2018. június 22., péntek

99. FEJEZET
Remegés
/New York, Kirándulás IV./



Sziasztok! ^^
Nagyon sajnálom a sok késést, de kicsit elszámoltam magam. Nem számítottam rá, hogy az utolsó részeket ilyen nehéz lesz megírni... Vagy ezerszer töröltem ki és írtam újra ezt a fejezetet, mert egyik verzió se tűnt jónak, a történet végéhez méltónak. De remélem tetszeni fog nektek ez az utolsó előtti, elég csapongó hangulatú  és eléggé hosszú rész. A következő - az utolsó, jesszus -, nem tudom pontosan mikor jön, remélem megéri majd rá várni :)
Jó olvasást a 99. fejezethez! Hagyjatok magatok után kommentet, búcsúztassuk együtt Abby történetét! 
További szép reggelt/napot/estét, ki mikor olvassa, és jó nyári szünetet
Dorina :)



~Abby szemszöge~

Ha kizársz egy problémát az nem tűnik el: csak kivár, majd háromszorosára dagadva neked ront. És esélyed sem lesz kimászni a szarhullám alól. Vesztettél.
Mindenhol ajtók vesznek körül. Mindig is tudtam ezt, de az elmúlt évben nem törődtem vele. Elhitettem magammal, hogy képes leszek átgázolni mindenen, hogy elérjem a céljaim. De nem tudok. Látom a szarhullámot felém közeledni, de egy centit se bírok mozdulni.
Arminnal azóta az este óta semmiről nem beszélgettünk. Igaz nem vagyunk haragban, de érzem, hogy elhidegültünk. De nem hibáztatom őt, hiszen én kosaraztam ki. Én csaptam be előtte az ajtót. Ezért nem szabadna így fájnia. De úgy érzem, egy részem haldoklik.
Az utóbbi két estén bezárkóztam a fürdőbe míg Armin el nem aludt. A karja, ami eddig csak biztonságot és otthont nyújtott most csak fájdalmat és bűntudatot kelt. Próbálok nem feltűnően, de elhúzódni tőle. Amikor csak hozzámér rámjön a sírhatnék. Úgy érzem elárultam őt az elejétől kezdve. Hogy ennek sosem szabadott volna megtörténnie. Nem kellett volna áltatnom őt.
De magamat sem.
A barátaim  csak azt gondolják, hogy kiértünk a nászutas szakaszból, és most van a folyamatosan vitázós időszak. Nem kérdeznek rá semmire. Belül egy kicsit örülök ennek: ha rákérdeznének valószínűleg hazudnék, vagy rájuk is rázárnék egy ajtót.

...

Elértünk a kirándulásunk utolsó napjaihoz. Végigjártuk majdnem az összes nevezetességét a városnak. Az alatt a pár óra alatt, míg idegenvezetőként kellett helytállnom próbáltam kizárni az elmúlt napok keserűségeit. Undorodtam magamtól, hogy ilyen könnyen meg tudtam játszani magam.
Az utolsó nagy New York-i nevezetesség egyike, ahová ellátogattunk az Empire State Building volt. Itt nehezen ment a mosolygás. Rengeteg emlék fűződött a felhőkarcolóhoz - sokat jártam ide, főleg mikor szomorú voltam. A fejemben folyamatosan zúgott a fehér zaj valami borzalmasat jelezve, de próbáltam nem törődni vele. 
Bram vezette az osztályt. Rajongott az épületekkel kapcsolatos olyan dolgokért, amik az átlagembert őszintén halálra untatják. Mindig utáltunk vele ide feljönni, de osztálynak kötelező végighallgatnia, így kapva kapott az alkalmon és mindent, amit az évek során visszatartott mellettünk kiöntötte az osztályra. 
Ike a vállamnak dőlve szenvedett, én kuncogva figyeltem Bramet és hallgattam a nekem támaszkodó fiú panasznyögéseit. Az osztály megedződve a rengeteg múzeumi túrán remekül tudta tettetni, hogy érdekli őket a téma, közben meg állva alszanak. 
Bram éppen az épületet összetartó valamikről beszélt, mikor csak úgy, szórakozottan elforgattam a fejem. Az ablakokat mindenhol rács vette körül, nehogy valaki le tudjon ugrani. De az egyik ablaknál a rács egy leheletnyit meg volt hajolva, és könnyen ki lehetett pattintani onnan az üveget. De ez nem is volt látható.
Csak az vette észre, aki tudott erről. 
Visszarepültem az időben. Egyedül álltam a tetőn. Láttam, ahogy a múltbéli önmagam: szakadt, rongyos ruhában, rövidre nyírt hajjal odaguggol és kipattintja az üveget. Az arcán a sírástól elkenődött fekete szemfestékcsík.
Hirtelen a helyet Abby-hasonmások özönlötték el: mindegyik a múltból érkezett. Mintha nem is ugyanazok az emberek lettek volna: más volt a ruhájuk, a hajuk. Csak az arcukról leolvasható fájdalom volt ugyanaz. 
Robotszerű mozdulatokkal leguggoltak, és gyakorlottan eltávolították az üveget az ablakból. Leültek a lyuk elé, megmarkolták a vasakat. Majd nem történt semmi. 
Sokat jártam ide, főleg mikor szomorú voltam.
Tényleg sokat jártam ide. De mindig azt hittem, hogy lejönni többé nem fogok.
-Mikor fogja már megunni? Istenemre mondom, ha nem...-motyogott mellettem Ike, de nem hallottam mit mond. A fehér zaj ordítássá fokozódott bennem, a hasonmásaim elfehéredett ujjakkal szorították a vascsöveket, de nem történt semmi.
Nem történt semmi.
-Mármint komolyan, valakit érdekelnek a pillérek? Egyáltalán mik azok? Olyan mintha halakról beszélnénk...
-Fedezz!-szakítottam félbe Ikeot. A fiú felemelte a fejét a vállamról, éreztem, hogy néz, de én csak az enyhén meghajlott rúdra tudtam koncentrálni.
A srác meg én elindultunk ellenkező irányba. Bram azonnal kiszúrta, hogy tervezünk valamit, de nem hagyta abba a beszédet. 
A rövidre nyírt hajú Abby felé vettem az irányt. Biztonsági őrök cikáztak az egész helyen, éreztem a tekintetüket a hátamon - törzsvendégeknek kijáró figyelem -, de nem törődve semmivel, határozott léptekkel közelítettem meg az ablakot. Egy mély hang kiáltott valamit a hátam mögött - nem tudom, hogy kinek, talán nekem, nem néztem hátra -, de utána Ike azonnal akcióba lépett. Női sikoltás hangzott fel, az őrök pedig elvesztették az érdeklődésüket irántam. Valószínűleg Ike keze lehetett a dologban, mert a fiú felháborodva vitatkozni kezdett a felügyelőkkel, és ez az oldalt bámészkodókat azonnal odavonzotta, mert hát az embereket mindig érdekli a botrány.
Ikenak köszönhetően kíváncsi tekintet nélkül tudtam eltérdelni az ominózus ablakrészhez. Eltávolítani az üveget szinte gyerekjáték volt, de ahogy az üveget kivettem a keretből és a hónom alá csaptam lefagytam. Éreztem, hogy van itt valami, de nem mertem továbbmenni. Féltem, hogy valami hülyeséget csinálok. 
Igaz egyáltalán nem akartam leugrani - egy tizedmásodpercre se fordult meg a fejemben -, de mégis megbénított a félelem. A magasságtól. Attól, hogy megcsúszik a kezem. A lebukástól. De főleg magamtól.
A hátam mögül még mindig ordibálás hallatszott. Meghatott, hogy Ike kérdés nélkül hülyét csinál magából, csakhogy segíthessen. Nem hagyhattam, hogy hiábavaló legyen, hogy bajba kerül - a mert a hangok alapján valószínűleg nagy bajban van.
Az üveget hang nélkül a szomszédos tartóvasnak támasztottam, majd kihajoltam a lyukon. Az ujjaim görcsösen markolták a kisebb rudakat, a széltől a saját gondolataimat sem hallottam, sőt, még látni sem láttam nagyon, mert a hajamat az arcomba fújta. De nem is számított ez igazán, mert amint kidugtam megláttam azt, amit kerestem.
Az egyik vastag, függőlegesen futó oszlopra egy boríték volt erősítve. Időnként belekapott a szél, de nem mozdult. Olyan biztosan volt odakötve, hogy akár egy hurrikán se tudta volna onnan elmozdítani. Gondoskodtam róla.
Minden felvillant. A sok fellógás ide, az órák, amikor csak ültem ezen a helyen, és nem tudtam megtenni. Az önutálat, hogy már megint le kell jönnöm innen, mert egy gyáva szar vagyok, aki még meghalni sem tud.
A lábamat beakasztottam valami keménybe, és mindenféle józan észt félredobva elengedtem minden kapaszkodót és a boríték felé nyúltam. A vastag, sötétkék spárga vágta a kezem, és a kicsomózása sem ment könnyen. Csak egy kézzel tudtam csinálni, a másikkal szorítottam a megsárgult borítékot. 
A hangok mögöttem kezdtek elhalni. Pánikba estem. Még közelebb nyomultam, a lábam azonban megcsúszott. A kezemmel ahelyett, hogy azonnal kapaszkodó után néztem volna a borítékot markoltam. Halálfélelmem volt, a saját gondolataimat nem hallottam a fülemben doboló pániktól, a testem valahogy mégsem reagált a vészjelzéseimre. Próbáltam a lábamat beleakasztani valamibe, de semmi kiálló dolgot nem éreztem. Ráadásul az erőlködéstől csak még jobban előrecsúsztam.
Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg lezuhanok, mikor erős kezek ragadták meg a derekam. Teljesen lesokkolódtam. A szívem úgy vert, hogy már a szívroham veszélye is fönnállt, ráadásul levegőt is alig kaptam a nagy izgalomtól.
Armin jelent meg mellettem. Másodpercek alatt felmérte a helyzetet: az egyik karját körém fonta, a másikkal megfogta a spárgát és egyetlen erőteljes rántással kiszabadította a borítékot a fogságból. Én egyik sokkból a másikba esve nem tudtam mást csinálni, csak szorítottam magamhoz a zsákmányt és hagytam, hogy a fiú mindkettőnket visszahúzzon. 
Minden olyan gyorsan történt. Ahogy biztonságos talajt értünk Arminnal, Bram - aki a derekamat tartotta -, visszapattintotta az elmozdított üveget. Ikeot elcipelték, az őrszemek azonnal kutatni kezdtek a tekintetükkel. Az osztály körém gyűlt, hogy nyerjek pár másodpercet, ami igaz csak annyira volt elég, hogy a borítékot becsúsztattam a farmerkabátom belső zsebébe és feltápászkodtam. De az egész testem úgy remegett mint a kocsonya, és biztos nem festhettem valami jól, mert amint az őrök megláttak lehervadt az arcukról a kárörvendő vigyor. Egyetlen kérdésükre se tudtam választ adni, úgy éreztem, ha most kinyitom a szám akkor tuti visszajön a reggelim.
Eltűntek az Abby hasonmások. Azok mind abban a borítékban voltak.

...

