabadult felsőtestemre, ami nem kicsit esett jól az egómnak.
-Azért jöttem, hogy elraboljalak-a mellkasomtól elszakadva felvette a szemkontaktust. Nagyon jót mulatott az értetlen tekintetemen, és én inkább nem kérdezve semmit felkeltem az ágyamból és öltözni kezdtem beletörődve a sanyarú sorsomba. 
-Hová megyünk amúgy?-tudakoltam, miközben nadrágot húztam. A barátnőm némán, leplezetlenül leste minden mozdulatomat, ami nem kicsit indított be. Elég régen kerültünk egymáshoz közel, így igazából a legkisebb szemöldökrándulása képes lenne felizgatni.
-Nézz bele a nadrágodba-Abby szája mindentudó mosolyra húzódott, nem törődve a lefagyott, zavart figurámmal. Hitetlenül csúsztattam bele a kezem a zsebembe, de amint megéreztem a papírfecnit benne csak nevettem: hihetetlen ez a lány!
Ugyanaz a négyzet alakúra hajtogatott papír volt benne, amit a szülinapom estéjén csempészett a kabátzsebembe. 2015. július 26... a mai dátum.
-Ugye nem fogod elárulni hová viszel?-kérdeztem még mindig vigyorogva, felmarkolva a földről egy tisztának tűnő pólót. 
-Miért nem jöttél többé a kórházba?-Abbyre kaptam a tekintetem. A lányról eltűnt a vidám magabiztosság, szomorúan méregetett engem. Én is azonnal elkomolyodtam.
-Másnak nagyobb szüksége volt rád-a lány kétkedően nézett a szemembe. 
Átszeltem a köztünk lévő távolságot és az ágyon ülő Abby elé térdeltem. A lány szívfacsaróan nézett engem.
-A családod azt hitte meghalsz. Nekik nagyobb szüksége volt rád-magyaráztam, és rövidnadrágjából kilógó meztelen combjára fektettem a kezem.-Én egy percre se gondoltam, hogy nem ébredsz fel. 
A barátnőm megfejthetetlen tekintettel meredt rám, de már nem tűnt letörtnek. Apró mosolyt villantott felém.
-Már azt hittem túl sok ez neked-mutatott a mellkasán húzódó hosszanti kötésre. Keserű mosollyal csóváltam a fejem.
-Ez az eddigi legostobább dolog, amit valaha mondtál-Abby fájdalmas mosolya kiszélesedett, és végre előbukkant az a jól ismert, fél-herémet-odaadnám-érte-hogy-így-mosolyogva-lássam, őszinte mosoly.
Viszonoztam a vigyort majd a testem önkéntelenül mozdult a lány után. Borzasztóan hiányzott, a kezem önmagától végigkövette a teste vonalait. Végigsiklott a ruhán keresztül a csípőjén, a derekán. A nyaka és a vállam gömbölyű íve után megtalálta a kötést a mellkasa jobb felén. 
-Mikor veheted le?-érdeklődtem, miközben megcirógattam az anyagot.
-Már levették, csak úgy gondoltam nem akarod látni-suttogta rekedten. Szorosan a szemébe nézve lejjebb csúsztattam a pólóját, hogy hozzáférjek, majd óvatosan, szinte alig érve a bőréhez eltávolítottam róla.
A sebhely sokkal vörösebb volt még, mint a többi, ami a lány testén van. Elég hosszú volt és széles, biztosan erősen fog látszani. Abby anyjának tekintetére gondoltam, amikor bement a lánya kórtermébe. Vajon mikor döntötte el, hogy megöli magát a lánya életéért? Már akkor, mikor elmondtam neki, mi van Abbyvel?
Finoman, alig az ujjbegyemmel érintve végigsimítottam a hegen, majd az ajkammal is. Abby halkan felsóhajtott, amitől úgy feszült meg a testem, mint egy felajzott íj.
Ahogy megízleltem a lány bőrét nem tudtam megállni. A szokásos vanília és virágillatot árasztotta, mélyen beszívtam. A számat egy percre se levéve a testéről az ajka felé mozdultam. Szinte mint egy éhező kaptam az ajkai után, de ő ugyanolyan hévvel viszonozta. 
Az első csókunkra emlékeztetett ez a helyzet. Akkor már annyira epekedtem a lány után, hogy szinte letámadtam és addig csókoltam, míg levegőhiány miatt el nem kellett válnunk. Most pedig a hiánya váltotta ki belőlem, hogy szinte ugyanúgy kezdeményezzek, mint elsőre.
Azonban nem akartam, hogy hamar véget érjen a pillanat. Minden erőmet összeszedve lassítottam a mozdulataimon, lassú és édes tempó váltotta fel a kezdeti hevességet. Egyszerre váltak cseppfolyóssá a tagjaim és éleződött ki minden érzékem. Megragadtam a lány derekát, hogy feljebb toljam az ágyon, én pedig fokozatosan másztam utána. Mikor már sikerült az egész testemmel a lány felé tornyosulnom Abby leheletnyit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. A szeme kékje homályos volt és minden porcikám belebizsergett a benne kavargó mély érzésekbe.
-Lekéssük a szülinapi ajándékod-suttogta Abby rekedten. Egy laza mosollyal arrébb söpörtem az útban lévő haját.
-Itt sokkal jobb ajándékot tudok kapni-a lány a mellkasomba bokszolt és nevetve rázta a fejét. 
Én igaz még nem találtam eldöntöttnek a kérdést, ő azonban igen: felpattant mellőlem és sokat sejtető mosollyal elviharzott, hogy megvár inkább kint. Én csak mosolyogva néztem utána. Hiányoztak az ilyen hülye szokásai.

...

Helen, Brooklyn és Derek kíváncsi pillantásának kíséretében léptünk ki New York utcáira. 
-Mikor engedtek ki amúgy?-kérdeztem, mikor beszálltunk a Braméktól elcsórt fekete autóba. 
-Két napja talán. Egy hónapot benntartottak, de a következő hónapban is másfél hetente kell kontrollra járnom. Biztos ami biztos.
Miközben elsuhantak mellettünk a felhőkarcolók csak Abbyt tudtam bámulni. Határozottan szorította a kormányt, magabiztosan navigált a nagyvárosi forgalomban. Már lazább volt annál, mikor először láttam volán mögött, még mindig volt benne egy kis szorongás, de tudtam, hogy idővel el fog múlni. 
-Akkor itt leszel a nyáron?-A barátnőm fájdalmasan húzta el a száját, és kerülte a tekintetem.
-Annyira sajnálom. Veled akarok lenni, de nem bírnám az ingázást. Tőled meg nem kérhetem...
-Tőlem bármit kérhetsz-szakítottam félbe. A lány feszült sóhajt hallatott, nem szakította el a tekintetét az úttól.
-Haza a nyáron nem köt semmi. Anya megértené, Alexyék pedig jönnének látogatóba néha. Helenék se bánják, ha náluk...
-Költözz hozzánk-vágott közbe a barátnőm. A szemöldököm a plafonig szaladt, mire a lány zavartan magyarázni kezdett.-Mármint Delevignékénél szoktam lakni nyáron, és igaz nincs még egy szoba, az én szobám is elég kicsi, de...
-Ők nem bánnák?-Mind a ketten tudtuk kire célzok.
-Kennedy kedvel téged, csak fél-a lány az egyik kezével a kezem után nyúlt. Megmarkoltam a sebváltó fölött.-Sky pedig imád. Naggyal is biztos megtalálnátok a közös hangot.
A hüvelykujjammal simogatni kezdtem Abby kézfejét. Éreztem, hogy ideges - megmosolyogtatott, hogy izgult a kiszámítható válaszom miatt.
-Oda megyek ahová te-a lány rám mosolygott, és megszorította a kezem. Mindketten tudtuk, hogy ez nem csak erre a nyárra szól.

...

-Ezt nem mondod komolyan.
-Ne rontsd el a meglepetést!-vágott sértődött arcot Abby, mire nem tudtam nem nevetni.
Félúton a lány leállt az út mellé, és addig nem volt hajlandó továbbmenni, amíg be nem köthette a szemem. Persze hallani sem akartam róla, de végül a lány gyerekes hisztije miatt csak beadtam a derekam és engedtem, hogy egy vastag sálat kössön a szemem elé, amin természetesen semennyire se láttam át - biztos választotta direkt ezt.
-Ugye nincsenek ilyen fétiseid?-tudakoltam, miközben a lány a tarkómnál ügyködött. Egyenesen a fülembe nevetett.
-Talán zavarna?
-Gondolkodási időt kérek-a lány csak kacagott a hülyeségeimen, majd amint a sál a helyén volt újra elindultunk.
Egy régi válogatáskazetta szólt a rádió helyett. Valószínűleg még Abby készíthette, mikor ő is rendszeresen használta ezt a kocsit. Felismertem pár számot, de inkább csöndben maradtam és hallgattam, ahogy a barátnőm halkan követi az énekest. Igaz hallottam már úgy igazán, a teljes hangját kieresztve énekelni, de egészen elvarázsolt a halk, suttogásszerű énekével. 
-Mondhatok valami hülyeséget?-hagyta hirtelen abba Abby a dalolást és még a hangerőt is lejjebb tekerte.
-Naná-kicsit habozott, és igaz nem láttam az arcát, de biztosra vettem, hogy a tekintetében elszántság ült.
-Azt hiszem zenélni szeretnék a jövőben. Imádok Castielékkel dolgozni és nem tudom. Talán lehet belőle valami...-szinte láttam magam előtt, hogy elhúzza a száját és félve rám pillant.
-Mondhatok én is valamit?
-Persze.
-Azon lepődnék meg, ha nem jönne össze-a barátnőm felhőtlen boldogsággal a hangjában kuncogott, én pedig ügyetlenül tapogatóztam a keze után. Kiröhögött.

...

Az utolsó métereket földúton tettük meg, de mielőtt szóvá tettem volna már meg is álltunk.
-Ígérd meg, hogy nem akadsz ki-igaz a tartalom idegességre utalt volna, de Abby hangjában csak vidámság csendült. 
-Ha nem akarod, hogy kiakadjak, akkor nem kéne ilyen kérdéseket feltenned-morogtam, ahogy a lány odahajolt hozzám és oldani kezdte a csomót a tarkómnál. Kinevette a zsémbes válaszomat. 
Egy elhagyatott, nagy zöldterületen voltunk. Nem értettem, mit keresünk itt, semmit nem láttam a közelben. Majd megakadt a tekintem egy kisrepülőgépen.
-Esélyem sincs, hogy nemet mondjak, mi?-A barátnőm fülig érő hálás mosolyt villantott felém, hogy nem mondtam azonnal nemet. Ezt kihasználva azonnal a repülőhöz vezetett. Bemutatott az oktatónak és a pilótának - mind a kettőt régebbről ismerte -, majd kaptunk egy gyorstalpalót, hogy mit kell csinálnunk ha fent leszünk, mint kell meghúznunk, ha ki akarjuk oldani az ejtőernyőt, mikor kell elkezdenünk futni.
Minden olyan gyorsan történt. Már a repülőn, közel a megfelelő magassághoz, Abbyhez szíjazza eszméltem fel. A lány az oktatóval csevegett, én addig teljesen elkalandoztam.
Minden, amit akkor a lány mondott testet öltött. A gépben tényleg elég büdös volt, és pár helyen zöld szigszalag tartotta össze a szerkezetet. Tényleg eszembe jutott hirtelen minden: vajon a ruhámban hagytam a telóm? Lekapcsoltam a laptopomat, hogy ne melegedjen?
Abby megszorította a kezem. Felnézett rám, a sisakjából kilógott pár vörös tincs.
-Minden oké?-suttogta. Én csak egy halvány mosoly kíséretében bólintottam. Mert tényleg mindent éreztem abból, amit azon a délutánon mondott a lány. Egyedül félelemet nem.
Az oktató kinyitotta az ajtót és a betörő levegő azonnal az arcomba csapódott. Még ekkor se izgultam.
A gép ajtajához léptünk.  Abby szorosan hozzám simult, éreztetve, hogy ha akarnánk se tudnánk szétválni. A szemében ugyanazt a nyugalmat láttam, amit az enyémben éreztem.
Az oktató utasítására megragadtam egy lelógó vascsövet, hogy lendületet vegyünk. Előre-hátra ringattam magunkat, hogy felkészüljünk az ugrásra. Az agyamat elárasztotta annak a délutánnak az emléke: a közelsége, a szikrák, amik közöttünk pattogtak. Majd a lány kiakadása, és hogy hiába nyugtattam meg, nem voltam benne biztos, hogy tényleg meg tudom-e csinálni, amit kér tőlem. De most teljesen biztos voltam.
-El tudlak kapni-Abby a mellkasomnak döntve a fejét nézett fel rám nyugodt mosollyal.
-Tudom.
És ugrottunk.


-----------------------------------------------------------------------------------



Kedves Abby!

Először is: boldog tizenhatodik szülinapot! Jó, ez nagyon szar vicc volt. 
Tudom, hogy min mész most keresztül. És azt is tudom, hogy nevetsz, mert ez hazugságnak tűnik. Hisz senki nem tudhatja min mész keresztül, csakis te. 

De mégis azt kérem tőled: tarts ki! Tudom, hogy szinte lehetetlennek tűnik a kérésem most. Nincs más körülötted, mint sötétség, és most hagytad, hogy elnyeljen. De nem sok kell, és minden meg fog változni. Minden jobb lesz. Olyan embereket fogsz megismerni, akik teljes szívedből szeretni fognak, és azok, akikről azt hiszed, hogy soha többé nem látod őket, azokkal újra egymásra találtok. Egy új élet vár, Abby. Egy jobb élet. De ahhoz ki kell tartanod. 
Sosem fogod elfelejteni. Kísérteni fog az álmaidban mindaz, amit átéltél - és néha félni fogsz a Napon is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy amint meggondolod magad és életben maradsz minden szinte csettintésre jobb lesz. Mert nem lesz az. Csak azután jön a neheze. 
Szemtől szemben kell megküzdened a démonjaiddal, és sokszor fogsz a földre esni. És sokszor akarod majd feladni. Szinte minden második másodpercben az jár majd az eszedben, hogy abbahagyod. Akkor kell a legerősebbnek lenned. Az életed a fény felé száguld, csak te háttal állsz és nem látod.
Tudom, hogy most azt hiszed, mindennek vége. Nemcsak a szeretteidet kergetted el magadtól, de minden mást is elvágtál. Hogy soha többé nem csinálhatod azt, amit szeretsz. Hogy ennyi tellett tőled, kiégtél mindenből. De tévedsz. Azt hiszed, mindent tudsz már a zenéről, és nem tud neked senki semmi újat mutatni. De hamarosan belép három srác az életedbe, akik bebizonyítják: a zenélés nem magányos tevékenység. És együtt olyat alkottok, amit a világ még nem látott.
Kérlek tarts ki! Mindenkiért. Kennedyért, Skyért, Frankért, Markusért, a nagyiért - mert ők a családod. Castielért, Lysanderért, Vicktorért: szinte ők lesznek a lüke fiútesóid. Violáért, és minden más barátodért, akiket még nem ismersz: Kentinért, Alexyért, Rosáért, Jadért. Az iskoládért, akik adnak neked egy második esélyt. A tanáraidért, akik mindig hisznek majd benned. Az osztályodért, azért a sok jószívű bolondért.
Arminért. Ugyan ő sincs még az életedben, de ő lesz az. Ne taszítsd el őt! Tudom, hogy ijesztő lesz mindaz, amit benned kelt, és a vele járó jövő szintén rettegéssel tölt majd el, de boldog leszel. Vele meg fogod tanulni újra, mit is jelent ez a szó.
William-Anthonyért. Mert az ő fogatlan kis mosolyáért minden múltbéli sérelem meg fogja érni. Igaz az első szava az apa lesz, de azért ezt megbocsátod majd neki. Mert teljes szívedből fogod szeretni. Úgy, ahogy az apját, már tizenegyedik óta.
Tarts ki Abby! Mert csak te tudsz kitörni a saját sötétségedből. Én hiszek benned.

