2017. december 29., péntek

93. FEJEZTET
Apás dolgok




Sziasztok!
Istenem, de nehéz belekezdeni ebbe a bevezetőbe. Ez 2017 utolsó Vörös-része, és igaz el-el tünedeztem ebben az évben, de azért elég jó évnek mondanám. A tervem, miszerint lezárom a blogot nem jött be, Armin és Abby önálló életre kelve szabotálta, és csak tovább húzták a történetet. Nem tartanék évzárót, inkább előretekintenék 2018-ra.
A következő évben mindenképpen lezáródik Abby és a Sweet Amoris története. Már a fejemben van a vég, le is van vezetve, és a minden jól megy 100 fejezetet fog megélni a blog. Nem tudom pontosan, hogy mikor fogom lezárni, és nem is ígérem, hogy jövő évben folyamatosan hozom a részeket. Sajnos úgy néz ki, hogy az első két hónap, talán még a harmadik is off lesz, teljes káosz, és ha két fejezetet ki tudok adni, örülni fogok, Előre is sajnálom, de ez most rajtam kívül álló okok miatt alakult így.
Nem tudom, mi lesz a Vörös után. Természetesen írok tovább, mivel ez a hobbim, de nem tudom, hogy fogok-e új blogot indítani. Ha bármi ötletem vagy döntés születne a témában azonnal titeket foglak értesíteni. 
Na de nem húzom tovább, mindenkinek sikerben gazdag új évet szeretnék kívánni és megköszönni azt a sok támogatást, amit kaptam tőletek. Jó olvasást a fejezethez, és hagyjatok lent kommentet, hogy tudjam, miben kell még fejlődnöm. Jó olvasást és puszi nektek,
Dorina :)



Armin apja megkönnyebbültnek látszott, hogy én nyitottam ajtót neki. Kezet ráztunk és behívtam. A férfi épphogy egy lépésnyire merészkedett be, megállt és áhítatosan körbekémlelte a családja élőhelyét. Hagytam neki időt, hogy megeméssze az élményt, hogy itt áll ennyi év után, ilyen közel a családjához. Megható volt látni az arcán az érzelemkavalkádot, ami a sok családi ereklye láttán az arcán megjelent.
-Elképesztő-mondta, szerintem csak úgy magának. A családi képeket nézve eltört nála a mécses. A kép, amit éppen a kezében tartott egy tavalyi karácsonyi portré volt a White családról. Cybil és Tina között állt Alexy hatalmas mosollyal az arcán, Armin kicsit oldalt, a fejébe húzott mikulássapkával lazán állt, alig látszott az arca. Mindenki karácsonyi pulcsit viselt, áradt az egészből a szeretet, meg a család bolondsága. 
Patrick remegő kézzel tette le a fotót. Könnyek nem folytak az arcán, némán, belül tört össze. Csak a válla rázkódott és az arca fájdalmában eltorzult. Talán maga sem tudta, hogy a boldogsága vagy a félelme nagyobb, hogy a családja eltaszítja magától - teljesen jogosan.
Gondolkodás nélkül öleltem magamhoz a férfit. Hagytam, hogy a vállamra hajtva a fejét lenyugodjon. Még ebben is hasonlított a barátomra - Armin is mindig a nyakam hajlatába hajtja a fejét.
Elmerengtem ezen, és csak az arcomra szegeződő pillantásra eszméltem fel. Armin állt a hálószobákhoz vezető folyosón megtorpanva. Megrökönyödve bámult, a nevemet olvastam le az ajkáról. Megszorítottam utoljára Patricket biztatásként és figyelmeztetésként majd eltoltam magamtól. A férfi nagy levegőt vett és a fia felé fordult. Mindkettőjük meglepődött a látottaktól, hosszú másodpercekig némán álltak egymást fixírozva. Rettenetesen ideges voltam, a számat harapva álltam és lestem a reakciójukat. 
Armin ocsúdott fel először. Megrázta magát és undorodva meredt az apjára. Patrick arcán fájdalom suhant át, igaz csak egy másodpercre. 
-Armin-a barátom mellé sétáltam, és rátettem a kezem a vállára. Felvettem vele a szemkonkatust, némán meg akartam nyugtatni, de megrettentem az utálattól, amit a tekintetében láttam. 
-Te hoztad ide...-nem kérdőhangsúllyal mondta, és a hangja tele volt haraggal. 
-Armin...
A barátom keserűen felnevetett, olyan arcot vágott, mint aki nem is hiszi el, hogy ez tényleg megtörténhet.
-Ő csak jót akart-próbált védeni Patrick. Armin feldúlt tekintete azonnal elhallgattatta szegény férfit.
-Semmi jogod nincs hozzá, hogy megszólalj.
-Armin!-csattantam fel. Teljesen jogos volt a felháborodása, igaz, de nem akartam, hogy a feldúlt idegállapota miatt elrontsa még az esélyét is annak, hogy kibéküljenek az apjával. 
Armin karon ragadott és visszacipelt a szobájába. Tudtam, hogy hiába ideges, sosem bántana, így engedelmeskedtem az akaratának. Becsapta az ajtót maga után és elengedett. Fáradtan rogyott le az ágyára, a kezébe temette az arcát és elszállt belőle az indulat. Mellé telepedtem és próbáltam a támasza lenni, de ellökte a kezem.
-Menj el-suttogta elgyötörten. Vissza akartam kérdezni, de belém fojtotta a szót a barátom azzal, ahogy rám nézett. A szívem egy hatalmas bal horgot kapott, és egy percre elkapott a bűntudat, amiért beszéltem Patrickkel. 
-Armin, ő az apád. Legalább beszélj vele.-próbálkoztam.-Nem teheted, hogy nem adsz neki legalább egy esélyt...
-De, megtehetem. Nem a te tiszted eldönteni mit teszek. De tudod mi fáj a legjobban? Hogy én minden titkodat megtartottam. Védtelek mindenkitől, a múltadtól, a leginkább önmagadtól. Óvtalak, szerettelek, vártam, mindig türelmesen vártam rád. Elmondtam neked a mi van bennem, a legmélyebben, amit senki sem tud. De te kihasználtad, és a hátba támadtál-a szeméből áradó szomorúság teljesen letaglózott. Szólni sem tudtam, csak magamban ismételgettem, hogy Armin javára tettem azzal, hogy szóltam az apjának, és miután megbeszéltek elfelejtjük ezt az egész beszélgetést.
Nem tudtam a barátomra hatni, így összepakoltam, átöltöztem és elhagytam a White lakást. Hiába tudtam a lelkem mélyén, hogy jobbra fog fordulni a kapcsolatuk Patricknek és a barátomnak, mégis Armin szavai ismétlődtek a fejemben. Lehet, hogy ez a beszélgetés el fog felejtődni a kapcsolatunk során, de én talán sosem tudom majd a szavait kiverni a fejemből.


~Armin szemszöge~


Miután Abby elment még egy jó ideig ültem a szobámban és reméltem, hogy apám veszi az üzenetet és lelép. 
Rettenetesen dühös voltam a barátnőmre. Tudta, hogy mennyire utálom az apám, mégis idehozta. És pont most, a tegnap este után... Úgy éreztem, elárult.
Egy óra múlva merészkedtem ki az odúmból, de apám még mindig itt volt. A kanapén ült. Kínomban elnevettem magam, és próbáltam nem törődni vele. De apámnak mások voltak a tervei.
-A barátnőd-szólalt meg. Csúnya pillantást lövelltem felé, de nem vette fel.-Nem tudta, hogy jövök. Rá ne haragudj.
-Honnan ismered?-a hangom hidegen és indulatosan csengett. Nem tudtam uralkodni a bennem lévő, az évek alatt felgyűlt méregnek. Már az csodának tartottam, hogy nem mostam be az apámnak.
-Összeütköztünk az utcán. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Utána beszélgetni kezdtünk, és elmondta, hogy a barátnőd. Mesélt rólatok, hogy hogy vagytok. 
Jellemző Abbyre. Ilyen szempontból olyan naiv, mindenkinek ad egy második, vagy akár ezredik esélyt is. Mániákusan hisz a szeretetben. És én annyira szeretem ezt benne.
De én nem vagyok ilyen.
-És mit képzeltél? Hogy idejössz, mosolyogsz és minden el van intézve? Nem tudod jóvátenni. Semmivel. Fogalmad sincs, milyen romokat hagytál magad után. 
-Semmi ilyesmit nem hittem, Armin. Tisztában vagyok azzal, hogy amit tettem az megbocsáthatatlan. Csak... hiányoztok. És tudni szerettem volna, hogy hogy vagytok. Nem bírtam ki, hogy ne lássalak titeket.
Az a férfi, aki előttem volt, mintha nem is az apám lett volna. Mármint kinézetre stimmelt, de ahogy beszélt... Nem volt meg a szokásos gőg, határozottság a hangjában. Mintha egy megtört emberrel beszéltem volna. 
Összekapcsolódott a tekintetünk. Tényleg nagyon hasonlítok apámra. A család szerint csak a szemünkről lehet megkülönböztetni bennünket. Mind a kettőnknek a kék ugyanaz az árnyalata, de egészen mást lehetett kiolvasni belőlük. De apáméban nem azt a keserűséget láttam, mint annyi évig. Összezavart.
Végül apám felállt és távozott. Nem nézett rám, miközben felhúzta a cipőjét, csak az ajtóban szólt vissza, komolyan, egyenesen rám nézve.
-Armin, ha nem szeretnél többet látni, megértem. És tiszteletben tartom a kérésed. De mindenképpen fel kell még keresnem az öcsédet. Tartozom neki egy bocsánatkéréssel.
És távozott. Megint.


~Abby szemszöge~

Eleve nem voltam a legjobban, mikor beléptem a házba, de ott még rosszabb hangulat volt. Frank a konyhapultnál ült, előre bámult a semmibe, az érkezésemre se reagált. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, míg nem a naptárra nem siklott a tekintetem. 
Ma volt apám születésnapja. 
Letaglózó erővel mart belém a hiánya, de az évek alatt most először éreztem azt, hogy talpon tudok maradni. Gondolkodás nélkül sétáltam Frank mellé és karoltam át hátulról. A rendőr megszorította a kezem és továbbra is csendbe burkolózva gyászolt. 
-Mindig rá emlékeztettél-szólalt meg olyan reszelős hangon, mintha ezer éve nem beszélt volna és a hangszálai elrozsdásodtak volna.-Emiatt kerültelek éveken át. Minden egyes porcikádban őt látom. A tetteidben, a gondolkozásodban, a szemedben, a nevetésedben és a mosolyodban. És talán pont emiatt is fogadtalak be.
Frankkel nem voltunk jóban, miután apám meghalt. Én kerültem őt, ő pedig utálatos volt velem. Gyerekkoromban sem rajongott értem, mert apám minden erejét leszívtam a betegségemmel és később a viselkedésemmel. 
Mindenki azt mondta, hogy tiszta olyan vagyok, mint apám. Azt hittem, csak azért mondják a halála után, hogy jobb kedvre derüljek, de talán ők tényleg látják bennem őt. Én nem veszem észre magamon, apám olyan utánozhatatlan egyéniségként él bennem, hogy szentségtörésnek tartom, hogy bárkihez hasonlítható lenne e világban. De ha bárkihez hasonlítana, akit ismerek, tényleg nem tudnám elviselni a jelenlétét a közelemben. Így mindenkit megértek, aki távol tartja magát tőlem.
-El szeretnék menni anyámhoz ma. Biztos örülne, ha te is jönnél-Frank csak félszegen pillantott rám. Pontosan tudta, hogy a nagyival nem jövünk ki olyan jól. Igaz ő próbálkozik, kezdeményezett már, így rajtam volt a sor. 
És meg is tartotta a titkom, így az adósa voltam.