Fogalmam sem volt, hol lehet Ike. Már az épületben se láttam, a biztonságiak közelébe meg inkább nem mentem, így nélküle mentünk ebédelni. De őt sosem kellett félteni: amikor a legkevésbé sem számít rá az ember sétál be az ajtón, olyan szintű lazasággal, hogy miközben a leesett álladat kapargatod a padlóról csak azon tudsz agyalni, hogy emberileg hogy lehetséges az, amit ő művel.
Az Empire State Buildinggel szemben egy kisebb kajádba tértünk be ebédidő környékén. Az osztály semmit nem kérdezett a halálos akciómról. Szó nélkül odaálltak mikor meglátták, hogy segítség kellett és szintén semmiféle kommentár nélkül folytatták tovább a kirándulást. Kellett ez a távolságtartás, mert a fejemben hatalmas volt a káosz. 
Teljesen máshol voltam fejben. A pult mögött álló kiszolgáló csajszi homlokán lüktetni kezdett egy ér, mikor már tizedik perce álltam előtte, és még mindig nem mondtam semmit, csak bámultam a kirakott kajákat.
Mikor megéreztem a kezet a vállamon azt hittem Armin az, hogy kimentsen ebből a helyzetből, de egy zöld szempárral találtam szembe magam. 
-Két csokis muffint-mosolygott Ike a pénztárosra, akinek az arca kisimult a srác hatására és mosolyogva ütötte be a rendelést a gépbe.
-Hát te hol a fenébe voltál?-nem tudtam elrejteni a meglepődésemet a fiú láttán. Ike erre csak nevetett.
-Nem láttál semmit?-nemet intettem.-Nem is fontos. De bocsánatot kell kérnem asszem V-től-tényleg hallottam női sikoltást, de nem kérdeztem inkább. 
Kibővülve Ikekkal és két muffinnal tértem vissza a barátaim asztalához. A srác azonnal belevetette magát a társaságba, azonban én inkább meghúztam magam. A vastag boríték égette az oldalam, és a fejemben okozott zűrzavar mértékébe beleszédültem.
-Miért kellett kockáztatnom a seggem?-Teljesen a gondolataimba merültem, a körülöttem lévő csöndre eszméltem. Ike az asztal másik széléről próbálta felhívni magára a figyelmemet, zacskós cukorral dobált hatalmas vigyorral az arcán. Mikor felé kaptam a tekintetem megismételte.-Miért kellett kockáztatnom a seggem, köcsög?
Szó nélkül a kabátom belsejébe nyúltam és odacsúsztattam hozzá a sárga, szakadt borítékot. Ike gondolkodás nélkül kapott utána, nem figyeltem az arcát, a hajamból szedegettem ki az édes lövedékeket. 
-Mi az?-kérdezte Bram, aki szintén az asztal szélén ült, velem szemben, így esélye se volt, hogy lássa a boríték tartalmát. Nem válaszoltam, csak néztem, ahogy Ike arcáról lehervad a vigyor, amint a rengeteg papírt a kezébe véve rájön, mik is azok. 
-Búcsúlevelek-Ike végigpörgette a borzalmas állapotban lévő lapokat, majd mind aki még a létezésüket is képtelen elviselni ledobta őket az asztalra.-Miért tartottad meg ezeket?
Vállat vontam.
-Nem akartam, hogy bárki láthassa őket, így elrejtettem. De csak most, hogy ott jártunk jutott eszembe, hogy ott vannak. 
Mielőtt leléptem volna Washingtonba próbáltam lezárni azokat, amiket lehet. A sok kudarcba fulladt öngyilkossági kísérletem maradványaival nem tudtam mit kezdeni - elpusztítani nem volt erőm őket. Az ötlet, hogy a bűntett helyszínén hagyjam őket abban az időszakban átlagosan elfogyasztott piamennyiség mellett zseniálisnak tűnt. De természetesen ki is esett az az este, mikor megtettem - mint mondtam, volt bennem pia bőven -, de ahogy ma hirtelen bevillant minden vele együtt járó emlék is eszembe jutott. 
Mindenki olyan tekintettel bámult rám, mintha bármelyik pillanatban összetörhetnék. Megmosolyogtatott az aggodalmuk.
-Ne vágjatok ilyen fejet, jesszusom! Nem akadtam ki, és nem is fogok. Nem tud többé padlóra küldeni a múlt.
A barátaim ugyan folytatták a csevegést, a tekintetükből mégsem tűnt el az aggodalom. Próbáltam becsatlakozni, az ebéd végére egészen elfogadható a lett légkör. 
A levelek csak az ebéd végén kerültek vissza a borítékba. El is felejtettem, hogy ott vannak. Mikor a kezembe vettem hirtelen fejbe kólintott a felismerés.
A múltat néha nem tudom csak úgy elpusztítani, semmissé tenni. Nem tudok továbblépni, sem feldolgozni idővel.
Egyszerűen van, amit magadhoz kell szorítanod, majd elengedned. És soha többé visszanézni.

...

-Mit csinálsz?
-Magamhoz szorítom a múltam, hogy majd elengedhessem-Armin már egyáltalán nem nézett rám furán, megszokta már mind a néha előjövő színpadiasságomat, mind azt, hogy amint belép a szobába mindent elborítanak a papírok.
Ahogy visszaértünk a szállásra bezárkóztam az Arminnal közös szobánkba és újraolvastam a leveleket. Minden egyes szó a memóriámba volt égve, de nem kerülhettem el, hogy újra szembesüljek velük. Ahhoz, hogy ezt a részt is lezárjam muszáj volt a legmélyére ereszkednem, hogy majd elérjem a csúcspontot.
A fiú mellém telepedett az ágyra, és belecsókolt a vállam gödrébe.
-Király programnak hangzik... De mit csinálsz konkrétan?
Az előttem lévő üres papírra meredten és nagyot sóhajtottam.
-Csak próbálkozom... Nem is tudom. Szeretnék írni egy szöveget ezekből holnapra, a slamestre. De...-idegesen ellöktem magamtól a papírtömböt. Fogalmam sincs mennyi ideje próbálkozhatok, de örökkévalóságnak tűnik. Egyszerűen elfáradtam.
Armin azonnal a lelökött tárgy után nyúlt és vigasztalóan magához húzott.
-Ez nagyszerű! Annyira örülök, hogy úgy döntöttél mégis előadsz-a két keze közé fogta az arcom, a tekintete nem engedte el az enyémet.-Nem hagyom, hogy feladd.
-Tényleg nem?-önkéntelenül kicsúszott a számon, amint kimondtam már el is szégyelltem magam. Armin összevont szemöldökkel mered rám, értetlenül.
-Miről beszélsz?
Szorosabban vont magához mire forró könnyek kezdték csípni a szemem. Belém mart a bűntudat: utáltam, hogy hallom a fájdalmat a hangjában, pedig ő nem tehet semmiről. 
A fiú ahogy érzékelte, hogy próbálok eltávolodni zavartság ült ki az arcára. Úgy fogott, hogy esélyem se volt még a tekintetemet sem kiszabadítani az ő kék szeme fogságából.
-Miről beszélsz Abby?-ismételte meg lágyabban. Nagy levegőt vettem, hogy visszatartsam a könnyeket - bár ez elég nehéz feladat volt, mert úgy éreztem, mintha egy csorda elefánt tanyázna a mellkasomon.
-Az ajtókról-a torkomat is égették a könnyek, ezt a két szót is alig bírtam kinyögni. Félve néztem Arminra, aki nem kis meglepetésemre elnevette magát. A vidám kacagása balegyenes volt a szívemnek, már nem tudtam megállítani az előtörő keserűséget. A barátom arcáról azonnal eltűnt a jókedv, amint meglátta a könnyeimet.
-Abby, nincsenek semmilyen ajtók-letörölte a könnyeket az arcomról, a homlokát szorosan az enyémnek szorította. Minden egyes lélegzetvétele melegen simogatott.-És tényleg veled tervezem a jövőmet, nem érdekel mennyit jelent az időben. Az idő kurvára túl van értékelve. És bármit csinálhatsz amit szeretnél. Én biztosan ott leszek hogy támogassalak.
-De azt hittem...-zokogás rázta az egész testemet. Nem tudtam hová tegyem ezt a vallomást azután az ominózus este után, és azok után, hogy az utóbbi két napban jóformán kerültem, ő pedig hagyta.
A fiú mintha a gondolataimban olvasott volna eltávolodott tőlem, és az ágy melletti kis asztal fiókjából elhúzott egy megtépázott, iskolafüzetből kitépett négyzetrácsos lapot. 
-Ezen dolgoztam. Nem nagy cucc, nem is fogom felolvasni. Csak... csak neked-nyújtotta át a lapot, az arcán kis félelemmel. Teljesen összezavarodtam. A kezem még remegett a sírástól, és szintén nem láttam a még párás tekintetemtől de elvettem a lapot és olvasni kezdtem.
Teljes káosz fogadott a négyzetrácsokon. Nem volt slamszerű, sőt, annyira elmondható szövegjellege se volt. A szavak között nem volt harmónia, összevissza álltak egymás hegyén-hátán. Nem volt a toppon semmilyen szempontból, de mégse olvastam soha jobbat.
Rólam szólt a szöveg. Nem volt összefüggés néhány rész között, mintha Armin ami eszébe jutott volna lefirkantotta volna. Az egész testemet elöntötte a melegség, és kitörlődött a fejemből az elmúlt napok feketesége. A szavak néha tényleg talpra tudják állítani az embert. 
-Tényleg emlékszel a legelső beszélgetésünkre?-hitetlenkedve meredtem a barátomra. A fiú is elmosolyodott, hogy a vihar elvonult a fejünk fölül.
-Persze. Egy szeretem a csokit feliratú póló volt rajtad, és Alexyvel engem kerestetek. A biokémia laborban voltam, amint megtaláltatok Alexy felhívta Violát, hogy már körbevezetett téged és elmondja hol talál meg minket ha megérkezik. Te leültél mellém, némán bámultál majd csak annyit mondtál: Tisztellek. A kockaságban mindig van bátorság. Én meg nem szóltam semmit, mert eddig senki nem nevezett bátornak.
-Azt hittem utálsz. Folyamatosan Mayának hívtál-nevettem el magam az emlékre.-Két napba telt, mire a rendes nevemen szólítottál.
Armin vállat vont.
-Megijedtem tőled.
-Tőlem?-visszafojtott nevetéssel nézetem a barátom vörös arcát. Jó érzés volt, hogy most nem én voltam rákvörös, hanem ő.
-Túlságosan érdekeltél már az első perctől kezdve. Megijesztett, hogy ennyire-a barátom szó nélkül bámult a szemembe. A tekintetében lévő szeretettől újra rámjött a sírás.
-Átmegyek Alexyékhez, hogy nyugodtan tudj dolgozni-tápászkodott fel az ágyról.-Hívj ha bármi kell.
-Köszönöm.
A Kocka aprót biccentett, zsebre vágta a telefonját és kikerülgetve az eldobált papírgalacsinokat közelítette meg az ajtót.
-Armin!-szóltam utána. A fiú kíváncsian fordult vissza az ajtóból.-Szeretlek.
Lehunyta a szemét és a szája széle felfelé mozdult. Olyan boldogságot sugárzott az arca, mint amikor először mondtam neki ezt. 
-Én is szeretlek.