Szeretettel, 

Mrs White

2024. február 27.




VÉGE




2018. július 14., szombat

100. FEJEZET
Halál




Hello mindenkinek!
Sok minden történt azóta, hogy kitettem a 99. fejezetet. 
Egyrészt kitört már teljesen a nyári szünet számomra is, ezzel sajna nem csak örömet hozva. Engedjétek meg, hogy egy kicsit személyesebbre vegyem ezt a bevezetőt, így az utolsó rész alkalmából.
Hisztek a sorsban? Én annyira nem, de az elmúlt pár hétben egy tök sorszerű dolog történ velem, amit el szeretnék mesélni.
Korábban írtam Abbyről elolvasni fent, a Backstage pontnál lehet, és ott azt mondtam Abbyt direkt úgy alkottam meg, hogy minden legyen, ami belőlem hiányzik, és minden, amire vágyom. Azonban az utolsó fejezetek írásakor szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem (teljesen) igaz.
Abby ugyanazokkal a belső démonokkal küszködik, mint én. Mindig ilyen alkat voltam, és észre se vettem, hogy ezt Abbybe is beletápláltam. Azonban ahogy őt megalkottam felért egy terápiával: az ő szemén keresztül éltem ki a mélyebb pontjaimat éveken keresztül, mondhatni rávetítettem az én ilyesfajta problémáimat, kompleszusaimat.
Miután erre rájöttem, az utolsó rész közepén elfogott a félelem. Mi lesz velem Abby nélkül? - Ismétlődött a kérdés a fejemben, mint egy beakadt lemez. Sötétséget és ürességet éreztem magamban, és még ezerféle mást is, amiket nem tudok szavakkal kifejezni.
Ez a mélypont talán egy hete tarthatott, mikor egy este a telefonomat nyomkodtam a nagy életkedvtelenségemben, majd hirtelen a Messenger rejtekeiben olvasatlan, 2014 és 15-ből származó leveleket találtam. 
Hihetetlenül aranyos és szívet melengető levelek voltak az akkori blogolvasóktól - és kiderült, hogy van, aki még mindig követ azóta is -, engem pedig kihúzott a letargiából. Három-négy éves késéssel visszaírtam - sorry itt is, hogy ennyit kellett várakoznotok xd -, de a válaszok minden félelmemet elmulasztottak és elkergették a sötét felhőket a fejem felől. Lányok, ha ezt olvassátok: ezer hála. És ezer hála a Messengernek, hogy így el tud tüntetni egy üzenetet, hogy az ember négy évvel később találja meg. Pont, amikor szüksége van rá.
Amíg én húztam ezt a fejezetet 150 000 kattintás gyűlt a blogra, amiért nem tudok elég hálás lenni. Egy hét múlva pedig blogszülinap lesz - a negyedik -, így akkor, 21-én várható a blog epilógusa.
Nem is tudom mit mondhatnék még. Hihetetlennek tűnik a vég, egyszerre érzem úgy, hogy legszívesebben magamhoz ölelném ezt a történetet és soha el nem engedném, másrészt épp itt az ideje az elválásnak négy év után.
Jó olvasást nektek a 100. fejezethez, és majd még az epilógussal jelentkezem. Mindenkinek további szép reggelt/napot/estét, ki mikor olvassa
Dorina :)



Csend. Halálos csend.
Nem válaszolt nekem. Én se szóltam többet. Egymás szemébe bámultunk. Úgy éreztem, hogy az a másfél év, mikor nem láttuk egymást meg se történt. Ugyanúgy nézett ki, mint minden emlékképemben, egy perce azt hittem csak képzelem őt. 
De nem csak a képzeletem játéka volt.
Nem jött közelebb hozzám, egyikünk se mozdult. A Steve-vel folytatott beszélgetésünk ismétlődött a fejemben, miszerint anyám meg akar ölni. De nem volt bennem félelem. Csak ezernyi kérdés kavargott a fejemben, a szám mozdult, de nem jött rajta hang.
Végül ő szólalt meg
-Velem kell jönnöd.


~Armin szemszöge~


Az elmúlt fél órát egy útszéléi ároknál töltöttük. Nathaniel és Kentin hánytatták a két jómadarat, Alexy meg én pedig őrködtünk. Próbáltunk nem megsértődni Castielre, mikor elküldött minket a két sráccal, hogy mi haszontalanok vagyunk, legalább csináljunk valamit, amíg ő, Lysander és Jade a lányokkal maradtak. Nem értettem, hogy mi abban a logika, hogy három srác marad a sok lánnyal, mi meg négyen kellünk két srácra. De mikor Vicktor rám támaszkodott mindent megértettem. Dajan és Vicktor elég nagydarab állatok, és hozzászámítva azt, hogy a piától mozdulni se tudtak tényleg kellettünk ennyien hozzájuk.
Mikor Dajan és Vicktor legalább talpra tudott állni, megindultunk a szállás felé. Én és Nathaniel vittük Vicktort, Alexy és Kentin pedig Dajant. Igaz a testvérem nem volt egy nagy segítség erőkifejtés tekintetében, de legalább tudta merre kell mennünk.
Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, amíg odaértünk. Még sötét volt. Csönd honolt a szálláshelyen, így amilyen némán csak tudtunk odaosontunk a bejárathoz, és nindzsákat megszégyenítően terveztünk a szobánkba lopózni. Az elképzelés több helyen is megdőlt. Egyrészt mindannyian kicsit be voltunk csípve, az ajtó se akarta az igazat, mire Dajan félrelökött minket, és nekiment. Még időnk se volt leállítani, az ajtó kinyílt - kiderült befelé nyílik -, mi pedig szembetaláltuk magunkat az egész osztállyal, a tanárokkal és nem mellesleg New York-i rendőrséggel.


~Abby szemszöge~


-Anya hová megyünk?-kérdeztem a futástól kifulladva, de ismételten nem kaptam választ.
Anyám esélyt se adott, hogy válasszak, hogy vele akarok-e menni vagy sem, azonnal karon ragadott és futni kezdett velem a sötét, New York-i sikátorokon keresztül. Igaz nem állt szándékomban követni őt, tekintve, hogy a többiek halálra aggódhatják magukat a bárnál, mégsem húztam ki a kezem az övéből. Egyetlenegy emlékképet sem tudtam felidézni, amin ilyen szorosan fogta volna a kezem, mintha attól félne, hogy eltűnhetek. 
Egészen a vonat pályaudvarig futottunk. Ott anya egy kihalt várakozóteremben megállt, körülnézett, hogy van-e rajtunk kívül valaki - természetesen nem volt -, majd végre leállt. Összegörnyedve kapkodott levegő után, de a kezemet még mindig nem engedte el. Kezdte rám hozni a frászt.
-Minden rendben lesz-mintha a gondolataimban olvasott volna megragadta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. Nyugtatni próbált, de ő sokkal rosszabbul nézett ki. A tekintete tele volt az elmúlt évek fájdalmával.
-Minden rendben van-suttogtam, és rásimítottam a két csuklójára. Anya szemét könny futotta el.
-El kell mennünk...
-Én nem menekülök anya-szakítottam félbe erélyesen, de ugyanolyan nyugodt hangon.-Nincs mitől félnem.
Anya nem mondott semmit, de láttam rajta hogy a szavaim felzaklatták. Sosem láttam őt ilyen sebzettnek. Félelem ült a tekintetében.
-Mitől félsz?-megszorítottam a még mindig az arcomra simuló tenyerét, jelezve, hogy itt vagyok, és biztonságban van. De a rettegés a szeme kékjében hatalmas viharként tombolt.
Csattanás hallatszott. Időm se volt ismételten semmire, anya a földre lökött, elém állt és fegyvert húzott elő, amit a hang irányába fordított. Rá akartam szólni, hogy tegye el, de ahogy megláttam a felénk közeledő alakot belém rekedt a szó.


~Armin szemszöge~


Dajan azonnal kijózanodott meglátva az egyenruhásokat. Felpattant és védekezően felemelte a kezét.
-Nem vagyok részeg, egy cseppet sem ittam ma-hadarta összeakadó nyelvvel és folyamatosan hátrált, míg neki nem ment Nathanielnek, aki taszított egyet rajta.
-Nyugodj már le az isten szerelmére!
A srácok rögtön vitázni kezdtek, Faraize próbálta őket csitítani, de reménytelennek bizonyult, mert már Vicktor is beszállt. Az ő logikáját amúgy se lehet érteni, de így, hogy seggrészeg volt még annyira se lehetett felfogni, hogy miről beszél.
-Mármint érted ember, a macskák nem agresszívak, csak a biotej, az egész egy összeesküvés...
-Te mi a faszról beszélsz haver?-vakarta meg a fejét értetlenül Kentin. Én nem folytam bele. Nem is figyeltem rájuk.
Franket bámultam, ő pedig engem. Az egész alakjából áradt a szokásos harag, mint általában, de most kifejezetten, ami megbénította a tagjaimat.
-Nem tartott veletek Abigail?-a hidegség, amivel beszélt megfagyasztotta a szobai légkört. Tudtam, hogy mindenki engem bámul, de csak a testemre felkúszó aggodalmat éreztem, ami percről percre növekedett.
-Utoljára a bárban találkoztunk, mikor leléptünk-sietett a segítségemre Alexy. Frank sértett állat tekintete a testvéremre villant, pár percig rajtamaradt, végig mustrálta a testét, majd csalódottan elfordult. Káromkodásfélét motyoghatott, idegesen a hajába túrt. Sosem láttam még ilyen állapotban a férfit, ami csak még jobban növelte bennem az aggodalmat.
-Mi történt?-bukott ki belőlem a kérdés. Frank másodpercek alatt összeszedte magát, az arcán nem volt többé érzelem. Jegesen meredt előre, miközben egy másik rendőr félrevonta őt.
-Nem tudjuk hol lehet-válaszolt a kérdésemre Abby nagymamája. Észre se vettem, hogy itt van, olyan kicsi Frank mellett. 
Mindig mikor ránézek elfog a sajnálat. Olyan védetlennek és törékenynek tűnik, de persze ez csak a látszat. Abby mesélte, hogy miket kellett kiállni az asszonynak, és hogy mennyire csodálja az erejét. 
Az erős nők családi vonás lehet a Smith famíliában.
-Az apja is ilyen volt-vont vállat Abby nagymamája, és végighordozta rajtunk a megnyugtató nagymamatekintetét.-Eltűnt, gondolkodott. Abby tiszta apja, fogadni merek, hogy csak olyan művészdolog, és mindjárt előkerül. 
-Ő NEM A FIAD!-rivallt rá Frank. Az egész osztály rémülten hátrahőkölt, az asszony arca megrándult a fájdalomtól de nem reagált rá. Frank borzasztóan kivolt, össze-vissza csapongott az érzelmei között. Lüktetett a halántékán lévő ér a dühtől, majd másodpercekkel később a szomorúság lelohasztotta a haragját. Most is ez történt, a mérge elpárolgott, és megtörten tette hozzá.-Ő nem Will.
Abby nagymamájára néztem. Az idős nő nem nézett a fiára, merengve elfordította a tekintetét. Valószínűleg a másik fiára gondolt.
A rendőrök átnézték a szobánkat. A közös szobánkból eltűnt a hátizsákja, fogalmam sem volt, hogy hogyan, mert együtt hagytuk el a szobát, akkor nem volt nála, a slamen pedig nem jöhetett el érte. A rendőrfőnök jegyzékbe vette a vallomásainkat, majd távozni készült. Az emberi rosszallóan méregettek minket, természetesen észrevették, hogy mindnyájunkban van egy kis pia. Próbáltunk annyira összeszedetten beszélni ahogy csak tudtunk, tisztában voltunk vele, hogy Faraize megjárhatja, ha kiderül, hogy az osztálykiránduláson volt, aki eléggé lenézett a pohár fenekére.
-Ha visszajönne, vagy megtud valamit, azonnal hívjon-kötötte az osztályfőnök lelékre Frank. Abby nagybátyát látszólag nem zavarta, hogy be vagyunk csiccsentve. Talán hozzászokott már a részeg tinikhez, nem tudom, de nem nézett le minket. Faraizén se látszott, hogy megbánta volna, hogy szabad kezet adott nekünk, inkább csak aggódóan tekingetett ránk. Pont úgy nézett ki, mint egy apuka, aki először viszi le a gyerekét egy játszótérre, és még a legapróbb szellőtől is félti.
Sose kérdeztük, hogy van-e családja.
-Biztos vagyok benne, hogy visszajön-próbált megnyugtatni minket Abby nagymamája. Egyedül ő nem tűnt zaklatottnak a helyiségben, amit őszintén nem értettem.-Abby érett, felnőtt nő, és...-Nem tudta befejezni, mert Frank cinikus kacagása belé fojtotta a szót. 
-Rohadtul nem ismered őt anya-rázta a fejét Frank. A tekintetében lévő érzelemkavalkádról Abby jutott eszembe. Neki is mindig egymással rohadtul ellentétes gondolatok kavarogtak a szeme kékjében.-Ő csak egy gyerek. Egy rohadtul problémás, beteg gyerek. 
Fagyos, halálos csönd ülte meg a szobát. Frank és az anyja némán szemeztek, mindenki más a háttérbe húzódott, tisztelve azt, hogy csak kettejükre tartozik a beszélgetés, és kicsit szégyellve, hogy végighallgatták. 
Abby nagymamája ismételten nem volt hajlandó reagálni a fia kifakadására. Látszott a tekintetében a sértettség, de talán nem akarta még jobban felhúzni Franket. Azonban a férfit éppen a hallgatás akasztotta ki még jobban. Szóra nyitotta a száját, de akkor puffanás hallatszott a lépcső felől - pontosabban a lépcső melletti szobák egyikéből.
-A mi szobánk-suttogtam, mire megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tásaságból.
-Megmondtam, hogy visszajön-húzta ki magát büszkén Abby nagymamája. Frank gúnyosan megrázta a fejét.
-A felnőttek nem az ablakon át másznak be a házba-mondta hangosan, hogy Abby is biztosan meghallja.
De mikor szobánk ajtaja kicsapódott nem Abby állt a küszöbén.