~Armin szemszöge~ 

Feszültséglevezetésként a nap további részében zombikat gyilkoltam. Hiba nélkül vittem végig a szinteket - többet kéne idegesnek lennem.
A nővérem délután érkezett. Szokásához híven még be se lépett teljesen a lakásba, de már kritizált.
-Már indulnunk kellene, Armin! Állj már le azzal a szarral! Istenem, azt hinné az ember, hogy van végre barátnőd és nem ezt kell nyomkodnod...
Nem reagáltam a monológjára. Általában, egy ilyen szituációban Tina puffogva a szobájába vonul, és megvár egy másik családtagot, hogy annak is elhordjon, de most nem ez történt. A mérgelődés ugyanúgy megvolt, de most a szobája helyett a TV-hez csörtetett és kikapcsolta a készüléket.
-Hé!
-Látom rajtad, hogy bajod van. Mond el!-a hangja ellágyult, ahogy az arcomra nézett. Leült velem szemben a dohányzóasztalra, és mindent félredobva, nem törődve azzal, hogy indulnunk kell New York-ba nekem szentelte minden figyelmét.
-Csak...-nem mondhattam el neki, hogy apánk visszatért. Ő is teljesen összetört évekkel ezelőtt. Bár egy részem sikított belül, hogy áruljam el. Tina olyan csökönyös és haragtartó mint én, ő biztosan egyetértene velem.-Összevesztünk Abbyvel.
Tinának elkerekedett a szeme.
-Hogyhogy? Azt hittem még abban a jaj-de-szeretlek fázisban vagytok, ahol még minden rózsaszín... Kipukkadt a buborék?
-Úgy érezem hátba döfött-bukott ki belőlem. A nővérem támogatóan megpaskolta a térdem, és komolyan a szemembe nézett.
-Abby csak érted tette amit tett.
-De pontosan tudta, mennyire nem szeretném látni!-csattantam fel dühösen. Majd leesett, amit Tina mondott.-Tina... te tudsz róla?
A nővérem nagy levegőt vett.
-Véletlenül futottunk össze itt a városban. Először én is úgy reagáltam rá, mint te. De nem erőltette rám magát. Csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Bocsánatot kért. És felajánlotta a segítségét. Teljesen más volt, mint az az ember, akire emlékeztem. Végül anyával elmentünk vele kávézni...
-Anyával? Ő is tud róla?!-akadtam ki. 
-Igen. Ahogy hazaértem az apával való találkozásból valakinek el kellett mondanom, és csak ő volt itthon. De ez nem lényeg. 
-Szóval elmentünk apával kávézni. Anya azt mondta, olyan, mint amikor megismerkedtek. Én megbocsátottam neki, anya pedig még mindig szereti - de ezt te is tudod.
-De...-teljes katyvasz volt a fejemben.-Hogy bocsáthattál meg neki? Mit tett Alexyvel...
-Mindenkinek jár egy második esély.
Idegesen felnevettem.
-Nem hiszek ebben.
-Tényleg nem? És a barátnőd? Ha a társadalom nem ad neki még esélyt, akkor szerinted hol lenne?
Az övön aluli volt Tinától.
-Az más. Ő sosem bántott senkit. Őt bántották.
-Mégis meg tud bocsátani. Példát vehetnél róla. Legalább megpróbálhatnád-adta le a kegyelemdöfést a nővérem, majd elvonult. Természetesen neki és Abbynek is igaza volt. 
-Utállak Tina!
-Én is szeretlek, öcsi!

~Abby szemszöge~

Nagyi első kopogásra ajtót nyitott és Frank nyakába ugrott. A máskor mindig összeszedett Agatha most igaz nem volt szöges ellentéte önmagának, de a haja nem volt makulátlan kontyban, a ruhája sem volt élére vasalt. Az apró lyukak a páncélján jobban meglepettek, mintha a páncéltalan lett volna. Frank hosszan ölelte magához a törékeny asszonyt. Nem volt sírás, nevetés. Csöndben adtak támaszt egymásnak. Furán éreztem magam, ahogy néztem őket. Gyászoltam már ordítva, sikoltozva, sírva, zokogva, de csendesen még sosem. El sem tudtam képzelni, hogy lehet ezt csöndben csinálni, amikor annyi érzelem, fájdalom van benned.
Frank elengedte a nagyit és rám mutatott. Megint szó nélkül. Nagyi tekintete örömmel telt meg, ahogy meglátott, és úgy szorított magához, mintha egy eltévedt gyermeke lennék, aki most hazatalált.
Ami valamilyen szinten igaz is volt.

...

Leszállt az este, mikor kimentünk a temetőhöz. Gyújtottunk mécsest apám és nagyapám sírjánál, akik között csak egy sírhelynyi távolság volt. 
Évekig kerültem a temetőt. Itt tűnt a legvalóságosabbnak a haláluk, és évek teltek el ugyan, de még mindig hinni akartam, hogy egyszer felkelek és ott fognak ülni az ágyam mellett, és noszogatnak, hogy keljek már fel, mert megint elkések a suliból.
-Istenem, ki lehet az az idióta, aki megvette ezt a sírhelyet atya és fia között? Nincs ennek szíve?-pufogott nagyi az apámat és a nagyapámat elválasztó földdarab fölött. Keserű mosolyra húzódott a szám széle.
-Az az enyém-válaszoltam.-Még évekkel ezelőtt vettem meg. Szeretném, ha halálom után azok mellett lennék, akiket a legjobban szerettem ezen a szar világon.
A nagyi összeszorított szájjal, szomorúan meredt rám, de nem kérdezett semmit. Majd' megszakadt a szívem az öreglányért. Én se láttam kevés halált életemben, de hogy ő eltemette a fiát, a férjét, majd az unokáját is elfogja? Nem irigyeltem érte.
Mióta megszülettem nyílt titok a családban, hogy meg fogok halni. Borzasztó pici és gyenge voltam, mikor születtem, nem jósoltak nekem sok jövőt. És igaz lányhoz képest erőssé cseperedtem, de az egészségem nem volt a legjobb. Rossz volt a tüdőm, így félő volt hogy álmomban meghalok, vagy esetleg sportolás közben, ha nagyon kimelegedem. Annyian óva intettek, hogy ezeket komolyan se vettem. Így visszatekintve talán e miatt éltem túl a kritikusabb időszakokat - annyian mondták, hogy meg fogok halni még tizennyolc éves korom előtt, hogy már nem tudtam elhinni. Gondoltam, csak túlaggódás.
Most, hogy már több műtéten estem át és életpróbáló dolgon nem félek a haláltól. Tudom, hogy korábban fogok meghalni, mint a szeretteim, de már nem aggódom az idő miatt. Van időm. Épp annyi időm van, amennyi szükségeltetik. A Halállal nőttem fel, szinte kéz a kézben. Már cimbik vagyunk, bízom benne, hogy távol tartja magát tőlem még egy időre.

...


Megőrjített a csönd. Lüktetett az ér a homlokomon, de a többiek úgy álltak a sírok mellett, mint a kőszobrok. Annyi érzelem van bennem, hogy úgy érzem mindjárt kidurranok mint egy túlfújt lufi. Mindkét kezem ökölbe rándult, az egész testem megfeszült. Nem tudnék magyarázatot adni a robbanás közeli állapotomra, egyszerűen csak a kisebb frusztrációm a csend miatt átalakult teljesen, és már ott jártam, ha nem adom ki magamból, akkor totálisan elönti a szar az agyam.
-Teszek egy kört-motyogtam csak úgy az orrom alatt és megindultam. Frank és a nagyim sem reagált, igaz olyan gyorsan robogtam el mellettük, hogy esélyük se volt a válaszadásra.
Amint eltűntem a látókörükből rohanni kezdtem. Utálok futni, mindig is a legutáltabb része volt a tesióráknak, amikor futtattak, de most jólesett. Egyre csak növeltem a tempót, sosem volt elég ahhoz az abban a pillanatban lévő sebességem, hogy teljesen kiürüljön az agyam. A sírok között szlalomozva sprinteltem, már alig kaptam levegőt, kezdett elhomályosodni a látásom. De sokkal jobban éreztem magam, mert teljesen kiürült a fejem és eltűnt belőlem a tehetetlen düh. Csak a levegőhiánytól kaparó torkomra, a sivatag száraz számra és a szívem heves dörömbölésére tudtam figyelni. Legszívesebben a világ végéig szaladtam volna, de a lábaim feladták. Valamiben elbotoltam, vagy esetleg belegabalyodtam a lépésbe, fogalmam sincs. Már csak arra eszméltem, hogy nincs a lábam alatt talaj, és zuhanok. Nem tompítottam az esését, hagytam, hogy csak megtörténjen. Nem éreztem fájdalmat, mikor nekicsapódtam a vizes földnek - sőt, megkönnyebbültem. A lelki viharom teljesen elcsitult, de a loholástól felforrósodott az egész testem, így jól esett neki a hideg talaj.
Teljesen elveszett az időérzékem, fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, amit rohanással töltöttem. Okosabb volt ezért feltápászkodni és visszaindulni - ki tudja, milyen messzire kerültem. A ruhám egyszerre volt átizzadva, hideg és nyirkos. Ahogy felálltam a csontjaimba hatolt a májusvégi esti hideg. Átkaroltam magam és körbetekintettem. Nem volt ismerős a hely, ahová kerültem. Pár sír volt csupán, így vagy a nagyon régi, vagy a nagyon új részén járhattam a temetőnek. A kis tisztásszerűséget susnyás vette körül. A sírfeliratok egyáltalán nem látszottak a koromsötétben. Vállvonva nyugtáztam a tényt, és már elindultam volna, amikor a szemben lévő bokor megrezzent. Nem érdekelt a jelenség, úgy gondoltam valami állat lehet, ám a következő pillanatban megfagyott ereimben a vér.
Egy vörös szempár csillogott a bokorban, és egyenesen engem figyelt.

~Armin szemszöge~ 

New Yorkba menet még beugrottunk Abbyékhez. Bocsánatot kellett tőle kérnem, hogy a fejéhez vágtam azt a sok szart, és elinvitálni Derek meccsére. A kissrác a lelkemre kötötte, hogy elhozom a barátnőmet és nem akartam csalódást okozni neki. Mint az egész családom ő is rajong a barátnőmért, talán ő egy kicsit jobban is, mint az átlag.
Tina leállt a házuk elé, le se állította a motort. Gyorsan kiugrottam, csengettem, kopogtattam, dörömböltem, de senki nem nyitott ajtót.
-Elküldött?-kérdezte Tina szájhúzva, látva, hogy csalódottan visszakullogok.
-Nincsenek itthon. Senki. Nem mondta nekem, hogy elmenne valahova.
-Lehet, hogy az egyik barátnőjéhez ment téged szidni. Nyugi, biztosan semmi baja-vigasztalt a nővérem a maga sajátos stílusában. 
Nem mondanám, hogy megnyugodtam tőle.