~Armin szemszöge~

Abby rohadt ideges volt egész pénteken. Délelőtt, mikor a Central Parkot jártuk totál nem volt ott fejben, majd mikor késő délután az Astória felé gyalogoltunk röhögött meg viccelődött, de tudtam, hogy majd' szétveti az izgalom. Ő volt a meghívott vendég, a verseny előtt egy húsz-harmincperces showcase-t kellett előadnia. Több mint másfél éve nem állt színpadon, és tudtam mennyire pánikol amiatt, hogy ma este meg kell tennie. 
A helyre jóval a slamest kezdete előtt megérkeztünk, hogy Abby meg tudja csinálni a hangosítást, és hogy legyen helyünk.
-Előre is szívesen. Kurva nagy tömeg lesz-Ike a legközelebbi boxokhoz kalauzolt minket. Igaza lehet azzal kapcsolatban, hogy teltház várható. Már most is voltak néhányan rajtunk kívül, pedig egy jó óra, amíg elkezdődik a program. Miután beléptünk Abbyt mindenki köszöntötte, a lány pedig otthagyva minket rögtön eltűnt a bárpult körül.
-Wow!-nézett körbe Alexy, amikor beültünk a színpadhoz legközelebbi boxba. Jobban nem is fejezhette volna ki magát.
A hely sötét volt, kocsmahangulatú, de tök barátságos. Mindenki mosolygott mindenkire. A fal tele volt képekkel, az ember úgy érezhette magát, mintha egy fotóalbumban sétálna. 
Abby mosolyogva ült le hozzánk egy fémdobozzal, papírkarszalagokkal és pecsételővel a kezében. Mr. P állta a belépőket azoknak, akik felléptek - ők kék szalagot kaptak -, a többiek sárgát. Nagy meglepetésemre tök kevesen viseltünk sárgát, rajtam kívül csak Peggy, Charlotte és Li. Mr. P igaz nem tűnt haragosnak, de azért kicsit odapiszkált a lányoknak, de nekem nem. Kérdőn néztem rá, de ő csak kacsintott egyet. Ugyanilyen ábrázattal fordultam a barátnőm felé, de ő ártatlanul rebegtette a szempilláját. Kis hazug.
Ezek után kaptunk mind a kezünkre a piros nyomdából, hogy ingyen ihassunk az este.
-Enyém a hely-vont vállat Abby hanyagul.-Pókeren nyertem.
-Sose pókerezzetek vele-jelent meg mellettünk egy idősebb férfi. Boldog mosollyal üdvözölte Abbyt, a lány pedig szintén sugárzó arccal ölelte magához a férfit, aki valószínűleg a bár tulaja - társtulaja volt.
A férfi a negyvenes-ötvenes éveiben járhatott, a feje már kopaszodott, a szakállába ősz szálak vegyültek. Kiderült, hogy Abby édesapjának a haverja volt, már gyerekkora óta ismerte a lányt. 
-Először az apja járt ide, majd a lánya-mutatott a falra a férfi, az arcán ábrándos kifejezés. Mindannyian odafordultunk: a több képen is szerepelt a lány apja: a barátai körében, itallal a kezében, az arcán boldog (kicsit részeg) mosollyal. Az első pár fotón elképesztően fiatal volt, meg se ismertem a szakálla nélkül. 
Majd egy képen - már szakállal és tetoválásokkal - egy kisbabával súlyzózott, aki valószínűleg Abby lehetett, mert borzasztóan színtelen volt és betegnek tűnt a baba. De Abby apja olyan felhőtlen boldogsággal nézett a lányára, amiről ordított az iránta érzett szeretete.
Több kép is készült itt Abbyről és az apjáról, végig lehetett követni ahogy a lány felnő. Minden képen egyre magasabb lett, a bőre szinte világított, olyan fehér volt. Teli szájjal mosolygott, girbegurba fogakkal, majd fogszabályzóval. Mesélte, hogy az anyja nem hagyta, hogy levágassa a haját, ami az utolsó képeken nagyon látszott: a lófarka leért egészen fenekéig. A szemében csak öröm volt, hogy az apjával lehet. 
Készült kép Abbyről a barátaival is: Ikekkal, Brammel, Bram feleségével és néhány random arccal vigyorogva ölelkeztek. A lány minden képen más volt: más volt a haja, a ruhája, a mosolya. A tekintetében maradt meg csak ugyanaz a keserűség, ami az első apja nélküli képen a szeméből áradt.
Abbyre néztem. A lány nevetve hárította a fogszabályzós poénkodásokat, nem látszott rajta szomorúság. A combján lévő kezére csúsztattam a kezem és megszorítottam. A lány rögtön értette, mosolyogva legyintett.
-Ez már a múlt.

...

Sorra érkeztek az emberek. Abby szedte a belépőket, amíg várta a Bramet, akivel együtt szokták összeállítani a hangtechinkát. Majdnem mindenki ismerte a lányt, váltottak pár szót, mikor kifizették a jegyüket, vagy rajongva néztek a lányra, de ő hárított minden bókot. A hely kezdett megtelni, de még hátra volt fél óra kezdésig. 
A lány összeszedettnek tűnt. A Rosától Floridában kapott zöld ruhájában ült, de magát nem meghazudtolva azt egy tornacipővel viselte. A haja kócosan omlott a vállára, mindenkire mosolygott és csilingelően nevetett. 
Az előadás kezdete előtt húsz perccel Bram is befutott a családjával. A felesége angyalra hasonlított, ahogy Abby mondta: nagy, barna őzikeszemei és szőke, göndör haja miatt ártatlanságot sugárzott az egész lénye, ezt csak hangsúlyozta az enyhén kerek pocakja. Bram a karjában tartotta a közös fiúkat, Lucot, aki inkább az apjára ütött. 
Bram felesége amint meglátta a lányt sikoltozni kezdett, Abby nevetve ölelte magához. Lysander, mint az egyetlen úriember a bagázsban azonnal hozott széket Bram feleségének. 
-Úristen, de hiányoztál! De utállak, hogy jobban nézel ki nálam te ribanc!-nevetett Abbyre, miközben letelepedett a boxunkhoz a neki hozott székre. Mindannyian nagyot néztünk a lányon: az angyali külső eléggé csalóka volt. 
Elsőre igaz meghökkentünk, de kiderült, hogy Bram felesége állati jófej. Egy nagyszájú, eléggé szabados lány volt az ártatlan külső mögött. És tényleg totál kiegészítették egymást Brammel, mert a srác egy nyugodt, megfontolt ember volt, a felsége azonban forrófejű és nagyhangú.
Bram megjövetelével Abby eltűnt. Nathaniel elvállalta, hogy szedi a belépőket, és szegénynek az utolsó tíz-tizenöt percben elég nagy rohamot kellett kiállni: a helyet elözönlötték az emberek. A bárpulttól kezdve a padlóig mindenhol ültek. De senki nem tűnt elégedetlennek a helyzettel, kedélyesen beszélgettek és sörözgettek  egymással, vagy akár tök idegen arcokkal is. 
Mindenki vegyült a helyiekkel. Castielék Bram zenekarával beszélgettek; Alexyék teljesen odáig voltak Bram fiától, a hároméves Luctól, fel-alá kergették a kissrácot a bárban; Viola és Jade Brammel társalgott valamin elmélyülve, Kentin egy rég nem látott ismerősével csevegett. 
Én idegesen figyeltem Abbyt. Nyugodtnak látszott, magabiztosnak. Látszott rajta, hogy ért ahhoz, amit csinál, egyszerre áradt belőle a szakértelem és a lazaság. Mégis izgultam miatta. Féltettem egy rohamtól. Hogyha esetleg nem tudna ennyi ember előtt beszélni úgy érezze kudarcot vallott, vagy hogy belesüllyedjen az önutálatba. 
-Te vagy Abby barátja, igaz?-csúszott mellém a boxba Bram felesége mosolyogva.-Maya vagyok.
-Armin-kezet ráztunk, és igaz a nő elég alacsony volt és kicsi, de olyan erős volt a szorítása, hogy majdnem felkiáltottam.-Gratulálok a babához-mutattam félszegen Maya pocakjára. Ő egy fülig érő mosolyt villantott felém.
-Látszik mennyire szereted őt-biccentett a színpad mellett ügyeskedő barátnőm felé.-Megérdemelte már. És ne izgulj miatta, a vérében van ez az egész-mutatott körbe a falakon lévő képek irányába. Bólintottam és megköszöntem amit mondott, de a tenyerem ugyanolyan izzadt maradt az idegességtől.
De persze nem volt izgulni valóm. Ahogy a lány kiállt a színpadra uralta azt, teljesen profi volt. Figyelt az emberekre, megnevettette őket, és beszélgetett velük. Nem volt hajlandó régi szöveget felolvasni, és újat sem olvasott fel, ezért kérdésekre válaszolt. Büszkévé tett az őszinteségével, és igaz néha kicsordult egy-egy könnycsepp a szeméből miközben fájdalmas dolgokról beszélt, de erős maradt, és látszott, hogy már továbblépett. Az is kiderült számomra a húsz percben, amíg fent volt a színpadon, hogy még vajmi keveset tudok róla. 
Fogalmam sem volt például, hogy már tizenhárom éves kora óta maga tartja el magát, és már szinte minden pályán dolgozott a pincértől kezdve a szobalányig, hogy életben maradhasson. Nem tudtam, hogy a nagyapja öngyilkos lett, és Abby vágta le a kötélről. Arról se mesélt soha, hogy miután az apja meghalt egy zárdába menekült, és ha az anyja nem hozza ki onnan erőszakkal akkor valószínűleg ma is apáca lenne. Sejtelmem sem volt róla, hogy kitől kapta az első csókját - egy paptanonctól, jó sztori -, és hogy hogy ért végett a keresztény élete. 
Mindig is tudtam, hogy a barátnőm egy harcos, de arról fingom se volt, hogy milyen erős is ő valójában.

~Abby szemszöge~

Magam sem hiszem el, hogy megcsináltam. Másfél év után színpadra tudtam állni, ráadásul őszintén tudtam magamról beszélni. Nem tudom, miféle erő szállhatott meg, mikor beszélni kezdtem. Egyszerűen végignéztem a helyen, a rengeteg arcon, akik nagyrészt azért voltak itt, hogy halljanak engem; a szeretteim drukkoló mosolyán, és elkezdtem. Meg se fordult a fejemben, hogy kamuzzak, és félelem sem volt bennem az igazság miatt. 
A showcase-t követő húszperces szünetben letámadtak az emberek. Ismerősök jöttek oda gratulálni, és tök idegenek, akik követték a karrierem és az életutam. Teljesen feltöltődtem, hihetetlen volt, hogy mennyi szeretetet adnak azok is, akiket még csak életemben sem láttam soha.
Az szünet utolsó perceiben jutottam csak el a mi boxunkig. Rosa és Maya boldog sikítással fogadtak, és egy hatalmas, bordaropogtató öleléssel. Az osztály azonnal elhalmozott dicséretekkel, Faraizétől kaptam egy biztató vállveregetést, Mrs. Oher a keblére ölelt, ugyanúgy, mint P.
-Büszke vagyok magára, Abby-suttogta a fülembe az irodalomtanár. A szavak elhagytak meghatottságomban. 
Helyhiány miatt Armin ölében helyezkedtem el - bár én, és szerintem ő sem bánta ezt -, miután véget ért a szünet. A fiú nem mondott semmit miután lejöttem a színpadról, de minden egyes rezdülésében éreztem a felém irányuló szeretetét. 
Ike volt a host az este, Bram, Maya és P voltak a zsűrik. Miután mindenkivel ismertették a hasznos tudnivalókat, hagyományainkat - ha tetszik valami csettintünk, mert a tapsolás hangos; ha nem tetszik valami dobogunk a lábunkkal; a slamszüzeknek addig tapsolunk, amíg ki nem érnek a színpadra; ilyesmik -, elkezdődött a verseny.
Az osztályból meglepően sokan mondtak szöveget. Castiel, Vicktor és Dajan teamben nyomták, végigröhögtük az egészet. Viola végre, többévnyi nyaggatás után előadott egy szöveget az édesanyjáról, Alexy a személyiségéről mesélt - mindenki mosolyogva és nevetve hallgatta. Rosa a régi énjét mutatta be, Carla a kémiabaleset napját idézte fel a szövegében, mikor ketten beragadtunk a terembe. Örültem, hogy felvállalta az akkori pánikját, és el merte mondani. Lysander természetesen tökéletes volt és megható, ahogy a gyerekkoráról slamelt, Amber bocsánatot kért mindazoktól, akiket megbántott, Nathaniel pedig megnyílt az apjával kapcsolatban. Borzasztóan büszke voltam mindenkire, hogy szembe mertek szállni a démonjaikkal, ki-ki a saját módján. 
Közelebb hozott minket egymáshoz az őszinteség. Castiel leült Nathaniel mellé egy sörrel beszélgetni, Li és Charlotte pedig újra közeledni kezdtek Amberhez - de már egyikükben sem volt rosszakarás. Talán nagyképűség, de kicsit az én érdememnek éreztem, hogy nem volt már közöttünk választóvonal. Hogy mindenki mosolygott mindenkire, eltűntek a klikkek, a játszmázás.
Nemvolt már közöttünk méreg és harag. Csak szeretet és tisztelet egymás iránt.