~Abby szemszöge~


Markus láttára anya megnyugodva leengedte a fegyverét. Az arcán kisimultak a félelem ráncai, a tekintetében lévő vihar elcsendesült. Az én higgadtságom azonban  teljesen felszívódott. A testvérem és a pisztoly látványa az utolsó csepp volt a pohárban.
Markust fel se ismertem volna az utcán. Lefogyott, az arca beesett volt. A haja megnőtt, és erős borosta keretezte az arcát. Látszólag elhagyta magát, és amint belenéztem a szemébe a szívemet keserűség szorította össze. A tekintetében egy idegen, megtört, szorongó férfit láttam, nem az én kicsit pökhendi, ám melegszívű bátyámat.
-Mi a fene folyik itt?-suttogtam elhűlve, még mindig a földön ülve és a szememet meresztve a csomagomat hozó Markus felé. Anya és a testvérem békésen pillogtak egymásra, azonban mikor rám néztek lehervadt az arcukról a vigyor.
Úgy éreztem ketté tudnék szakadni. Az egyik felem repesett, hogy a csonka, elbaszott családunk együtt van, a másik azonban dühös volt és zavarodott. Próbáltam a józan eszemre hagyatkozni: anyám mindig hideg volt velem, a bátyám lelépett a pénzemmel. El kéne mennem. De mélyen valami bennem örömtáncot lejtett, hogy itt vannak.
Markus a kezét nyújtotta felém, én azonban mit sem törődve a segítséggel talpra szökkentem.
-MI A KURVA ÉLET TÖRTÉNIK?!-Fakadtam ki. Anya ijedten a szája elé húzta a kezét. A bátyám is csendre intett, mire csak idegesebb lettem.-Miért vagytok itt? Miért kell elmennünk? Hová? 
-Kicsim...-anya aggódva tekintett rám, Markus pedig szinte automatikusan mozdult felém, hogy megvigasztaljon. Gúnyos kacajjal hátráltam.
-Hol voltatok mikor kellettetek volna?-a hangomat fojtogatta a sírás és a düh. Értetlenül álltam az egész előtt. Egyikük se felelt, fej lehajtva álltak, mint azok a kisgyerekek akik büntetésben vannak. Ismételten csak ironikus, hamis nevetésre futotta tőlem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Elsétáltam mellettük, a hátamra vettem  a hátizsákom, amint Markus cipelt ide és nekik hátat fordítva a szállásunk felé indultam.
-Steve meg akar ölni-megtorpantam. Steve is pontosan ugyanezt mondta nekem róla.
-Miért hinnék neked?-anya és én sokáig farkasszemet néztünk. A nő arcán az évek alatt nem sok érzelmet láttam. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy mindenki jégirálynőnek lássa. Azonban most annyi kétséget, félelmet és egyéb más villanást véltem felfedezni a szeme megszólalásig hozzám hasonló kékjében, hogy beleszédültem.
-Nem tudom.
Nem mozdultam. A hátizsákom pántját markoltam és a családomat bámultam. Mind a ketten féltéssel néztek rám.
Ennyire sose voltunk idegenek.
Ennyire sose voltunk közel egymáshoz.
-Steve ugyanezt mondta nekem rólatok-suttogtam vádlón. Anya és Markus azonnal elfehéredtek.
-Úgy másfél hónapja találkoztunk-válaszoltam meg a fel nem tett kérdést.-Két héttel azután, hogy leléptél-a bátyám ahogy észlelte, hogy róla beszélek rám kapta a tekintetét.
-Sose lépnék le. Steve megfenyegetett, hogy tűnjek el a pénzeddel, vagy bántani fog téged-határozottan ejtette foglyul a tekintetemet. Hinni akartam neki. A szeme barnája, ami a Smith család férfitagjait jellemezte szeretettel és pánikkal volt tele. Melegség öntött el a gondolatra, hogy a félelmét esetleg az én elvesztésem váltja ki belőle, és hiába próbáltam a józanság talaján maradni egyszerűen nem tudtam nem elvonatkoztatni. 
Lehet, hogy most is a szemembe hazudnak mindketten. Lehet, hogy elvágják a torkom amint adandó alkalmuk lesz rá. 
De ők a családom. 
Aprót bólintottam, jelezve, hogy hiszek neki és letettem a táskám a földre. Remegett az egész testem a ma este ért impulzusoktól, de nem hagytam, hogy látszódjon rajtam akár egy szikrája is. Higgadtnak kellett maradnom, legalább nekem.
Anyára néztem. Mióta a bár elől elhurcolt folyamatosan azon kaptam, hogy bámul. Megszoktam a kritikus tekintetét, de ez más volt. Úgy mustrálta a testem minden egyes porcikáját, mintha idegen lennék.
-Felnőtt nő vagy-suttogta szinte csak maga elé anyám, válasszerűségként, mikor észrevette, hogy rajtakaptam őt.-Azt hittem segítek azzal, ha ellöklek magamtól. Hogy végre a saját életed élet majd. De annyira fáj, hogy nem láttam, ahogy így kivirágoztál.
Anyával mindig az a tipikus se veled, se nélküled viszonyunk volt. Ő ellökött magától, én pedig annál jobban tapadtam rá. Az utóbbi években az életem központja volt a kapcsolatunk, csak akkor gondoltam újra magamra, mikor elváltak útjaink. 
Markust és anyát fürkésztem. Mind a ketten elhagytak, és mindig magamat hibáztattam érte. És igaz, hogy én voltam a kiváltó oka. A bátyám féltette a tesi épségem, anya pedig azt akarta, hogy végre éljek.
Teljes szívemből hiszek a szeretetben. Mindig szerettem őket, de nem hittem volna, hogy az elválásban nagyobb szeretet lehet, mint egy ölelésben.
Végigpörgött előttem a múlt. A sok agresszív szeretet gyerekkoromból, amikor anya kemény és hideg volt velem, mert azt akarta, hogy tökéletes legyek. Túlságosan féltett a világtól. 
Majd ahogy én mint egy majom belé csimpaszkodtam éveken keresztül apám halála utáni boldogtalanságomban. Ő pedig eltaszított, nehogy bekebelezzen engem is az ő sötétsége. 
Sose tudtuk, hogyan szeressük egymást úgy, hogy ne sebesítsük meg a másikat. Ezért csak bántottuk egymást.
-Minden oké lesz-szorítottam meg anyám kezét, és megvártam, míg felveszi velem a szemkontaktust.-Frank titeket is megvéd majd.
Láttam a szemében, hogy hisz nekem, ami feltöltött reménnyel és örömmel. Őszintén hittem, hogy kitörölhetjük a múltbéli hibáinkat. Most jobban fogjuk csinálni. 
Ott lebegett közöttünk minden ki nem mondott szó, melegen és puhán, mint egy takaró. 
De semmilyen takaró nem tudja teljesen elrejteni az embert. Mindig akad egy kis rés, amin befújhat a jéghideg valóság. 


~Armin szemszöge~


Nem tudtam levenni a szemem a férfiról. Még soha életemben nem láttam, még egy fotón sem, de amint megpillantottam rögtön tudtam ki ő.
Abby mostohaapja olyan lazasággal lépett be a szobába, mintha nem lennének csontjai. Bár olyan magas volt és vékony, hogy ez a lehetőség megfordult a fejemben. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Nem tűnt erősnek, nem tudtam elképzelni, hogy tudna valakit fizikailag bántalmazni a madárcsontozatú testével. 
Frank amint meglátta ráugrott, a férfi azonban nem mutatott ellenállást, akkor se nyekkent, mikor Frank erőszakosabban ért hozzá. 
-HOL VAN?!-Ordított a rendőr a gyönge férfival. Frankból mindig áradt az erő és a harag, de sose láttam így kikelni magából. Az édesanyja nyugtató szavaira nem reagált, csak a férfit nézte, aki nem válaszolt. Frank megragadta az ingénél fogva, úgy emelte fel, mintha nem lenne súlya. Elkerekedett szemekkel bámultam a jelenetet. Biztos voltam benne, ha a rendőr nekicsapja vagy leejti a földre az szörnyet hal.
-Frank nyugodjon le-állt mögé Mr. P, és a megérintette a vállát. 
Abby nagybátyja meg-megremegett a haragtól, de letette a erőtlen férfit. Szinte el is felejtettem, ki is ő. Már majdnem megsajnáltam, mikor azonban összecsuklott a padlón, velőtrázó kacagás rázta meg a testét. Végre felszegte a fejét, és láthattam az arcát is.
A mosolya csak rosszat sejtetett, de a vérvörös tekintete elárulta, hogy csak aljas szándékai lehetnek. Semmi félelmetes nem volt a puhány alakjában, de a szemében benne volt a Pokol.
A többi rendőr azonnal megragadta a férfit, és a lépcsőkorlátnak bilincselte, de még akkor sem hagyta abba a nevetést. Hátborzongató látványt nyújtott.
-Ó, Franklin, te mindig a rossz lányokkal kezdesz-csóválta a fejét gúnyos sajnálkozással a férfi. A rendőr nem gerjedt haragra, csupán fáradtan megdörzsölte a homlokát.
-Hol van Abby?-ismételte meg a kérdést, már higgadtabban. Úgy látszott kezdi visszanyerni a hidegvérét. Azonban a férfi mindent megtett, hogy Frank elveszítse a fejét.
-Ő is elhagyott. Te komolyan elhitted neki, amikor azt mondta, hogy visszamegy hozzád? Olyan kis naiv vagy Franklin-a vigyora kedvesnek tűnt, de a hangjából csöpögött az utálat, az ártó szándék. Felfordult a gyomrom.
Frank lerogyott a lépcsőre, a két tenyerébe temette az arcát. Az összetört alakját nézve elképzelhetetlennek tűnt a pár perccel ezelőtti haragja. Fogalmam sem volt, mi történhetett a múltjában, de úgy látszott a férfi fájó pontra tapintott.
Amint ő ezt érzékelte, a vörös szemeiben rosszindulatú fény csillogott és még jobban nevetett. A tekintetét körbehordozta a szobában. Nyájasan mosolygott ránk, szinte kedvesen, amitől kiszakadt belőlem egy epés kacaj, mire felém kapta a fejét. Felismerés villant a tekintetében.
-Abby barátja vagy, igaz?-nem is kellett, hogy válaszoljak. Elég volt, hogy úgy érezze figyelek rá, máris támadásba lendült.-Na és jó kislány? Ha kell tanács, én tudok adni. Elmondhatom, hogy hogyan szereti...
Elöntötte a szar az agyam. Ha nincs mögöttem Nathaniel és Kentin, hogy lefogjanak, valószínűleg a szart is kivertem volna a fickóból.
-Engedjetek el-sziszegtem a fiúk felé, de ők csak jobban szorítottak. A férfi újból utálatosan röhögött, ami csak olaj volt a bennem tomboló tűzre.
-Ez a célja. Be akar mászni a fejedbe, manipulálni akar. Ne törődj vele-nézett a szemembe Kentin komolyan. Igaza volt. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam, de a képek, amik megjelentek a szemem előtt erről a fickóról, ahogy rámászik Abbyre nem segítettek abban, hogy lenyugodjak. Inkább magam elé képzeltem, hogy addig ütöm a rohadt pofáját, amíg le nem hervad az a kibaszott vigyora.
-Hagyja békén a családomat végre!-fakadt ki hirtelen Abby nagymamája. A vérvörös tekintet azonnal odaszökött az idős nő irányába és új álnok tervek égtek benne.
-Családi szokás nálatok a hazugság, drága Agatha? Meddig akarsz még hazudni a fiadnak?-Frank kinevette a férfit, azonban az arcára kiült a csodálkozás, mikor Abby nagymamája nem válaszolt. Az idős nő félve tekintett a rendőrre, akin már látszott, hogy kezd a kiadás határára sodródni.
-Miről beszél?-mikor a nő nem válaszolt Abby nagybátyja ismételten tombolt a haragtól.-MIRŐL BESZÉL EZ A FASZ ANYA?!
-Gyerünk, Agatha. Beszélj a fiadnak a pénzről-hiába a férfi volt megbilincselve, mégis minket tett teljesen kiszolgáltatottá. Igaz nem találtam ijesztőnek a termete miatt, de maga volt az ördög ez a fickó.-Gyerünk!-noszogatta a nőt 'kedveskedve'.-Mesélj a fiadnak az Abby eltűnt pénzéről. Meséld el, hogy te tetted vissza azt a több ezer dollárt a számlára. 
-Hogy mit csináltál?-Frank felpattant a lépcsőről, és idegesen lüketett szinte minden ér a testén.-Pénzt adtál neki?!
-Markus elvitte a számlájáról, mikor elment-a rendőr hitetlenkedve rázta a fejét.-Nem hagyhattam, hogy megint rajta különálló okok miatt tönkremenjen az élete...
-Kurvára örülök, hogy kiderült, hogy mindnyájan orromnál fogva vezettek hónapok óta!-nevetett fel Frank keserűen.
-Mindannyitokat átvert. Most pedig azt csinálja, amihez a legjobban ért: lelép. Már ki tudja hol jár-nevetett a férfi, szinte belerázkódott az egész teste az őrült kacajába, a bilincse folyamatosan odacsapódott a korlátnak.
Minden szétesett, ahogy ezt a férfi akarta. Frank utálkozva nézett az édesanyjára, és én se tudtam mit gondoljak. Feltétel nélkül megbíztam Abbyben, és az múltkori ilyen esetből tanulva hiába akadtam ki rá, nem vesztettem el a hitem benne. Tudtam, hogy vissza fog jönni. És mindenre magyarázatot fog adni.
Hisz együtt terveztük a jövőnket. Szeret engem, és én is őt.
És néha ez is elég.

...

A rendőrök villámgyorsan hagyták el a szálláshelyet. Vagy három rendőr fogta Abby mostohaapját, aki úgy mosolygott még mindig, mint egy cukorkát kapott gyerek. Hajszálak választottak el attól, hogy nekirontsak újra, nem bírtam elviselni a gúnyt a szemében, miközben engem bámult. De szerencsére volt elég lélekjelenlétem, hogy el tudtam engedni - meg amúgy is, Kentinék még mindig lefogtak.
Abby nagymamája azonban velünk maradt, és mivel senki nem tudott aludni az idegességtől összegyűltünk az étkezőben és hallgattuk, ahogy az idős hölgy történeteket mesélt, majd Mr. P, Faraize és Mrs. Oher is csatlakozott hozzá. Mindent bevetettek, hogy eltereljék a figyelmünket a hiányzó osztálytársunkról.
De mielőtt lehúzta volna az ólomsúlyú álom a szemhéjam is csak rá tudtam gondolni.