~Abby szemszöge~

Nem mozdultam. Egy természetfilmben éreztem magam, ahol az áldozat észreveszi, hogy figyelik, de már nem tud elmenekülni, legfeljebb halottnak tettetheti magát, hátha elmegy a vadállat.
De a lelke mélyén tudja, hogy innen nincs menekvés.
Próbáltam magamba bebeszélni, hogy álmodom. Ez csak egy álom. Ez nem történhet meg. Ő nem lehet itt. Még akkor is mantráztam ezeket a mondatokat, amikor kiegyenesedett, egyenesen a szemembe nézve közeledett felém. Ugyanúgy nézett ki, mint minden egyes rémálmomban. Pánik járta át a testem, és megint védetlen tizenkét évesnek éreztem magam.
Megállt előttem kartávolságra és végigmért. Magamban háromszázszor is pofán rúgtam magam - annyi idő után is így reagálok rá, pedig már semmi félnivalóm nincs tőle. Nem árthat nekem semmit. Mégsem merek még lélegezni sem.
Végtelenségnek tűnő percekig mustrálta a testem. Elundorodtam a pillantásától, és minden porcikám, amire csak ránézett mocskos lett.
-Mit akarsz?-szegeztem neki a kérdést. Igaz nem volt olyan hatásos, mint a fejemben, de legalább nem remegett meg a hangom. 
A mostohaapám egyenesen a szemembe nézett. A vérvörös tekintete tele volt olyan dolgokkal, amitől kirázott a hideg.
-Így kell köszöntened engem, ennyi idő után?-cicegett. A kezét az arcom irányába mozdította, de hátráltam. Csalódás látszott a szemében, de közben eszelős vigyor ült ki az arcára. 
-Nem én vagyok az ellenséged, gyönyörűm. Én mindig is szerettelek, te is tudod-a hangja csöpögött a gúny és a nyájasság beteg keverékétől, amitől felfordult a gyomrom.
A félelem helyét átvette a harag. Már az indulattól remegett minden egyes tagom, de türtőztettem magam. Nem szóltam semmit, összeszorított szájjal vártam a további fejleményeket. Steve vigyora még szélesebb lett.
-Te félsz tőlem.
-Csak undorodom-vágtam az arcába. Az arca dühbe torzult, a keze azonnal ütésre lendült. Magam is meglepődtem, de egy arcizmom sem rezdült, ahogy a tenyere az arcom közelébe ért, felkészülten vártam a csattanást, azonban a mozdulat simogatóvá csendesült. Végigsimított a homlokomtól kezdve a kulcscsontomig, ahol csak hozzámért legszívesebben lekapartam volna magamról a bőrt. A haragja elmeháborodott nevetésbe fulladt.
-Mindig is olyan jó tréfamester voltál szerelmem... Annyira hiányzol! Annyira hiányozni fogsz mikor meghalsz! 
A szemem hatalmasra tágult rémületemben. Ösztönösen hátráltam. A riadtságomtól csak még jobban szórakozott.
-Jaj, de kis butám! Szerinted én megölnélek, mikor te vagy az életem értelme?
Teljesen összezavarodtam. Remegtem, mint a kocsonya. A fejemben villámsebességgel cikáztak a gondolatok. Menekülnöm kellett volna, de a földbe gyökerezett a lábam.
-Ki akar megölni?
A hasát fogva nevetett.
-Ki nem, csillagom?
Nem voltam egy közkedvelt ember New York adott részein. Tényleg igaz, hogy valakik inkább látnának koporsóban, vagy valami súlyos betegségben szenvedve, mint élve és virulva. De senki olyan nem jutott eszembe, aki konkrétan az életemre akarna törni.
-Te tudod, ki az.
-Te is tudod-persze, hogy tudtam. De egyszerűen nem akartam magamnak bevallani. 
A mostohaapám vigyorogva figyelte, ahogy kirajzolódott az arcomra a fájdalom a rájövetel után. Mintha szíven, gyomorszájon, és minden helyen megrúgtak volna, ahol fájni tud.
-Magához méltóan zseniálisan tervezte meg-Steve hangja olyan volt, mintha egy egyszerű estimesét mesélne.-Először megfűzte a bátyád. Könnyű volt visszaédesgetni a fiút, mindig is csak egy szerelme volt: a pénz. Ellopatta a pénzt a fiával, majd nézte, ahogy darabjaidra hullasz. Hogy ellöksz magadtól mindenkit. És meg fogja várni a csattanót, amikor teljesen egyedül maradsz a hazugságok miatt, amivel fedezted a csótány bátyád.
-Miért pont most csinálta? Ezt nyáron is ugyanúgy megtehette volna, akkor is volt Markusnak hozzáférése a számlámhoz-nem bírtam felfogni a dolgot. Vagy lehet csak nem akartam elhinni, hogy anyám a gyilkosom szeretne lenni.
-Megvárta, hogy összeszedd magad, hogy utána még nagyobbat eshess.
-Miért hinnék neked?-nevettem fel idegesen, leplezve, hogy teljesen összeomlottam.-Ha tudnád, miért figyelmeztetnél?
-Én sokakkal ellentétben nem akarlak holtan látni-mosolygott.-És nem ingyen osztottam meg veled ezt az információt.
-Mit akarsz? Nincs semmim... semmim.
-Gyere vissza hozzám-suttogta áhítatosan. Sokkolt az anyámmal kapcsolatos hír, de ez azonnal felrázott, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba.-Olyan boldogok voltunk... Voltak vitáink, de milyen kapcsolatban nincsenek, igaz?
Steve-t nem zárták börtönbe, miután elítélték. Nem beszámíthatónak nyilvánították és egy intézetbe vitték. Fogalmam sincs, milyenbe, sosem érdekelt. Megnyugodtam, hogy távol van tőlem.
Tényleg vannak gondok nála a toronnyal. Azt hiszi, szerelmes belém. Miközben ütött engem, aközben is folyamatosan szerelmet vallott nekem. Mindig hangsúlyozta mennyire szép vagyok, hogy anyámnál is szebb. Ő ezért utált.
Így teljesen eltorzult a szerelemről alkotott kép a fejemben, nem tudtam összehasonlítani a dalokban, filmekben lévő szerelmet azzal, amit én éltem át. Rettegtem ettől az érzéstől, senkit sem engedtem közel magamhoz, aki egy kicsit is bepróbálkozott. Armin volt az első ember, akit közel engedtem, és ő törölte ki teljesen a hamis képet belőlem. Helyre kattintott sok dolgot bennem, és ezért csak hálás tudok lenni neki.
-Nem-gondolkodás nélkül mondtam ki a választ. Csak Arminra bírtam gondolni.
Steve oldalra döntött fejjel, mint egy kutya vizslatott. 
-Meg akarsz halni?
-Nem.
Résnyire szűkült szeméből nem tudtam kiolvasni semmit, ami frusztrált. Végül egy hirtelen mozdulattal megfordult és könnyed, szökellő léptekkel elindult oda, ahonnan jött.
-Mit csinálsz?-értetlenkedtem.
-Elmegyek-szólt hátra a válla fölött.-Nem tudok veled meg a kényszeres halálba rohanásoddal mit csinálni, szívem. Majd megsiratlak, megígérem!
Semmit nem tudtam reagálni, pislogtam és már el is tűnt.

~Armin szemszöge~

Félúton megálltunk egy benzinkútnál. Amíg Tina megtankolta az autót addig én elvonultam telefonálni. Abby egyszer sem vette fel. Mardosott a bűntudat, és ideges voltam, amiért nem tudtam elérni a lányt. Az őrületbe kergetett a sípszó, ami az újabb kudarcaimat jelezte.
Éppen nem vagyok telefonközelben. Ha gondolod, meghagyhatod a telefonszámodat, bár a fene tudja, hogy visszahívom-e. Valószínűleg nem. 
-Szia! Armin vagyok. Figyelj, én... én egy hatalmas hülye vagyok Abby. Egyetlenegy szavamat se gondoltam komolyan. Nem bántam meg, hogy olyan közel engedtelek magamhoz, mint még senkit. És hálás vagyok, amiért te is ezt tetted. És köszönöm a tegnap éjszakát, a világ legboldogabb idiótájává tettél. Hívj vissza azonnal, amit ezt megkapod. Kérlek. Szeretlek.

~Abby szemszöge~

Újra abban a házban jártam, ahol felnőttem. Mint minden rémálmomban. Most is ugyanúgy kezdődött, ahogy szokott. A lábam magától vitt a szobámba. A berendezés ugyanaz, mint kisgyerekkoromban, szívmelengetően nosztalgikus, és mégis kísérteties egyszerre.
Már anélkül tudtam, hogy az ajtóban áll Steve, hogy hátranéztem volna. Az egész szoba sötétségbe borult, és hideg levegő kúszott minden tagomba. Lehunytam a szemem, hogy kiszorítsam a félelmet, de mire kinyitottam a szobám eltűnt és a temetőben voltam. Mozdulni sem bírtam, a pánik mint valami indák megbéklyózták a tagjaim.
Steve mellettem termett, magához rántott. Nyálas csókokkal látta el a nyakam, a keze pedig a nadrágomba csúszott. A fejemben lévő gonosz hangok vad kántálásba kezdtek. Folyamatosan próbáltak meggyőzni arról a hamis valóságról, miszerint amit Steve művel velem az igazi szerelem. De ezek már egyáltalán nem voltak hatással rám. Szorosan lehunytam a szemem és Arminra gondoltam. Hogy ő csókolgat, az ő keze kutakodik a nadrágomban. Visszagondoltam az együtt töltött éjszakánkra, minden egyes apró részletet végigpörgettem a fejemben és Steve eltűnt. Mosolyra húzódott a szám, és boldog lettem - de tudhattam volna, hogy a rémálmok nem végződnek jól.
Hideg fémet éreztem a halántékomon. Ijedten pattant fel a szemem, és minden vidámság eltűnt belőlem. Anyám tartott fegyvert a fejemhez. Nem szólt semmit, megvetően meredt rám, ahogy mindig is. 
-Miért?-suttogtam. Anyám utálatában mindig az volt a legrosszabb, hogy nem értettem az okát. Nem tudtam soha elfogadni a mai napig sem, hogy "csak". Vagy azt, hogy "azért, mert megszülettél". 
Anyám néma maradt. Elégtétel villant a szemében, és életemben először boldognak láttam, amikor elsütötte a fegyvert.


...

Nem ordítva, csatakosan riadtam fel, ahogy a legtöbb rémálmomból szoktam. Egyszerűen felpattant a szemem. Teljesen beparáztam, hogy idegen helyen ébredtem. Félálomban beképzeltem, hogy visszautaztam az időben. Hogy az ajtó mögött áll Steve, álló farokkal, vagy anyám töltött fegyverrel. Kellett jó pár perc, hogy ráeszméljek a valóságra. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, ami a tüdőmben ragadt, és visszahanyatlottam a nagyi vendégágyára. 
Egy ideig mozdulatlanul feküdtem. Nem akartam visszaaludni, de felkelni is féltem. Anyám elérte, amit akart. Teljesen összeomlottam. Mintha egy évezred telt volna el tegnap óta. Annyira boldog voltam, szerettem az életet. Most pedig újból szorongok. 
Mi van, ha tényleg meg fog ölni? Mi van, ha nemsokára vége az életemnek? Hiába való volt minden.
Folyamatosan ezen kattogott az agyam. Segítséget kéne kérnem - de mi van, ha bajuk esik nekik is? Soha nem bocsátanám meg magamnak. És annyit titkolóztam már, hogy mivel kezdhetném? Mint minden mással, ezzel is egyedül kell szembenéznem. 
Hérodotosz azt mondta, történelem ismétli önmagát.  Csak az idő, a szereplők és a helyszín változik. De mindig ugyanaz fog történni, nem fog változni bármennyire is igyekszünk. Nincs új a nap alatt. Bármennyire is igyekeztem eddig, visszazuhantam abba a helyzetbe, ahonnan indultam. 
Hérodotosz, te faszkalap, dögölnél meg, hogy igazad van.






2017. december 9., szombat

92. FEJEZET
Mélyrepülés és szárnyalás +16
/Versenyszellem II./





Sziasztok!
Először a szokásos: ezer bocsi a rengeteg késéséért, de biztosan megszoktátok már tényleg sorry XD. Mentegetőzhetnék a basic okokkal, de ez a fejezet egy teljesen más okból késett. Ez a fejezet különösen fontos mint Abby személyiségfejlődése, mint Armin és Abby kapcsolatának szempontjából is, így sokat szöszöltem rajta. Remélem sikerült átadnom azt érzelemkavalkádot, amire a cím is utal, ami Abbyben ebben a fejezetben lejátszódik. Mindenképp hagyjatok kommentet vagy a fejezet alatt, vagy a chatablakban, kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Mint látjátok erre a fejezetre rábiggyesztettem egy +16-os korhatárt, de elég lightos ebből a szempontból, de azért inkább szólok. 
Jó olvasást, és ha nem sikerülne összehoznom még egy fejezetet az idén, akkor előre is boldog karácsonyt, sikerekben gazdag újévet stb, stb.! ^^
Dorina :)