...

Fogalmam sincs, mi ütött belém akkor, mikor azt súgtam Ike fülébe, hogy majd mondjon be engem is utoljára.
Először tök jó ötletnek tűnt. Feltöltött az egész este energiával, úgy éreztem mindenképp el kell mondanom a tegnap este óta a hátsó zsebemben rejtőző szöveget, de az est vége felé közeledve minden tagomat megbénította a pánik. 
Az utolsó szünetet követően úgy vert a szívem, hogy féltem, hogy szívrohamom lesz. Pár ember volt már csak hátra, már jócskán elmúlt éjfél, de nem tűnt fel az idő múlása. Jól fogyott a pia, de azt szerettem az ilyen estéken, hogy nem az elfogyasztott alkoholmennyiség tette az embereket mámorossá. Hanem a körülötte lévő emberek, szavak. A történetek. A tudat, hogy nem vagy egyedül.
De annyira ideges voltam, hogy nem tudtam kiélvezni a hangulatot. Hirtelen úgy éreztem, mintha nem itt lennék, valahonnan máshonnan figyelném az embereket. A beszélgetés, a színpadon lévő srác szövege is csak tompán jutott el hozzám, csak a testem ideges reszketésére tudtam figyelni. Tudtam, hogy nem lesz egy így jól, így amint tudtam elnézést kértem a többiektől és elindultam a bár raktárhelyisége felé.
Amint odaértem becsaptam az ajtót és  előrántottam a zsebemből a tegnap óta halálra fogdosott papírlapot. Legszívesebben széttéptem volna - egyszerre annyi érzelem tombolt bennem, hogy a két lábamon alig bírtam megállni, lerogytam a földre. 
Dühös voltam magamra, mert megfutamodtam. Féltem, amiért egy teljesen új darabot kellene átadnom magamból, ráadásul annak a lánynak a halála után semmi hasonlót nem írtam. Szégyelltem magam, mert csalódást fogok okozni annak a sok embernek kint.
Annyira lefoglaltak az önmarcangoló gondolataim, hogy észre se vettem apámat, csak akkor, mikor már leült mellém. Augusztusban láttam utoljára, mikor beköltöztünk a chicago-i házba. Akkor azt hittem, soha többé nem fogom őt látni.
Apám olyan volt, mint ahogy mindig visszaidéztem: talpig feketét viselt, hatalmas szakálla kezelhetetlenül nézett ki, hatalmas, tetovált karjai pedig csak fokozták az izomagy kinézetét. A barna haja rövidre volt nyírva, barna szemében otthont és szeretetet láttam. 
-Mit keresel itt?-suttogtam lesokkolva felé. Ő halványan elmosolyodott, nem válaszolt. Helyette a kezemben lévő papírra bökött.
-Szerintem ne tépd össze.
-Szar.
-Te is tudod, hogy nem az-ahogy a szemébe néztem tudtam, hogy igaza van. Jobban ismert, mint én saját magamat valaha is fogom.
A jelenléte már csak olaj volt a tűzre: az a sok érzelem kirobbant belőlem, és elsírtam magam. Apa azonnal a hatalmas karjaiba zárt, én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha tényleg itt lenne, és tényleg meg tudnám érinteni.
Tudtam, hogy csak a fejemben létezik. Tisztában voltam vele, hogy a tudatalattim idézi meg nekem az apámat, amikor szükségem van rá, hogy itt legyen. Tudtam, hogy saját magamhoz beszélek, mikor azt hiszem, hogy hozzá. De nem érdekelt. Mert rohadtul hiányzott.
-Szeretlek. Annyira sajnálom, hogy nem mondtam többször-motyogtam a mellkasába a sírástól kásás hangon. Ő csak még jobban magához ölelt.
-Mindig tudtam, Hilary.
Csendben ültünk, nem is tudom meddig. Hagyta, hogy vigaszt találjak az ölelésében. Beszívtam az ismerős szivar és sör illatot, hagytam, hogy kicsit szétessek. Nem eshetett bántódásom, mert az apám karjaiban voltam. Biztonságban.
-Ideje menned haver-suttogta bele a fülembe, majd lassan eltolt magától. Bátorító mosollyal nézett rám, én nem tudtam beszélni, csak biccentettem és szembefordulva Arminnal felálltam a padlóról.
-Minden oké?-nézett rám aggódva a fiú. Egy apró - de őszinte - félmosollyal letöröltem a könnyeket az arcomról.
-Persze.
Armin kézen fogva vezetett ki a szobából. Az ajtóból még visszanéztem apámra. Ugyanott ült, és a tekintetében ugyanaz a büszkeség csillogott, mint mindig, amikor rám nézett. Aprót biccentett felém, a szájáról pedig leolvastam azt a szót, amit én mondtam neki és megteltem erővel.

...

Kimenve újabb sokk ért: új arcok ültek a nézőtéren. Olyanok, akik a legjobban számítottak.
Ott volt a húgom a rózsaszín pizsamájában, ölében egy laptoppal, onnan pedig Kennedy mosolygott rám. Nem messze tőlük ott állt Frank, az alkalomhoz képest kicsit túlöltözve, ami megmosolyogtatott, mellette pedig a nagyi. 
Kérdőn Arminra pillantottam, de ő csak mosolygott. Természetesen ő állt mindennek a hátterében.
-Gondoltam szeretnéd, hogy itt legyenek-vonta meg a vállát. Mint a mai nap már ezredjére, most is elhagytak a szavak. Nem tudtam megköszönni a barátomnak azt, hogy még látatlanban is bízott abban, hogy meg tudom írni a szöveget, azonnal mozgósította a rokonaimat csak azért, hogy örömet szerezhessen nekem. Már nagyon bántam minden egyes elpazarolt percet, amit nem a fiúval töltöttem, mióta megismertem.
A színpadra állva nem vettem elő a szöveget. Nem volt rá szükségem, kicsavaroztam a mikrofont a tartójából, és olyan közel tettem a számhoz, hogy még a lélegzetvételem is hallatszott. Nem gondolkodtam azon, hogy milyen benyomást teszek majd az emberekre. Nem dobtam be egy poént, hogy eltakarjam az izgalmam. Egyszerűen lehunytam a szemem és belekezdtem a sorokba.
Az egész testem reszketett, és folyamatosan folyt a könny a szememből, de nem törődtem vele. Nem volt bennem félelem, sem keserűség. Csupán megkönnyebbülést éreztem és felhőtlen boldogságot azért, hogy mikor kinyitottam a szemem mosolygó emberekkel néztem farkasszemet. Nem zavart, hogy a sírástól olykor elcsuklott a hangom. Úgy érzem nincsenek határaim. A színpadon állva hülyeségnek tűntek az ajtók, a múlttól és a jövőtől való félelem. A múlt az múlt. Megbirkóztam vele. És bármi is jöjjön a jövőben, tudom, hogy lesz elég erőm szembenézni vele.
-Csak azért remegek, mert nincs semmi, ami lehúzhatna a mélybe-az utolsó sor erőteljesen hagyta el az ajkam, de a feltörő üdvrivalgás elsodort. Felállva tapsolt nekem a bár, szinte be tudtam lélegezni a tiszteletet és szeretetet, ami a taps és a kántálásban megbújt. Sky fülig érő mosollyal, csodálattal a tekintetében bámult, Kennedy és a nagyi elpityeredtek. Frank pedig az apámhoz hasonló büszkeséggel mustrált. 
Tökéletes. Tökéletes pillanat volt.
Nincs mi lehúzhatna a mélybe.

...

Skyt azonnal hazavitte az édesapja, miután beszélni tudtunk két szót. Kennedyvel sem tudtam sokkal többet lenni, mert indult a gépe, de azt mondta nagyon büszke rám.
-Ez az Armin gyerek tök rendben van. Áldásom rá-mondta búcsúzóul, mire az említett srác megkönnyebbülésében, hogy Kennedy nem fogja megölni majdnem összeesett. 
A nagyi és Frank is hamar leléptek, igaz, mi egy napra se váltunk el. Ma van a kirándulás utolsó napja, ma indul vissza a srácok vonata Chicagoba. Én maradok a kórházi kezelések miatt, ahová Kennedy hiányában a nagyi és nagybátyám kísérnek el. És igaz, hogy csak két nap múlva kezdődnek a konkrét kezelések, de a szokásos rutin ellenőrzéseket minden egyes alkalommal végigcsinálják rajtam biztos ami biztos alapon.
Faraize hagyta, hogy még kicsit a bárban maradjunk, így mire a szállás felé indultunk már lehetett hajnal három is. De nem éreztem az időt. Kipukkaszthatatlan boldogságbuborékban lebegtem.
Egymást átkarolva sétáltunk az utcán. Armin, Kentin, Nathaniel és Alexy hamarabb elindult, hogy kijózanítsák Vicktort és Dajant, akik eléggé offosra itták magukat. A többiek nem voltak totál részegek, de azt meg kell hagyni, hogy alkoholmámorban úsztak. Én, mint egyetlen teljesen tisztafejű borzasztóan jól szórakoztam rajtuk - mennyire fognak szenvedni!
-Baszki, bent hagytam a mobilom!-kaptam a zsebemhez.-Visszamegyek érte.
Nem törődve Rosa bekiabálásával, miszerint mind részegek, de még akkor is én vagyok a legszenilisebb - igaz -, visszafutottam. A telefonom természetesen elhányva volt a boxunk alatt. Örültem, hogy a többiek nem látták, mert egy életen át szívnák érte a vérem.
A bárból kilépve rögtön kirázott a hideg. Mielőtt megfordultam volna már tudtam, hogy ott áll. Sehol nem tudnám őt összekeverni senkivel.
-Anya.