~Abby szemszöge~

Már nem is kellett látnom őt ahhoz hogy tudjam itt van. 
Anya és Markus azonnal megfeszült. Próbáltam nyugodtan tűnni, de a testem még mindig remegett. 
-Mit akarsz Steve?-fordultam a felénk sétáló férfi felé. Az csak vigyorgott, érezte a belőlünk áradó félelmet.
-Milyen szép kis családegyesítés!-sóhajtott negédes mosollyal körbehordozva a tekintetét rajtunk. Anya erősebben szorította a kezemet, a másik kezével pedig a nadrágja korcát kutatta a pisztolya után. Pánik lobbant fel bennem - fogalmam sem volt, hogyan állíthatnám meg a közelgő katasztrófát.
-Húzz el innen. Már nem félünk tőled-néztem a vörös szempárba összekaparva a határozottságom utolsó megmaradt szikráit. De persze tudta, hogy hazudok.
A kezében voltunk. Talán ez volt a terve végig: újra összehoz minket, majd mikor azt hisszük, minden rendben lehet, akkor viszi be a végső ütést, amitől mindannyian padlóra kerülünk. 
Steve vigyora a füléig ért, ahogy látta rajtam, hogy végre leesett nekem, hogy az egész neki csak egy játék. Tudta, hogy olyan törékenyek vagyunk, hogy elég kisujját mozdítania, és összeomlunk, mint egy kártyavár.
Legszívesebben térdre esve könyörögtem volna neki, hogy hagyja meg ezt nekünk még egy kicsit. Olyan új volt és csodálatos. Talán csak vak remény táplálta képzelgések. De lehet akár egy új élet. 
Egy jobb élet.
Steve azonban figyelmen kívül hagyta az esdeklő tekintetem. A vörös szempár mint valami fegyver a bátyámat vette célba.
-Üdvözöllek újra az Államokban, fiam!-oldalra biccentette a fejét. A mozdulat szinte ártatlannak, gyermetegnek tűnt, ami még inkább felkavarta a gyomrom.
Markuson eluralkodott a pánik. A tekintetét idegenné tette, a testét pedig erőtlenné. A szája reszketett, és hiába volt résnyire nyitva nem jött ki hang belőle. Hiába szólongattam, valahol nagyon mélyen volt magában.
A testvérem térdre esett és magzatpózba tekeredett a földön. Elöntött a jeges félelem, azonnal felé vetődtem kiszakadva anyám szorításából. Fogalmam sem volt, hogy mi válthatott ki belőle ilyen mély rettegést. Mindig azt hittem Markus nem volt ott az elmúlt öt évben. Azt hiszem tévedtem.
A bátyám az ölembe temette a fejét, a kezeivel ott kapaszkodott belém ahol ért. Rázta a testét a zokogás. A haját simogattam és csitítgattam, de nem hallott engem.
Steve olyan elégedetten vigyorgott minket nézve, hogy az undortól könnyek lepték el a szemem. A harag azonban, ami iránta fellobbant bennem, amiért Markust ilyen állapotba tudta hozni felszárította a könnyeket.
-Elég-Steve szemében a dühöm láttán pajkos fény villant. Jól szórakozott rajtunk, esélyünk se volt rá, hogy békén hagyjon minket.
Fémes kattanás jelezte, hogy végleg elvesztettünk mindent. Rá se bírtam nézni anyára.
Félelmetes, hogy hogy tud minden tizedmásodpercek alatt tönkremenni.
Steve kicsattanó örömmel nézett anyára és a kezében lévő fegyverre. Az arca eltorzult a boldogságtól, a horrorfilmbeli gyerekekre emlékeztetett.
-Oh, Beverly, belőled meg mikor lett anya?-Anya reszketegen sóhajtott fel, hatalmas indulatot rejtett a hangja. Meg szerettem volna nyugtatni, de nem tudtam ránézni. Olyan biztosan száguldottunk a vég felé, mint egy csak gázt taposó, bekötött szemű fickó.
-Mert a múltban nem voltál az-provokálta tovább Steve anyát, nevető hangon.-Hagytad, hogy a lányodat megverjék és megbasszák minden nap... Milyen anya az ilyen?
Fájdalmasan hunytam be a szemem. Sosem meséltem el senkinek  Arminon kívül a megerőszakolást. Egyszerűen nem maradt erőm, hogy bevalljam, hogy nem csupán a testemet és a mentális egészségemet tette tönkre Steve, de még be is mocskolt.
És tudtam, ha Kennedy vagy Frank megtudná, megölné őt.
-Mondd, hogy nem igaz-suttogta anya. A hangjában nem volt élet.-Kérlek...
Markus abbahagyta a sírást, igaz a teste még reszketett. A haját simogattam, haboztam. Egy szakadék szélén egyensúlyoztunk, de közelebbinek tűnt a sötétség, mint a biztonságos talaj.
-Nem éri meg-néztem anya szemébe komolyan. Tudtam, hogy ő is tud arról a cérnaszálról, ami tart mind a hármunkat a leeséstől. De ahogy ezek a szavak elhagyták a szám lerázta magáról.
-Te megérsz.
Az évek alatt megtanultam, hogy ezerféle hang létezik. A zenén keresztül egészen a fájdalmon és a kéjen át. 
Ám azt nem tudtam, hogy a zuhanás lehet olyan halk, mint egy pisztolyból kilőtt golyó fütyülése.


~Armin szemszöge~


Reggelre minden tagom elzsibbadt az asztalon való alvástól. Lassan ébredezett az étkező, szinte hallani lehetett a kényelmetlen alvás okozta csontropogásokat és fájdalmas nyögéseket. 
Nem aludtam sokat, azt a kevés időt, mikor sikerült elaludnom is szinte éberen töltöttem. Összeragadtak a szemeim az álmosságtól, de esély se volt arra, hogy pihenni tudjak. A barátnőm jutott eszembe. Körbehordoztam a tekintetem a szobán de nem látszott, hogy valaki bármi újat is tudott volna. 
Az érintésre a vállamon összerezzentem. Abby nagymamája mosolygott rám, a szemeiben szomorúsággal. Egy csésze kávét tett elém, és igaz, hogy nem kávézom, de meghatott a gesztus. Hálásan rámosolyogtam és belekortyoltam az italba. Borzasztó volt, nem volt benne semmi. Soha nem fogom megérteni hogy tudja így inni Abby.
A reggelinél minden barátom tekintetét a testemen éreztem. Egy falat se ment le a torkomon. Láttam rajtuk, hogy aggódnak. Meg akartam nyugtatni őket, hogy jól vagyok, de akkor egy rendőr jelent meg az ajtóban. Az feszült, kissé pocakos zsaru körbehordozta a tekintetét a helységen. Abby nagymamája idegesen pattant fel a helyéről. Az összeszedett maszkja meg-meg repedezett, és igaz csupán másodpercek erejéig, de félelem suhant át az arcán. 
-Frank őrnagy parancsára velem kell jönnie.
-Mi hír van Abbyről?-kérdezte Faraize.
-Nem kaptam semmilyen utasítást azt érintően, hogy tájékoztatnom kéne bárkit is-darálta robothangon a kövér pacák, mire felment bennem a pumpa. Már majdnem ráeresztettem a pasira minden felgyűlt haragom, mikor Abby nagymamája a szemembe nézett.
-Jöjjön velem.
-De...-ellenkezett a pocakos férfi, de Abby nagymamája rögtön beléfojtotta a szót.
-Jaj, hallgasson már el!-legyintett a zsarura az idős nő, és megvárta, míg elindulok. Útközben belémkarolt - egész testében reszketett. Szó nélkül megszorítottam a kezét. Megtisztelve éreztem magam, hogy előttem ki meri mutatni a gyengeségét.


~Abby szemszöge~

Az idő nem létezik. Fogalmam sincs mióta ülök ebben a teremben, nincs itt óta. Csupán találgatni tudok a fenekem zsibbadtságából és az előttem ülő férfi kávéjának mennyiségéből. 
Már órák óra kérdezgethet. Robotszerűen kérdez, én robotszerűen válaszolok. A terem tele van, nyilvános a vallomástételem. Több száz tekintetet érzek a kórházi ruhámba fúródni, legszívesebben a hajamat tépném. Úgy érzem mindent elmondtam, de valahogy semmit. A szavak gondolkozás nélkül kicsússzanak a számon, de valami mindig bennem marad. Rátelepedik a mellkasomra, lerakódik a tüdőmben és nem kapok levegőt.
El akarok menni innen.
-Létesített önnel a mostohaapja szexuális kapcsolatot akarata ellenére?-az eleve fagyos levegő szinte jégtömbökké fagy körülöttem. Most az egyszer, mióta leültem ide nem válaszolok azonnal.
Nem nézek senkire. Az előttem lévő asztal famintáját bámulom. A szemem sarkából látom, hogy a férfinél vannak a laboreredményeim. Én magam csak egyet olvastam el.
Hallom, ahogy valaki előrehajol a székében. A recsegésből ítélve Kennedy lehet az, neki nem tudnak olyan széket adni, ami hang nélkül tűrné a hatalmas fiút. Szorosan összezárom a lábam az asztal alatt. 
Hüvelyi és rectalis erőszak nyomai. Repedések a hüvely felső részén, ánusz környéki sérülések, végbélnyílást ért nagyobb trauma jelei...
-Nem.
-Erőszakról írnak-utal a kórlapokra, de nem olvas fel belőlük, amiért hálás vagyok. Keserű nevetés rázta meg a testem, elszakítom a tekintetem az asztaltól. Hallom a fülemben a saját sikolyom, de bennem marad.
Az ajtóban Frank áll egy másik rendőrrel. A férfi megfejthetetlen tekintettel mered rám.
-Keményen szeretem. Szeretem a fáj-az eddig együtt érző hullámok, amik felém áramoltak megváltoznak. Érzem a ki nem mondott ribancot és kurvát a fejem felett lebegni, a féltésből és a szeretetből meghökkenés, undor esetleg iszony lett.
Összeszedem minden erőmet hogy felvegyem Frankkel a szemkontaktust, de az ő a szorosan összefont lábamat bámulja.
-Miért?-az előttem ülő férfi robothangjában értetlenség. Egyenesen a szemébe nézve válaszolok.
-Mert már csak a fájdalmat érzem.


~Armin szemszöge~


A magánkórház hatalmas épületrendszerében időbe telt, mire megtaláltuk Abby nagybátyját. A férfi összegörnyedve ült egy műanyag folyosói széken, haloványnak és megtörtnek tűnt. Sajnáltam őt, szinte fel se ismertem az erős, férfias kiállása nélkül. 
Az idős nő, amint meglátta a fiát kiszakadt a karjaim közül. Frank meg se próbált már tettetni, tekintete üres volt és kétségbeesett. 
-Mi történt?-támadta le az anyja a rendőrfőnököt. Ő keserűen nevetve rázta a fejét.
-Bárcsak tudnám. Minden annyira elbaszott-elgyötörten a tenyerébe temette az arcát.-Tegnap megszökött az a fasz Steve. Kijátszotta az egyik őrt, megszabadította magát a bilincsből, és egyszerűen elsétált. Szerencsére az egyik zöldfülű épp kint gyújtott rá, így tudtuk merre ment, követtük. Egy ponton elvesztettük ugyan, de végül sikerült megtalálnunk, és mint az sejtettem, nem volt egyedül. Ott volt Markus, Beverly és Abby, aki eszméletlenül feküdt-hitetlenkedés hallatszott a hangján, mint aki maga se érti, hogy történhetett mindez. 
Elhagytak a szavak. A gyomrom felkavarodott, és epe kezdte marni a torkom, ahogy magam előtt láttam a barátnőm magatehetetlen, mozdulatlan testét. 
Ez csak egy rossz álom.
-Meglőtte?-suttogta sokkolva Abby nagymamája. Frank megrázta a fejét.
-Szívinfarktust kapott, majd leállt a szíve. Próbálták újraéleszteni, de a szíve már túl gyenge ahhoz, hogy életben tartsa. Most gépekre van kötve.
Abby nagymamája megsemmisülten rogyott le a fia melletti üres székre. Mint már annyiszor, most is csend ült ránk. Egy teljesen újféle csend, amiben nincs más, csak néma sikítás.


~Abby szemszöge~


Minden elbaszódott.
A fegyver hatalmasat dördült, Steve mint egy liszteszsák, a saját vérében terült el a földön, anyám a pisztoly visszaható erejétől a földre esett.
Úton vannak értünk. Biztosra veszem, hogy valahol az állomáson meghallották a lövéseket. Pár percünk van a rendőrök érkezéséig.
Markus kirobbant az ölelésemből, szinte ráugrott Stevere. Utánakiabáltam, de nincs itt. Időm sem volt reagálni, a testvérem az eszméletét vesztett férfi fölé hajolva, puszta kézzel tépte ki a golyót a testéből.
-Sose tudják meg, hogy mi voltunk. Húzzunk el!-a keze vérben úszott. Anya elkerekedett szemekkel bámult rá, de én megértem a tekintetében ülő tébolyt. 
Amíg a bátyám anyámat rángatta Stevehez léptem. A golyó egy nagyobb erénél találhatta el, mert ahogy Markus eltávolította a golyót spriccelt a vér a sebből, ilyen tempóval akár pár perc alatt is elvérezhetne.
Nem éreztem elégtételt, ahogy őt néztem. Sem félelmet, igaz még mindig remegett az egész testem. Gondolkodás nélkül letéptem a ruhám aljából egy hosszabb darabot és a férfi mellé, a még meleg vérébe térdepelve próbáltam hozzáférni a sebhez.
Anya és Markus amint észrevették, hogy mit csinálok némán bámultak rám. Láttam a tekintetükben hogy tudják, hogy vége. 
-Menjetek.
-De...
-Húzzatok el!-csattantam anyára, belefojtva minden szót. A halványzöld anyag azonnal vörös lett, amint a seb közelébe ért. A kezem még jobban reszketni kezdett, megnehezítve ezzel, hogy egy normális nyomókötést tudjak a sebre applikálni, hogy legalább addig kibírja, amíg meg nem érkeznek a mentők.-Én könnyen megúszom ezt. Fedezlek titeket. 
Szigorúan néztem anyám kék szemébe. Nem láttam megbánást, vagy sokkot a lövés miatt. A félelem, ami egész este szorongatta őt átalakult fájdalmas belenyugvássá.
Markus folyamatos harcot vívott magával. A pár perccel ezelőtti őrjöngését szorongás váltotta fel. Valószínűleg sokk taszította ilyen mélyre magába. Összeszorult a szívem, ahogy néztem, ahogy áll és úgy mered rám, mint egy kisgyerek, tehetetlenül. Anyának is kézen kellett őt fognia, terelgetnie, mert anélkül nem tudott semmit sem csinálni.
Anya felém rúgta a pisztolyt és egy utolsót biccentett felém, mielőtt nekem hátat fordítva elindultak volna. Fájdalom hasított belém a távolodó alakjukat nézve - már azelőtt vesztettünk, mielőtt igazán esélyünk lett volna elkezdeni.
A kötést csak azután mertem elengedni, hogy már nem szivárgott belőle vér. A mellkasom szorítani kezdett, és levert a hideg veríték, ahogy a fegyverért nyúltam. A ruhámban megtöröltem, hogy ne maradjon rajta anyám ujjlenyomatából. Az egész testem úszott a vérben, minden lelki erőmet össze kellett gyűjtenem, hogy tartani tudjam magam - bár a légzés nehezen ment.
Nem vettem észre a jeleket. Annyi minden történt ma, és teljesen máshol voltam, de  mégsem értem, miért nem vettem észre amit a testem üzen nekem a folyamatos remegéssel és fájdalommal. 
Felegyenesedve nyílalt bele a kín a mellkasomba, olyan erővel, hogy rögtön újra térdre estem. Sosem éreztem még ilyen erőset, azonnal pánikba estem. A fájdalom továbbcikázott a vállamba, a hátamba és az állkapcsomba, még a fogaimban is éreztem. A kezemet rászorítottam a szívem tájékára, a szemem felakadt. 
Szirénák hangja ütötte meg a fülem. Végső kétségbeesésemben ordítani kezdtem, hátha meghallanak, de minden erőm elhagyott.
Ezerszer elképzeltem ezt a pillanatot. Tudtam, hogy egyszer meg fog történni. De hogy így, azzal engem is meglepett az élet.
Az utolsó dolog, amit hallottam az anyám kétségbeesett sikítása  volt, majd minden mély csendbe burkolózott.


~Armin szemszöge~


Abby mindig is tudta, hogy egyszer ez bekövetkezik. Tudta, hogy a szíve egyszer véglegesen beadja a kulcsot. Talán azzal a célzattal, hogy megkönnyítse azoknak a dolgát, akik itt maradtak pontos leírást hagyott hátra szinte mindenről. 
Például meghagyta, hogy a kórtermébe nem mehettünk be, még a kis ablakot is letakartatta. Nem akarta, hogy az utolsó emlékünk róla az ezer csövön lógó teste legyen. Meghatározta, hogy nem tarthatják gépekkel életben. 
-Nem tudsz tovább küzdeni érte Frank. Ő nem így akarná-mondta egy ismeretlen férfi a rendőrnek. Abby nagybátyja nem nézett a ráncos kutyára hasonlító férfira. 
A lány kórterme előtt álltunk. A csukott ajtó és a letakart ablak előtt. Olyan volt, mint egy zárt koporsó.
Az ismeretlen férfi tovább beszélt, de értelmetlen háttérmorajjá tompult a fejemben. Legelőször megkönnyebbültem, hogy nem lőtték meg Abbyt, fel se fogtam, mit jelent egy szívleállás. Zárt ajtókat. Fekete mindenséget.