~Abby szemszöge~

A borderline-ban a hangulatingadozásokat utálom a legjobban. Egyszer a csúcson vagyok, majd akár tizedmásodpercek alatt képes vagyok egy hatalmas mélyrepülésre és egy gödör mélyén találom magam. Nem tudok védekezni ellene, csak arra eszmélek, hogy már ott vagyok, és az a gödör olyan mélyen van, hogy bármennyire hangosan kiabálok akkor sem hallja meg senki, és kimászni sem tudok.
A győzelmünk után rettenetesen boldog voltam. Nem bírtam nem mosolyogni, igaz felidegesített, hogy a többiek lemondtak a külföldi kirándulásról a kedvemért, de belül jól esett. 
De amint átvillant az agyamban a szeretteim listája, és ráeszméltem, hogy vagy halottak vagy utálnak a gödör mélyén találtam magam. Az osztály jókedve mintha lepattant volna a bőrömről, és úgy éreztem mellkasomra ültek. Armin megérezte, hogy megfeszülök. Megszorította a kezem, és apró köröket rajzolt a hüvelykujjával a markomba. Ez általában megnyugtat, és igaz sikerült a felszínen maradnom, de a melankóliám nem tűnt el. Armin vállának dőlve bámultam előre és próbáltam olyan szar relaxációs vagy megnyugtató gyakorlatokat előidézni, amiket a csoportterápián csináltattak velünk, de csak az ugrott be, ahogy amiatt pufogok, hogy ezek mekkora hülyeségek.
Néha nagyon ki tudok tolni magammal.
Tisztában voltam vele, hogy a többiek észrevették a változást. Legszívesebben elsüllyedtem vele, mikor magamon érztem az aggódó pillantásokat. Mr. Faraize folyamatosan beszélt, a többiek odaadó figyelemmel, csöndben hallgatták. Ritka az ilyen. Mr. P és Mrs. Oher engem néztek, előbbi pontosan tudta, mi van velem, utóbbi aggódva vizslatott. Magamban imádkoztam, nehogy hangosan érdeklődjön. 
Ahogy megszólalt a csengő megtört a varázs, mindenki hangosan beszélgetni kezdett és pakolni. Az osztályfőnök még mindig mondta, talán be akarta fejezni a mondatot amibe belekezdett, de már nem figyelt rá senki. Kicsit elszontyolodott, de csak vállat vont - megszokta már.
Ráérősen pakoltam el, próbáltam kiszűrni a távozó emberek szánó tekintetét. Armin a telefonját nyomkodta, ugyanabban a pózban ült, mint az órán, várt rám. Jólesett a támogatása, és bár csak elmenekülni akartam a világ elől egyes egyedül de azért értékeltem a gesztust, hogy mellettem akar maradni.
Rosa, Alexy és Viola hosszan megöleltek búcsúzásképpen. Nem igazán érettem mit mondtak, mintha víz alatt lett volna a fejem. Kentin támogatóan megpaskolta a vállam, Jade pedig mélyen a szemembe nézve jelezte, hogy ő is mellettem áll.
Mr. P jött oda a padhoz, mikor kivonult a Banda. Lovagló ülésben elhelyezkedett az előttünk lévő padhoz tartozó szék egyikén. Ismertem már annyira, hogy tudtam, hogy egy hosszabb lelkizős tortúrának akar alávetni, így rögtön, mielőtt megszólalt volna hárítani kezdtem.
-Nincs kedvem beszélgetni.
-Az nagy kár-vonta meg a vállát az irodalomtanár. Összekulcsolt karjait a szék támlájának támasztotta és kíváncsian meredt rám. 
-Min agyal?
-Honnan veszi, hogy bármin is rágom magam?-kínomban nevetnem kellett. Semmi kedvem nem volt most ehhez az egészhez.
-Mindig jár valami a fejében.-Közelebb hajolt hozzám, és lehalkított hanggal folytatta.-És bár nem tudom éppen min akadt ki, de higgye el nekem, nem maga a hibás.
Nagy levegőt kellett vennem, hogy ne kezdjek el ordítani a férfival.
-Fogalma sincs miről beszél-tényleg nem tudott semmit arról, amit én éreztem. Minden ember, aki valaha elhagyott engem okolt azért, hogy ez történt, az apám és a nagyapám miattam haltak meg. Ne próbáljon meg nekem együtt érző szentszöveget tartani, mert úgyse fogja sohasem mégcsak a töredékét sem tudni annak, hogy mit jelent ez.
Mr. P nem válaszolt rögtön, csak némán méregetett engem. Majd' szétvetett az idegesség a fickó miatt - el is felejtettem mennyire fel tud húzni.
-Kint megvárlak, jó?-Csak futólag biccentettem Armin felé. A fiú végigsimított a karomon, majd távozott. 
-Miért nem írja le ami magában van?-bökte ki Mr. P. Tudtam, hogy itt van a kutya elásva. 
Vagy két éve egyetlen egy verset sem írtam. A szavak fegyverek lehetnek ha illetéktelen kezekbe kerülnek. A szavak nemcsak építenek hanem rombolnak, tönkretesznek. A szavak képesek gyilkolni.
Irodalmi művet egészen más írni mint zenét. A zene is hatásos, de az irodalomba eleve a legszomorúbb emberek menekülnek. Ott sokkal hatásosabb bármi, amit leírsz. 
Képesek életeket megváltoztatni.
-Nem vehet rá, hogy akár egy szót is leírjak.
-Tudom-a hangja nyugtatóan csengett. Talán megérezte, hogy egy hajszál választ el attól hogy felpattanjak és megüssem.
-De rá akar. 
-Igen. Nézze, Abby, maga fantasztikus poéta. Kár lenne elpazarolni...
-Maga nem látta-szakítottam félbe. Ő nem tudott az egészről semmit. Nem érthette meg, és nem is akarta, ami nem kicsit baszott fel.-Maga nem látta azt a lányt. Nem beszélt a szüleivel. Maga nem olvasta a búcsúlevelét.
-Abby...
-MAGA NEM TUD SEMMIT!-magamból kikelve ordítottam. Remegett mindenem a bosszúságtól. Legszívesebben a lelkemet kiordítottam volna, de amit folytattam volna a mondandóm a torkom elszorult a haragtól és elfojtott hangon ismételtem meg amit kiabáltam.-Maga nem tud semmit.
Felvettem a táskámat és kiviharoztam a teremből. Minél gyorsabban akartam a legtávolabb kerülni az irodalomtanártól, ezért megragadtam az értetlen Armin karját és addig futottam, amíg a tüdőm szúrni kezdett és meg nem kellett állnom.
-Minden...rendben?-lihegett a barátom.-Hallottam, hogy veszekedtetek.
Levegő után kapkodtam, próbáltam összegyűjteni a gondolataimat. Szóra nyitottam a számat, de kiszakadt belőlem az elfojtott sírás, és egy értelmes szót se tudtam már kinyögni. Armin védelmezően átölelt és csitítgatott. Megkértem őt, hogy menjünk hozzájuk. Semmi kedvem nem volt Franknek magyarázkodni.

Olyan egy óra elteltével és egy jó nagy bögre forró csokival később elapadtak a könnyeim. Arminék kanapéján ültünk, a fiú hagyta, hogy némán kisírjam magam a vállán,  jól összevizeztem a felsőjét, de úgy tűnt nem zavarja. Türelmesen várt, míg lenyugszom, simogatta a hátam és apró puszikkal halmozta el a hajamat. 
-Kérsz még egyet?-suttogta a fülembe a bögrére mutatva. Apró mosoly jelent meg az ajkamon és megráztam a fejem.
-Köszönöm nem.
Összeszedtem magam annyira, hogy el tudjam mesélni a történteket. Fogalmam sem volt, hogy magyarázhatnám el neki azt, ami bennem dúlt, hogy megértse. 
-Én csak... Tudod ettől a hirtelen jött szeretetbombától eszembe jutottak azok, akik a múltban szerettek. Az apám. Szinte egy örökké valóságnak tűnik, olyan régóta halt meg. Meg a nagyapám. Az utolsó éveiben demens volt, elfelejtette kik vagyunk, majd otthonba került. Rendszeresen látogattam, beszélgettünk, sakkoztunk. Csak mi ketten voltunk egymásnak. Mindig azt mondogatta, egy éven keresztül, hogyha egyszer engem is elfelejt már nem lesz érdemes élnie. És egy nap, egy évre apám halálának napjának évfordulóján elfelejtett.
-Öngyilkos lett?-Armin olyan szomorúan nézett rám, mint egy kivert kiskutyára. A hangja is halk és megtört volt.
-Igen. Felakasztotta magát-próbáltam megnyugtatni a barátomat azzal, hogy úgy teszek, mintha már továbbléptem volna és nem rázna meg annyira beszélni róla. De még mindig a szemem előtt volt, hogy a teste úgy himbálózott mint egy kilazult óramutató. 
Armin némán megszorította a kezem. Belekapaszkodtam.

Jól esett beszélni a múltról Arminnak. Az anyámról és Markusról is beszéltem, a régi betranches barátaimról, akikkel igaz tök jóban voltunk, de nem bírták azt a sok szarságot ami velem jár.
Sötétedéig meséltem neki a múltamban szereplő emberekről. Kimásztam a gödörből és úgy éreztem, mintha több tíz kiló került volna le rólam, hogy beszéltem egy kicsit Arminnak arról, ami fáj. Úgy tűnt ezt ő is értékeli, figyelmesen hallgatta minden szavam. 
Végül Armin hasa hatalmast kordult, így nevetve tápászkodtunk fel kanapéról és mentünk a konyhába. Felajánlottam, hogy csinálok neki egy szendvicset, amit ő természetesen elfogadott. Már előre leültettem az asztalhoz, mert ha főzök csak láb alatt szokott lenni.
-Min akadtatok össze Mr. P-vel? Hallottam, hogy megemelted a hangod-a barátom akkorát harapott a sonkás szendvicsbe, hogy a falat teljesen kinyomta mindkét pofazacskóját, úgy nézett ki mint egy hörcsög. Mosolyognom kellett.
-Semmi igazán fontosan. Csak idegesíti, hogy nem írok neki verset.
-Miért? Neked van érzéked hozzá. Lefirkantasz valamit és kalap-kabát.
-Megfogadtam magamnak, hogy egy szót sem írok le többé-Armin megállt rágás közben és összehúzott szemmel méregetett.
-Ezt nem értem.
Nem akartam, hogy bárki is megtudja, hogy ért véget a 'csodálatos' költőkarrierem. De annyira jól esett megnyílni Arminnak, hogy szinte gondolkodás nélkül mondtam ki, ami a szívemet nyomta.
-Megöltem egy lányt. Olvasta a verseimet. Beteg volt, talán depressziós. Írt nekem búcsúlevelet. Olyan volt mint egy rajongói levél. Azt írta olyan nagy hatással voltak rá a szomorú, keserű szavak, hogy úgy érezte tiszteletből meg kell tennie. Hogy ezt akarnám. Hogy ölje meg magát. De én egyáltalán semmi ilyesmit nem akartam-a szám elé kaptam a kezem, hogy tompítsam a feltörő sírást. Armin a kezem után nyúlt, és a vajas ujjaival megszorította azt.
-Nem te ölted meg azt a lányt. Az ő döntése volt, és beteg volt. Egyáltalán nem te tehetsz róla. Értesz engem, Abby?-komolyan a szemembe nézett és teljesen összekent vajjal. Visszanyeltem a sírást.
-Én annyira félek attól, hogy újra megtörténik. Rettegek.
-Ha bármi hasonló történne nem te lennél a hibás. Most sem vagy az. Senki haláláért nem vagy felelős. Nagyszerű szerző vagy, és a szavak mindig  reakciót váltanak ki az emberekből. Akár ilyet, akár olyat. Ez sajna benne van a pakliban.
Tudtam, hogy Mr. P-nek és Arminnak is igaza volt, de lehetetlennek tűnt, hogy újra verset írjak, ahhoz túl nagy volt bennem a félelem.
Armin bátortalan mosolyt villantott felém, majd vigasztalóan megbökte a vállam.
-Akarsz xbox-ozni? Hagyom, hogy nyerj, hogy jobban érezhesd magad.
Nevetve csóváltam a fejem. Hihetetlen ez a srác!
-Játszhatunk. De csak hogy tudd, bármikor megverlek!

...