2018. május 21., hétfő

98. FEJEZET
A jövőm ajtaja
/New York, Kirándulás III./



Hi everybody! ^^
Igaz még mindig nem a szokásos blogos időben, de magamhoz képest villámgyorsan itt is van a 98. fejezet, és már csak két fejezet választ el minket a a bűvös száztól, a blog végétől. Az utolsó fejezetek kicsit hosszabbak, mint ami a megszokott, és ez elmondható a 98-ra is. 
A fejezetben visszacsöppenünk New York-ba, Abby régi barátai tűnnek fel, mint új szereplők, és a lány régi élete is felvillan néhány helyen. De Abbynek nem csak a múltjával, de a jövőjével is szembe kell néznie... 
Remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet. Hagyjatok magatok után kommentet, hogy tudjam, érdekel-e még valakit Abby története! A következő fejezet valószínűleg június elején fog jönni, de addig kitartást nektek, és sose hagyjon el benneteket a remény!
További szép reggelt/napot/estét, ki mikor olvassa 
Dorina :)



~Abby szemszöge~

-Ha legközelebb Faraizének eszébe jutna felkelteni minket hajnalok hajnalán szólj, hogy inkább ugorjak ki a mozgó vonatból-nyöszörgött fájdalmasan Armin, és a reggelizőasztalra hajtotta a fejét. Én csak nevettem rajta.
A barátom egész este játszott. Mire kivitte azt a szintet, amivel szerencsétlenkedett majdnem a nap is felkelt. Erre az osztályfőnökünk mindenkit felkeltett hatkor és a büfékocsiba parancsolt. Szegény Armin, ha két órát aludni tudott...
Az utolsó állomásunk a kirándulásunkon New York volt, és éppen oda tartottunk. A kéthetes kirándulásunk utolsó napjait a szülővárosomban töltjük, ami miatt egyszerre fog el izgalom és rettegés. Legszívesebben a város minden zugát megmutatnám a barátaimnak, de félek, hogy meglátják azt az Abbyt, aki régen ott voltam. Azt a drogos, piás, az önbizalomhiányát takargatva magamutogató lányt, akinek nem számított senki és semmi. Igaz miután egy éve elhagytam a várost többször is jártam ott, de azokat a helyeket, amik a törzshelyeim voltak, emberek, akikkel rengetegszer találkoztam kerültem mint a pestist. Szorongtam, hogy esetleg visszarántana az a világ, ha akár a peremére is merészkedem. 
-Mindenki itt van? Remek!-Mrs Oher arca ragyogott. Mióta Washingtonban Peggy felhívta a figyelmem Faraizére és Oherre igazat kell neki adnom: észrevehetően van valami a két tanár között. A kirándulás első napjaihoz képest kicsattannak a boldogságtól. Folyamatosan egymásra vihognak mint az első szerelmes tinik. Tök aranyosak, de azért kicsit émelygek is tőlük. 
-Hol van Alexy?-nézett körül Rosa a Kékhajút keresve. Az iker említett fele tényleg nem volt az étkezőkocsiban. Tudatlanul megvontam a vállam.
-Ha alszik én megverem-motyogott a másik iker, bár a fejét nem emelte meg az asztaltól, így alig lehetett érteni amit mondott. 
-Két óra és megérkezünk New Yorkba, remélem mindenki összepakolta már a cuccát-kezdte az osztályfőnökünk, és Rosára meredt. A lány elégedetlenül fújt egyet, de nem kommentálta a pillantást. Rosa miatt ugyanis majdnem lekéstük a vonatunkat olyan egy nappal ezelőtt, mert a lány visszaszaladt valamiért. Nem csináltunk belőle nagy ügyet, de Faraizétől kapott egy jó nagy fejmosást, miszerint a közösség érdekeit is szem előtt kell tartania, és figyeljen jobban oda. A lány elég rosszul viselte a leszidást, igaz csak az orra alatt pufogott. Tudta ő is, hogy a tanárnak igaza van.
-A városba menet különösen kérek mindenkit ne szakadjon le az osztálytól! Ha esetleg eltévednétek akkor Mr. Palmer tanár urat, Kentint és Abbyt hívjátok, mert mi Mrs Oherrel nem tudunk a segítségetekre lenni. A szabadidőtökben semmiképpen se menjetek veszélyesebb negyedekbe! Különösen vigyázzatok az értékeitekre, sok a zsebtolvaj az állomáson...-a férfi beszéde egy idő után összefolyt. Az ablakon kitekintve már látni véltem a város sziluettjét, amint a felhőkarcolók kiemelkedtek a reggeli ködből. Az aggodalom még ott lüktetett a tagjaimban, de ahogy a távoli városképet néztem otthonérzet fogott el. A kérdés, ami a fejemben ismétlődött - Készen állok-e erre? - simogatássá lágyult, ami a fejem tetejétől indult, és egészen a szívemig elért, ahol kellemes bizsergéssé alakult.
Hány otthona lehet egy embernek?
-Abby!
Az osztályfőnök hangjára eszméltem. Előttem állt, és igaz fogalmam sincs hányszor szólíthatott meg, mire észrevettem nem tűnt dühösnek. 
-Gratulálok magának-mondta az arcán irreálisan széles mosollyal, és a kezében egy kis kék könyvszerűt tartott. Kellett pár perc mire leesett, hogy a bizonyítványom az. Mert hogy én nem leszek ott év végén, a ballagáson és az év végi ünnepségen - akkor már kórházban leszek -, ezért most kaptam meg a bizonyítványom.
Igaz a vizsgáim nem sikerültek rosszul, de fogalmam sem volt, mit jelent ez jegyekben. Idegesen vettem át a kis könyvet, s majdhogynem csukott szemmel nyitottam ki, annyira nem mertem odanézni. Az egész büfés kocsi lélegzetvisszafojtva követte minden mozdulatomat. 
-NEM BUKTAM MEG!-Rikoltottam magamból kikelve, és mindenki éljenzésben tört ki. Armin nevetve magához húzott és ő is magáról elfeledkezve örült a sikeremnek. Alig hallottam a fülemben dobogó boldogságtól, és nem tudtam nem nevetni.
El se hittem, hogy elvégeztem a tizenegyediket, ráadásul kettes volt a legrosszabb jegyem, és azt is csak matekból kaptam. Hihetetlennek tűnt azt figyelembe véve, hogy a gimnázium első két évét szinte ki se jártam. Borzasztóan büszke voltam magamra, de közel sem csak az én érdemem volt. 
Ha a tanáraim és az igazgatónő nem olyan jófejek, akkor még vizsgázni sem lett volna lehetőségem. Ha Melody és Nathaniel nem korrepetálnak nem tudtam volna felkészülni a vizsgákra. Ha nem lennének olyan király barátaim és egy fantasztikus barátom, akik nap mint nap tartották bennem a lelket, és hittek bennem, amikor én nem, akkor nem tudtam volna megcsinálni.
Mivel érdemeltem ki ezt az egészet?

...


Pontosan két óra múlva - ahogy Faraize megjósolta -, befutott a vonatunk New Yorkba. Az állomáson már várt ránk Bram, az egyik legjobb barátom. Éveken át dolgoztunk együtt, laktunk együtt a lakásomban a feleségével és a fiával, Luccal együtt. Majdnem kétszer olyan idős mint én - idén tölti a harmincat -, és totál káosz a pasas. Igaz holland, de nem szőke felhőkarcoló, alacsony és barna haja van, ki van varva mind a két karja. Képes volt beleszeretni egy olyan lányba, akit két órája ismert, és teherbe is ejteni ez idő alatt - de ami a vicces a sztoriban, hogy tökéletesen passzolnak egymáshoz, mint magasságban, mint személyiségben tök kiegészítik egymást. Csak Bramnak lehet olyan mázlija az életben, hogy akit felcsinál csajról kiderül, hogy neki teremtették. 
Bármiben számíthatok rá. Nyáron sokat segített, mikor a padlón voltam, és a nyílt napkor is azonnal jött, amint szóltam, hogy segítség kéne. 
-Szia Apuci-köszöntöttem ő pedig nevetve a karomba bokszolt, majd magához húzott egy ölelésre. Bramet az egész város Apucinak hívja, mióta megszületett a fia, Luc, aki igaz még be sem töltötte a hármat, de már beszélnek hozzá hollandul, franciául, spanyolul és angolul is. 
-Hello neked is-mosolygott rám, és tetőtől talpig végigmért.-Te aztán napról napra kövérebb vagy.
-Köszönöm-húztam ki magam büszkén. És nem éreztem ez hazugságnak. Mármint nem azt, hogy kövér vagyok. Csak már nem az a csont sovány, épp most állt le az anyagról kinézetű lány vagyok, aki egy éve voltam. És ezt most már kezdtem látni én is.
Bramet nem kellett bemutatni a többieknek, mivel a nyílt napról már több arcot is ismert. Lysanderrel és Castiellel rögtön megtalálták a közös hangot a zene miatt - Bramnak is volt egy bandája -, és most ott folytatták a társalgást, ahol pár hete abbahagyták.
Az osztály lassan csorgott le a vonatról. Nem nagyon bírták a vonatos utakat, sőt, a reggeli sem volt kifejezetten jó, még kávé sem volt. Ezért felhoztam, hogy mi lenne ha elmennénk reggelizni az egyik kedvenc helyemre, mielőtt elindulnánk a színházba. A tanárok jó ötletnek tartották, így már csak a másik kísérőnket kellett megvárnunk és indulhattunk is. De persze ő késett, így volt egy kis időnk leülni.
Szerettem volna beszélni Alexyvel, de még mindig nem láttam a kék fejét sehol. Már majdnem aggódni kezdtem, rögtön Arminhoz fordultam, de fiúból kettő volt. 
-Mi folyik itt?-néztem szemöldök felvonva a két fekete hajú, ugyanúgy kinéző srácra, de tőlük csak huncut mosolyt kaptam válaszul.
-Alexy ma vicces hangulatában van-magyarázta Rosa szintén szemforgatva a két padon ülő White-ra célozva, az arcán azonban vigyorral. Én sem bírtam ki, ahogy az ikreket néztem kitört belőlem a nevetés.
Mint kiderült Alexy ma felkelt előbb, hogy ki tudja festeni a haját, mert már eléggé kiment belőle szín, mikor észrevette, hogy nem hozott magával festéket. Erre fogta magát, a maradék festéket is kimosta a hajából, és amíg mi az étkezőkocsiban voltunk lopott Armin ruháiból, kivette a kontaktlencséjét is. Ahogy ő később fogalmazott Arminosította magát.
-Oké ez tényleg vicces-adtam be a derekam.-Melyikőtök melyik?
-Azt akarják, hogy te találd ki-csóválta a fejét nevetve Kentin, az oldalán Irissel. Washington óta szétválaszthatatlanok, bár még hivatalosan nem mondták ki, hogy mi a szitu velük.
A két White arca ugyanolyan ravasz mosolyra húzódott és én sem bírtam megállni, hogy ne olyan arcot vágjak mint egy idióta. Oldalra biccentettem a fejem, ahogy a két fiút tanulmányoztam. Próbáltam úgy tenni, mintha koncentrálnom kellene, bár már akkor tudtam, hogy melyikük Armin, mikor először rám nézett.
Armin és Alexy tényleg az utolsó hajszálukig egyformák voltak, míg Alexy a kék hajával és a rózsaszín kontaktlencséjével csapatta addig észre se vettem ezt. De hiába a hasonlóságuk. 
Magabiztosan befészkeltem magam Armin lába közé, szorosan elé álltam, és lehajtottam a fejem, hogy megcsókolhassam. Armin pedig szinte reflexszerűen megragadta a derekam, hogy közelebb vonjon magához, és a padon ülve az ajkam irányába mozdult. Alexy elégedetlenül hördült fel, a többiek kinevették őt. Még Armin is belemosolygott a csókunkba. 
-Honnan tudtad, hogy én vagyok?-kérdezte Armin, félig lehunyt szemmel felnézve rám, rekedt hangon. Megborzongtam attól, hogy a lehelete az arcomat csiklandozta - amitől ő elégedetten vigyorgott. Haboztam a válasszal. Armin ölébe helyezkedtem, hogy ne kelljen annyira lehajolnom. Nem néztem rá, a haját babrálva válaszoltam.
-Csak te szoktál rám így nézni. Mintha én lennék a legszebb. A legokosabb. A legszexibb. Mintha térdre tudnám kényszeríteni a világot-talán nem is sikerülhetett volna hülyébben megfogalmaznom a gondolataimat, de úgy látszott Armin értette amit makogtam. Megpuszilta az alsó ajkamon lévő sebhelyet, én meg spontán majdnem elégtem.
Bram szakította meg a pillanatot. Látszott az arcán, hogy kicsit örül, hogy most visszaadhatja kicsit a hosszú évek szívatásait amit tőlem kapott, mikor Mayával enyelegtek. 
-Ike hívott, hogy a kávézóban vár-utalt a második kísérőnkre, aki szintén egy nagyon jó barátom. Bólintottam, felkeltem Armin öléből és összetrombitáltam az osztályt, hogy minél előbb elindulhassunk. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehetett az idő, kirántottam a farzsebemből a telefonom - ész nélkül, ahogy szoktam -, és persze a zsebem tartalma kiborult. Az aprók ezerfelé gurultak, de nem törődtem velük. Egy papírlap hevert a földön, valószínűleg tőlem, de nem ismertem rá. Azonnal felé nyúltam.
Az iskolás írólap apróra volt hajtogatva, kibontogatva folyamatosan azon kattogtam, hogy mikor tettem én ezt a zsebembe, nem igaz, hogy ilyen szar a memóriám, hogy azt se tudom, hogy került bele a papírlap a zsebembe. Azonban mikor kihajtogattam az arcomra önkéntelenül mosoly kúszott.
Egy felhő. 
-Hé!-Az osztály tanácstalanul bámult. Gondolkodás nélkül Bramre nézve válaszoltam.
-Induljatok el nélkülem. Öt perc és ott vagyok.
A holland barátom kérdés nélkül bólintott, megindult az osztállyal Pete's-be, ahol majdnem minden reggel kajáltunk. 
Én pedig megindultam az ismerős göndör fej felé.