...

Elhagytam a Smith családot, és egész nap a kórházban keringtem, mint egy kísértet. A lány járt a fejemben, hogy ő is ezeket a folyosókat rótta. 
Talán ezen a széken ült. 
Talán erre a korlátra támaszkodott.
Nem hittem el, hogy Abby meg fog halni. Nem volt képes az agyam befogadni ezt a tényt, lehetetlen opciónak tűnt, hogy ez megtörténjen. Annyi minden történt, és még annyi minden vár rá. Amennyire ismertem Abbyt tudtam, hogy el nem szalasztaná ezeket a dolgokat.
Az agyam teljesen kikapcsolt, már azt se tudtam merre járok. Senki nem állított meg, és nem tudom, hogy azért, mert hülyék és hagyják, hogy egy full idegen fickó csak úgy császkáljon, vagy mert látták, hogy most nem igénylek társaságot és tiszteletben tartották ezt.
Épp csak annyira figyeltem, hogy ne essek el, így az egyik kórteremből kinyúló kezet se vettem észre, csak azt érzékeltem, hogy megragad és behúz a szobába. A hirtelen lendülettől szinte begurultam. A fejem rögtön kitisztult a becsapódó ajtó hangjára, de belém fagyott a szó.
-Markus?-a szám tátva maradt. Az emlékeimben élő öntelt, flegma Markus nem ez az ember volt, aki előttem állt a kórházi ruhájában, reszketve, félelemmel a szemében.
-Segítened kell-hangja nem volt magabiztos, szinte minden kiejtett hangban megbicsaklott. Teljesen összezavart.
-Miben?-feltápászkodtam a földről, de a fiú azonnal visszalökött.-Hé!
-Még meglátnak!
-Kik?-értetlenkedtem.
A fiú nem válaszolt. Idegesen az ajtó üvegéhez nyomta az arcát, mintha valaki bármelyik sarokból ráugorhatna. Először csak azt hittem, hogy sokkos állapotban van a történtek miatt - bármi is történt -, de már komolyan elkezdtem érte aggódni.
-Minden oké, haver?-Markus elvált az ajtótól és közvetlenül mellém telepedett, kínosan közel. Próbáltam egy leheletnyit elhúzódni, ő azonban megragadta a kezem és mélyen a szemembe bámult. A tekintetében lévő hatalmas zavarba beleszédültem.
-Meg kell keresned az anyámat-időm se volt lereagálni a kérést, Markus erősebben szorította a kezemet és még közelebb nyomult hozzám, és annyira lehalkította a hangját, hogy én is alig hallottam amit mond.-Nem hagyhatod, hogy lekapcsolják.
Próbáltam megnyugtatni a srácot, de meg se hallott. Tényleg valami komoly gondja lehetett, mert csak ismételgette önmagát, meg se hallva engem, a szemében percről percre növekvő tébollyal.
-Oké, Markus-egyeztem bele végül. A hideg futkosott a hátamon már a sráctól, és igaz, hogy sajnáltam, de mivel úgyse tudtam vele mit kezdeni, ezért inkább felvettem a nyúlcipőt.-Megkeresem az anyádat.
A srác rögtön kilökdösött az ajtón, ügyelve, hogy még véletlenül se lássa meg őt senki. Tanácstalanul meredtem az ajtóra, de végül nem tehettem mást, mint otthagytam.
Mi a franc történt tegnap?

...

Egy kedves nővér útbaigazításának hála hamar megtaláltam Abby anyjának szobáját. Megköszöntem a nőnek a segítséget, de miután otthagyott engem a szobaajtó előtt haboztam bemenni. 
Rengeteget hallottam a nőről. Tudom, hogy Abbyvel nagyon hasonlítanak, és tudom, hogy attól eltekintve, hogy nem nagyon jöttek ki soha, és rossz anya is volt Abby szereti őt. Ha szidták az asszonyt, ha jogosan is azonnal a védelmére kelt. Hiába okozott neki komplexusokat, mire felnőtt. Teljes szívéből szerette az édesanyját. Ez adott erőt ahhoz, hogy benyissak az ajtón. De amint megláttam a nőt lefagytam újra.
Vannak pillanatok, amikor tudod, hogy erre örökké emlékezni fogsz. Amikor talán az életed nem is változik meg, de mindenképp megborul, és talán sosem fog visszatérni teljesen az eredeti kerékvágásba. Mikor megláttam Abby édesanyját az egy pontosan ilyen pillanat volt.
Az ajtó hangjára Abby anyja felkapta a fejét és azonnal rám emelte a tekintetét. Mintha az évekkel későbbi Abbyvel néztem volna farkasszemet. Nem volt olyan magas, és nőiesebb alakja volt, de minden részlet, amit szerettem a barátnőmben megegyezett az anyjával. A szeme, a bőre színe, a haja, a szája... Teljesen lesokkolt az élmény, ügyetlenül markoltam a kilincset.
-É-én...
-Tudom ki vagy-a hangja is lágyabban csendült, mint a lányáé.-Tudom, hogy Abby barátja vagy. Hogy van Abby?
A hangjában lévő félelem észhez térített. Gyorsan becsuktam az ajtót, de nem mentem közelebb. Ő se mozdult meg, nem lépett közelebb hozzám, továbbra is az ablak mellett ácsorgott.
-Le fogják kapcsolni a gépekről-nem gondolkodtam azon, hogy esetleg hazudok neki. Az ő lánya, mindenképp tudnia kellett az igazságot. Valamiért úgy éreztem megbízhatok benne. 
A nő lerogyott a legközelebbi kórházi ágyra. Eddig észre se vettem, hogy mennyire kivan. A szeme környéke kialvatlanságról és sírásról árulkodott, az egész alakja sebezhetőnek tűnt. Fogalmam sincs miért nem tűnt fel, amint beléptem a szobába - talán annyira koncentráltam az Abbyvel való hasonlóságokra, hogy nem is figyeltem igazán az asszonyra.
-Tudod hol van?-bólintottam.-Oda kell vinned.
-Nem lehet bemenni hozzá. Ő kérte-Abby anyja egy gúnyos kacaj kíséretében megrázta a fejét.
-Cseppet sem érdekel-magabiztosan bámult a szemembe. Éreztem, hogy tervez valamit, de nem kérdeztem. De nem is ellenkeztem.
-Megteszek amit tudok.

...

Az esti vizitek után, miután a kórház valamennyire kiürült és vége lett a látogatási időnek indultunk meg Abby kórterme felé. Az asszony furcsán céltudatosan lépkedett, de a Markussal való találkozásom után inkább nem kérdezősködtem.
-Tiszta a levegő-kémleltem ki előre a kórterem előtti folyosón Franket vagy bárki mást keresve. A nő komoly arccal biccentett, majd nagy meglepetésemre magához húzott. 
-Kérlek vigyázz majd rá!-suttogta a fülembe, miközben szorosan ölelt magához.-Szeresd őt úgy, ahogy megérdemli!
-Úgy lesz-szorítottam vissza nyugtatólag. 
Hamar eltolt magától és határozottan az ajtóhoz lépett. Az nem volt bezárva, Abby anyja könnyedén becsusszant. Visszanézve rám egy fénytelen kis mosolyt villantott felém, majd eltűnt. 

...

Egy árva lélek se volt az osztályon, de én mégis úgy szobroztam Abby szobája előtt, mintha odaszögeztek volna. 
Rossz érzés költözött a mellkasomba. Abby anyja már nagyon régen bent volt, semmilyen hangot nem hallottam bentről. Eljátszottam a gondolattal, hogy bekukkantok, de elvetettem. A barátnőm azt akarta, hogy ne lássuk így, akkor ezt tiszteletben kell tartanom.
Már majdnem távoztam, mikor lépteket hallottam magam mögül. A pánik gomb azonnal bekapcsolt az agyamban, figyelmeztetőleg megkocogtattam Abby kórtermének ajtaját majd rögtön szembefordultam a váratlan látogatóval.
Kayden hatalmas alakja szinte árnyékba vonta az egész folyosót. Megviseltnek tűnt, valószínűleg nem régen szállhatott le a repülőről. A szemében szomorúság ült, de amint meglátott azonnal átcsapott haragba.
-Te!-Nagyot nyeltem. Úgy közeledett felém, mint egy hatalmas vadállat. Elbúcsúzhattam az életemtől.
-Milyen barát vagy te, bazd meg?! Hogy a faszba történhetett meg ez? Miért nem vigyáztál rá?!-akkora erővel taszított a falnak, hogy levegő a tüdőmben rekedt. De nem ez fájt a legjobban. 
Minden szava igaz volt. Tényleg nem szabadott volna egyedül hagynom egy olyan este után, ami ennyire érzelmileg megterhelő volt neki, hiába viselte jól. 
Kennedy a falnak préselve tartott. Az alapból barátságos vonásait eltorzította a harag. A szeme teljesen feketének látszott, folyamatosan az arcomba fújtatott.
-Megölted a testvéremet-lejjebb vette a hangját, amiben tombolt a méreg, de érezni lehetett rajta a bút is.-Ezért én is meg foglak ölni.
Tágra nyíltak a szemeim. Átéreztem a srác fájdalmát, hiszen nekem Abby a barátnőm, és megérettem a reakcióját is: ha bármi hasonló történne Alexyvel vagy Tinával én is tutira kinyírnám a srácot. De nem tagadhatom azt sem, hogy nem kicsit szartam össze magam a szavaira. 
Az éles sípszóra mind a ketten lefagytunk. Kennedy úgy dobott le, mint egy rongybabát és azonnal a Abby szobájához vetődött. Feltápászkodva a földről habozás nélkül utána eredtem, de a lábam a földbe gyökerezett a látványra.
Abby félig leesve feküdt az ágyon, a csövek kihúzódtak a testéből, azért jeleztek a gépek.
Az anyja pedig fölötte, vérbe fagyva élettelenül, legutoljára magához ölelve a lányát.


~Abby szemszöge~


Ahogy kinyitottam a szemem éreztem minden fájdalmat. A feszítő érzést a heg körül, hogy nehezen kapok levegőt, hogy a fejem még mindig súlyos volt az altatás után.
De még sosem éreztem magam ilyen súlytalannak. Felszabadultnak. Boldognak.
A kórtermen nem volt a folyosóra néző ablak, az ajtó és a rendes ablak is le volt lakatolva. A nővérhívó megnyomása után is jó pár percet kellett várnom, mire az orvosom belépett a szokásos köpenye fölött egy műtősruhához hasonlót viselve. 
-Örülök, hogy felébredt-mosolygott rám a férfi, ám a mosolyában szomorúság villant. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogy hogyan fogjon bele, én azonban közbevágtam.
-Tudom, hogy ő már bennem van-a férfi meglepve nézett rám, bár nem tudom, hogy az lepte-e meg, hogy tudom, vagy a megfogalmazás.
-Heterotóp szívátültetés hajtattunk végre magán-már vártam, hogy bonyolult orvosdumába fogjon, azonban ez nem történt meg. Zavartan megvakarta a tarkóját.-Az édesanyja kioltotta a saját életét, hogy a magát megmentse, így azt gondoltam, hogy... hogy nem választhatom szét magukat.
-Köszönöm-suttogtam megilletődve, a hálától kissé elérzékenyülve.-Tudja, úgy képzelem - tudom, hogy biológiailag lehetetlen - , de hogy az én szívem és az övé összefonódva dolgoznak. Mintha egymást ölelnék a nap minden percében.
A férfi apró mosollyal, kissé párás tekintettel válaszolt.
-Ez pontosan így van.

...

Egy teljesen steril kórteremben kellett lennem, mivel bármilyen fertőzés veszélyes lehet a nagy műtét utáni megfáradt szervezetemre. Senki nem léphetett be, az orvosoknak és a nővéreknek is be kellett öltözniük, hogy beléphessenek. 
-Ahogy magát ismerem, pár nap és átmehet az osztályra-kacsintott rám az orvos mire mosoly terült szét az arcomon.-Na de megyek, még tájékoztatnom kell a magáért aggódó fél várost, hogy minden oké-utoljára rám mosolygott, majd elhagyta a szobámat.
Amint magamra hagyott felkeltem az ágyból, és az infúziós állványt magam után húzva az ablak elé telepedtem.
Felismertem az osztálytársaim szüleit a kórház előtt várakozó embergyűrűben. Valószínűleg a gyerekieket várhatták, akik már ki tudja mióta itt dekkolhattak miattam. 
Az épületből nemsokára kiszivárgott a 11.b. Nem vigyorogtak, mint a kiránduláson - sokkal inkább úgy néztek ki, mint egy történelem tz előtt. 
-Hé!-Mr. P vett észre először. A többiek követték az irodalomtanár tekintetét, majd ahogy ők is kiszúrtak vadul integetni kezdtek. Elég idiótán néztek ki, hogy ugrálva kalimpálnak a kezükkel, de imádtam őket, amiért ennyire őrültek. Én is visszaintegettem, igaz csak az egyik kezemmel, a másikkal szorosan fogtam a infúziós állványt - még nem álltam olyan biztos lábakon.
A tekintetem önkéntelenül kutatta a fekete fejet a tömegben. A szemem szinte azonnal rátalált. Nem hallottam, de le tudtam olvasni a szájáról, mert csupán egyetlen egy szót mondott.
-Egy napja itt ültek-meglepetten fordultam hátra a nagybátyám hangjára. Az ajtóban állt, szigorúan a szobán kívül.-Nagyon szeretnek téged.
-Én is nagyon szeretem őket-mosolyogtam a férfira. Ő is elég megviseltnek tűnt. Az egész arca sápadt volt, a szeme alatt hatalmas sötét karikák ültek. Biztos nem aludt, de valami egészen más is volt a tekintetében.
A karjait összefonta a mellkasa előtt és tetőtől talpig végigmért. Nem nézett a szemembe, amit egészen ritkán csinált, így aggódni kezdtem érte.
-Sajnálom.
-Ugyan mit?-próbáltam bátorítóan mosolyogni rá, de a szeme barnája sötét maradt.
-Én azonnal a legrosszabbat feltételeztem rólad. Egyáltalán nem bíztam benned-a hangjában csak düh volt, de mind magára irányult. Nem haragudtam rá, inkább sajnáltam őt, amiért ennyire utálja magát ezért. 
-Azért még otthon lakom?-poénkodtam, mire a rendőrből végre kiszakadt egy halk kuncogásszerű.
-Olyan bolond vagy-ingatta a fejét hitetlenkedve.
Rámosolyogtam.
-Kérdezz.
-Honnan tudod, hogy kérdezni akarok?-mosolyodott el őszintén a férfi. Vállat vontam.
-Ismerlek-Frank egy pillanatra elfordította a tekintetét, tétovázott.
-Miért mentetted meg?-Stevere gondoltam. Tönkre tette az életemet, de mégsem volt bennem kérdés, hogy segítek-e neki. 
-Miért hagytam volna meghalni?-A nagybátyám tekintete ellágyult, miközben engem nézett.
-Túl jó ember vagy-megmosolyogtatott, hogy a férfi ugyanolyan béna az érzelmei kommunikálásban, mint én. De nem kellett mondania, éreztem a szavain.
-Én is szeretlek.

...