Végül Armin három vereség után dühöngve kapcsolta ki az Xbox-t. Önfeledten nevettem a jeleneten. A barátom teljesen elfeledtette velem a melankóliámat, szinte észrevétlenül. Biztosan valami varázserő birtokában van, amit nekem még nem árult el.
-A többiek?-érdeklődtem Whiték felől. Már rég besötétedett, és semmi hír egyik jómadárról sem. Armin ajkai cinkos mosolyra húzódtak és vidáman dobta le magát mellém a kanapéra. 
-Alexy és anya előreutaztak Helenékhez New Yorkba. A hétvégén  Dereknek fontos meccse lesz, mindenkit meghívtak a családból. Tina és én holnap megyünk utánuk, ő a barátnőjénél van valami beadandót kell írniuk. 
-Derekék New Yorkban élnek? Ezt nem mondták, mikor találkoztunk-mosolyra húzódott a szám, ahogy eszembe jutott Armin tág családja. A kis hokispalánta, Derek, az imádnivaló Colin baba, Helen és Erin szinte úgy viselkedtek velem, mintha a lányuk lennék... 
-Aha-vonta meg a vállát Armin.-Manhattanban. Brooklynt ott ismerted meg, nem?
Armint, Brooklyn unokatestvérét igaz egy slamesten ismertem meg, ahogy mondtam, de ennek is volt egy jó hosszú, részeges története. Elnevettem magam, ahogy visszagondoltam azokra a részekre a sztoriban, amire emlékszem. Armin elég furán nézett rám, hogy csak úgy elkezdtem kacagni. Könnyesre röhögtem magam, mire végre abba tudtam hagyni. A barátom már nem is kérdezgetett, csak összeszűkült szemekkel bámult rám, mintha teljesen megőrültem volna.
-Csak arra az estére gondoltam, amikor Brooklynnal találkoztam a Békében-magyaráztam. Armin biccentett, hogy érti, de nem lett tisztább a tekintete.
-Béke?
-Egy kocsma. Ott tartják a slamesteket. 
-Akkor ott gyűlnek össze költők meg ilyesmi?
-Mondhatni, ja.-vontam vállat. Armin akart valamit kérdezni. Mindig amikor kerülgeti a forrókását jól végigmustrál, elidőz minden porcikámnál, mintha olyan érdekes lennék. Most is ezt csinálta, a lábam szinte minden apró milliméterét megvizsgálta a szemével. Türelmetlenül megböktem.
-Mondjad.
-Bepróbálkozott?-Értetlenül meredtem rá.-Mármint Brooklyn. Akkor.
-Számít?-nevettem fel.-Azt hittem megbeszéltük ezt a féltékenykedés-dolgot.
-Nem féltékenységből. Egyszerűen... tudni szeretném mi volt előttem.
Jogosan akarta tudni, ebben igazat kellett adnom neki. Egyrészt ő is megosztotta velem az előéletét, másrészt igaz magamnak sem vallottam be, de rettentessen érdekelt, hogy ki volt előttem még Armin életében. Mindent tudni akartam róluk, és igaz tudom, hogy Armin szeret és nem csalna meg, ezért nem is vagyok féltékeny, de a múlt az egy más tészta. 
-Flörtölünk, ő elhívott randizni, de nemet mondtam-adtam választ Armin Brooklynnal kapcsolatos kérdésére. 
-Miért?-értetlenkedett. Mélyen beszívtam a levegőt - nem volt könnyű erről beszélni.
-Senkivel sem randiztam Armin. Egy csóró, drogos poéta voltam, aki csak a feketeséget látta ebben a rohadt világban. Senkit nem engedtem magamhoz közel.
-Egy randin se voltál még?-Armin szemöldöke a plafonig szaladt. Keserű mosolyra húzódott a szám. 
-Nem, nem voltam.
-Miért nem mondtad?-háborodott fel a barátom. Vállat vontam.
-Sosem kérdezted.
A Kocka hosszan elmerengett, majd félve kérdezte.
-Akkor te sosem...?
-De-Armin arcán átsuhant valami keserűség, majd csak biccentett. Kínos csönd állt be. Tudtam, hogy miket gondol rólam Armin és igaz alapjáraton teljesen hidegen hagy, ha valaki ribancnak gondol, de hogy ő annak hitt mintha a szívemre rátapostak volna. Minél előbb tisztázni akartam a helyzeteztet, és gondolkodás nélkül kicsúszott a számon, amit mindenki előtt titkoltam.
-Megerőszakolt. A mostohaapám-olyan régóta fojtottam magamba ezt, hogy a hangom szinte robotszerű, ahogy kimondtam. 
Hideg kúszott fel a gerincemen, magam előtt láttam az arcát, a vérvörös tekintetét. Éreztem a leheletének az alkoholszagát, hallottam ahogy üvölt, hogy nézzek rá, a hörgéseit miközben elélvez. Próbáltam visszatartani a levegőt, hogy elveszítsem az eszméletem, hogy ne kelljen átélnem újra ezt a borzalmat. Már könnyek se jöttek a szememből, teljesen halottnak éreztem magam. 
Armin tekintete tele volt szomorúsággal, ahogy rámnézett. Némán egymás szemébe mélyedtünk hosszú perceken keresztül. Tudom, hogy valahol mélyen ő ezt tudta, csak annyira nem akarta, hogy igaz legyen, hogy elzárta ezt a gondolatot.
-Armin én szeretlek és szeretnék a tiéd lenni mindenféle módon-a hangom iszonyú halk és rekedt volt, mikor végre megszólaltam, mintha száz éve egy szót se szóltam volna.-Azt akarom, hogy megérints. Mindenhol megérints és én is minden egyes porcikádat érezni akarom.
Armin megremegett a szavaimtól, és reszketegen vett nagy levegőt.
-Abby...-mielőtt bármit is mondott volna gyorsan közbeszóltam.
-De annyira félek tőle, hogy őt látnám. És nem akarlak bántani.
-Nem bántanál...
-De, bántanálak. És ezt te is tudod.
Armin tekintetében harag villant. Szó nélkül felpattant a kanapéról és elém állt. Kerültem a tekintetét, de ő keze közé fogta az arcom lehetetlenné tette, hogy elforduljak.
-Nem, nem tudom. Nem foglak bántani, és főleg te nem fogsz engem.-A kezem után nyúlt és összefűzte az ujjainkat.-Bízol bennem?
Mély levegőt vettem és bólintottam. Teljesen megbíztam Arminban, de a félelem még mindig ott lüktetett minden tagomban.
A barátom kézen fogva bevezetett a szobájába. Végig szorosan mögötte haladtam, és olyan hevesen vert a szívem a mellkasomban, hogy biztosra vettem, hogy hallja. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, hogy egyáltalán nem csináltam semmit, csak kapaszkodtam a Kocka kezébe, mint egy kisgyerek az anyjáéba. 
Arminon egyáltalán nem látszott idegesség. Tetőtől-talpig végigmért, majd pajkos mosoly jelent meg a szája szegletében. A tekintetéből magabiztosság sugárzott, és annak ellenére, hogy a fejem kisírt volt, a hajam kócos és egy bő pulcsi volt rajtam, amit Armin adott kölcsön, mert fáztam úgy látszott, hogy a fiúnak tetszettem. Ezt elképzelhetetlennek találtam.
Talán kívülről nevetségesnek hathatott, hogy szótlanul álltunk egymással szemben, a szoba közepén távol az ágytól, de mégsem cseréltem volna el. A barátom rajongással teli tekintettel nézett rám, ami olyan jól esett, hogy legszívesebben diadalkört futottam volna. A kezével cirógatta a pulcsiból kilógó bőrt, a nyakamat, a kulcscsontom és az arcomat. Végigkövette az ujjával az arccsontomon húzódó heget, a homlokon lévő forradást. Undorodtam a sebhelyeimtől, sokáig még a gondolatától is rosszul voltam, hogy valaha rájuk nézzen akár, de most szinte szexisnek találtam, hogy hozzájuk ér.
-Semmi olyat nem fogunk tenni, amit te nem akarsz Abby-szólalt meg suttogva Armin. Komolyan nézett a szemembe.-Te irányítasz. Oké?
Bólintottam. Igaz rettegtem, de akartam. 
Közelebb léptem hozzá és a tarkójára csúsztattam a kezem. Eszembe jutott, hogy este, mikor lefekszünk és mielőtt összebújnánk mindig egyesévvel csókolja meg a felső és az alsó ajkam, és olyan hosszan szokott jóéjt csókot adni, hogyha nagyon fáradt vagyok akkor már a csók közben álomba szenderülök. Utánoztam őt, mire ő belemosolygott a csókba és a derekamat átkarolva viszonozta azt. Most is megvolt ugyan a lábkocsonyásító érzés, de már nem csupán csókolóztunk. A kézbe adtam a lelkem, és csak remélni tudtam, hogy nem tör darabokra.
Meg akartam érinteni őt. De félreérthetetlenül mindenhol - a teste minden apró részlettét, és ismerni akartam a lelkét is, megérinteni azt is. A kezem a tarkójáról a pólója szegélyéig lecsúszott. Armin nem állított meg, tényleg az én kezemben volt az irányítás. Ez egyszerre töltött el önbizalommal és félelemmel. 
Mielőtt agyalhattam volna azon, hogy mennyire parázok megragadtam a pólója szegélyét és felfelé húztam. Armin jelezve, hogy támogatja a döntésem a feje fölé emelte a kezét, mint egy jóllakott napközis. Nevetve bújtattam ki a pólójából, de rögtön belém szorult a kacaj ahogy felfogtam, hogy félmeztelenül állt előttem.
A kezem és a szemem egyszerre indult felfedezőútra a mellkasán. Látszott a testalkatán, hogy évekig úszott, leginkább a szélesebb vállán és a kezdetleges hasizmán, ami inkább megmaradt hasizom, ha pontosan akarunk lenni. Mégsem a szálkás felsőteste nyűgözött le a legjobban a fiúban. Az apróságok, amitől ő ő volt magával ragadtak: az apró szeplők a válla és a kulcscsontja környékén, a leheletnyi anyajegy a köldökénél. 
Sosem értettem, hogy az emberek miért vágynak arra, hogy a párjuknak tökéletes legyen a teste, az olyan személytelen és mű, mintha egy tucatbabával akarnál lefeküdni, nem azzal az emberrel, akit szeretsz. Nekem sokkal jobban tetszenek Armin testén azok, amik csak rá jellemzőek, minthogy mindenhol izmot lássak.
Ahol csak hozzáértem Armin megremegett és tűzforróvá vált a bőre. A reakciója nem kis elégedettséggel töltött el, már magabiztosan nyúltam a nadrágja gombjai után. A barátom egész testében megfeszült és visszatartotta a lélegzetét, amíg az ágyékánál ügyködtem. Éreztem, hogy vágyik rám, amitől vigyorognom kellett. 
Armin lerugdosta magáról a nadrágot és úgy kapta le magáról a zoknit mintha égetné a lábát. Nevetnem kellett a jeleneten, de Armin hamar belém fojtotta egy gyengédnek nem mondható csókkal.
Az ágy felé hátráltunk. Amint egymással szemben leültünk Armin megszakította a csókot és várakozón, de egyáltalán nem követelőzőn nézett rám. 
-Nincs rajtam szexi fehérnemű-pánikoltam be újra. Alapból mínuszról indultam a kisírt fejem miatt a szexiség-skálán, és a fekete, agyonhordott bugyi és melltartó sem fog ezen segíteni. Armin csak nevetve csóválta a fejét.
-Akkor hülye tudsz lenni-apró puszit nyomott az orrom hegyére, majd egymás után vette le rólam a rétegeket, először a kölcsönpulcsit majd a pólómat. 
Ahogy ott ültem előtte melltartóban és ő némán vizslatott akkor esett le, hogy eszembe se jutottak a sebhelyeim, csak a béna melltartóm. Erre nevetnem kellett. 
Képzeltem már el ezt a pillanatot. Hogy ülök előtte felső nélkül, ő nézi a foltokat és a hegeket a testemen, és képzelgés mindig azzal ért véget, hogy elundorodott a forradásoktól. Így hihetetlennek tűnt, hogy Armin tekintetében nyoma sem volt undornak. Úgy nézett rám, mintha én lennék a legszebb lány, akit valaha kívánhatott volna. A kétségeim - magam sem hittem el -, de a barátom szemébe nézve eltűntek. Nem érdekelt a sok folt és heg, a szar melltartó - attól ahogy rám nézett szexinek éreztem magam. 
Úgy éreztem mintha a föld felett lebegnék, csak arra kaptam észbe, mindketten fehérneműben fekszünk, és Armin a melltartóm csatjával szerencsétlenkedik. Végül kétségbeesetten átadta nekem a terepet, és én nevetve, egy kézzel megbirkóztam a problémával. Armin pufogott, amitől még inkább nevetnem kellett. 
Imádtam olyan szempontból Armin barátnője lenni, hogy mindig meg tudott nevettetni. Például soha nem hittem, hogy valaha szex közben fogok ilyen felszabadultan nevetni, de vele mégis tudok. Egyáltalán nem érezem például azt cikinek, hogy nem tudta kikapcsolni a melltartóm, mert inkább nevettünk rajta, és nincs ennél nincs természetesebb.
Az érintések és a csókok elmélyültek. Mindkettőnkről lekerült a fehérnemű. Nem is tudtam melyikünk bőre forró, már nem tudtam hol kezdődöm én és hol végződik ő. Armin a homlokomnak döntötte az övét, és végig egymás szemébe néztünk, miközben belém hatolt. Sokkal közelebb éreztem így magamhoz, amikor mozogtunk addig tartottam a szemkontaktust míg már nem tudtam nyitva tartani a szemem és ívbe nem hajlott a hátam. Egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy mit csinálok, egyszerűen csak átadtam magam az érzésnek, teljesen átadtam magam a fiúnak akit szeretek. 
Csodálatos volt, még ha nem is volt tökéletes. A kis tökéletlenségekben rejlett igazán az, ami olyan jóvá tette az éjszakát. Soha nem éreztem magam még ilyen szépnek és szexinek, és ezt csak is Arminnak köszönhetem.

...