...


Ahogy benyitottam rögtön arcon csapott a friss kávé és tojás illata rengeteg kellemes emléket hozva. A kávézó egy emberként fordult felém és köszöntött, megannyi ismerős arc mosolygott rám, vagy emelte meg a csészéjét köszöntésképpen. Fél pillantást kellett csak vetnem a pult mögött álló Pete felé, már tette is oda a kávémat főni. A mellkasomba jóleső melegség költözött, és széles mosollyal dobtam le magam a barátom és a Kentin közötti üres székre. 
-Hol voltál?-vont kérdőre Alexy összevont szemöldökkel. Armin aggódón az arcomat kutatta. Megszorítottam a combján fekvő kezét jelezve, hogy semmi baj.
-A húgommal voltam. Visszakísértem az iskolába-válaszoltam, és visszagondoltam a tíz perccel ezelőtti eseményekre.



Sky egy közeli padon ült, a hatalmas, göndör frizurájával eltakarta az arcát. Melléültem. Egy ideig nem volt hajlandó rám nézni, mikor pedig rám emelte a tekintetét az egész arca vörös volt a sírástól.
-Hé!-a vállánál fogva magam felé fordítottam, és komolyan néztem a fekete szemébe.-Mi a baj?
Skyt a legutóbbi búcsúnk borzasztóan megviselte. Olyan keservesen sírt, hogy utána napokig hallottam a fülemben, hiába nyugtattuk bármivel nem hagyta abba a sírást. 
A húgom alsó ajka megremegett jelezve egy újabb sírásrohamot. A kezem automatikusan a hátára siklott, hogy megnyugtatóan simogathassam. 
-Ugye te se jössz vissza?-a hangja vékony volt és megviselt. Összeszorult a szívem.
-Miről beszélsz, Sky? Két hét és mind a ketten, Kennedy és én is itt leszünk, egész nyáron!
Sky némán könnyezni kezdett és megrázta a fejét.
-Nem úgy. Te is tudod miről beszélek-az arcomat kutatta, talán azt várta, hogy eloszlassam a sötét felhőket a feje felől. De nem tehettem.
-Te is ott maradsz Chicagoban, Kennedy pedig Franciaországban-a tekintetében düh villant, majd a düht szomorúság váltotta fel. Ellökte a kezem. Az én szememet is könnyek égették.
-Mind a kettőnknek muszáj leérettségiznünk Sky. Egy év csak, és mind a ketten itt leszünk-próbáltam nyugtatni, de be kell vallani gyenge próbálkozás volt. 
A húgom tizenkét éves, de a korához képest kifejezetten érett, okos és a legéletvidámabb ember, akit valaha ismertem. Még akkor is mosolygott és pozitív maradt, mikor én kórházban voltam, és felnőttesen kezelte az egész helyeztet. De azt nem bírta, hogy mind a ketten, a bátyja és én is elmentünk mellőle egy évre. Megszakadt érte a szívem, de most az egyszer a magam boldogulását kellett szem előtt tartanom. Abban tényleg hibás voltam, hogy nem látogattam meg őt egyszer sem, de ez is okkal volt. Mikor elkezdtem a tizenegyediket a Swetben sokszor gondoltam még New Yorkra. Vonzott a város, és ha Sky azt mondta volna nekem, hogy költözzek vissza, akkor szó nélkül fogtam volna a sátorfám és megteszem. Nem volt akkor még annyi lelki erőm, de most van. Szeretem a húgomat, de most, annyi év után a saját életemet kell építgetnem.
Sky valószínűleg leolvasta ezeket a gondolatokat az arcomról, mert durván, ököllel letörölte a könnyeket az arcáról és nem nézett többé a szemembe.
-Annyira sajnálom...
-Nincs mit sajná...
-De!-fakadt ki és már nem a szomorúságtól volt piros az arca.-Olyan gyerekes vagyok...
-Oké, figyelj rám!-csaptam rá a térdemre komolyan, és a pad elé guggoltam, hogy még jobban a szemébe tudjak nézni.-Nem vagy hülye, és megszakad az én szívem és a Kennedyé is, hogy nem láthatunk többször. De attól még, hogy több ezer kilométer választ el egymástól nem vagy magányos Sky-a húgom fekete szeme olyan volt, mint egy megsebzett állaté.-Többet fogok jönni látogatóba. Most már képes vagyok rá. És bármikor felhívhatsz engem is, és a bátyádat is. Bármilyen aprósággal. Mindenre kíváncsiak vagyunk veled kapcsolatban.
Addig öleltem Skyt, míg le nem nyugodott, majd visszakísértem az iskolába. Az odaúton mesélt nekem a felvételiről, hogy jövőre kell majd gimnáziumot választania, és fogalma sincs hová menjen. Nem aggódtam érte, tudtam, hogy talpraesett kiscsaj. Tuti bejut a legjobb helyre.



Valószínűleg egy ideje nem reagálhattam, mert mindenki meredten bámult. Én úgy tettem, mintha nem történt volna semmi, mosolyogva elvettem Pete-től a kávém és körbehordoztam a tekintetem a többieken, annyi nyugalmat sugározva, amennyit bírtam. 
-Khm-a hátam mögül egy ismerős, rekedtes hang próbálta felkelteni a figyelmem. A hang irányába fordultam, és Ike elégedetlen arcával néztem farkasszemet.
Ike egy elég bonyolult ember volt az életemben. Több éve barátok voltunk és lakótársak, de mindig volt valami több is, amit mind a ketten éreztünk. Ikenak nem lett volna ellenére, ha esetleg barátságnál több van közöttünk, de én eltaszítottam magamtól. Majdnem tíz év van közöttünk - ő most huszonhat -, és mind a ketten elég önpusztító életet éltünk. Csak lehúztuk volna a másikat, és haverként nem volt annyira gáz, ha együtt rúgtunk be, vagy szívtunk, de ha a barátnője lettem volna mardosott volna a bűntudat. Egy partner dolga nem csak boldoggá és kielégültté tenni a másikat, hanem folyamatosan támogatni abban, hogy haladjon az életével. De Ike életművész, és ráadásul ő is függő. Nem tudtam volna kimozdítani az élethelyzetéből, valami jobb felé lökni, és ő sem tudott volna engem megmenteni. Hiába hasonlítunk: egyforma az ízlésünk, a gondolkodásmódunk, de van olyan, hogy az van megírva, hogy nem.
És ezt a nemet el kell fogadni.
Mióta egy éve kiderültek rólam a dolgok barátok vagyunk. Mind a ketten összeszedtük magunkat, ahogy tudtuk: ő például megkapta a melóm a színházban, és igaz még Brammel és a családjával él, de legalább már van munkája. Nekem könnyű volt leállni a drogokkal, nekem csak a lelkivilágomnak kellett, nem voltam testileg ráfüggve, de Ike ezzel jobban megszívta. Mikor elmentem a városból éppen egy vesztes csata után próbálta összekaparni magát, de nem aggódtam érte. Tudtam, hogy megnyeri a háborút.
A srác most a pultnál ült, hosszú, szálkás alakjával egészen felém fordulva. A sötét haja megnőtt, a szemét napszemüveg mögé rejtette. Bosszúsan meredt rám, amitől nevetnem kellett.
-Tessék.
-Egy éve nem láttál, erre egy köszönömöt se tudsz ideköpni...
-Nem vettelek észre.
-Hagyd már...-morgott sértődötten, majd a kávéscsészéjét és egy széket megragadva mellém telepedett. Az arcát szuggeráltam, pontosabban a szemüveget. Próbáltam mögé látni: mit rejtegethet mögötte? Kialvatlan, másnapos tekintetet? Vagy valami egészen mást?
A fiú mintha a gondolataimban olvasna levette a szemüveget nekem pedig hátra kellett hőkölnöm. Mintha egy idegen szemébe néztem volna, fel se ismertem. 
-Neked zöld a szemed?-hajoltam hozzá közelebb a kezdeti sok után. Olyan tiszta volt a tekintete, hogy láttam benne magam. A fiú elnevette magát, majd ahogy közelebb hajoltam ő is szemöldökösszevonva vizsgálta az én szemem.
-Neked meg mindig ilyen nagy volt a szemed? Azt hittem csak én látom nagynak-röhögött fel.-Fekete pöttyök vannak a szemedben?
-Aha-hajoltam el és belekortyoltam a kávémba. Ma még nem ittam, és úgy éreztem, mintha nem lennék igazán ébren.-Úgy maradt néha miután kitágult a pupillám-mind a ketten nevettünk. 
Ha valaki kérdez a drogfüggőségemmel kapcsolatban én elmesélem mindig, amire kíváncsi, de mindig látom a kérdező arcán azt az érzelemkavalkádot, amitől kínosan éreztem magam. Jó volt valaki olyannal beszélni erről, aki érti ezeket, és nem volt ciki elmondani. Aki ráadásul egy nagyon jó barát.

...