Anyám temetését két hét múlva tartottuk, mikor kiengedtek a zárt részlegről és Markus állapota stabilizálódott. 
A bátyámnál PTSD-t állapítottak meg. Orvosi segítségre szorul, hogy fel tudja dolgozni a traumát és legyőzze a betegséget. Olykor még zavart volt, lassú lépésekkel haladt a gyógyulásban. De én száz százalékosan támogatom, amiben csak tudom: örülök, hogy visszakaptam a bátyámat.
Anyát nem messze apától, egy fűzfa árnyékába temettük el. A temetésen ott voltak anyám barátai, családja rajtunk kívül nem volt. A Banda is eljött, hogy támogasson, sőt, még Tina is.
Tina felkereste Markust a kórházban és ott volt neki az elmúlt két hétben. Markust az elmúlt egy évben folyamatosan zsarolta Steve, ezért kért Markus Tinától pénzt, és inkább megjátszotta a seggfejet, hogy Tina szakítson vele, nehogy még jobban bántani tudja a lányt. Mindkettejükön látszik, hogy még mindig totál egymásba vannak zúgva - Alexyvel egymásba kulcsolt ujjakkal várjuk, hogy mikor jönnek össze újra. 
A szertartás csendes volt. A pap hosszú beszédet mondott az önfeláldozásról és az anyai szeretetről, és anya barátai sztorikat meséltek arról, amikor fiatal volt.
Anyám nem volt tökéletes. Ő is család nélkül nőtt fel, sosem tudta, hogyan szeressen másokat. De nem volt gonosz. Csak túlságosan félt mindentől, és minket is óvott mindentől. Leginkább saját magától.
Markus némán búcsúzott tőle, a földet a markából egy könnycsepp kísérte. Én nem sírtam. Nem éreztem szomorúságot vagy dühöt többé. Szeret engem. És én is őt, bárhol is van.
A koporsójára dobtam a földet, és csak némán ugyan, de végre elmondattam neki szemtől szemben, hogy mennyire szeretem.
Nemcsak apám lánya vagyok. 
Hanem anyámé is, és büszke vagyok rá.




2018. június 22., péntek

99. FEJEZET
Remegés
/New York, Kirándulás IV./



Sziasztok! ^^
Nagyon sajnálom a sok késést, de kicsit elszámoltam magam. Nem számítottam rá, hogy az utolsó részeket ilyen nehéz lesz megírni... Vagy ezerszer töröltem ki és írtam újra ezt a fejezetet, mert egyik verzió se tűnt jónak, a történet végéhez méltónak. De remélem tetszeni fog nektek ez az utolsó előtti, elég csapongó hangulatú  és eléggé hosszú rész. A következő - az utolsó, jesszus -, nem tudom pontosan mikor jön, remélem megéri majd rá várni :)
Jó olvasást a 99. fejezethez! Hagyjatok magatok után kommentet, búcsúztassuk együtt Abby történetét! 
További szép reggelt/napot/estét, ki mikor olvassa, és jó nyári szünetet
Dorina :)



~Abby szemszöge~

Ha kizársz egy problémát az nem tűnik el: csak kivár, majd háromszorosára dagadva neked ront. És esélyed sem lesz kimászni a szarhullám alól. Vesztettél.
Mindenhol ajtók vesznek körül. Mindig is tudtam ezt, de az elmúlt évben nem törődtem vele. Elhitettem magammal, hogy képes leszek átgázolni mindenen, hogy elérjem a céljaim. De nem tudok. Látom a szarhullámot felém közeledni, de egy centit se bírok mozdulni.
Arminnal azóta az este óta semmiről nem beszélgettünk. Igaz nem vagyunk haragban, de érzem, hogy elhidegültünk. De nem hibáztatom őt, hiszen én kosaraztam ki. Én csaptam be előtte az ajtót. Ezért nem szabadna így fájnia. De úgy érzem, egy részem haldoklik.
Az utóbbi két estén bezárkóztam a fürdőbe míg Armin el nem aludt. A karja, ami eddig csak biztonságot és otthont nyújtott most csak fájdalmat és bűntudatot kelt. Próbálok nem feltűnően, de elhúzódni tőle. Amikor csak hozzámér rámjön a sírhatnék. Úgy érzem elárultam őt az elejétől kezdve. Hogy ennek sosem szabadott volna megtörténnie. Nem kellett volna áltatnom őt.
De magamat sem.
A barátaim  csak azt gondolják, hogy kiértünk a nászutas szakaszból, és most van a folyamatosan vitázós időszak. Nem kérdeznek rá semmire. Belül egy kicsit örülök ennek: ha rákérdeznének valószínűleg hazudnék, vagy rájuk is rázárnék egy ajtót.

...

Elértünk a kirándulásunk utolsó napjaihoz. Végigjártuk majdnem az összes nevezetességét a városnak. Az alatt a pár óra alatt, míg idegenvezetőként kellett helytállnom próbáltam kizárni az elmúlt napok keserűségeit. Undorodtam magamtól, hogy ilyen könnyen meg tudtam játszani magam.
Az utolsó nagy New York-i nevezetesség egyike, ahová ellátogattunk az Empire State Building volt. Itt nehezen ment a mosolygás. Rengeteg emlék fűződött a felhőkarcolóhoz - sokat jártam ide, főleg mikor szomorú voltam. A fejemben folyamatosan zúgott a fehér zaj valami borzalmasat jelezve, de próbáltam nem törődni vele. 
Bram vezette az osztályt. Rajongott az épületekkel kapcsolatos olyan dolgokért, amik az átlagembert őszintén halálra untatják. Mindig utáltunk vele ide feljönni, de osztálynak kötelező végighallgatnia, így kapva kapott az alkalmon és mindent, amit az évek során visszatartott mellettünk kiöntötte az osztályra. 
Ike a vállamnak dőlve szenvedett, én kuncogva figyeltem Bramet és hallgattam a nekem támaszkodó fiú panasznyögéseit. Az osztály megedződve a rengeteg múzeumi túrán remekül tudta tettetni, hogy érdekli őket a téma, közben meg állva alszanak. 
Bram éppen az épületet összetartó valamikről beszélt, mikor csak úgy, szórakozottan elforgattam a fejem. Az ablakokat mindenhol rács vette körül, nehogy valaki le tudjon ugrani. De az egyik ablaknál a rács egy leheletnyit meg volt hajolva, és könnyen ki lehetett pattintani onnan az üveget. De ez nem is volt látható.
Csak az vette észre, aki tudott erről. 
Visszarepültem az időben. Egyedül álltam a tetőn. Láttam, ahogy a múltbéli önmagam: szakadt, rongyos ruhában, rövidre nyírt hajjal odaguggol és kipattintja az üveget. Az arcán a sírástól elkenődött fekete szemfestékcsík.
Hirtelen a helyet Abby-hasonmások özönlötték el: mindegyik a múltból érkezett. Mintha nem is ugyanazok az emberek lettek volna: más volt a ruhájuk, a hajuk. Csak az arcukról leolvasható fájdalom volt ugyanaz. 
Robotszerű mozdulatokkal leguggoltak, és gyakorlottan eltávolították az üveget az ablakból. Leültek a lyuk elé, megmarkolták a vasakat. Majd nem történt semmi. 
Sokat jártam ide, főleg mikor szomorú voltam.
Tényleg sokat jártam ide. De mindig azt hittem, hogy lejönni többé nem fogok.
-Mikor fogja már megunni? Istenemre mondom, ha nem...-motyogott mellettem Ike, de nem hallottam mit mond. A fehér zaj ordítássá fokozódott bennem, a hasonmásaim elfehéredett ujjakkal szorították a vascsöveket, de nem történt semmi.
Nem történt semmi.
-Mármint komolyan, valakit érdekelnek a pillérek? Egyáltalán mik azok? Olyan mintha halakról beszélnénk...
-Fedezz!-szakítottam félbe Ikeot. A fiú felemelte a fejét a vállamról, éreztem, hogy néz, de én csak az enyhén meghajlott rúdra tudtam koncentrálni.
A srác meg én elindultunk ellenkező irányba. Bram azonnal kiszúrta, hogy tervezünk valamit, de nem hagyta abba a beszédet. 
A rövidre nyírt hajú Abby felé vettem az irányt. Biztonsági őrök cikáztak az egész helyen, éreztem a tekintetüket a hátamon - törzsvendégeknek kijáró figyelem -, de nem törődve semmivel, határozott léptekkel közelítettem meg az ablakot. Egy mély hang kiáltott valamit a hátam mögött - nem tudom, hogy kinek, talán nekem, nem néztem hátra -, de utána Ike azonnal akcióba lépett. Női sikoltás hangzott fel, az őrök pedig elvesztették az érdeklődésüket irántam. Valószínűleg Ike keze lehetett a dologban, mert a fiú felháborodva vitatkozni kezdett a felügyelőkkel, és ez az oldalt bámészkodókat azonnal odavonzotta, mert hát az embereket mindig érdekli a botrány.
Ikenak köszönhetően kíváncsi tekintet nélkül tudtam eltérdelni az ominózus ablakrészhez. Eltávolítani az üveget szinte gyerekjáték volt, de ahogy az üveget kivettem a keretből és a hónom alá csaptam lefagytam. Éreztem, hogy van itt valami, de nem mertem továbbmenni. Féltem, hogy valami hülyeséget csinálok. 
Igaz egyáltalán nem akartam leugrani - egy tizedmásodpercre se fordult meg a fejemben -, de mégis megbénított a félelem. A magasságtól. Attól, hogy megcsúszik a kezem. A lebukástól. De főleg magamtól.
A hátam mögül még mindig ordibálás hallatszott. Meghatott, hogy Ike kérdés nélkül hülyét csinál magából, csakhogy segíthessen. Nem hagyhattam, hogy hiábavaló legyen, hogy bajba kerül - a mert a hangok alapján valószínűleg nagy bajban van.
Az üveget hang nélkül a szomszédos tartóvasnak támasztottam, majd kihajoltam a lyukon. Az ujjaim görcsösen markolták a kisebb rudakat, a széltől a saját gondolataimat sem hallottam, sőt, még látni sem láttam nagyon, mert a hajamat az arcomba fújta. De nem is számított ez igazán, mert amint kidugtam megláttam azt, amit kerestem.
Az egyik vastag, függőlegesen futó oszlopra egy boríték volt erősítve. Időnként belekapott a szél, de nem mozdult. Olyan biztosan volt odakötve, hogy akár egy hurrikán se tudta volna onnan elmozdítani. Gondoskodtam róla.
Minden felvillant. A sok fellógás ide, az órák, amikor csak ültem ezen a helyen, és nem tudtam megtenni. Az önutálat, hogy már megint le kell jönnöm innen, mert egy gyáva szar vagyok, aki még meghalni sem tud.
A lábamat beakasztottam valami keménybe, és mindenféle józan észt félredobva elengedtem minden kapaszkodót és a boríték felé nyúltam. A vastag, sötétkék spárga vágta a kezem, és a kicsomózása sem ment könnyen. Csak egy kézzel tudtam csinálni, a másikkal szorítottam a megsárgult borítékot. 
A hangok mögöttem kezdtek elhalni. Pánikba estem. Még közelebb nyomultam, a lábam azonban megcsúszott. A kezemmel ahelyett, hogy azonnal kapaszkodó után néztem volna a borítékot markoltam. Halálfélelmem volt, a saját gondolataimat nem hallottam a fülemben doboló pániktól, a testem valahogy mégsem reagált a vészjelzéseimre. Próbáltam a lábamat beleakasztani valamibe, de semmi kiálló dolgot nem éreztem. Ráadásul az erőlködéstől csak még jobban előrecsúsztam.
Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg lezuhanok, mikor erős kezek ragadták meg a derekam. Teljesen lesokkolódtam. A szívem úgy vert, hogy már a szívroham veszélye is fönnállt, ráadásul levegőt is alig kaptam a nagy izgalomtól.
Armin jelent meg mellettem. Másodpercek alatt felmérte a helyzetet: az egyik karját körém fonta, a másikkal megfogta a spárgát és egyetlen erőteljes rántással kiszabadította a borítékot a fogságból. Én egyik sokkból a másikba esve nem tudtam mást csinálni, csak szorítottam magamhoz a zsákmányt és hagytam, hogy a fiú mindkettőnket visszahúzzon. 
Minden olyan gyorsan történt. Ahogy biztonságos talajt értünk Arminnal, Bram - aki a derekamat tartotta -, visszapattintotta az elmozdított üveget. Ikeot elcipelték, az őrszemek azonnal kutatni kezdtek a tekintetükkel. Az osztály körém gyűlt, hogy nyerjek pár másodpercet, ami igaz csak annyira volt elég, hogy a borítékot becsúsztattam a farmerkabátom belső zsebébe és feltápászkodtam. De az egész testem úgy remegett mint a kocsonya, és biztos nem festhettem valami jól, mert amint az őrök megláttak lehervadt az arcukról a kárörvendő vigyor. Egyetlen kérdésükre se tudtam választ adni, úgy éreztem, ha most kinyitom a szám akkor tuti visszajön a reggelim.
Eltűntek az Abby hasonmások. Azok mind abban a borítékban voltak.

...

Fogalmam sem volt, hol lehet Ike. Már az épületben se láttam, a biztonságiak közelébe meg inkább nem mentem, így nélküle mentünk ebédelni. De őt sosem kellett félteni: amikor a legkevésbé sem számít rá az ember sétál be az ajtón, olyan szintű lazasággal, hogy miközben a leesett álladat kapargatod a padlóról csak azon tudsz agyalni, hogy emberileg hogy lehetséges az, amit ő művel.
Az Empire State Buildinggel szemben egy kisebb kajádba tértünk be ebédidő környékén. Az osztály semmit nem kérdezett a halálos akciómról. Szó nélkül odaálltak mikor meglátták, hogy segítség kellett és szintén semmiféle kommentár nélkül folytatták tovább a kirándulást. Kellett ez a távolságtartás, mert a fejemben hatalmas volt a káosz. 
Teljesen máshol voltam fejben. A pult mögött álló kiszolgáló csajszi homlokán lüktetni kezdett egy ér, mikor már tizedik perce álltam előtte, és még mindig nem mondtam semmit, csak bámultam a kirakott kajákat.
Mikor megéreztem a kezet a vállamon azt hittem Armin az, hogy kimentsen ebből a helyzetből, de egy zöld szempárral találtam szembe magam. 
-Két csokis muffint-mosolygott Ike a pénztárosra, akinek az arca kisimult a srác hatására és mosolyogva ütötte be a rendelést a gépbe.
-Hát te hol a fenébe voltál?-nem tudtam elrejteni a meglepődésemet a fiú láttán. Ike erre csak nevetett.
-Nem láttál semmit?-nemet intettem.-Nem is fontos. De bocsánatot kell kérnem asszem V-től-tényleg hallottam női sikoltást, de nem kérdeztem inkább. 
Kibővülve Ikekkal és két muffinnal tértem vissza a barátaim asztalához. A srác azonnal belevetette magát a társaságba, azonban én inkább meghúztam magam. A vastag boríték égette az oldalam, és a fejemben okozott zűrzavar mértékébe beleszédültem.
-Miért kellett kockáztatnom a seggem?-Teljesen a gondolataimba merültem, a körülöttem lévő csöndre eszméltem. Ike az asztal másik széléről próbálta felhívni magára a figyelmemet, zacskós cukorral dobált hatalmas vigyorral az arcán. Mikor felé kaptam a tekintetem megismételte.-Miért kellett kockáztatnom a seggem, köcsög?
Szó nélkül a kabátom belsejébe nyúltam és odacsúsztattam hozzá a sárga, szakadt borítékot. Ike gondolkodás nélkül kapott utána, nem figyeltem az arcát, a hajamból szedegettem ki az édes lövedékeket. 
-Mi az?-kérdezte Bram, aki szintén az asztal szélén ült, velem szemben, így esélye se volt, hogy lássa a boríték tartalmát. Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy Ike arcáról lehervad a vigyor, amint a rengeteg papírt a kezébe véve rájön, mik is azok. 
-Búcsúlevelek-Ike végigpörgette a borzalmas állapotban lévő lapokat, majd mind aki még a létezésüket is képtelen elviselni ledobta őket az asztalra.-Miért tartottad meg ezeket?
Vállat vontam.
-Nem akartam, hogy bárki láthassa őket, így elrejtettem. De csak most, hogy ott jártunk jutott eszembe, hogy ott vannak. 
Mielőtt leléptem volna Washingtonba próbáltam lezárni azokat, amiket lehet. A sok kudarcba fulladt öngyilkossági kísérletem maradványaival nem tudtam mit kezdeni - elpusztítani nem volt erőm őket. Az ötlet, hogy a bűntett helyszínén hagyjam őket abban az időszakban átlagosan elfogyasztott piamennyiség mellett zseniálisnak tűnt. De természetesen ki is esett az az este, mikor megtettem - mint mondtam, volt bennem pia bőven -, de ahogy ma hirtelen bevillant minden vele együtt járó emlék is eszembe jutott. 
Mindenki olyan tekintettel bámult rám, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék. Megmosolyogtatott az aggodalmuk.
-Ne vágjatok ilyen fejet, jesszusom! Nem akadtam ki, és nem is fogok. Nem tud többé padlóra küldeni a múlt.
A barátaim ugyan folytatták a csevegést, a tekintetükből mégsem tűnt el az aggodalom. Próbáltam becsatlakozni, az ebéd végére egészen elfogadható a lett légkör. 
A levelek csak az ebéd végén kerültek vissza a borítékba. El is felejtettem, hogy ott vannak. Mikor a kezembe vettem hirtelen fejbe kólintott a felismerés.
A múltat néha nem tudom csak úgy elpusztítani, semmissé tenni. Nem tudok továbblépni, sem feldolgozni idővel.
Egyszerűen van, amit magadhoz kell szorítanod, majd elengedned. És soha többé visszanézni.