Másnap korábban keltem mint a barátom. Nem akartam felkelteni, így kölcsönvettem tőle egy pulcsit, egy boxert és kimentem reggelit készíteni. Tudom, hogy Armin szereti, ha készítek neki valamit, így nekiálltam gofrit sütni. 
Nem telt sok időbe, a tésztát hamar összeállítottam és ki is sütöttem, utána pedig kerestem feltéteket. Javában kutattam a hűtőben tejszínhab után, mikor csöngettek. 
Próbáltam zajtalanul az ajtóhoz osonni és elfordítani a kulcsot a zárban, de ez mind értelmetlenné vált amikor megláttam ki van az ajtó mögött.
-Patrick!

2017. november 2., csütörtök

91. FEJEZET
Versenyszellem I.



Sziasztok! ^^
Mostanában összecsaptak a fejem felett a hullámok, de késés nélkül itt van a fejezet - köszönöm a tapsot, köszönöm :D
Ez a fejezet a következővel szorosan összefügg, mondhatni a befejezése, de már nem akartam hozzáírni, mert nagyon hosszú lett volna. Alig várom, hogy olvassátok a második részt - de ez sem unalmas szerintem. Mivel a két fejezet összefügg egymással van pár szál itt a 91. fejezetben, amik a 92. fejezetben lesznek elvarrva, de ez természetes, nem is kell mondanom, lol :D. Nem is írnám le a rövid tartalmat most, jó olvasást hozzá :) Köszönöm a rengeteg kattintást, több mint 140 000! Jézusom :DD
Kérlek írjátok meg a véleményeteket, ha szeretnétek a chatablakban vagy lent kommentben :)
További szép reggelt/napot/estét nektek, 
Dorina :)



~Abby szemszöge~

Úgy aludtam, mint akit fejbe vertek. Amikor kinyitottam a szemem hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Álomittasan, hunyorogva nyújtózkodtam, a kezem nekiütközött a mögöttem fekvő Arminak, aki fájdalmasan jajdult fel.
-Jaj bocsi!-fordultam felé, és próbáltam komolynak tűnni, de nehéz feladatnak bizonyult. A fiú olyan világfájdalommal az arcán dörzsölte a mellkasát, mintha golyót röpítettem volna a szívébe.
-Nem is sajnálod-húzta el a száját sértődötten. Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a feltörni akaró kacajt.
-Persze, hogy sajnálom!-a tenyeremet arra a helyre fektettem, ahol a könyököm találkozott a fiú felsőtestével. Dörzsölni kezdtem, csak úgy poénból, de hamar megváltozott a hangulat. Még a pólóján keresztül is ki tudtam tapintani a vonásait, az izmokat, esetleges anyajegyeket. A bőre forró volt, és ahogy hozzáértem megfeszült, minden figyelme rám irányult. A dörzsölőmozdulatok hamar átalakultak valami sokkal finomabbá és óvatosabbá.
A szexuális feszültség köztem és Armin között szinte tapinthatóvá vált az elmúlt pár napban. Eddig rettenetesen féltem attól, hogy a testemet látva elrohan, de ettől már nem tartok. Úgy érzem képes lennék megmutatni magam neki, az egész szerencsétlen csomagolásomat. Sőt, akarom. Akarom, hogy megérintsen, hogy az övé legyek. Soha nem akartam még így senkit. De egészen másfajta félelem kötötte meg a kezeimet, amiről nemigazán beszéltem még senkinek. Igaz már teljesen nyílt könyv a múltam, de mindig lesz olyan emlék, amit soha nem fogok feldolgozni. Ami minden rémálmomban visszatér.
Teljesen elbambultam, arra lettem figyelmes, hogy Armin elkapta a kezem és belecsókolt a markomba. Kérdőn nézett rám, de csak megráztam a fejem.
-Csak elgondolkodtam.
Armin nem kérdezgetett. Nagyon szerettem benne, hogy időt és teret ad nekem, hogy megnyíljak neki. De mindig rá tud érezni, ha valahol nem szabad hagynia, hogy magamba fojtsam a dolgot, és cselekszik.
Armin szóra nyitotta a száját, azonban félbeszakította egy kis szőrös lény, aki mindenáron figyelmet követelt magának és mászni kezdett a takarón felénk. Elnevettem magam, ahogy Armin görényét figyeltem.
-Rocket! Ezt már megbeszéltük, az ágy tilos!-Armin megragadta szegény kis állatot és visszarakta a kis alvóhelyére, amit régi ruhákból varrt neki Alexy.
A kis görény, Rocket lett a White-ház legújabb lakója. Nagyon hozzánőtt Arminhoz az állat, amíg a Mr. P-s feladatra próbált rájönni, így végül nem tudta visszaadni az állatkereskedésnek. Cybil és Tina még szokja a szokatlan háziállatot, de az ikrek imádják. Én viccesnek és aranyosnak találom. Armin rettenetesen lelkes, utánaolvasgatott a dolgoknak, és másodpercenként fun factekkel bombáz a görényekkel kapcsolatban. Jó látni, hogy ennyire vidám nemcsak egy játék miatt.
Felkönyökölve az ágyon figyeltem, ahogy a barátom a görényét próbálta becsalogatni az ágyába. Irtó vicces volt, ahogy Armin komolyan magyaráz, amolyan férfi a férfival beszélgetést folytat az alig két hónapos görénnyel. Rázott a nevetés. A barátom szúrós pillantást vetett rám, mire teli tüdőből felnevettem és elfeküdtem az ágyon, úgy nevettem. Armin bosszúból rám mászott is kihasználta, hogy csikis vagyok. Folytak a könnyeim a nevetéstől, és fájt az oldalam. Könyörögtem neki, hogy hagyja abba, de csak vigyorgott és még jobban belelendült.
Már alig kaptam levegőt, amikor belehasított a szívem tájékába a fájdalom. Azonnal odakaptam a kezem és egy pillanatra elakadt a lélegzetem az érzéstől. Armin keze megállt mozdulat közben, és lesokkolva nézett rám. Szerettem volna elmondani neki, hogy semmi komoly, de nem jött ki hang a torkomon, mert a fájdalom igaz nem volt olyasfajta, ami miatt aggódni kéne mégse múlt el. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de nem tudtam kizárni Armin kétségbeesett tekintetét, ami elnehezítette a mellkasomat.
Lehunytam a szemem és csak a légzésemre figyeltem. Be-ki. Be-ki. Nem ment olyan jól, reszkettem az egész testemben, de kezdtem megnyugodni. Armin szorosan mellém feküdt, összefűzte az ujjainkat és utánozta a légzésemet. Ez megmosolyogtatott, és sikerült hamar megnyugodnom. Legszívesebben feküdtem volna még Armin mellett egy ideig, jólesett a közelsége, nem csinálunk semmit mégis annyira közel éreztem magam hozzá.
Végül a fiú szakította meg a pillanatot. Elhúzódott kicsit tőlem mire kinyitottam a szemem.
-Jól vagyok-nyugtattam meg, bár a hangom még kicsit reszelős volt.
Soha nem beszéltünk konkrétan a betegségemről Arminnal. Én kerültem, vagy csak lerázó választ adtam, ha kérdezett, miszerint minden oké. Ami nem volt hazugság, de annyira igazság sem. El szerettem volna kerülni, hogy sajnáljon vagy aggódjon. Nem akartam, hogy más szemmel nézzen rám, vagy esetleg a betegségem miatt kivételezzen velem, vagy úgy érjen hozzám, mintha porcelánból lennék.
Belenéztem Armin kék szemébe és próbáltam szavak nélkül elmondani az aggályaimat. De nem voltunk most egy hullámhosszon, az ő tekintete teljesen zavart volt és kétségbeesett, amitől én is ideges lettem.
-Armin...-esélyem se volt összeszedni a gondolataimat, Armin rögtön félbeszakított. A mellkasomra, a szívemre helyezte a kezét és le se vette onnan a szemét, kerülte a pillantásomat. Ahogy hozzámért rögtön felgyorsult a szívverésem, mint mindig, ha a közelemben volt a fiú. Néma csendben hallgattuk az egyenletlen szívverésem. Armin összehúzott szemöldökkel fixírozta a szívem tájékát, az arca undorba torzult.
-Nagy a szívem. Úgy értem, anatómiailag-Armin még mindig nem nézett rám, de minden egyes szavamra figyelt. Itt volt az ideje elmesélni ezt a történetet is.
-Nemvárt gyerek voltam. Amikor anyám megtudta, hogy terhes, úgy nézett ki, hogy apámmal el fognak válni. Ő el akart válni, ezért úgy döntött, elvetet. A terhesség túl előrehaladott volt, így nem volt mit tenni, megmondta apámnak, aki boldogabb nem is lehetett volna. Végül anyám is megbékélt a helyzettel, és együtt vártak engem. 
A 22. hét környékén anyámnak fájdalmai voltak. Bevitték a kórházba, és közölték vele, hogy valami gikszer van bent, és rögtön ki kell venniük onnan. Hónapokig kellett kórházban feküdnöm, talán egyéves koromig nem hagytam el az intenzívet. Rettenetesen kicsi voltam. A szívem megnagyobbodott, a vérkeringésem és a tüdőm is károsodott emiatt. Nem jósoltak nekem sok időt. Rengeteg fertőzést elkaptam a kórházban. Így egész kisgyerekkorom kontrollokkal telt el, de sosem tiltott el apám semmitől. Inkább akarta azt, hogy teljes, de rövid éltet éljek, minthogy a négy fal közé legyek zárva és úgy haljak meg, hogy nem láttam semmit és nem tapasztaltam semmit.
Az évek alatt voltak kisebb romlások, majd jött az a sötét öt év. Nem voltam orvosnál, bár a szívem az utolsó években már nagyon könyörgött egy orvosért. Majd múlt év tavaszán megvizsgáltak, az orvosnak teljesen leesett az álla, hogy én hogyhogy életben vagyok. A szívem állapota nem a legjobb, de szedek gyógyszereket. Eddig egy évre beállított gyógyszert kaptam, de romlott kicsit, így kísérletezgetni kell újra, hogy mi lesz jó. Nyáron befekszem a klinikára amíg meg nem találjuk a megfelelőt. Addig naponta szednem kell stabilizátort. 
Armin fájdalommal teli tekintettel nézett rám. Pontosan le tudtam olvasni az arcáról a kérdést.
-Nem fogok meghalni a közeljövőben Armin. Ha minden kötél szakad gyógyszertéren akkor a még mindig ott a pacemaker. Azzal rengeteg évet ráhúzhatok az időmre.
A fiú nem válaszolt. Megfogta a kezem, és olyan erősen kapaszkodott belé, mintha éppen fuldokolna és én lennék az egyetlen, aki meg tudná menteni. Fájt, hogy megint fájdalmat okozok valakinek. 
-Megtennél nekem valamit?-suttogtam. Armin kíváncsian szegte fel a fejét.-Ne törődj az egésszel. Apám az egész együtt töltött időnket rettegve élte le, belehalt volna, ha el kellett volna temetnie engem. Kennedy mindig ott van és segít, de neki is ugyanazt a félelmet látom a tekintetében néha, mint apáméban régen. Utálom. Gyűlölöm ezt. Nem szeretném a te szemeidben látni hogy ezen rágod magad. Nem szeretném, hogy félve érnél hozzám, hogy bármit emiatt megkérdőjelezz velem kapcsolatban. Oké?
Armin némán bámult bele a szemembe, majd bólintott. Ölelésre tártam a karom, Armin arcán egy kis mosoly jelent meg viszonozta az ölelést. Most ő bújt az én karjaimba, a fejét a vállhajlatomba fektette és a két karjával átölelte a vállam.
Melegség járt át, ahogy öleltük egymást. Szerettem Armint, és jó érzés volt, hogy én is tudok segíteni rajta, hogy menedékre talál az ölelésemben, mint én az övében. Hosszú évek óta most tudtam újra definiálni az otthon fogalmát. És újra rájöttem, hogy az otthon nemcsak egy hely lehet.
Hanem egy ember is.