Olyan fél órát töltöttünk még a kávézóban. Úgy láttam az osztálynak tetszett a hely, elvegyülve beszélgettek, hallgatták a legöregebbek élettörténeteit. Én a pultnál ülve Ikekal beszélgettem. Megosztotta velem a rehabos sztorijait, úgy látszott ő is megkönnyebbült attól, hogy valaki olyannal beszélhet erről, aki nem néz rá furán. 
-Két hónapja vagyok tiszta. Minden egyes percét érzem-húzta el a száját. Elnevettem magam.
Időben voltunk. Az osztály lassan befejezte a reggelit. Kényelmesen tudtunk  volna a színházba menni, sőt, útközben akár lett volna idő egy kis városnézésre is. Agyban nagyjából megterveztem melyik útvonalon lenne érdemes megközelítenünk a színházat, hogy érdekes dolgokat lássunk, mikor megszólalt az ajtó feletti csengő, és az a hang, amit a hátam közepére se kívántam most.
-Lucy in the Sky!-Nem Ellével volt a bajom. De tudtam, hogyha jön akkor valami ügy miatt jön. És most kibaszottul nem volt kedvem ügyeket intézni.
-Sietünk Elle-próbálkoztam lekoptatni a szociális munkást, ő azonban már leült egy asztalhoz.
-Öt perc.
Fáradt sóhajjal lerogytam mellé. Bocsánatkérően Faraizére néztem, a tanár azonban legyintett.
-Úgy is van időnk.
Így az osztály visszaült a helyére. Kedvetlenül húztam el a szám. Bűntudatom volt, hogy én tartok vissza 20 embert, és rabolom az idejüket a kirándulásból. Ráadásul nem is nagyon akartam, hogy végighallgassák a beszélgetést. Persze meséltem volna nekik az elhangzottakról, de mégis. Amúgy is nehezen engedek embereket a személyes terembe, de most nem volt választásom, már mindenki benne ült.
-A jóval vagy a rosszal kezdjem?-kérdezte Elle, és annyi aláirandó papírt terített az asztalra, hogy a bútor sötétfa színe már nem is látszott. Rögtön elment minden életkedvem, sóhajtva vettem a kezembe a legközelebbit és elkezdtem átolvasni. Semmit sem írok alá anélkül, hogy tüzetesen átnéztem volna, de most csak egy gyors átfutásra volt időm, és remélni, hogy nem akarnak semmivel átbaszni.
-Legyen a rossz.
-Hé! Nem kezdheted a rosszal!-horkantott fel Ike.-Az megrontaná a jóhírt, és az már csak egy közepes hír lenne...
-Nem értek egyet a logikáddal-néztem rá szemöldökösszevonva. Erre Ike egyik szemöldöke a magasba szökött, és letette a kávéscsészéjét, hogy még a kezével is ki tudjon oktatni, azonban Bram közbeszólt.
-Ha megint úgy elkezdetek vitatkozni mint a házasok mind a kettőtöket megütlek-csitított el apáskodva, mi pedig mint két leszidott gyerek morogva visszafordultunk a saját dolgunkhoz.
Elle fejcsóválva nézte Ikeot. Nem szerette a fiút, és mindig a tudtomra adta. Szerinte rossz hatással van rám. Nem bírja, hogy a srác néha poénkodik a nyomoromon, de én szeretek nevetni rajta. Mármint komolyan veszem meg minden, de néha jól esik kinevetni magam. Ike még az a barátom, aki mindig kegyetlenül a szemembe mondja az őszinte véleményét, még ha éppen a padlón vagyok is. És ezt szeretem benne, hogy legalább van egy olyan ember, akinek mindig számíthatok a szavára, bárhol is leszek bármilyen élethelyzetben.
Elle végül úgy döntött a jóval kezdi. Elém tett egy kisebb fekete dobozt. Elkerekedett szemekkel vettem magamhoz.
-Ez elég szar módja a lánykérésnek-tréfált Ike, aki közben a mellettem lévő székre telepedett, hogy még közelebbről tudja idegesíteni Ellet. Én csak nevettem ezen.
A kis dobozban egy sötétezüst színű, vastag gyűrű volt. A gyűrűbe egy római egyes volt vésve. Kellett egy kis idő, amíg leesett mi is az.
-Józansági gyűrű-mondtam ki hangosan, és az eddig csak dobozból nézegetett ékszert a kezembe vettem és tüzetesen átvizsgáltam. A belsejébe egy latin idézet volt vésve, amitől elnevettem magam. 
-Min nevetsz?-hajolt közelebb Ike. 
-,,Nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban!" Szent Pál rómaiakhoz írt levél-olvastam fel hangosan. Többen elröhögték magukat az ironikus idézet hallatán, én pedig most először belegondoltam, hogy miért is van itt ez a gyűrű.
-Jesszus, már egy év eltelt?!-vakartam meg a fejem hitetlenül. Amikor beszéltük Ikekal, hogy ő két hónapja józan fejben elkezdtem én is számolgatni a heteimet, de nem tűnt olyan távolinak. De egy éve volt... hihetetlen. 
-Te talán nem érezted, de én minden egyes percét-Ikera kaptam a tekintetem, aki komolyan nézett a szemembe a kávéscsészéje mögött. Őket se látogattam meg egy éve. A húgom jutott eszembe, és hogy milyen önző voltam az elmúlt évben. Hagytam, hogy a félelmem felülkerekedjen rajtam és nem jöttem ide. E mögé a félelem mögé bújva szartam le dolgokat, de az ember ilyet nem tehet. Nem bújhat látszatidondokok mögé. Meg kell küzdenie a félelmeivel.
-Folytasd a rosszal-fordultam Elle felé, és hirtelen nagyon fáradtank éreztem magam. Rákönyölve az asztalra újabb papírhalmot vettem magamhoz átnézésre. 
-Lassan ideje beszélnünk a továbbtanulásról...-elcsigázva nyögtem fel és azonnal hárítani kezdtem.
-Még van időm, és amúgy is most az érettségire kell koncentrálnom...
-Abby abbahagyhatnád ezt a gyerekeskedést végre, és előre tervezni mint minden normális felnőtt ember!-csattant fel a szociális munkás. Az emberek némán bámultak, várták a reakciómat. Az arcomra keserű mosoly rajzolódott, amint kiejtette a nő az ajkán a normális szót. Nem szerettem, ha velem kapcsolatban használja. Jól tudta, hogy én közel sem állok a normálishoz - papírom van róla -, de nem szóltam semmit. 
Hátrahajoltam a székemben és Ellere függesztettem a tekintetem.
-Hallgatlak.
A nő a táskájából egy vastag könyvet húzott elő és csúsztatott elém. Először egyetemi katalógusnak gondoltam, de majdnem leestem a székről, mikor megláttam mi is az valójában.
Jogtudomány alapjai
-Segíthetnél azokon, akik olyan helyzetben vannak mint te. Te pontosan tudod, miken mentek át és fognak átmenni-magyarázta Elle, de én csak a könyvet bámultam. Megint kettős érzelmek fogtak el. Egyrészt vonzott, mert tényleg bennem volt az, hogy segítsek a mentális betegséggel küzdőknek, vagy a bántalmazott gyerekekenek, vagy a nemi erőszak áldozatául esett embereknek, vagy bárkinek, akire a társadalom úgyanúgy néz, mint rám, akire mind a három kategória ráhúzható. De csak ez az egy érv szólt mellette. Kapásból egy tucat okot tudtam volna mondani ellene.
-Nem-a könyvet az asztal másik felébe toltam. A tömeg egy emberként hördült fel. Kicsit megijedtem, el is felejtettem, hogy ott vannak.
-Abby ez nagyon király, nem mondhatsz nemet-lelkesedett Alexy és a többiek vele bólogattak.
-Sehová nem vennének fel. A jegyeim sem egyetemkompatibilisek-érveltem.
-Szerintem simán bejuthatsz bárhová-nézett rám komolyan Armin.
Nevetve ráztam a fejem.
-Aranyos vagy, hogy ezt mondod, de semmi ráció nincs abban, hogy én valaha jogot fogok tanulni.
-Miért nincs?-tárta szét a kezét értetlenül a barátom.-Okos és művelt vagy. Istenem, beszélsz vagy öt nyelven! Simán odamehetnél bárhová, hogy hello, ez vagyok én. Nektek én kellek, mert én vagyok a legjobb, és életetek legnagyobb hibája lenne, ha nem vennétek fel a kurva jogi szakotokra-Armin beszédét éjjenzés követte, lelkes zsivaj törte meg az eddig gyászos csendet. De én nem szóltam, csak a barátomat bámultam.
Ugyanúgy nézett rám, azzal a térdre-tudnád-kényszeríteni-a-világot tekintettel. Szerettem azért, amiért hitt bennem annyira, hogy így nézzen rám, de közel sem voltam olyan erő birtokában, amivel ezt meg tudtam volna tenni. Vagy idő birtokában.
-Nem-mondtam és már véglegesen.-Őrülteket nem veszek fel egyetemekre.
Elle arca szomorú maszkba torzult, szó nélkül eltette a könyvet.
Néma csöndben ürült ki a kávézó. A többiek elindultak a színházba Brammel és Ikekal, nekem még papírokat kellett aláirogatnom. Senki nem szólt egy szót sem a lezáró mondatomra. Csak Vicktortól hallottam egy elmotoygott félmondatot.
-Ez az egész kurva szar.
Hát az.