...

-Mit csinálsz?
-Magamhoz szorítom a múltam, hogy majd elengedhessem-Armin már egyáltalán nem nézett rám furán, megszokta már mind a néha előjövő színpadiasságomat, mind azt, hogy amint belép a szobába mindent elborítanak a papírok.
Ahogy visszaértünk a szállásra bezárkóztam az Arminnal közös szobánkba és újraolvastam a leveleket. Minden egyes szó a memóriámba volt égve, de nem kerülhettem el, hogy újra szembesüljek velük. Ahhoz, hogy ezt a részt is lezárjam muszáj volt a legmélyére ereszkednem, hogy majd elérjem a csúcspontot.
A fiú mellém telepedett az ágyra, és belecsókolt a vállam gödrébe.
-Király programnak hangzik... De mit csinálsz konkrétan?
Az előttem lévő üres papírra meredten és nagyot sóhajtottam.
-Csak próbálkozom... Nem is tudom. Szeretnék írni egy szöveget ezekből holnapra, a slamestre. De...-idegesen ellöktem magamtól a papírtömböt. Fogalmam sincs mennyi ideje próbálkozhatok, de örökkévalóságnak tűnik. Egyszerűen elfáradtam.
Armin azonnal a lelökött tárgy után nyúlt és vigasztalóan magához húzott.
-Ez nagyszerű! Annyira örülök, hogy úgy döntöttél mégis előadsz-a két keze közé fogta az arcom, a tekintete nem engedte el az enyémet.-Nem hagyom, hogy feladd.
-Tényleg nem?-önkéntelenül kicsúszott a számon, amint kimondtam már el is szégyelltem magam. Armin összevont szemöldökkel mered rám, értetlenül.
-Miről beszélsz?
Szorosabban vont magához mire forró könnyek kezdték csípni a szemem. Belém mart a bűntudat: utáltam, hogy hallom a fájdalmat a hangjában, pedig ő nem tehet semmiről. 
A fiú ahogy érzékelte, hogy próbálok eltávolodni zavartság ült ki az arcára. Úgy fogott, hogy esélyem se volt még a tekintetemet sem kiszabadítani az ő kék szeme fogságából.
-Miről beszélsz Abby?-ismételte meg lágyabban. Nagy levegőt vettem, hogy visszatartsam a könnyeket - bár ez elég nehéz feladat volt, mert úgy éreztem, mintha egy csorda elefánt tanyázna a mellkasomon.
-Az ajtókról-a torkomat is égették a könnyek, ezt a két szót is alig bírtam kinyögni. Félve néztem Arminra, aki nem kis meglepetésemre elnevette magát. A vidám kacagása balegyenes volt a szívemnek, már nem tudtam megállítani az előtörő keserűséget. A barátom arcáról azonnal eltűnt a jókedv, amint meglátta a könnyeimet.
-Abby, nincsenek semmilyen ajtók-letörölte a könnyeket az arcomról, a homlokát szorosan az enyémnek szorította. Minden egyes lélegzetvétele melegen simogatott.-És tényleg veled tervezem a jövőmet, nem érdekel mennyit jelent az időben. Az idő kurvára túl van értékelve. És bármit csinálhatsz amit szeretnél. Én biztosan ott leszek hogy támogassalak.
-De azt hittem...-zokogás rázta az egész testemet. Nem tudtam hová tegyem ezt a vallomást azután az ominózus este után, és azok után, hogy az utóbbi két napban jóformán kerültem, ő pedig hagyta.
A fiú mintha a gondolataimban olvasott volna eltávolodott tőlem, és az ágy melletti kis asztal fiókjából elhúzott egy megtépázott, iskolafüzetből kitépett négyzetrácsos lapot. 
-Ezen dolgoztam. Nem nagy cucc, nem is fogom felolvasni. Csak... csak neked-nyújtotta át a lapot, az arcán kis félelemmel. Teljesen összezavarodtam. A kezem még remegett a sírástól, és szintén nem láttam a még párás tekintetemtől de elvettem a lapot és olvasni kezdtem.
Teljes káosz fogadott a négyzetrácsokon. Nem volt slamszerű, sőt, annyira elmondható szövegjellege se volt. A szavak között nem volt harmónia, összevissza álltak egymás hegyén-hátán. Nem volt a toppon semmilyen szempontból, de mégse olvastam soha jobbat.
Rólam szólt a szöveg. Nem volt összefüggés néhány rész között, mintha Armin ami eszébe jutott volna lefirkantotta volna. Az egész testemet elöntötte a melegség, és kitörlődött a fejemből az elmúlt napok feketesége. A szavak néha tényleg talpra tudják állítani az embert. 
-Tényleg emlékszel a legelső beszélgetésünkre?-hitetlenkedve meredtem a barátomra. A fiú is elmosolyodott, hogy a vihar elvonult a fejünk fölül.
-Persze. Egy szeretem a csokit feliratú póló volt rajtad, és Alexyvel engem kerestetek. A biokémia laborban voltam, amint megtaláltatok Alexy felhívta Violát, hogy már körbevezetett téged és elmondja hol talál meg minket ha megérkezik. Te leültél mellém, némán bámultál majd csak annyit mondtál: Tisztellek. A kockaságban mindig van bátorság. Én meg nem szóltam semmit, mert eddig senki nem nevezett bátornak.
-Azt hittem utálsz. Folyamatosan Mayának hívtál-nevettem el magam az emlékre.-Két napba telt, mire a rendes nevemen szólítottál.
Armin vállat vont.
-Megijedtem tőled.
-Tőlem?-visszafojtott nevetéssel nézetem a barátom vörös arcát. Jó érzés volt, hogy most nem én voltam rákvörös, hanem ő.
-Túlságosan érdekeltél már az első perctől kezdve. Megijesztett, hogy ennyire-a barátom szó nélkül bámult a szemembe. A tekintetében lévő szeretettől újra rámjött a sírás.
-Átmegyek Alexyékhez, hogy nyugodtan tudj dolgozni-tápászkodott fel az ágyról.-Hívj ha bármi kell.
-Köszönöm.
A Kocka aprót biccentett, zsebre vágta a telefonját és kikerülgetve az eldobált papírgalacsinokat közelítette meg az ajtót.
-Armin!-szóltam utána. A fiú kíváncsian fordult vissza az ajtóból.-Szeretlek.
Lehunyta a szemét és a szája széle felfelé mozdult. Olyan boldogságot sugárzott az arca, mint amikor először mondtam neki ezt. 
-Én is szeretlek.

~Armin szemszöge~

Abby rohadt ideges volt egész pénteken. Délelőtt, mikor a Central Parkot jártuk totál nem volt ott fejben, majd mikor késő délután az Astória felé gyalogoltunk röhögött meg viccelődött, de tudtam, hogy majd' szétveti az izgalom. Ő volt a meghívott vendég, a verseny előtt egy húsz-harmincperces showcase-t kellett előadnia. Több mint másfél éve nem állt színpadon, és tudtam mennyire pánikol amiatt, hogy ma este meg kell tennie. 
A helyre jóval a slamest kezdete előtt megérkeztünk, hogy Abby meg tudja csinálni a hangosítást, és hogy legyen helyünk.
-Előre is szívesen. Kurva nagy tömeg lesz-Ike a legközelebbi boxokhoz kalauzolt minket. Igaza lehet azzal kapcsolatban, hogy teltház várható. Már most is voltak néhányan rajtunk kívül, pedig egy jó óra, amíg elkezdődik a program. Miután beléptünk Abbyt mindenki köszöntötte, a lány pedig otthagyva minket rögtön eltűnt a bárpult körül.
-Wow!-nézett körbe Alexy, amikor beültünk a színpadhoz legközelebbi boxba. Jobban nem is fejezhette volna ki magát.
A hely sötét volt, kocsmahangulatú, de tök barátságos. Mindenki mosolygott mindenkire. A fal tele volt képekkel, az ember úgy érezhette magát, mintha egy fotóalbumban sétálna. 
Abby mosolyogva ült le hozzánk egy fémdobozzal, papírkarszalagokkal és pecsételővel a kezében. Mr. P állta a belépőket azoknak, akik felléptek - ők kék szalagot kaptak -, a többiek sárgát. Nagy meglepetésemre tök kevesen viseltünk sárgát, rajtam kívül csak Peggy, Charlotte és Li. Mr. P igaz nem tűnt haragosnak, de azért kicsit odapiszkált a lányoknak, de nekem nem. Kérdőn néztem rá, de ő csak kacsintott egyet. Ugyanilyen ábrázattal fordultam a barátnőm felé, de ő ártatlanul rebegtette a szempilláját. Kis hazug.
Ezek után kaptunk mind a kezünkre a piros nyomdából, hogy ingyen ihassunk az este.
-Enyém a hely-vont vállat Abby hanyagul.-Pókeren nyertem.
-Sose pókerezzetek vele-jelent meg mellettünk egy idősebb férfi. Boldog mosollyal üdvözölte Abbyt, a lány pedig szintén sugárzó arccal ölelte magához a férfit, aki valószínűleg a bár tulaja - társtulaja volt.
A férfi a negyvenes-ötvenes éveiben járhatott, a feje már kopaszodott, a szakállába ősz szálak vegyültek. Kiderült, hogy Abby édesapjának a haverja volt, már gyerekkora óta ismerte a lányt. 
-Először az apja járt ide, majd a lánya-mutatott a falra a férfi, az arcán ábrándos kifejezés. Mindannyian odafordultunk: a több képen is szerepelt a lány apja: a barátai körében, itallal a kezében, az arcán boldog (kicsit részeg) mosollyal. Az első pár fotón elképesztően fiatal volt, meg se ismertem a szakálla nélkül. 
Majd egy képen - már szakállal és tetoválásokkal - egy kisbabával súlyzózott, aki valószínűleg Abby lehetett, mert borzasztóan színtelen volt és betegnek tűnt a baba. De Abby apja olyan felhőtlen boldogsággal nézett a lányára, amiről ordított az iránta érzett szeretete.
Több kép is készült itt Abbyről és az apjáról, végig lehetett követni ahogy a lány felnő. Minden képen egyre magasabb lett, a bőre szinte világított, olyan fehér volt. Teli szájjal mosolygott, girbegurba fogakkal, majd fogszabályzóval. Mesélte, hogy az anyja nem hagyta, hogy levágassa a haját, ami az utolsó képeken nagyon látszott: a lófarka leért egészen fenekéig. A szemében csak öröm volt, hogy az apjával lehet. 
Készült kép Abbyről a barátaival is: Ikekkal, Brammel, Bram feleségével és néhány random arccal vigyorogva ölelkeztek. A lány minden képen más volt: más volt a haja, a ruhája, a mosolya. A tekintetében maradt meg csak ugyanaz a keserűség, ami az első apja nélküli képen a szeméből áradt.
Abbyre néztem. A lány nevetve hárította a fogszabályzós poénkodásokat, nem látszott rajta szomorúság. A combján lévő kezére csúsztattam a kezem és megszorítottam. A lány rögtön értette, mosolyogva legyintett.
-Ez már a múlt.

...

Sorra érkeztek az emberek. Abby szedte a belépőket, amíg várta a Bramet, akivel együtt szokták összeállítani a hangtechinkát. Majdnem mindenki ismerte a lányt, váltottak pár szót, mikor kifizették a jegyüket, vagy rajongva néztek a lányra, de ő hárított minden bókot. A hely kezdett megtelni, de még hátra volt fél óra kezdésig. 
A lány összeszedettnek tűnt. A Rosától Floridában kapott zöld ruhájában ült, de magát nem meghazudtolva azt egy tornacipővel viselte. A haja kócosan omlott a vállára, mindenkire mosolygott és csilingelően nevetett. 
Az előadás kezdete előtt húsz perccel Bram is befutott a családjával. A felesége angyalra hasonlított, ahogy Abby mondta: nagy, barna őzikeszemei és szőke, göndör haja miatt ártatlanságot sugárzott az egész lénye, ezt csak hangsúlyozta az enyhén kerek pocakja. Bram a karjában tartotta a közös fiúkat, Lucot, aki inkább az apjára ütött. 
Bram felesége amint meglátta a lányt sikoltozni kezdett, Abby nevetve ölelte magához. Lysander, mint az egyetlen úriember a bagázsban azonnal hozott széket Bram feleségének. 
-Úristen, de hiányoztál! De utállak, hogy jobban nézel ki nálam te ribanc!-nevetett Abbyre, miközben letelepedett a boxunkhoz a neki hozott székre. Mindannyian nagyot néztünk a lányon: az angyali külső eléggé csalóka volt. 
Elsőre igaz meghökkentünk, de kiderült, hogy Bram felesége állati jófej. Egy nagyszájú, eléggé szabados lány volt az ártatlan külső mögött. És tényleg totál kiegészítették egymást Brammel, mert a srác egy nyugodt, megfontolt ember volt, a felsége azonban forrófejű és nagyhangú.
Bram megjövetelével Abby eltűnt. Nathaniel elvállalta, hogy szedi a belépőket, és szegénynek az utolsó tíz-tizenöt percben elég nagy rohamot kellett kiállni: a helyet elözönlötték az emberek. A bárpulttól kezdve a padlóig mindenhol ültek. De senki nem tűnt elégedetlennek a helyzettel, kedélyesen beszélgettek és sörözgettek  egymással, vagy akár tök idegen arcokkal is. 
Mindenki vegyült a helyiekkel. Castielék Bram zenekarával beszélgettek; Alexyék teljesen odáig voltak Bram fiától, a hároméves Luctól, fel-alá kergették a kissrácot a bárban; Viola és Jade Brammel társalgott valamin elmélyülve, Kentin egy rég nem látott ismerősével csevegett. 
Én idegesen figyeltem Abbyt. Nyugodtnak látszott, magabiztosnak. Látszott rajta, hogy ért ahhoz, amit csinál, egyszerre áradt belőle a szakértelem és a lazaság. Mégis izgultam miatta. Féltettem egy rohamtól. Hogyha esetleg nem tudna ennyi ember előtt beszélni úgy érezze kudarcot vallott, vagy hogy belesüllyedjen az önutálatba. 
-Te vagy Abby barátja, igaz?-csúszott mellém a boxba Bram felesége mosolyogva.-Maya vagyok.
-Armin-kezet ráztunk, és igaz a nő elég alacsony volt és kicsi, de olyan erős volt a szorítása, hogy majdnem felkiáltottam.-Gratulálok a babához-mutattam félszegen Maya pocakjára. Ő egy fülig érő mosolyt villantott felém.
-Látszik mennyire szereted őt-biccentett a színpad mellett ügyeskedő barátnőm felé.-Megérdemelte már. És ne izgulj miatta, a vérében van ez az egész-mutatott körbe a falakon lévő képek irányába. Bólintottam és megköszöntem amit mondott, de a tenyerem ugyanolyan izzadt maradt az idegességtől.
De persze nem volt izgulni valóm. Ahogy a lány kiállt a színpadra uralta azt, teljesen profi volt. Figyelt az emberekre, megnevettette őket, és beszélgetett velük. Nem volt hajlandó régi szöveget felolvasni, és újat sem olvasott fel, ezért kérdésekre válaszolt. Büszkévé tett az őszinteségével, és igaz néha kicsordult egy-egy könnycsepp a szeméből miközben fájdalmas dolgokról beszélt, de erős maradt, és látszott, hogy már továbblépett. Az is kiderült számomra a húsz percben, amíg fent volt a színpadon, hogy még vajmi keveset tudok róla. 
Fogalmam sem volt például, hogy már tizenhárom éves kora óta maga tartja el magát, és már szinte minden pályán dolgozott a pincértől kezdve a szobalányig, hogy életben maradhasson. Nem tudtam, hogy a nagyapja öngyilkos lett, és Abby vágta le a kötélről. Arról se mesélt soha, hogy miután az apja meghalt egy zárdába menekült, és ha az anyja nem hozza ki onnan erőszakkal akkor valószínűleg ma is apáca lenne. Sejtelmem sem volt róla, hogy kitől kapta az első csókját - egy paptanonctól, jó sztori -, és hogy hogy ért végett a keresztény élete. 
Mindig is tudtam, hogy a barátnőm egy harcos, de arról fingom se volt, hogy milyen erős is ő valójában.