~Armin szemszöge~

Végül olyan dél körül másztunk ki az ágyból. Legszívesebben fel se álltam volna egész hátralévő életemben, de Abbynek be kellett vennie a gyógyszereit, és éhes is lettem, így felálltunk és megrohamoztuk a konyhát.
Amíg én hozzávalók után kutakodtam, Abby a táskájából egy komplett gyógyszertárat varázsolt elő. Összeszorult a mellkasom egy pillanatra, de amint észrevettem magam elkaptam a tekintetem és visszafordultam az üres hűtőhöz. Megígértem neki, hogy nem fogok a betegségén lovagolni, bármennyire is aggódom miatta. El se tudom képzelni, mennyire megkeserítette az életét a betegsége, az apjával való kapcsolatát is befolyásolta, pedig olyan kevés idejük volt együtt. Csak szomorú leszek, ha erre gondolok, főleg arra, hogy az édesanyja meg akarta ölni őt. 
Mi lenne, ha nem született volna meg? - Borzalmas ez a kérdés, mégse tudtam kiverni a fejemből. Valaki más lépett volna be szeptember elsején a Sweet Amoris kapuján? Mi lenne velem, ha nem Abby lett volna az új diák? Nem lenne barátnőm és egyedül lennék? Vagy valaki mással járnék? 
Teljesen belemerültem a gondolatmenetben, így kicsit megijedtem a felhangzó zenétől és megcsúsztam a kövön és seggre estem. Abby nevetve nézett, kezet nyújtott és felsegített. 
-Nem vicces-próbáltam sértődött arcot vágni, de Abby annyira nevetett, hogy nekem is mosolyra húzódott a szám.
A konyha és a hűtő is üres volt, de Abby varázsereje segítségével összekaparta egy adag palacsinta hozzávalóit - fogalmam sincs hogyan -, és nekiállt reggelit csinálni. Én hamar száműzve lettem a konyhából, miszerint nem is segítek és csak láb alatt vagyok (aljas rágalom). Az ajtóból figyeltem a barátnőmet. Rendkívül szórakoztató látvány volt, ahogy főzött, közben pedig a rádióból szóló zenével együtt énekel és táncol. Talán észre se vette, annyira a vérében van a zene - halkan, de tisztán énekelt, és enyhén rázta a csípőjét, aminek köszönhetően nekem bőven volt mit néznem. A ringó csípője ívén és a fenekén legeltettem a szemem, és közben elkalandoztak a gondolataim. 
Abby sok mindennel kapcsolatban hárít, ha szóba hozzuk. Alexy és Rosa többször is érdeklődött a szerelemi élete után, de csak poénkodásba fordult az egész. Azzal tisztában vagyok, nem egy-kettő személlyel kell számolnom, és ez természetesen zavar - nem kicsit -, de meg tudom érteni. Abby okos, remek humora van, nagyon jó ember. Szenvedélyes és iszonyú szexi a porcelán fehér bőrével, nőies vonalaival, a hosszú combjaival és formás fenekével. Az ég kék tekintetével, ami olyan gyönyörű, hogy kedvem lenne elveszni benne és örökre ott maradni. A mosolyával, a fehér fogakkal és a kis gödröcskékkel. A nevetésébe, a kissé reszelős, dögös hangjába és az énekhangjába is egyenként bele tudnék szeretni.
Szóval nem lepődöm meg a tényen, hogy előttem jó pár sráccal kavart. De meg tudnék őrülni, ha csak erre gondolok. 
-Ma nagyon a gondolataidba vagy merülve-zökkentett ki Abby merengő hangjával. Oldalra biccentett fejjel, elgondolkodva vizslatott, mint aki egy bonyolult rejtvényt fejt meg. 
-Kérdezhetek valamit?-kezdtem bele, miután leültünk az asztalhoz és megpakoltuk a tányérunkat palacsintával. Abby bólintott de nem nagyon figyelt rám, tornyot alkotott az adagjából és meglocsolta juharsziruppal. Egy hatalmas darabot a szájába tömött, és érdeklődve nézett rám várva a kérdést. 
-Hány barátod volt előttem?-Nem néztem rá, miközben végre kiböktem amit akartam. A palacsintámat böködtem, csak fél szemmel mertem a lányra nézni. Ő rögtön elmosolyodott - vagyis csak a szeme mosolygott, mert a szája tele volt étellel. Hátradőlt a székében, a szeméből vidámság sugárzott, mintha röhögött volna rajtam. 
-Kinevetsz te-dünnyögtem dühösen. Erre még jobban csillogott a tekintete. Megböktem a lábammal az asztal alatt, de ő már a széken is lecsúszott annyira jól szórakozott rajtam.
-Nem nevetlek ki-mondta miután lenyelte a falatot és derűsen mosolygott rám.
-Aha. Tényleg nem.
-Naaa-Abby engesztelően mosolygott rám és az asztal alatt végigsimított a talpával a lábszáramon. Beleborzongtam, mire ő még csintalanabbul mosolygott.
-Komoly kérdés volt-próbáltam visszaszerezni a labdát, de Abby még mindig mosolygott.
-Tudom, hogy komoly kérdés volt. És nem is akarom kikerülni a válaszadást, csak gondolkozom.
-Számolsz?-csúszott ki gúnyosan a számon, és rögtön megbántam. Nem akartam leribancozni Abbyt, bocsánatot akartam kérni, de Abby zavartalanul evett tovább.
-Mond el a te sztoridat előbb-megint hárított, de most egy szavam se lehetett a beszólásom után.
Letettem a villám - amúgy is elment az étvágyam -, és mesélni kezdtem.
-Nincsenek nagy elődjeid. Az első lányt egy úszótáborban ismertem meg tizenhárom évesen. Apám volt az edzője neki is, így rengeteg alkalmunk volt beszélgetni - apám imád rengeteg edzést tartani. Ő is szerette az animéket, sokat beszélgettünk Japánról meg ilyenek. Szőke haját rövidre nyírta a úszás miatt és tök izmos volt a teste. De semmi komoly nem volt, mikor elbúcsúztunk akkor megcsókoltam, de ügyetlen voltam mert akkor csókolóztam először és tök szar volt. 
Majd egy évvel később nyáron a nagyiéknál töltöttük a szünetet. A szomszéd lánya tök helyes volt, olyan arca volt mint egy babának, nagy barna őzikeszemekkel és kis rózsaszín ajkakkal. Nagyon alacsony volt, de ez cukivá tette. Nem mondtuk ki, hogy járunk, csak csókolóztunk és megengedte hogy megfogjam a mellét. Két hónap után talán kezdtem belé szeretni, de augusztus elején elköltöztek, így sosem tudtam meg mi lett volna belőle.
Itt a Sweetben tizedik elején összejöttem egy c-sel, akivel a játékteremben találkoztunk. Azt mondták tök olyan, mint én. Ő is gamer volt, az a pár hónap amíg együtt voltunk olyan volt mintha egy haverommal játszottam volna, ami tök király volt. Hosszú barna haja volt és nagy melle, a szeme már olyan barna, hogy majdnem fekete. Mindenki utálta a Bandából, meg anya és Tina se kedvelte.
-Miért?-Abby érdeklődve hallgatta a történéseket, az arcán nem látszott semmi arra utaló jel, hogy zavarná a gondolat, hogy más lányokkal vagyok. Ő amúgy se volt féltékeny típus, de azért kicsit jól esett volna a lelkemnek, ha zaklatottnak látom.
-Elhanyagoltam miatta mindenkit, még többet játszottam. Fél évet voltunk együtt, ő volt az első. De végül szakítottam vele, mert tényleg elhanyagoltam miatta a barátaimat és a családot is. 
-Nem bántad? Hisz annyira egyformák voltatok-Abby ugyanazzal az oldalra biccentett gondolkodós fejjel nézett rám mint pár perccel ezelőtt. Megvontam a vállam.
-Tényleg egy hullámhosszon voltunk, szinte mindenben hasonlítottunk és tényleg nagyon bejött. Talán szerettem is, nem tudom. De annyit biztos nem ért, hogy ellökjem magamtól a barátaimat és Alexyt meg anyát és Tinát.
Abby elmosolyodott és a kezem után nyúlt. Apró köröket rajzolt a markomba a hüvelykujjával.
-Szeretem benned, hogy ennyire kötődsz a családodhoz és a barátaidhoz-suttogta édesen mosolyogva. Viszonoztam a mosolyt, majd fogtam a kezét és megcsókoltam a kézfejét. 
-És jöttél te, Abby. Az első naptól fogva tetszettél, majd hirtelen azt vettem észre hogy folyamatosan rólad beszélek itthon és dühös leszek, ha bárki ellenkező nemű hozzád szól. Rájöttem, hogy totál beléd estem, de akkor te megközelíthetetlennek tűntél - így jött a képbe Peggy. 
-Lefeküdtetek?-Abby tekintetén - igaz csak egy villanásnyira -, de féltékeny fény villant, amitől magamban vigyorogtam. 
-Igen. Hatalmas szemétség Peggyvel szemben, tudom, de végig, a minden vele töltött pillanatban rád gondoltam. Seggfej vagyok, de ez van.
Abby számomra megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Némán szemeztünk egy ideig, próbáltam kitalálni mit gondolhat, de esélyem se volt olvasni a gondolatai között. 
Ahogy megszólalt az otthoni mobil mind a ketten felpattantunk és megindultunk. Abby lemaradt mögöttem és hagyta, hogy én vegyem fel a telefont. Alighogy a fülemhez emeltem a készüléket Alexy máris mondta a magáét.
-Tíz perc és otthon leszünk.
-Oké-értetlenül összehúztam a szemöldököm. Nem értettem minek hív fel ezzel.
-Csak azért mondom, hogy legyen időtök magatokra kapni ruhát és eltakarítani-kuncogott. A szememet forgattam.
-Kösz Alexy.
A vonal másik végéről Alexy és Tina nevetése hallatszott, majd lecsaptam a kagylót.

...

Délután Abby hazament, és én nem úsztam meg az ikertestvérem és a nővérem zaklatását. Teljesen rászálltak az Armin-Abby szex témára, és teljes hitetlenséggel fogadták, hogy nem estünk egymásnak a hétvégén.
-A tietek volt az egész hétvége, hülyék lettetek volna nem kihasználni-érvelt Tina, és Alexy tovább próbált engem meggyőzni, hogy mi szexeltünk Abbyvel. Nevetségesek voltak.
De nem ez idegesített a legjobban. Az elkezdett beszélgetésünket nem tudtuk befejezni, és folyamatosan Abby volt barátain kattogtam. Biztosan sokkal jobb fejek mint én. Művészek, zenészek, színészek... A nyomukba se érek. Rengeteg sokkal jobb fej ember.
A suliban sem hagyott ez nyugodni. Abby szokásához híven megint intézkedett, szervezte a kirándulós versenyt, még délutánonként sem tudtunk találkozni. Sosem vártam még ennyire a pénteket. Kerültem Alexyt és Rosát, főleg a lányt, mert látszott rajta, hogy nagyon akar mondani nekem valamit - amire én valószínűleg nem vagyok kíváncsi.
Pénteken rövidített órák voltak, az ebédszünet a szokásos tizenöt perc helyett tíz volt majd rögtön kezdődött a verseny. Mindenki rá volt teljesen izgulva, tömegesen ostromolta meg az iskola az ebédlőt, hogy minél előbb kezdeni tudjunk. Így könnyű volt meghúzni magam, majdnem teljesen üres volt az egész iskola. 
Beültem a lányöltözőbe - ott sokkal jobb szag van, értsd: nem döglesz meg a bűztől mint a fiúöltözőben -, és játszottam. Nem tudtam koncentrálni rá úgy, ahogy kellett volna. Igazából mióta Abby belépett az életembe semmire se tudok normálisan koncentrálni.
Csapódott az ajtó, mire rúgóként pattantam fel a padról és vetettem be magam az egyik nyitva álló szekrénybe. Egyszer Borisz elkapott miközben a lányöltözőben ültem még kilencedikben és egész évben dupla köröket kellett futnom. Nem hiányzik az életemből.
De nem a tesitanár jött be. Rögtön megkönnyebbültem, de amint megláttam ki az, lehervadt a mosoly az arcomról. Rosa határozott léptekkel járta végig az öltözőt, miközben szólongatott. Magamban szitkozódtam és jól összehúztam magam, nehogy észrevegyen. Úgy látszott, sikerem van, Rosa nem látott meg. Ujjongtam belül, de korán örültem: Rosa éppen távozni készült, amikor belerúgott valamibe. Ijedten tapogattam meg a zsebem.
-Basszus-motyogtam. A nagy sietségben kiesett a zsebemből a PSP. Rosa felvette az elhagyott játékot a földről és gúnyosan felkacagott.
-Tudom, hogy itt vagy Armin. Ha nem jössz elő én kiheréllek-sóhajtva kimásztam a szekrényből és lerogytam a padra.
-Essünk túl rajta.
Rosa dühösen meredt rám, majd habozott. Már majdnem közbeszóltam, hogy akkor nyögje már ki mit akar, amikor olyan halkan szólalt meg, hogy közelebb kellett hajolnom, hogy halljam.
-Amikor nagyon magam alatt voltam Abby megosztott velem egy olyan dolgot, amit nem illene elmondanom, de neked mint barátjának tudnia kell.
A fehér hajú lány körbekémlelte az öltözőt, nem-e bújik meg valaki egy porcica mögött majd leült mellém.
-Mindenki tudja, hogy vannak önértékelési gondjai. Sosem fogadja el a bókot, hárít, elrejti a testét a túlméretezett ruhákkal. Nem is öltözik velünk, lányokkal tesi előtt, a wc-ben szokott átöltözni. Amikor egyszer elmentünk vásárolni véletlenül benyitottam a próbafülkébe és láttam Abby hátát... Borzasztóan nézett ki, az egész háta tele volt hatalmas, hosszanti vörös csíkokkal. Olyanok voltak mint valami árkok, amit gereblyével húztak bele, csak sokkal vastagabbak-Rosa megborzongott.-Nem kérdeztem rá. 
Nyomasztó volt hallgatni amit Rosa mondott. Elmesélte, hogy Abby gyerekkorától kezdve utálta magát. Harag tombolt bennem az anyja iránt, amiért csak ártott a lányának egész életében, és mindenkire haragudtam, aki valaha beszólt Abbynek a külseje miatt. 
Tudtam, hogy Abby nem egészen azt látja, amit én, ha magára néz. De teljesen letaglózott az a mértékű önutálat, amit maga iránt érez. Legszívesebben most azonnal felpattantam volna, megkerestem volna Abbyt és becipeltem volna egy üres tanterembe, hogy tudassam vele, mennyire rajongok minden porcikájáért. 
-Csak azért mondtam el neked, mert neked van a legnagyobb befolyásod a testképére. Éreztesd vele, hogy hülyeség amit gondol!-nézett rám parancsolón Rosa. Bólintottam.
-Nagyon jó barát vagy Rosa. 
Rosalya elmosolyodott. Felállt a padról és karon ragadott. 
-Gyere, siessünk! Még lekéssük a versenyt!