~Armin szemszöge~

Abby egyik newyorki barátja, Ike körbevezetett minket a színházban délelőtt. Eléggé szét volt esve, vagyis látszólag. Remegett a keze, és a szemében sem volt nagyon élet, de ez a beszédén nem érződött. Ezerrel pörgött, poénkodott, de értette a dolgát. Tök olyan volt, mint Abby srác kiadásban. És nem tudtam nem észrevenni, hogy totál rákkattant a barátnőmre amint meglátta. Biztos volt köztük valami régebben. Halálosan féltékenynek kellett volna lennem, de nem voltam az. Abby szavaira gondoltam abban az agyonhasznált füzetben, amiket rólam írt és minden kétségem elszállt. 
Nem láttuk Abbyt egész délelőtt. A kávézóban eléggé ki volt bukva, még sosem láttam ilyennek. Láttam már mélyen, de csak depizett kicsit, majd megrázta magát és folytatta újult erőbedobással. De most azelőtt bedobta a törülközőt, hogy elkezdett volna bármit is. Ez borzasztóan aggasztott. 
Kora délutánra végeztünk a színházas programmal. A délelőtti körbevezetés után mi is kipróbálhattuk magunkat különböző munkakörökben a színházban. Lehettünk színészek, táncosok, techinkai emberek, súgok, rendezők, díszlettervezők, írók, jelmzesek, sminkesek, koreográfusok vagy akár dramaturgok is. Én a háttérbeli munkákat választottam, főleg a speciális effektek érdekeltek. Az ott dolgozó srácok tök jófejek voltak és értettek ahhoz amit csináltak. Alexy és Rosa teljesen odáigvoltak a jelmezektől, Violát alig bírtuk kirángatni a díszlettervező lányok karmai közül. Mindenki elégedett volt, még Li és Charlotte is talált magának elfoglaltságot és nem nyávogtak.
A programoknak ugyan vége lett, de Abby még mindig nem került elő. Már épp vettem elő a telefonomat hogy felhívjam a lányt, de Ike megállított.
-Ebben a színházban mindenkinek lepcses szája van-mondta, és megállította az arra száguldó ruhatáros lányokat.-Merre van Abby?
-A studióban van, Ray elől bujkál-adtak gyors választ gondolkodás nélkül a lányok és már ott se voltak. Ike felém fordult a jellegzetes ugye megmondtam? mosollyal és elindult előttünk a másodikra. A második emeleten voltak az irodák, oda nem nagyon mehettünk volna fel, de úgy tűnt a srácot ez nem érdekli.
A színház főleg musicaleket játszott, így szüksége volt egy zenestudióra - magyarázta Ike az említett terem felé haladva. Igaz a studió rettenetesen kicsi volt, de a célnak megfelelt. 
Mind a huszonvalamennyien betömörültünk a mini studióba. A szoba két részből állt: egy hangszigetelt felvevő részből, és egy hangtechinkás részből. Abby az egyik gép előtt ült, nekünk háttal, de amint megjelentünk homlokráncolva az órájára nézett.
-Végeztetek?-megviseltnek tűnt. A haja a szokottnál kócosabban állt ezerfelé, de főleg a szeméből sugárzott a fáradság. De mosolygott, mintha nem történt volna semmi.
-Mi csinálsz?-kérdezett vissza Lysander és a hangtechinkához lépett. Abby állítgatott valamit a gépeken, majd a hangszórókból kellemes hárfahang csendült.
-A végzősök megkértek, hogy dobjak nekik össze egy számot-vonta meg a vállát a barátnőm. Hagyomány volt a Sweetben, hogy a végzősök a bevonulósszámukat maguk írják. Eddig egyik évfolyamnak sem okozott ez gondot, mivel mindenhol akadt legalább egy zenész, de a mostani végzősök nagy bajban voltak: mind majdnem 70 embernek botfüle volt. Nem lepődtem meg, hogy Abbyhez fordultak kétségbeesésükben, jobbat nem is találhattak volna.
A hárfa kellemes hangja tökéletes elegyet alkotott Abby karcos hangjával. A zene egy kicsit szomorú volt, de egy ballagáson pöppet annak is kell lennie. A szöveget nem értettem mert spanyolul volt. Áhítatos csendben hallagattuk végig a számot, és miután csönd lett szinte sokkhatás alatt álltunk.
-Ez gyönyörű-suttogta elalélva Mrs Oher és a lányra nézett.-Maga csodálatos.
-Köszönöm-vont vállat Abby, mintha mit sem számítana az egész, és valamit matatott a gépeken. Az osztály azonnal lelkesedni kezdett a mi kivonulás zenénket illetően, mivel ha Abby ilyen dalt tudott csak úgy össszedobni másnak, nekünk milyen klassz lesz! Hangzavar tört ki, és én igen távol álltam Abbytől, így csak fél füllel hallottam a Mr. P-vel folytatott beszélgetését.
-Miért bujkál?-kérdezte P, a hangjában féltéssel.
-Csak egy kicsit sok volt nekem ez a mai nap... a színházigazgató ma megkeresett, hogy ugye akkor jövőre folytatom majd érteségi után az itteni melómat? Én meg... tudja imádtam itt dolgozni, de nem való nekem a színészet.
-És ez?-mutatott az irodalomtanár a hangkeverőre.-Ezzel mi van?
-Imádom csinálni, de talán már nincs annyi bennem mint régen volt. És ez az egyetemes történet... Nézze, ezeken az ajtókon már régen lakat van, és én ezt már elfogadtam-a lány hangja megbicsaklott. P vigasztalón a hátára simította a kezét, Abby azonban megrázta a fejét.-Csak nehéz feltépni a sebeket.
Nem! - kiálítottam volna legszívesebben. Azok az ajtók rohadtul nincsenek zárva Abby. Előtted nincs zárva semmi.
De a barátnőm kerülte a tekintetemet délután. Ugyanúgy lakat alá vonta magát, mint a jövőjét

~Abby szemszöge~

Mikor önbizalomra van szükségem mindig David Bowie-t hallgatok.
A többiek lent vacsoráztak. Én kimentettem magam, most nem bírtam a társaságukban lenni. Nem akartam, hogy a rosszkedvem miatt ők is rosszul érezzék magukat.
Ez a nap nem volt éppen életem legszebb napja. Túl sok szarság jött szinte mindenhonnan és végleg betette a kaput, hogy nem tudtam írni. A kezembe vettem a jegyzetfüzetem, hogy írjak egy szöveget Mr P kedvéért a pénteki slamre, de a szavak elhagytak. Nem állt össze az egész, csak ügyetlenül odahányt semmitmondás gúnyolt a lapról. Ahogy a lapot bámultam felhangzott Bowie Cat People száma, és eltört a mécses.

Nézd ezeket a könnyeket, mennyire szomorúak
Egy kortalan szívet soha nem lehet meggyógyítani
A könnyek sosem száradnak fel
Egy meghozott ítéletet sosem lehet megváltoztatni

Forró könnyek folytak le az arcomon. Legbelül sikítottam és átkoztam magam, hogy ennyire szétestem, de a csak sírtam tovább. Akkor sem tudtam abbahagyni, mikor hallottam Armin lépteit a folyosóról. Hiába nem akartam, hogy így lásson nem volt erőm tetteni többé, hogy minden rendben van. 
Armin arcán aggodalom suhant át, amikor meglátott. Habozás nélkül mellettem termett és magához húzott. Hagyta, hogy a könnyeim eláztassák a felsőjét. Őt látszólag nem zavarta, megvárta, míg legnyugszom. Türelmesen simogatta a hátam és adagolta a zsebkendőt, és igaz biztosan tudta, mi miatt sírok, mégis másról kérdezett, hogy elterelje a figyelemem.
-Mikor Sky kicsi volt egyszer rajtakaptam, hogy szomorú. Sírt. Akkor még nem voltam a nővére, még apám is élt. Olyan tíz-tizenegy lehettem. A kertük végében, a hintában ülve keservesen pityergett. Én mellé feküdtem. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna neki, így gondolkodás nélkül kiböktem valamit, a világ legidiótább dolgát-elmosolyodtam az emlékképre. Nyár volt, az égen hatalmas bárányfelhők úsztak. Tudod én mit csinálok, mikor szomorú vagyok? - szólaltam meg, majd ahogy az akkor hatéves Sky rám emelte a tekintetét az ujjammal az egyik hatalmas fehér pacára mutattam. Keresek valami állandót és szépet. Például az ég! Az este és reggel is gyönyörű. Sky mellém feküdt és együtt néztük a felhőket. A könnyei elapadtak, és vidáman nevetett, mikor a felhőkbe különgöző alakokat próbáltam belemagyarázni, hogy felvidítsam. 
-Így lett Kiara Sky*?-Armin hihetetlenül mosolygott, és sokáig csak úgy nézett rám, az arcom minden egyes kis vonását vizslatva.
-Nagyszerű nővér vagy Abby-a fejemet ráztam, mire Armin komolyan megszorította a kezem.-Tudom, hogy bűntudatod van, amiért tartottad a távolságot ettől a helytől, ezzel együtt a húgodtól is. De nem a te hibád, Abby. Ha tudtál volna, gonlkodás nélkül jöttél volna. De nem álltál készen. Ne legyen rossz érzésed amaitt, hogy egyszer gyenge voltál.
Keserű ízt éreztem a számban, de nem mondtam ellent. Tereltem.
-Mizu apáddal?-tettem fel óvatosan a kérdést, félve lesve a barátom minden reakcióját. Ő azonban nyugodt maradt és rögtön mesélni kezdett.
-Úgy látszik most rendeződnek a dolgai. Sikerült eladni a cleveland-i uszodáját, talált egy lakást magának egészen közel hozzánk. Munkája igaz most nincs, de úszóoktatóként biztos fogják alkalmazni valahol. Azt mondta, ha kell, akkor oktat gyerekeket, de mindenképp közel akar lenni hozzánk.
-Ez remek!-villanyozott fel a hír és őszintén tudtam Arminra mosolyogni. Eldobtam az ölemből a sátáni jegyzetfüzetet és átöleltem a barátom. Örültem, hogy nekik megadathatott az, hogy egy család lehessenek újra. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutott eszembe a helyzetükről az én családom, de nem szomorított el. Tiszta szívemből örültem Arminéknak.
A barátom amint észrevette, hogy lenyugodtam a száját harapdálva habozott. Már majdnem rászóltam, hogy nyugodtan mondja, de ő gyorsabb volt.
-Abby, ami a jövődet illeti...
-Nem lehetne, hogy erről ne beszéljünk?-sóhajtottam fáradtan.-Tudod, hogy nem szeretem ezt a témát-könyörögve néztem a Kockára, ő azonban sem a tekintetemet nem vette észre, de mintha a szavaimat sem hallottam volna, mert töretlenül ostromolt tovább.
-Bármi lehetnél, annyi lehetőséged van...
Gúnyosan felnevettem.
-Armin, nekem nincsenek opcióim.
-Színház.
-Nem akarok többé nem önmagam lenni. Nem akarok szerepekbe bújni.
-Lehetnél újra költő, vagy foglalkozhatnál az irodalommal...
-Abból már kihoztam a maximumot-vontam vállat.-Kinőttem a versekből.
-Akkor zeneszerzés? Értesz hozzá.
Csak ingattam a fejem. Szerettem csinálni, főleg Castielékkel együtt, de nem álltam készen. Úgy éreztem semmire nem állok készen.
-Akkor a jog?-Armin szemében düh villant, és szinte követelte tőlem a választ.-Bármelyik egyetemre felvennének, és azt csinálnád amit szeretsz - emberrekkel fogalalkoznál. Csak rúgd be azokat a zárt ajtókat az Isten szerelmére!
-NINCS IDŐM!-kiáltottam magamból kikelve, majd fojtott hangon folytattam.-Armin én beteg vagyok... Meg fogok halni. És igaz nem holnap, nem holnapután, de talán öt-tíz év. Nekem nincs időm.
Armin tekintetéből eltűnt a haragos csillanás. Láttam a száján formálódó sajnálomot, de mielőtt kimondhatta volna az ujjamat a szájára tettem. 
Nem akartam, hogy bocsánatot kérjen. Nem az ő hibája volt. 
És nem is az enyém.
-És veled mi van-tettem fel a kérdést csendesen, és a mellkasának dőlve felnéztem rá.-Mit látsz, ha a jövődre gondolsz?
-Téged-néma csend állt be közénk. Lefagyva meredtem a barátomra. Ő olyan komolyan bámult a szemembe, amilyennek még sosem láttam.-Akarom, hogy minden későbbi estémen a nevetésed legyen az utolsó hang, amit hallok, mielőtt elalszok. Akarom a reggeli kócos, kávé előtt használhatatlan Abbyt. Akarom, hogy a napjaim fénypontja legyen, amikor rámmosolyogsz. Akarlak. Abby, én nem rövidtávra terveztem soha. Sosem voltál egyszerű gimis románc.
Meg kellett volna ijednem. Fel kellett volna pattanom és elfutnom. Azonban melegség áradt szét bennem, ahogy Armin a közös jövőnkről beszélt. Egy pillanatra felvillant egy egész élet, amibe fájdalmas volt belegondolni.
-Armin én csak ezt tudom adni-suttogtam megtörten.-Ezt a pillanatot. Nem ígérhetek örökkévalóságot, mert nekem nincs olyanom. De bármennyi időm is van, az mind a tiéd.
A fiú fájdalmasan elmosolyodott és közel húzott magához. Most először mart belém igazán, milyen rövid is lehet öt év. 
Az utolsó, amit láttam, mielőtt álomba merültem volna Armin kék szeme volt. Bármilyen ajtót berúgnék, ha több időm lenne.
Annyira sajnálom Armin.





*Sky - ég