~Abby szemszöge~

Magam sem hiszem el, hogy megcsináltam. Másfél év után színpadra tudtam állni, ráadásul őszintén tudtam magamról beszélni. Nem tudom, miféle erő szállhatott meg, mikor beszélni kezdtem. Egyszerűen végignéztem a helyen, a rengeteg arcon, akik nagyrészt azért voltak itt, hogy halljanak engem; a szeretteim drukkoló mosolyán, és elkezdtem. Meg se fordult a fejemben, hogy kamuzzak, és félelem sem volt bennem az igazság miatt. 
A showcase-t követő húszperces szünetben letámadtak az emberek. Ismerősök jöttek oda gratulálni, és tök idegenek, akik követték a karrierem és az életutam. Teljesen feltöltődtem, hihetetlen volt, hogy mennyi szeretetet adnak azok is, akiket még csak életemben sem láttam soha.
Az szünet utolsó perceiben jutottam csak el a mi boxunkig. Rosa és Maya boldog sikítással fogadtak, és egy hatalmas, bordaropogtató öleléssel. Az osztály azonnal elhalmozott dicséretekkel, Faraizétől kaptam egy biztató vállveregetést, Mrs. Oher a keblére ölelt, ugyanúgy, mint P.
-Büszke vagyok magára, Abby-suttogta a fülembe az irodalomtanár. A szavak elhagytak meghatottságomban. 
Helyhiány miatt Armin ölében helyezkedtem el - bár én, és szerintem ő sem bánta ezt -, miután véget ért a szünet. A fiú nem mondott semmit miután lejöttem a színpadról, de minden egyes rezdülésében éreztem a felém irányuló szeretetét. 
Ike volt a host az este, Bram, Maya és P voltak a zsűrik. Miután mindenkivel ismertették a hasznos tudnivalókat, hagyományainkat - ha tetszik valami csettintünk, mert a tapsolás hangos; ha nem tetszik valami dobogunk a lábunkkal; a slamszüzeknek addig tapsolunk, amíg ki nem érnek a színpadra; ilyesmik -, elkezdődött a verseny.
Az osztályból meglepően sokan mondtak szöveget. Castiel, Vicktor és Dajan teamben nyomták, végigröhögtük az egészet. Viola végre, többévnyi nyaggatás után előadott egy szöveget az édesanyjáról, Alexy a személyiségéről mesélt - mindenki mosolyogva és nevetve hallgatta. Rosa a régi énjét mutatta be, Carla a kémiabaleset napját idézte fel a szövegében, mikor ketten beragadtunk a terembe. Örültem, hogy felvállalta az akkori pánikját, és el merte mondani. Lysander természetesen tökéletes volt és megható, ahogy a gyerekkoráról slamelt, Amber bocsánatot kért mindazoktól, akiket megbántott, Nathaniel pedig megnyílt az apjával kapcsolatban. Borzasztóan büszke voltam mindenkire, hogy szembe mertek szállni a démonjaikkal, ki-ki a saját módján. 
Közelebb hozott minket egymáshoz az őszinteség. Castiel leült Nathaniel mellé egy sörrel beszélgetni, Li és Charlotte pedig újra közeledni kezdtek Amberhez - de már egyikükben sem volt rosszakarás. Talán nagyképűség, de kicsit az én érdememnek éreztem, hogy nem volt már közöttünk választóvonal. Hogy mindenki mosolygott mindenkire, eltűntek a klikkek, a játszmázás.
Nem volt már közöttünk méreg és harag. Csak szeretet és tisztelet egymás iránt.

...

Fogalmam sincs, mi ütött belém akkor, mikor azt súgtam Ike fülébe, hogy majd mondjon be engem is utoljára.
Először tök jó ötletnek tűnt. Feltöltött az egész este energiával, úgy éreztem mindenképp el kell mondanom a tegnap este óta a hátsó zsebemben rejtőző szöveget, de az est vége felé közeledve minden tagomat megbénította a pánik. 
Az utolsó szünetet követően úgy vert a szívem, hogy féltem, hogy szívrohamom lesz. Pár ember volt már csak hátra, már jócskán elmúlt éjfél, de nem tűnt fel az idő múlása. Jól fogyott a pia, de azt szerettem az ilyen estéken, hogy nem az elfogyasztott alkoholmennyiség tette az embereket mámorossá. Hanem a körülötte lévő emberek, szavak. A történetek. A tudat, hogy nem vagy egyedül.
De annyira ideges voltam, hogy nem tudtam kiélvezni a hangulatot. Hirtelen úgy éreztem, mintha nem itt lennék, valahonnan máshonnan figyelném az embereket. A beszélgetés, a színpadon lévő srác szövege is csak tompán jutott el hozzám, csak a testem ideges reszketésére tudtam figyelni. Tudtam, hogy nem lesz egy így jól, így amint tudtam elnézést kértem a többiektől és elindultam a bár raktárhelyisége felé.
Amint odaértem becsaptam az ajtót és  előrántottam a zsebemből a tegnap óta halálra fogdosott papírlapot. Legszívesebben széttéptem volna - egyszerre annyi érzelem tombolt bennem, hogy a két lábamon alig bírtam megállni, lerogytam a földre. 
Dühös voltam magamra, mert megfutamodtam. Féltem, amiért egy teljesen új darabot kellene átadnom magamból, ráadásul annak a lánynak a halála után semmi hasonlót nem írtam. Szégyelltem magam, mert csalódást fogok okozni annak a sok embernek kint.
Annyira lefoglaltak az önmarcangoló gondolataim, hogy észre se vettem apámat, csak akkor, mikor már leült mellém. Augusztusban láttam utoljára, mikor beköltöztünk a chicago-i házba. Akkor azt hittem, soha többé nem fogom őt látni.
Apám olyan volt, mint ahogy mindig visszaidéztem: talpig feketét viselt, hatalmas szakálla kezelhetetlenül nézett ki, hatalmas, tetovált karjai pedig csak fokozták az izomagy kinézetét. A barna haja rövidre volt nyírva, barna szemében otthont és szeretetet láttam. 
-Mit keresel itt?-suttogtam lesokkolva felé. Ő halványan elmosolyodott, nem válaszolt. Helyette a kezemben lévő papírra bökött.
-Szerintem ne tépd össze.
-Szar.
-Te is tudod, hogy nem az-ahogy a szemébe néztem tudtam, hogy igaza van. Jobban ismert, mint én saját magamat valaha is fogom.
A jelenléte már csak olaj volt a tűzre: az a sok érzelem kirobbant belőlem, és elsírtam magam. Apa azonnal a hatalmas karjaiba zárt, én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha tényleg itt lenne, és tényleg meg tudnám érinteni.
Tudtam, hogy csak a fejemben létezik. Tisztában voltam vele, hogy a tudatalattim idézi meg nekem az apámat, amikor szükségem van rá, hogy itt legyen. Tudtam, hogy saját magamhoz beszélek, mikor azt hiszem, hogy hozzá. De nem érdekelt. Mert rohadtul hiányzott.
-Szeretlek. Annyira sajnálom, hogy nem mondtam többször-motyogtam a mellkasába a sírástól kásás hangon. Ő csak még jobban magához ölelt.
-Mindig tudtam, Hilary.
Csendben ültünk, nem is tudom meddig. Hagyta, hogy vigaszt találjak az ölelésében. Beszívtam az ismerős szivar és sör illatot, hagytam, hogy kicsit szétessek. Nem eshetett bántódásom, mert az apám karjaiban voltam. Biztonságban.
-Ideje menned haver-suttogta bele a fülembe, majd lassan eltolt magától. Bátorító mosollyal nézett rám, én nem tudtam beszélni, csak biccentettem és szembefordulva Arminnal felálltam a padlóról.
-Minden oké?-nézett rám aggódva a fiú. Egy apró - de őszinte - félmosollyal letöröltem a könnyeket az arcomról.
-Persze.
Armin kézen fogva vezetett ki a szobából. Az ajtóból még visszanéztem apámra. Ugyanott ült, és a tekintetében ugyanaz a büszkeség csillogott, mint mindig, amikor rám nézett. Aprót biccentett felém, a szájáról pedig leolvastam azt a szót, amit én mondtam neki és megteltem erővel.

...

Kimenve újabb sokk ért: új arcok ültek a nézőtéren. Olyanok, akik a legjobban számítottak.
Ott volt a húgom a rózsaszín pizsamájában, ölében egy laptoppal, onnan pedig Kennedy mosolygott rám. Nem messze tőlük ott állt Frank, az alkalomhoz képest kicsit túlöltözve, ami megmosolyogtatott, mellette pedig a nagyi. 
Kérdőn Arminra pillantottam, de ő csak mosolygott. Természetesen ő állt mindennek a hátterében.
-Gondoltam szeretnéd, hogy itt legyenek-vonta meg a vállát. Mint a mai nap már ezredjére, most is elhagytak a szavak. Nem tudtam megköszönni a barátomnak azt, hogy még látatlanban is bízott abban, hogy meg tudom írni a szöveget, azonnal mozgósította a rokonaimat csak azért, hogy örömet szerezhessen nekem. Már nagyon bántam minden egyes elpazarolt percet, amit nem a fiúval töltöttem, mióta megismertem.
A színpadra állva nem vettem elő a szöveget. Nem volt rá szükségem, kicsavaroztam a mikrofont a tartójából, és olyan közel tettem a számhoz, hogy még a lélegzetvételem is hallatszott. Nem gondolkodtam azon, hogy milyen benyomást teszek majd az emberekre. Nem dobtam be egy poént, hogy eltakarjam az izgalmam. Egyszerűen lehunytam a szemem és belekezdtem a sorokba.
Az egész testem reszketett, és folyamatosan folyt a könny a szememből, de nem törődtem vele. Nem volt bennem félelem, sem keserűség. Csupán megkönnyebbülést éreztem és felhőtlen boldogságot azért, hogy mikor kinyitottam a szemem mosolygó emberekkel néztem farkasszemet. Nem zavart, hogy a sírástól olykor elcsuklott a hangom. Úgy érzem nincsenek határaim. A színpadon állva hülyeségnek tűntek az ajtók, a múlttól és a jövőtől való félelem. A múlt az múlt. Megbirkóztam vele. És bármi is jöjjön a jövőben, tudom, hogy lesz elég erőm szembenézni vele.
-Csak azért remegek, mert nincs semmi, ami lehúzhatna a mélybe-az utolsó sor erőteljesen hagyta el az ajkam, de a feltörő üdvrivalgás elsodort. Felállva tapsolt nekem a bár, szinte be tudtam lélegezni a tiszteletet és szeretetet, ami a taps és a kántálásban megbújt. Sky fülig érő mosollyal, csodálattal a tekintetében bámult, Kennedy és a nagyi elpityeredtek. Frank pedig az apámhoz hasonló büszkeséggel mustrált. 
Tökéletes. Tökéletes pillanat volt.
Nincs mi lehúzhatna a mélybe.

...

Skyt azonnal hazavitte az édesapja, miután beszélni tudtunk két szót. Kennedyvel sem tudtam sokkal többet lenni, mert indult a gépe, de azt mondta nagyon büszke rám.
-Ez az Armin gyerek tök rendben van. Áldásom rá-mondta búcsúzóul, mire az említett srác megkönnyebbülésében, hogy Kennedy nem fogja megölni majdnem összeesett. 
A nagyi és Frank is hamar leléptek, igaz, mi egy napra se váltunk el. Ma van a kirándulás utolsó napja, ma indul vissza a srácok vonata Chicagoba. Én maradok a kórházi kezelések miatt, ahová Kennedy hiányában a nagyi és nagybátyám kísérnek el. És igaz, hogy csak két nap múlva kezdődnek a konkrét kezelések, de a szokásos rutin ellenőrzéseket minden egyes alkalommal végigcsinálják rajtam biztos ami biztos alapon.
Faraize hagyta, hogy még kicsit a bárban maradjunk, így mire a szállás felé indultunk már lehetett hajnal három is. De nem éreztem az időt. Kipukkaszthatatlan boldogságbuborékban lebegtem.
Egymást átkarolva sétáltunk az utcán. Armin, Kentin, Nathaniel és Alexy hamarabb elindult, hogy kijózanítsák Vicktort és Dajant, akik eléggé offosra itták magukat. A többiek nem voltak totál részegek, de azt meg kell hagyni, hogy alkoholmámorban úsztak. Én, mint egyetlen teljesen tisztafejű borzasztóan jól szórakoztam rajtuk - mennyire fognak szenvedni!
-Baszki, bent hagytam a mobilom!-kaptam a zsebemhez.-Visszamegyek érte.
Nem törődve Rosa bekiabálásával, miszerint mind részegek, de még akkor is én vagyok a legszenilisebb - igaz -, visszafutottam. A telefonom természetesen elhányva volt a boxunk alatt. Örültem, hogy a többiek nem látták, mert egy életen át szívnák érte a vérem.
A bárból kilépve rögtön kirázott a hideg. Mielőtt megfordultam volna már tudtam, hogy ott áll. Sehol nem tudnám őt összekeverni senkivel.
-Anya.