...

A tornaterem és az udvar teljes harci díszben várta az osztályokat. Abbyt egész nap nem láttam, őt kerestem a tekintetemmel - hamar meg is találtam a zsűriző asztalnál. Mögé lopakodtam, meg akartam lepni, de amint kartávolságba kerültem megérezte a jelenlétem és  hátrafordult.
-Szia!-gödröcskés mosolyt villantott felém és egy üdvözlő puszit nyomott az arcomra.
-Hello. Nem jössz oda hozzánk, amíg nem kezdődik a cirkusz?
-Nem lehet. Az igazgatónő tök komolyan veszi ezt, ha meglát kizár titeket, hogy csaltok-a szemét forgatta. Elnevettem magam.
-Akkor velem sem szabadna beszélned?
-Nem-Abby vigyorogva a nyakam köré fonta a karját.
-Akkor tilosban járunk?-cinkosan összemosolyogtunk. Megragadtam a derekát, hogy közelebb vonjam magamhoz. 
-Aha. Ez  elég szexi-a félig lehunyt pillái alól nézett fel rám. Totál nincs tudatában, hogy mit képes művelni velem ez a lány.
-Az.-Borisz megfújta a sípját, jelezve, hogy gyűljünk össze mert kezdünk. Abby a két keze közé fogta az arcom és rövid, de annál szenvedélyesebb csókot nyomott a számra.
-Kabalának-édesen mosolygott rám. Viszonoztam a mosolyt, majd odarohantam az osztályhoz.

...

Mint minden évben most is a szituációs játékokkal kezdtünk. Megadtak egy helyzetet, arra kellett rögtönözni egy kisebb jelenetet és a legkreatívabbakat pontozták. Mivel mindenki őrült nálunk, nem esett nehezünkre kitalálni valami álltai nagy faszságot, amin mindenki jól szórakozhat. A tíz feladatból hétszer mi kaptuk a legmagasabb pontot, egy körből kizártak minket, mondván ízléstelenek vagyunk - vicc -, de akkor is jó volt nézni a színjátszósók arcát, ahogy egyre vörösebbek lesznek. 
Majd jött tíz sportfeladat, ahol igaz jól teljesítettünk de esélyünk se volt az 12.a ellen, akik a sporttagozatos osztály. Holtversenyben álltunk a 12.a-val és a  11.c-vel a második forduló után, ami azt jelentette, hogy mi hárman játsszuk le a harmadik fordulót, a műveltségi vetélkedőt.
A 12.a-nak esélye sem volt - sporttagozat ugye nem épp a zsenikről híres -, így a c-sekkel mértük össze erőinket. Múlt évben ők nyertek, de most nyugodtabban voltunk, mert itt volt nekünk Nathaniel, múlt évben ő volt a szervező DÖK-ös, akkor nem játszhatott velünk, úgy mint most Abby.
Három-három ember kellett mind a három osztályból. Tőlünk Nathaniel, Melody és Peggy ment, akik hasítottak - de sajna a c-sek ugyanolyan okosak voltak mint mi. Az állás egyenlő lett a tizedik kérdés után. Kavarodás támadt a teremben, hogy akkor most mi lesz. Az igazgatónő csendre intett bennünket, és halál nyugodtan megszólalt. 
-Erre az esetre is készültünk. Zenefelismerő öt villámkör!
Mindenki örömujjongásban tört ki. Ez könnyű győzelem lesz, hiszen van egy zenekar az osztályban. 
Ám az diri folytatta.
-De vannak nehezítések. Most annak a három embernek kell játszania, aki a legkevesebbszer vett részt a feladatok megoldásában-megfagyott mindannyiunkban a vér. Egymásra néztünk Livel és Charlottal. A két lány kivonta magát egész idő alatt a melóból, én meg a sportfeladatok alól bújtam ki.
Megszoptuk.
Összeálltunk hárman és kétségbeesetten néztünk össze: tudtuk, ha ezt elbasszuk, akkor az egész osztály egyenként fog megölni minket. Azt hittük nem lehet rosszabb. De lett.
Az igazgatónő vigyorogva előhúzott négy borítékot. 
-Négy témakörből sorsolunk: musical, opera, beatkorszak és a világslágerek!-Egyik rosszabb volt mint a másik. Imádkoztam, hogy az utolsó legyen, bár egészen más elképzelésünk lehet az igazgatónővel a világslágerekről. 
A diri letette a kutyája, Totó elé a lapokat. Kínosan hosszú időbe telt, hogy a kutya kiválasszon egy borítékot, mindig más irányba akart szökni (amit meg tudok érteni). Végül megállt a középsőnél és felemelte az egyik lábát, hogy lehugyozza - akkor az idős nő gyorsan elkapta a borítékot és hatásszünetet tartva elkiáltotta a tartalmát.
-BEAT ZENE!
Oké. Ez csak a kisebbik baj - nyugtattam magam. - Abby rengeteg beat zenét hallgat, így lehet van esélyem. A másik csapat teljesen pánikba esett, ez csak jó. 
Felcsendült az első szám. Pokolian ismerős volt, úgy csaptam a  gombra, hogy fájt tőle a tenyerem. Abby állt a magnónál, meglepve nézett rám. 
A szemem előtt volt az az emlék, ahol hallottam ezt a számot.
Abbyvel éppen tanultunk, amikor egy gyerekdalszerű szám csendült fel a háttérben egy mély férfihanggal énekelve.
-Ez rohadt pedofilul hangzik.
Abby hozzám vágott egy párnát.
-Ne szidd Ringót! És a számot se, annyira szeretem!
Majd a délután hátralévő részében Abby egy sárga tengeralattjáróról énekelt, ami egyszerre volt aranyos és ijesztő.
-Beatles: Yellow Submarine!-éreztem magamon a meglepődött tekinteteket. 
-A válasz helyes!-kiáltott fel a diri. Örömujjongásban tört ki az osztály, legalább annyira, mintha nyertük volna. A fiúk lepacsiztak velem és addig ünnepeltünk, amíg ránk nem szóltak. 
Végül minden dalt sikeresen felismertem, igaz Abby miatt. Az ő arca ugrott be azonnal, ahogy táncol vagy énekel a zenére, hogy milyen szenvedéllyel beszélt ezekről a dalokról. Öt ponttal levertük a c-seket, mindenki magán kívül volt az örömtől. Abby nevetve a karjaimba szaladt, a tekintete tele volt büszkeséggel.
-Nem hittem volna, hogy figyelsz rám.
-Mindig figyelek rád-fülig ért szájjal mosolygott. Magához rántotta a fejem és megcsókolt, amolyan agyameldonbom módon. Belevigyorogtam a csókba, majd még hevesebben viszonoztam, nem törődve a többiek "menjetek szobára!" kiáltásaival. 

~Abby szemszöge~

Boldognak éreztem magam. Egyrészt teljesen átjárt engem is az osztály győzelemmámora, másrészt igazán szerelmesnek éreztem magam. Arminnal rengeteget poénkodunk, így nem hittem, hogy az olyan apróságra figyel is velem kapcsolatban, hogy milyen zenéket szoktam bekapcsolni, ha valami háttérzajt keresek. Boldoggá tett.
Alig bírtunk megülni a helyünkön, amikor bevonultunk az osztálytermünkbe az ofővel, Mr. P-vel és az igazgatónővel megbeszélni a kirándulás részleteit. 
Azonnal lelkesen vitázni kezdtünk arról, hogy hová menjünk. Az biztos volt, hogy az Európa lesz a célpont, de az országról mindenkinek más volt a szíve vágya. Előjöttek a tipikus városok (Párizs, London) de valaki olyan helyeket mondott, amit még én, mint világutazó sem ismertem. 
Végül Mr. Faraize döntőbíróként előjött az ötlettel, hogy mindenki mondjon valamit, és az elfogadhatóakat írjuk fel a táblára. Teljesen elbambultam, nevettem a többieken, átadtam magam az örömnek, hogy közösségben vagyok, hogy Armin szorosan mellettem ült, a vállára hajtottam a fejem és ő pedig a combomat simogatta. Nem is figyeltem, hogy én következem, arra eszméltem, hogy a barátom megszorítja a combom.
Kipukkadt a csodálatos buborék, amiben lebegtem. Én nem mehettem velük külföldre, mert a REACH azonnal kihajít a programból. Csalódott lettem emiatt, és valószínűleg ki is ült az arcomra, mert mindenki azonnal elkomorult.
-Nem utazhat?-kérdezte Mr P. Egy padon ült, a karjait összefonta maga előtt és szomorúan meredt rám. Megvontam a vállam.
-Idén még biztos nem-a többiek rögtön hangot adtak a letörtségüknek. Nem akartam, hogy miattam búsuljanak. 
-Nem megyünk nélküled!-jelentetti ki Castiel, és az osztály egyetértően bólogatott. Még Charlotte és Li is.
-Ne legyetek nevetségesek, persze, hogy mentek! Végre megnyertétek, megérdemelt a kirándulás.
-De nélküled rossz lenne-Viola hihetetlenül szomorúan nézett a szemembe. Kis mosoly szökött az arcomra - aranyosnak találtam, hogy ennyire jószívű ez a lány.
-Van egy ötletem-szólalt meg az igazgatónő.-Mi lenne, ha az egyhetes külföldi kirándulást kicserélnénk másfél hetes belföldire?
-Több várost is meglátogathatnánk, több államot-vitte tovább az ötletet Mr. Faraize. 
-Jól esik, amivel próbálkoznak, de tényleg nem szeretném, hogy az osztály kihagyjon miattam egy ilyen lehetőséget-mondtam, de azonnal leugattak a többiek.
Végül a belföldi kirándulás mellett döntöttek a hülyék. A kísérőtanárok az ofő mellett Mr. P és Mrs Oher lett - mind a ketten igent mondtak, hála istennek, így nem kellett Borisszal vagy a kémia tanárnővel utaznunk. 
Először elmegyünk a többség kérésére Floridába, a tengerhez, majd Wasingtonba Mr. Faraize miatt és legvégül New Yorkba. A többiek kíváncsiak arra a New Yorkra, amit a projekthéten ismertek meg, amit én látok. Beígértem egy körbevezetést, és azt is elvállaltam, hogyha megvannak a városok keresek szállást. 
-Sok ismerősöm van, pár telefon és biztos találok valamit.
Bűntudatom volt, hogy miattam nem utaznak Európába, pedig három éve erre vágynak, így amiben kicsit is segíteni tudtam elvállaltam. 
Másrészt viszont remekül éreztem magam, régóta nem éreztem ennyi ember szeretetét. Melegség töltött el, de ez a melegség hamar eltűnt, helyette hideg kúszott fel a gerincemen, ahogy arra gondoltam, mindenki, akit valaha szerettem, elhagyott vagy halott.